Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
Nem számít - mégis hogy ne számítana? Ha nem olvastam volna a húga naplóját, akkor sem lenne túl hiteles a válasza, de nem firtatom tovább, elvégre az is csoda, hogy ennyit elárult a múltjáról. De mi történhetett Wendyvel? - Értem. - Egy cseppet sem. Mi előnye származik abból, hogy csatlakozik az ellenséghez és ki tudja, hány emberrel végez ebből kifolyólag, ha úgyis egymaga áll majd bosszút? Nem tűnik olyannak, aki másokra hagyatkozna, sőt... Tegnap inkább éhen halt volna, mintsem megkérjen rá, hogy segítsek. Még akkor is rosszallóan rázom a fejemet, mikor már háttal van nekem, majd erőt veszek magamon és követem a példáját. Kezdésnek nem ártana át, pontosabban felöltözni, amit a távollétében kényelmesen letudok a nappaliban, hogy aztán újult erővel lássak neki a reggelnek. Eddig fel sem tűnt, milyen üres a gyomrom, most azonban reggeli közben is folyamatos korgásokkal panaszkodik a bánásmód miatt. Nigel közben úgy tűnik, beszorult valahova, mégis - vagy éppen emiatt - jobbnak látom, ha nem kezdem el keresgélni. Helyette a pincébe indulok. Korábban is kiszemeltem már magamnak a zongorát, jászani is próbáltam egy kicsit, de annyira elhangolódott, hogy szinte fájt hallani, milyen hangokat ad ki magából. Ezúttal felkészülök a lehetetlenre: a helyiségből és a kínzókamrából összegyűjtött eszközökkel látok neki a karbantartásnak. Sikerül! Kifújom a levegőt, ahogy lehuppanok a hangszer előtti székre, ám mielőtt játszani kezdenék, puhatolózva futtatom végig ujjaimat a finom billentyűkön (amiket nem is olyan rég fényesre tisztítottam). Régről ismert izgalom fog el. Behunyom a szememet, mielőtt lenyomnám az első billentyűt, majd a következőt... Igen, pontosan erre volt szükségem.
Minden lépés éget, minden mozdulat ijesztő erővel rántja görcsbe izmaimat. Azok a rohadékok, abban a nyomorult kutató központban! Kicseszett állat mind! Elmebetegek, akik addig kísérletezhettek rajtunk, míg ezt nem tették velünk. Tudom, kár rájuk pazarolnom a trágár szókincsemet, de mégis ezt teszem minden alkalommal, mikor idáig jutok. Nincs annyi idő ebben az életben, hogy ezt valaha is megszokjam. Az érzést, amire egyszerűen nincs szó. Amitől egyszerre ordítanék és hánynék. Ami mellett a cruciatus átok egy kis cica apró körmeinek karmolása csupán. Amikor beérek a mosdóba, lerogyok a földre. Remegő hangon teszem fel a záró és hangszigetelő bűbájt, hogy aztán a hideg csempének dőlve próbáljam elviselni a fájdalmat. Bárcsak képes lennék elviselni méltósággal a procedúrát, de egyszerűen képtelen vagyok. És kiáltásaimat visszafogva egyszerűen sírva fakadok. Oroszországban együtt sírtam a bajtársaimmal. Együtt ordítoztunk a fájdalomtól és együtt hánytunk, amikor a gyomor falba olvadt a szer. Pedig soha nem ismertem náluk keményebb férfiakat. Az első napomon a lábamba vágtak egy kést és kinevettek, amikor felszisszentem. Miután megkaptam a "szűzavató" kiképzésnek csúfolt kínzásnak beérő beavatkozást, már meg sem éreztem, ha a hátamba vágtak egy szigonyt ebéd közben. Csak felálltam, hátranyúltam, kiszedtem a hátamból és visszadobtam a feladónak. Akkor már nem éreztem magam embernek. Ahogy a táborban senki sem. Azóta sok év eltelt és én is megpuhultam. Néha magam is meglepődőm mennyire. Most már egészen más miatt nem érzem, hogy ember lennék. Egy óra alatt vége, de olyan, mintha napok teltek volna el. Nehezen mozgok, de már fájdalom nélkül. Csak a néha még össze-összehúzódó izmaim utalnak arra, amit az imént átéltem. A mosdóhoz lépek és hideg vízzel öblítem le arcomat. Aztán a tükörbe nézve meggondolom magam és inkább a zuhanyhoz lépek. Rám fér egy kiadós zuhany. Amikor végzek, egy fürdőköpenyt veszek fel, és neki állok, hogy vizes hajamat megtöröljem egy törülközővel. Ekkor azonban felfigyelek egy hangra. Gyanakodva lépek az ajtóhoz és már amikor leveszem a hangszigetelő bűbájt, hallom a zongorát. Kilépve az ajtón, megbizonyosodom felőle, hogy a dallam a pincéből jön. Csak nem...? Gyors léptekkel robogok le a lépcsőn, hogy aztán meglássam Emmeline-t a zongoránál ülve, Beethoven Moonlight szonatáját játszva. A dallam emlékek százait hozza fel bennem és mérhetetlen fájdalom járja át a lelkem. Oda lépek hozzá, megragadom jobb kezét és azzal a lendülettel rántom fel őt a székről. Testemmel a zongora oldalának szorítom. - Mit csinálsz?! - kiálltok döbbent arcába, közvetlen közelről. Valami a torkomat fojtogatja, miközben a szívem olyan hevesen ver mellkasomban, mintha sprintelve futottam volna le a maratont. - Hogy... mered... - levegőmből csak ennyire futja. Szét feszít a düh. Valamit a falhoz akarok vágni, de csak a csuklójára fogok rá szorosabban. Csak néz a szemembe, azokkal az átkozott barna őzike szemekkel és tudom, hogy most valami meggondolatlant fogok tenni. Visszafognám magam, de már késő. Átléptem a határaimat. A következő pillanatban megcsókolom. Először keményen, ellenállást nem tűrően csókolom, de aztán elragad a szenvedély és sürgető éhséggel fosztogatom ajkait. Érzem, hogy először tiltakozik, majd valami megváltozik. Ellenállása megszűnik és remegve viszonozza csókjaimat. Amikor megfeledkezve magamról áttérek a nyakára, ellök magától, de épp csak annyira, hogy egy hatalmas pofont keverhessen le. Döbbenten nézem hogy viharzik el. A csend nyomasztó és úgy nézek az átkozott zongorára, mint egy árulóra. Lenyomom az egyik billentyűt, de amikor megszólal fellobban bennem a düh. Lecsapom a billentyűzet tetejét és Emmeline után indulok. A fenébe is, nem leszek én a bűnös!
- Emmeline, kicsim, hát még mindig itt vagy? Megkövülök a hang hallatán, de valamilyen csoda folytán nem hagyom abba a zongorázást. Elkerekedett szemekkel vetek egy pillantást az ajtó irányába, és ha lehet, az eddigieknél is jobban letaglóz, amit látni vélek. Az édesanyám az. Nem azért vagyok benne biztos, mert ugyan az a szempár néz vissza rám; nem is azért, mert viszontlátom a barna hajkoronát, vagy azt a gyengéd mosolyt, ami olykor az én arcomon is feltűnik. Tudom. - Apa azt mondta, nem soká hazaér. - Először csak a fejemben hallom, majd kibontakozik előttem a kép, akár egy látomás. Egy fényes és tágas helyiségben vagyunk, berendezése a zongorára korlátozódik, amin a saját, apró ujjaimat látom viszont, egy karosszékre és egy kottákat tartalmazó polcra. Anya az ablak felé indul... sokszor állt előtte, néha rácsodalkozó, néha feszült arckifejezéssel, mintha az egész világ gondja az ő vállán pihenne. - Apa mostanában rengeteget túlórázik, kincsem. - A hangja szelíden cseng és aggódóan, de én tudom, hogy apu betartja, amit ígért. Miért kételkedik benne állandóan? - Úgy sem kviddicseztünk még sötetben - válaszolja vállvonogatva a tizenegy éves Emmeline. - Nappal sem biztonságos. - Alig hallhatóan suttogja, látszólag inkább saját magának, mint nekem. Épp szóra nyitom a számat, hogy megkérdezzem, hogy érti ezt, mikor egy rántás térít vissza a valóságba. Nigel. A vágyott emlékkép egy csapásra foszlik szét előttem, ahogy a zongorához szorít. Levegőért kapkodva pillantok vissza rá, arcom megrezzen a kiabálása hallatán. Nem értem, miért akadt ki ennyire, hisz nem csináltam semmit! Mégsincs bátorságom ahhoz, hogy tiltakozzak, de az eszem sem diktál mást, elvégre legutóbb, mikor engedetlen voltam, imperiussal jutalmazta a feltételezett makacsságomat. Persze, most talán képes lennék áttörni, csakhogy naiv feltételezés lenne azt gondolni, nem támadna ennel is "jobb" B terve. Arra, hogy megcsókol, a legkevésbé sem számítok, azonban épp elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy magamhoz térítsen a hirtelen döbbenetből és cselekvésre öszönözzön. A mellkasát kezem püfölni, majd ott, ahol fél nappal ezelőtt gyógyult be a törött bordája, de minden próbálkozásom hasztalannak bizonyul. Aztán... valami megváltozik. Mire tudatosul bennem, hogy visszacsókoltam, ajkai a nyakamra térnek rá. Mintha leforráznának. Olyan hirtelen lököm el magamtól, hogy ideje sincs reagálni, máris az arcán csattan a tenyerem. Remegve, kézfejemet a szám elé emelve sietek el, teljes erőből becsapva magam után az ajtót, szívverésem azonban azután sem látszik csillapodni, hogy ekkorára nőtt közöttünk a távolság. Bár a nappali van a legközelebb a pincéhez az összes többi helyiség közül, a kanapén foglalok helyet. Felesleges bújkálnom: csak azt érném el vele, hogy ennél is dühösebb legyen, arról nem is beszélve, hogy egy pálcaintéssel megoldaná a problémát. Mégis reménykedem benne, hogy nem jön utánam.
A kanapén ülve találok rá. Felbőszült vadként csörtetek hozzá, majd megtorpanok, szólásra nyitom a szám és aztán be is csukom. Mit mondhatnék? Azt nem, amit gondolok és azt sem amit érzek. Nagy levegőt véve fordulok el tőle és a kandallóhoz lépek. A tűz nagyobb hévvel kezd el égni, ahogy közelebb érek és amikor nem figyelek egy szikra köntösömön landol és lángra kap. - Hogy az a ... - állapítom meg elmésen és puszta kézzel próbálom meg eloltani a lángot. Mire rájövök, hogy pálcával gyorsabb lenne, már igen csak megrövidült az egyébként sem túl sokat takaró anyag. A síri csend, amit a mutatvány követ sokat sejtető. - Meg. Ne. Szólalj. - figyelmeztetem, de hangomból a zavartól kiveszett minden él.
Lélegezni is elfelejtek egy pillanatra, mikor meghallom a közeledő lépteit, mire azonban odaér hozzám, tökéletesen kifejezéstelen arccal nézek vissza rá. Engem ugyan nem félemlít meg. Nem tudom eldönteni, hogy rá, vagy magamra vagyok inkább dühös a történtek miatt, viszont egészen biztos, hogy nem fogom csak úgy, szó nélkül tűrni a továbbiakat. Akkor sem, ha még nagyobb bajba keveredek emiatt. Ha valaki azt mondta volna nekem egy perccel ezelőtt, hogy a könnyem is kicsordul majd a többé-kevésbé visszafojtott nevetéstől, nem hittem volna el, most viszont az ajkamba kell harapjak, hogy megfékezzem a megfékezhetetlent. Csúnya kudarcot vallok. - Egyre tüzesebb vagy, férjecském. Segítenék, de sajna nincs nálam a pálcám - jegyzem meg ártatlanul pillogva.
Valami visszavágáson töröm a fejem. Amikor a nevetéstől fuldokolva tesz egy lapáttal jó kedvére, eszembe is jut, mit tegyek. Hogy gyerekes-e? Az nem kifejezés, de kit érdekel? - Ha már ilyen tűzről pattant nőt vettem feleségül, illenem kell hozzá. Most hogy ez megtörtént - hagyom befejezetlenül a mondatot, hogy szavak helyett a tettek beszéljenek és egy laza mozdulattal kioldom megégett köntösöm övét. Soha nem voltam szégyenlős fajta. Sőt, tökéletes, pőre testem igazán arra született, hogy közszemlére legyen téve. A hirtelen beállt csendben nyújtózkodom is egyet. Igen, így határozottan sokkal jobb. Végülis ez az én házam, az én váram, Emmeline pedig az én feleségem. - Na most gyere ide bogaram - tárom ki kezeimet és elindulok felé.
Pillanatok alatt fagy az arcomra az a bizonyos mosoly, mikor leveszi a köntösét. Ennek több oka is van, mint például a kérdés, ami kissé megkésve végül felüti magát a fejemben: mire készülhet ezek után? Mert talán mondanom sem kell, hogy az első gondolatom az, hogy... nincs gondolatom. Bár emlékeim ezen tekintetben is meglehetősen hiányosak, a látvány magáért beszél - legalább annyira, mint az egyre vörösödő arcom. Nyelek egy hatalmasat, majd nagyobb erőfeszítések árán, mint az helyénvaló lenne, elszakítom róla a pillantásomat. - Nem hinném, hogy ez jó ötlet.
Vörös arcát látva megtorpanok. Nocsak, erre nem számítottam. Sikítva menekülésre, még több nevetésre talán. De arra, hogy zavarba jön, mert tetszik neki amit lát, főleg a csók után... hmm, ez izgalmasan is alakulhat. Leengedem kezeimet, és egy félmosollyal a kanapé mögé sétálok. Talán zavara miatt, de nem fordul utánam. Ezt kihasználva megtámaszkodok a kanapé támláján és előre hajolva szinte a fülébe suttogok. - Remélem nem feszélyez a pucér férfi test látványa. Igazán rosszul esne, ha kellemetlenül éreznéd magad. Hangom szinte dorombol, hogy még sokat sejtetőbb legyenek szavaim. Ráadásként mutatóujjammal végig simítok nyakán, egy tincset arrébb seperve. Eszembe jut milyen volt érezni a puha bőrét kezeim és ajkaim alatt. A bódító illat csábít, hogy belekóstoljak ismét a tiltott gyönyörbe. Ha nem vigyázok láthat még csodákat ártatlannak tűnő feleségem. Kicsit elhúzódva, mosolyogva figyelem reakcióját. Ha nem utasít vissza hamarosan, könnyen vízszintesbe helyezem a délután fennmaradó részét.
- Te csak ne félts engem - válaszolom felszegett állal. Szinte hallom a szívem egyre gyorsuló dobbanásait, amint mögém lépked. Nem tetszik, egyáltalán nem, legszívesebben újabb és újabb pillantásokat vetnék hátrafelé, hogy ellenőrizzem, mit csinál. Nem mintha nem érezném így is... Mikor hozzáér a nyakamhoz, újból eszembe jut, ami a pincében történt, és reflexszerűen pattanok fel a kanapéról, hogy szembeforduljak vele. - Eszedbe se jusson azok után - emelem fel figyelmeztetően a mutatóujjam, de közel sem olyan magabiztos a hangom, mint amilyennek szeretném.
Reakciójára végre én is elnevethetem magam. Na hál isten, már azt hittem le kell mondanom a bosszú édes érzéséről. Persze, más édes élvezetekért talán megérte volna, de így a legjobb. Még mindig mosolyogva kiegyenesedek és magamhoz hívok egy ép köntöst. - Tudod tényleg megakartalak szidni a zongora miatt. Legfőképp azért, mert behangoltad, de most már... - Emmeline szemeibe nézek. Én hagytam itt őt a házban, természetes, hogy míg nem voltam megtalálta a zongorát és használni akarta. Fogalma sincs mi történt azzal a hangszerrel a múltban, hogy ment tönkre és miért. Felesleges hát emiatt neheztelni. - Most már nem számít. A tiéd, használd amikor csak akarod - adok engedélyt, majd legyintve megfordulok és a szobámba megyek, hogy felöltözzek. Itt azonban több meglepetés is fogad. Először is a női holmik látványa akaszt meg. A piperék úgy tűnik hamar elhagyták a nem oly rég még börtönül szolgáló bőrönd fogságát. De főleg egy elkószált melltartó ragadja meg a figyelmemet. Láthatóan ez már nem éppen nevezhető az én lakrészemnek. A szekrényhez lépve, régi ruháimat feltúrva találom. Látszik melyik volt nem rég viselve. Jobb kezemmel a homlokomat kezdem masszírozni. Ez a nő, nem csak simán bekerült az életembe, de úgy tűnik teljesen az uralma alá is vette. Mikor meghallom, hogy belép, szikrázó szemekkel nézek rá, de egy szót sem szólok. Helyette kiveszek egy pólót és egy alsónadrágot, majd azokat magamra rántva fordulok felé. - Ha nem tüntetsz el mindent a szemem elől, de nyomban, ma este én is az ágyban alszok... veled!
Karba vetett kézzel állok előtte, legalább olyan morcos arckifejezést öltve a nevetése hallatán, mint amilyennel ő figyelmeztetett rá, hogy hallgassak. A szigorom azonban hamar megsemmisül, mikor egy legyintéssel intézi el a dolgot. Ez így... ez így túl könnyű volt! Megrökönyödve nézek utána, majd némi késlekedéssel követem a hálószobáig, hogy feltegyem a következő kérdésemet. Úgy tűnik, nem a legalkalmasabb pillanatot választottam. - Csak kérned kellene - válaszolom higgadtan, miközben a szavaimat alátámasztva kezdek el pakolni. Nem kell mindjárt felrobbanni, hisz láthatta, háborús övezet helyett csili-vili kunyhópalotává varázsoltam a házat. Sajnos a fenyegetéssel túlságosan is betalált, és nem azért, mert nem bírnám lehúnyni mellette a szememet: nehéz lenne úgy olvasni Wendy naplóját, hogy Nigel ott fekszik 20 centire tőlem.
Furcsa újra régi ruháimat hordani. Mintha már nem illenének rám többet. Mára viszont le kell küzdenem az érzést. Mint minden alkalommal, amikor véget ér a regenerálódás, most is szörnyű éhséget érzek. Hiába reggeliztem nem rég, olyan mintha napok óta éheznék. Míg Elin a szobámban... a szobájában... a szobánkban... óh a fenébe is, abban a nyomorult szobában van, addig én neki állok megmelegíteni a tegnap hozott ételt. Két napi adagot készítek elő. Bizonyára még ez is kevés lesz. A kiadós evés után neki állok edzeni, és ezzel töltöm az egész délutánt. Emmeline-el nem találkozom, csak este. Nem sok szó esik köztünk, de nem bánom. Mindkettőnknek kell idő, hogy megszokjuk a másik jelenlétét. Legalábbis nekem mindenképp. Megint a kanapén alszok, de eldöntöm, hogy holnap elkezdek dolgozni ezen a problémán. Másnap reggel korán kelek és mint minden normálisan induló reggelemet, ezt is futással kezdem. A délelőtt hamar elrepül. Ebédre újra nagy adag étellel készülök. Hamarosan Emmeline lép a helyiségbe, épp akkor, amikor ki készítem magamnak a hatalmas mennyiségű ételt. - Kérsz? - kérdezem tőle.
Szeretném tiszteletben tartani a magánszféráját, de bármennyire is utálom bevallani, nem bírnék tovább egyedül ücsörögni; a zongorán és a naplón kívül nincs semmi ebben a házban, ami egy percig is képes lenne lefoglalni, viszont az egyikről nem szerezhet tudomást, ami pedig a másikat illeti... A másik számomra bensőséges. Mintha azzal, hogy meghallaná, a gondolataim is nyitott könyvként állnának a rendelkezésére. Próbálok úgy tenni, mintha nem én lennék a világ leglátványosabban legtehetetlenebb embere, de már arra sem vagyok képes, hogy megálljak, vagy leüljek egy helyben. - Köszönöm, nem. De jó étvágyat - mosolygok rá, idegesen piszkálva a hajam végét. - Na éés, mond, hogy vagy? - kérdezem ártatlanul, ma már másodjára. Még pár óra, és egész biztos, hogy klausztrofóbiás leszek. Akaratlanul is vágyakozva pillantok az ablak felé. - Gondolom, nem akarsz beszélni a zongorával történtekről - jut eszembe a kérdés, amit korábban megtartottam magamnak.
A hozzászólást Emmeline Flamel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 04, 2017 7:38 pm-kor.
- Az egészségtelen étvágyamtól eltekintve remekül - mutatok az étel halomra, majd neki látok. Valahogy furcsán viselkedik. Eddig még nem láttam a haját babrálni. Érdekes. - Jól gondolod - felelem két falat közt. Csendben eszek tovább és már az edzésemen töröm a fejem. Már hat napja nem gyakorlatoztam. Igaz ma sikerült futnom, de ez mégsem pótolhatja az edzést. Nem csoda, hogy alig bírom megfékezni az idegesen remegő lábam. Hogy is nevezték ezt anno az iskolában? Ha jól emlékszem túlmozgásnak. Most viszont nem kezdhetek neki rögtön evés után. Hagynom kell időt az ételnek leülepedni. Addig viszont mit csináljak? Tűnődve nézek körbe a nappaliban. Most először teszem ezt, azóta, hogy Elint ide hoztam. Elképesztően üresnek tűnik. Mit csinált itt Emmeline napokig? Tekintetem újra a lányra emelem, aki szinte sóvárogva néz ki az ablakon. Hm, talán... - Arra gondoltam, elmegyek vásárolni. Hozzak neked valamit?
Egészségtelen étvágy? Ha valóban annyit éhezett, mint én, nem látok ebben semmi furcsát. Mármint attól eltekintve, hogy fogalmam sincs, hogy lesz képes ennyi mindent magába gyűrni egyszerre. Valószínűleg csak a szeme kívánja. Miután a témaváltásom is várható kudarcba fullad, engedek a kísértésnek és az ablakhoz sétálok. Ismét az anyám jut eszembe, és szinte viszketnek az ujjaim egy darab eljátszásáért, ami talán tovább segítene az emlékeim felszínre hozásában. Mégsem érzem úgy, hogy itt lenne az ideje. Halkan kopogtatni kezdem a körmeimmel az ablakpárkányt, de amint idegesítővé válhatna, hátat fordítok a kinti világnak és hátra dőlök, kezeimmel támasztva meg magamat. - Hova? ... Mi lenne, ha inkább engem vinnél el? - csillannak fel a szemeim. Ez is több, mint a semmi, ez is más, mint a ház monotonsága, és ami azt illeti, egy-két alkalmat leszámítva még nem is voltam a szabadban. Persze, lehet, hogy ezúttal is hopponálni szeretne... Sok minden lehetséges, tekintve, hogy ezúttal is a lehető legkevesebbet árulta el. - Vagy ezért is alkut kell kötnünk? - kérdezem mosolyogva, felvonva az egyik szemöldökömet. Lassan hozzászokok, hogy ha róla van szó, semmi se mehet túl egyszerűen. Ha végzett az evéssel, minden hátsó szándék nélkül sündörgök hozzá, hogy elmossam a tányérját, és ha hagyja, kissé össze is pakolok.
Bingó. Elkaptam. Legszívesebben vigyorognék egy jót, de nem teszem. Igyekszem megőrizni a hidegvéremet és megváratom a válasszal. Már több mint az ételhalom felén túl vagyok, de egyáltalán nem csökkent az éhségem. Talán a holnap reggelinek szánt ételt is meg kellene ennem? Végülis ha bevásárolunk... Nem! Még a végén nem mehetek el futni, ha így folytatom. A testmozgás is legalább annyira fontos, mint az evés. Miután befejezem, még kissé éhesen, de már sokkal jobb közérzettel dőlök hátra a széken. - Nos - szólalok meg, megtörve a csendet. - Ha ezzel a kéréseddel arra akarsz utalni, hogy randit kérsz tőlem, akkor nem kell alkudoznunk. Szóval a kérdés csak az, hogy randizni akarsz velem? A mondat végére egy számító félmosollyal nézek rá. Még a szemöldököm is úgy húzom fel, ahogy ő az előbb.
Türelmetlenül sétálok fel-alá, egy újabb dolgot raktározva el magamról: nem szeretem, ha megváratnak. Néha-néha rápillantok, ellenőrizve, mennyi van még hátra az én édes férjecském étkezéséből, és mindannyiszor el is kerekednek a szemeim az étvágyát látva. Újabb kérdések tolulnak az ajkamra, ám még idejében visszafogom magam. Úgysem kapnám meg a válaszokat, a gyereknap már órákkal ezelőtt véget ért. Nem úgy az alku tárgyát. Gyanakvóan méregetem egy ideig, mielőtt megszólalnék. Nem mintha olyan sok választásom lenne... - Igen, szeretnék. Még haza is kísérhetsz - teszem hozzá nagylelkűen, egyre szélesedő mosollyal az aromon. - De készülj fel rá, hogy soká lesz. Még egy kacsintást is megkockáztatok. Ha áll az alku és segítettem elrendezi a dolgokat, már el is tűnök a hálószoba ajtajában, hogy átöltözzek valami melegebb göncbe.
A kacsintásra felnevetek. - Amit csak az én édes kis feleségem szeretne - adom a papucs férjet, de tényleg nincs ellenemre a kérés. Úgyis szeretnék elintézni pár dolgot. Felállok az asztaltól, de Elin már veszi is el a tányéromat, hogy elmosogasson. Megtettem volna, de nem akadályozom meg. Így egy kicsit tényleg olyan, mintha lenne egy feleségem. Bemegyek a szobába átöltözni és a nappaliban várom meg, hogy Emmeline is elkészüljön. Amikor belép a nappaliba, mutatóujjammal csalogatom magamhoz. - A házból csak hoppanálással lehet utazni - adok magyarázatot. Egy mugli város szélére érkezünk. Amint földet ér a lábunk el is engedem a derekát. Nem akarom feleslegesen elrontani a programot azzal, hogy megint felhúzom. Lehet, hogy házasok vagyunk, de nem bírom a nyilvános jeleneteket. Ezért nem szakítottam soha senkivel mások társaságában. Na jó, kivéve egyszer az iskolában. De mentségemre szóljon, Éloïse akkor már második hete került engem, mintha tudta volna mit akarok mondani neki. Ezért nem volt más választásom és az általam talált legprivátabb nyilvános helyen, a női mosdóban szakítottam vele. Utána érdekes módon senki nem került, ha beszélni akartam vele. - Arra gondoltam, hogy előbb legyünk túl a bevásárláson. Először a munka utána a lazítás.
Fogalmam sincs, mi célja ezzel az egésszel, de nem is fontos, amíg nem ütközik az érdekeimmel. Pár óra látszat szabadságért cserébe még arról is lemondok, hogy a nap hátralevő részében úgy nézzek rá, mint minden rossz forrására. Hogy randinak hívjuk ezt, vagy másnak, édesmindegy. A nevetését hallva... talán nem is lesz olyan nehéz. Anélkül mosolyodom el, hogy észrevenném. Izgatottan rakok rendet a bélpoklos után, azokat a foltokat is letörölve a konyhapultról, amik nincsenek is ott, majd a női nemet meghazudtoló gyorsasággal öltözök át, hogy visszatérhessek a nappaliba. - Várj! - Miután odasétáltam hozzá, kezembe fogom az arcát, tekintetemet le sem véve az ajkairól... Majd megemelem a hüvelykujjam és letörlöm a szájszegletében lévő, aprócska foltot. - Mehetünk - mosolygok rá.
Kíváncsian, kék-ezüst sálamat igazgatva pillantok körbe. - Kezdhetnénk egy szakácskönyvvel. - Nem tudom, hogy én, vagy a hasam mondatja ezt velem, minden esetre kétségtelenül szükségünk lesz rá, ha nem akar mindig tojást enni. Ráadásul minél előbb, hogy a recept alapján be is szerezhessük a hozzávalókat. A megvalósítás miatt ráérek később is aggódni.
Már épp indulnék, amikor javaslata megakaszt. - Azt hiszed nem tudok főzni? - kérdezem, visszafordulva felé. Bár feltételezése érthető, ha férfiak nagy részére gondolunk nekem mégis zokon esik. Még nem is evett a főztömből. Talán nem ízlett neki a Voldemorttól hozott étel és tévesen arra következtet én csináltam? Ha nem ismerném magam, azt mondanám megsértődtem.
Elindulok a város központja felé. Egyszerű mugli környéken járunk, direkt nem akartam varázslóktól túlzsúfolt helyen megfordulni. Még a végén összefutnánk egy ismerősével. Kínos a csend köztünk és az sem segít, hogy nincsenek összhangban lépteink. Az én lábam hosszabb, nagyobbakat lépek. Próbálok lassítani, de ha egy pillanatra nem koncentrálok újra felgyorsulok. Hogy lehet még a séta is nehéz valakivel? Mivel még jó pár perc, mire a nagy bevásárlóközpontba érünk, valami beszéd téma után kutatok. - A központ mellett van egy vegyes piac is. Oda is lenézhetünk majd. Nos, azt hiszem ennyire futotta.
- Félreértesz - válaszolom meglepetten. - Attól függetlenül, mennyire vagy otthonos a konyhában, jó lenne, ha minél előbb újra tanulnám az alapokat. Egyrészt, mert nem tudhatjuk, visszatérnek-e valaha az emlékeim, és ha igen, mennyi időbe telik. Másrészt nem bővelkedem az elfoglaltságokban. És... Gondoltam, örülnél neki - fejezem be kissé kipirulva, ezúttal viszont nem kerülöm a tekintetét. - De ha ragaszkodsz hozzá, természetesen átengedhetem neked a főzést. Vállat vonok, megkockáztatva egy mindenttudó pillantást. Kétlem, hogy ez minden vágya. Tudom, hogy korai felvetés, de épp elég kérdezősködéstől kíméltem már meg az elmúlt órákban. Na jó, legyenek percek. - A pálcám hollétére kétszer is elfelejtettél válaszolni. Attól tartasz, ellened fordulnék? - Úgy kérdezem, mintha semmi alapja nem lenne rá... és tulajdonképpen így is van. Amíg nem ismétli meg azt, ami a zongoránál történt, nincs semmi okom rá, hogy kivívjam a haragját, vagy bántani próbáljam. - Nem akarlak győzködni, pláne nem feleslegesen, de... Talán megérted, mennyire zavar, hogy az alap varázslatokra sem emlékszem. Ha legalább... - De nem fejezem be. Akkor újabb szívességet kéne kérnem tőle, és sokkal inkább nehezemre esik, mint arra számítottam.
Annyira lefoglalnak a gondolataim és a város látványa, hogy fel sem tűnik a közénk telepedő csend, amíg meg nem szólal. Csak nem kínosan érzi magát? - Ó, rendben - mosolygok rá. - Lehet, hogy írhattunk volna egy bevásárló listát. - Úgy, mint a házasok. Mivelhogy azok vagyunk. Nem hinném, hogy valaha is képes leszek hozzászokni a tudathoz. - Mire beérünk, már azt is elfelejtem, mi hiányzott az elmúlt öt napban. - Rajta kívül. - Tudod, hányszor olvastam ki a polcon lévő könyveket? Sóhajtva rázom meg a fejemet, mintha ez még az éhezésnél is drasztikusabb lett volna.
Nem emlékszik rá, hogy kell főzni? Erre nem gondoltam. Fogalmam sincs milyen lehet emlékek nélkül, és talán épp ezért próbáltam kerülni, hogy el kezdjek ezen gondolkodni. Annyi megoldásra váró probléma közt nem igazán éreztem, hogy ezt is a nyakamba kell vennem. Persze egy igazi, szerető férj talán ezt is megtenné. - Nos, rendben, akkor azt is veszünk. A pálca kérdést eddig szándékosan kerültem. Őszintén szólva jobban érzem magam így. Mert bár nem félek tőle, hogy kiszabadulhat a házból, szeretem az érzést, hogy ennyire kiszolgáltatott nekem. Talán ha már az ágyban is ilyen kiszolgáltatott lenne, nem okozna problémát a pálca kérdés. Addig viszont ez is jobb mint a semmi. - Nincs nálam a pálcád. Valószínűleg az apád vette el tőled, amikor be voltál zárva. - Azután pedig én törtem el. - Az esküvő óta veled együtt én sem láttam őt, de ha találkozom vele elkérem. Szép időhúzás Nigel. Ráadásul a nagyja igaz is.
Számomra teljesen érthetetlen, mennyire túl dramatizálja ezt az öt napot. Ha tudná, hogy nekem hány hétig kellett őrségben ugyanazt az egy pontot bámulni egy szó nélkül... Jó, persze ő csak egy kis hercegnő. Számára bármi nehézség a világvégével ér fel. Kezemmel megdörzsölöm homlokom, hátha így véget vethetek kezdődő fejfájásomnak. Elment a kedvem ettől az egész hercehurcától. Miért is gondoltam, hogy más lett attól, hogy nem emlékszik? Mivel semmit nem tudok válaszolni, inkább csendben maradok. Már nem zavar, ha lemarad. Amikor beérünk a központba felé fordulok és közben a nagy órára mutatok, ami az információs pult felett mutatja az időt. - Egy óra múlva itt találkozunk. Vegyél meg mindent, amire szükséged van. Felőlem bútorokat is vehetsz, nem számít. Itt a pénztárcám, ha nem találsz benne elég készpénzt, csekket is elfogadnak, amit ebben a zsebben találsz. Világos?
Harmadjára. Legalább harmadjára próbálom kimutatni, hogy törődöm vele - vagy legalábbis így tennék, ha hagyná. Úgy tűnik, tökéletesen feleslegesek a próbálkozásaim. Most már biztos, hogy valamit rosszul csinálok, de mégis mi lehet az? Végigvéve az elmúlt napok történéseit, hogy milyen hirtelen vált rideggé, majd megértővé... Nem, egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni rajta. Talán ha tovább olvashatnám a naplót, legalább azzal tisztában lennék, milyen témákat és tárgyakat kéne kerülnöm, hogy ne okozzak neki olyan kellemetlen meglepetéseket, mint a zongorával. Megpróbálhatnám megérteni ahelyett, hogy mindjárt bosszú hadjáratot tervezek az ő bosszú hadjárata miatt. De igazságos lenne használati utasításként használni a húga naplóját? Lehet, hogy tőle sosem kapom meg a válaszokat a kérdéseimre és hiába töröm magam, de kezdetnek nem lenne rossz egy kis türelmet gyakorolnom. Hátha megnyílna előttem. Ha csak annyira bízna bennem, mint amennyire én benne... Miért akarom egyáltalán, hogy így tegyen?
- Köszönöm - mosolygok rá hálásan. Az apámról az öcsém is eszembe jut, viszont erről már szó esett: nem akarom sürgetni, az agyára menni végképp. Persze, ha nem korlátozna ennyire, nem is kényszerülnék rá. Türelem, türelem. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy faggatóznom sem kell, magamtól is tökéletesen az agyára tudok menni. Most komolyan az a baja, hogy... Áh! Rossz poénok. Még, hogy a bevásárláshoz kell lista! - Rendben - motyogom az orrom alatt, igyekezve leplezni a csalódottságomat.
Nem mondom, hogy nem nézett rám furcsán a pénztáros, mikor a kelleténél nehezebben boldogultam a mugli pénzzel, de még így is húsz perc alatt letudtam a bevásárlást... Amiből természetesen legalább tíz céltalan nézelődéssel telt. Csak a legszükségszerűbb dolgokat vettem meg, de így is kelletlenül költöttem Nigel pénzéből. Látván, hogy még negyven perc van hátra, habozás nélkül hagytam el a bevásárlóközpontot, hogy legalább a hátralévő, csekélyke időmet a szabadban tölthessem. Így kerültem a város szélén húzódó erdőbe. Most már biztos vagyok benne, hogy Nigel bogarat ültetett a fülembe. Állandóan úgy érzem, mintha követnének, de akárhányszor körülnézek, egy lélek sincs a közelben. Azzal nyugtatom magam, hogy valószínűleg csak képzelődöm, hisz korábban is megtörtént már, hogy megviccelt a képzeletem: az édesanyámmal kapcsolatos emlékem olyannyira valóságos volt, hogy ha Nigel nem ránt fel a székről, talán azt sem veszem észre, hogy a közelemben van. Csakhogy ezúttal elmaradnak az emlékek, ahogy minden más is. Újból rám nehezedik a magány, amit a házban éreztem, mintha a sűrű erdő éppúgy fogva tartana. Majd meghallom a lépteket. Jön a logikus válasz: csak a szatyor zörgése téveszt meg, semmi más. Azonban nincs többé alkalmam körülnézni.
Lélekszakadva futok előre, igyekezve kikerülni az elém kerülő bokrokat és ágakat, halványan mégis érzem, hogy újabb és újabb karcolások keletkeznek a bőrömön. Visszafelé kell vennem az irányt, visszafelé Nigelhez, a városközpont felé, de azzal egyenesen az engem üldöző férfi karjaiba rohannék, aki így is lerázhatatlan. Sem futással, sem anélkül nem vagyok olyan fizikai állapotban, hogy felülkerekedhessek rajta, az erőmmel pedig igazán nem megyek sokra varázspálca nélkül. Túl kell járnom az eszén. Mintegy végszóra, a fák között egy befagyott, nagyobb méretű patak rajzolódik ki előttem, minek a túloldalára aprócska fahíd vezet. Megragadom a földön heverő legvastagabb ágat - a kisajátított baltámat napokig cipeltem, ezzel is elbírok - és kihasználva a pillanatnyi előnyömet, bebújok a faszerkezet alá. Kifogyott a türelméből. Szitkozódva kiabálja ki a világnak, mit fog velem tenni, ha megtalál, csak azt nem tudom, mégis mivel, ugyanis a dulakodásunk közepette sikerült a legjobb helyre célozzak. Csodálom, hogy egyáltalán képes velem tartani a lépést. Ha eddig is olyan beszédes kedvében lett volna, nem kellene egy híd alatt szórakoznom, elég lett volna egy fa mögött megbújjak... ... Minden előzmény nélkül elhallgat. Tudom, hogy egyenesen nekem háttal haladt és abban is biztos vagyok, hogy nem váltott irányt: mikor utoljára hallatta a hangját, alig pár méterre lehetett tőlem, a kijárt ösvény pedig csakis erre tart... Egyetlen ág roppanása töri meg a csendet, majd a fadeszkák recsegni kezdenek felettem. Olyan óvatosan merészkedem elő a rejtekemből és emelem meg a rögtönzött fegyveremet, ahogy csak telik. Nem néz hátra. De nem sokáig. Minden erőmet és lendületemet összeszedem, mialatt a korhadt fa nyikorgása elárul, azonban ha meg is fordul, védekezni már nem marad ideje.
Remegő lábakkal és sápadt, apró sebekből vérző arccal lépek ki az erdőből. Lesz egypár véraláfutásom - nem számít. Nem akarok gondolni arra, ami történt. Vissza kell érnem... Így is borzasztó késésben vagyok. A szatyrot is megtaláltam visszafelé és összeszedegettem mindazt, ami kiszóródott belőle. Mintha semmi sem történt volna. Csak akkor torpanok meg, mikor az egyik utcába kanyarodva ismét lépéseket hallok a hátam mögül. Ezúttal meg kell, hogy forduljak.
Megfordulok pár boltban. Veszek egy ágyat, szekrénysort, új ülőgarnitúrát és mindent, amire az új szobában szükség lehet. Előreláthatóan ez a nászút ugyanis nem egy-két hét lesz. Így nem vihetem haza Emmelinet a kastélyukba, de egy ilyen kis házikó meglehetősen szűkös két idegen számára. Mivel Voldemort kirakta a szűröm, az apósomhoz a lánya nélkül nem mehetek, kénytelen vagyok én is a kis házikó melegét élvezni. Már pedig ha így teszek nem fogok nap mint nap a kanapén aludni. Amikor végzek bár csak tíz perc van a találkozónkig, még átugrom a város szélén található posta hivatalba, hogy elküldjek pár levelet a minisztériumba. Nem akarom megszakítani a szabadságom, ha már kivettem, de a jelentéseket elküldethetem az új címemre. Főleg az Armódia kutatási anyagára vagyok kíváncsi. Mire mindennel végzek már jócskán benne járok a találkozó időpontjában. Már épp indulnék vissza a központba, mikor megérintem a jegygyűrűmet. A páros gyűrűnk nyomkövető varázslattal van ellátva. Ez egy apró gesztus volt az apósom részéről, hogy könnyebben szemmel tarthassam új arámat. Nem hatódtam meg tőle. Ha ő nem, én biztos hogy elláttam volna ezzel a varázslattal. Legnagyobb meglepetésemre a gyűrű nem a bevásárlóközpont felé, hanem tőlem pár utcával arrébb, a központtal ellenkező irányba jelzi feleségem tartózkodási helyét. Sietős léptekkel indulok Emmeline felé. Fogalmam sincs miért nincs ott ahol megbeszéltük. Ha kijött szellőzni, már akkor is rég vissza kellett volna érnie. Talán találkozott valakivel a múltjából? El akarják vinni? Baja esett? Hatalmas lendülettel fordulok be a sarkon, ahol különös jelenetnek leszek a tanúja. Emmeline egy férfivel van. Ez az első gondolatom és a megdöbbenés mellett a féltékenység őrült tempóval lepi el az agyamat. Máris talált magának valakit? Vagy ez egy férfi a múltjából? Mindez egy másodperc tört része alatt száguld át agyamon, amikor másra is felfigyelek. Hisz Emmeline küzd a férfi ellen! Közvetlenül melléjük hoppanálok, megragadom a férfi kezét és határozott rántással leszedem Emmelineről. - Elnézést uram. Szabad megkérdeznem, hogy mit tett önnel a feleségem, hogy most így bánik vele? Netán megsértette? - He? - kérdezi a férfi alkoholtól bűzlő szájszaggal. Dühös és vágytól fűtött tekintetét végre leveszi a feleségemről és most engem fikszíroz, felmérve az erőviszonyokat. Ekkor veszem észre, hogy a fején egy vércsík csordogál le. Most Emmelinet nézem meg, aki határozottan nincs jól. Arca sápadt, karcolásoktól véres, és az ott egy ütés nyoma? Agyamat lassan elönti a gyilkos harag, de uralmam alá veszem. Megdöntöm fejem és mosollyal ajkamon várom, hogy határoz a férfi. - Jobb ha eltakarodsz innen kis nyikhaj! Rossz válasz. Elkapom jobb karját és egy oldal lépés, hátsó rántással kifordítom a vállát. Egy rántás és öklömnek szalad. Pár foga a földön köt ki. Nem tetszését fájdalmas ordításban adja tudtomra. Ezután mögé kerülök, egy kis erőkifejtéssel rúgok bele hátulról térdeibe, mire épp Emmeline előtt esik térdre. Hátrafogom még ép bal karját, és megragadom kézfején a gyűrűs ujját. - Esedezz a feleségem könyörületéért - szűröm fogaim közt. - Kabd be! Egy apró mozdulat és egy törött ujjal több van. Lehet elég lenne ennyi is, de olyan sok ujj van itt. Így a középső és a mutatóujj is az előző sorsára jut. Ordítozva kapálózik, de a fogásnak és a lábszárán pihenő bakancsomnak hála esélye sincs felállni. - Azt mondtam, esedezz a feleségemnek, hogy bocsájtson meg neked! Bánd meg bűneidet, és akkor talán élve eljuthatsz a kórházig. A férfi felfogja helyzetét és könnyek közt kezd könyörögni. - Bocsáss meg! Nem akartam, én csak ittam, én... - amikor hangosan felsír elundorodom tőle. Megakarom ölni. Meg kellene ölnöm. Az ilyeneknek nincs joga az élethez. De ekkor felnézek Emmelinere, aki törékenyebbnek tűnik, mint valaha. Határozottan nem vagyok támasznak való, de most nagyon úgy tűnik, hogy ennek ellenére is szüksége van rám. És nem arra, hogy tovább kínozzam ezt az állatot. Elengedem a férfi karját, de még egy utolsó kiütéssel elhallgattatom. Ha szerencséje lesz, valaki felkaparja, mielőtt idefagy. Eljövök a testtől és Emmelinehez lépek. - Jól vagy? - simítok ki egy tincset könnyes szeméből. - Én sajnálom, hogy nem értem ide hamarabb. Nem tudtam hogy... Elhallgatok. Fogalmam sincs mit mondjak. Nem kellett volna magára hagynom. Pálca nélkül, védtelenül. Ez az én hibám.
Ösztönösen cselekszem és azelőtt támadok rá, hogy megbizonyosodnék róla, valóban ő áll a hátam mögött. Nem tévedek. Azonban hiába reagálok gyorsabban, nincs esélyem, és ilyen körülmények között soha nem is volt: részegen is erősebb nálam és nincs kitől segítséget kérjek. Nem tudom, mennyi ideje űzzük ezt, de ahhoz mindenképp elég régóta, hogy mostanra megszűnjenek létezni a racionális gondolataim. A kezébe harapok, mikor megpróbálja befogni a számat; körmeim végigszántanak a bőrén és vért fakasztanak, mire ő válaszul mordul egyet és hátrataszít, egyenesen a mellettünk álló épület falához vágva. Halványan érzem, hogy lüktetni kezd a tarkóm, de muszáj kihasználnom a pillanatnyi előnyömet. Mindent, vagy semmit alapon lendülök előre, hogy újból belerúghassak, ő azonban megragadja a lábamat és ezúttal a földön kötök ki. Próbálok felállni, ám mivel újból a fejemet érte az ütés, a legkisebb mozdulattól is iszonyú szédülés tör rám. Azelőtt látom, hogy közelebb lép, hogy megérezném a húzását: a hajamnál fogva ránt feljebb a kellő magasságba... Ekkor hallom meg Őt. - Nigel - suttogom alig hallhatóan. Nem tudom, hogy van elég erőm ahhoz, hogy lábra álljak, miután elenged az a szemét, valamilyen csoda folytán mégis sikerül a falig hátrálnom. Minden porcikám reszket, ahogy a hajamba fúrom a kezemet - az ujjaimat, amik egy perccel ezelőtt még a mocskos arcát kaparták - és a könnyeimmel küszködve hagyom, hogy a szédülés az épülethez szorítson. Vége van. Vége. Akárhányszor ismételjem meg a szavakat, nem szabadulok meg tőle, az érintései úgy égnek tovább a bőrömön, mint valami billog. Szinte fel sem fogom, ami körülöttem történik. Azok után... Nem, nem számít, nem akarok mást, csak azt, hogy eltűnjön vagy hogy itt hagyjuk, hogy soha többé ne kelljen látnom... Mikor Nigel megszólít, alig bírom visszanyelni a könnyeimet. Hogy jól vagyok-e? Egyetlen érintésétől is összerázkódom. - Persze, hogy nem tudtad! Hogy tudhattad volna, mikor itt hagytál? - csattanok fel vádlóan, pedig legbelül tudom, hogy nem az ő hibája. Egyikünk sem láthatta előre. - Ne tégy úgy, mintha... - Megállíthatatlanul tör ki belőlem a zokogás, és ha már nem tudom csak úgy befejezni a mondatot, ökölbe szorított ujjakkal lökök rajta egyet, - ... mintha érdekelne! - majd még egyet és még egyet, hogy biztosan átmenjen az üzenet.
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
