Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
Látom rajta, mennyire meglepte a kérdésem, és rövid időn belül más megerősítést is nyerek arra vonatkozólag, hogy ismernem kéne az illetőt. Halvány remény támad bennem: talán ha rájön, hogy nem a humorérzékem vezetett a kéréshez, feloldja az átkot és elmondhatom, mi zajlik bennem. Ez a gondolat azonban ugyanolyan hamar szerte is foszlik, amint továbbhaladunk. Próbálok áttörni a befolyásán, mindhiába. Nem érzek magamban erőt, egyáltalán nem, és az sem segít, hogy tisztességes vacsora helyett visszatérünk abba a szobába, ahonnan elindultunk. Abba, ami minden kétséget kizáróan a sajátom. Nem kételkedem benne, hogy meg van rá az oka, hogy ezt teszi velem. Biztos vagyok benne, hogy én tettem azt... hogy rátámadtam valakire. Nincs olyan perc, melyben ne gyötörne lelkiismeretfurdalás, vagy ne jutnának eszembe az ősz hajszálak mentén legördülő vércseppek. Egyedül az én hibám. Csak remélni tudom, hogy ennél nagyobb bűnöm nincs, hogy csak ez az oka annak a bánásmódnak, amiben részesített és részesít mostanáig is. Bocsánatot akarok kérni, történt bármi. El kell mondanom, mennyire sajnálom. Addig is mindent megteszek majd annak érdekében, hogy engeszteljek. Elszántságtól csillogó szemekkel sietek összepakolni. Bár kissé komplikáltan működik, tekintve, hogy semminek nem ismerem a helyét, de a lehetőségekhez mérten gyorsan megbirkózom a feladattal. Hagyom, hogy magához húzzon - ha akarnék sem tehetnék mást -, a hopponálást követően azonban kis híján rám tör a rosszullét. Egyre borzalmasabban érzem magam. Ennek ellenére kíváncsian pillantok körbe, kíváncsian és kissé gyámoltalanul, pedig ez sem idegenebb hely számomra, mint ahol eddig voltunk. Az emlékeim hiányában is biztos vagyok benne, hogy sosem éreztem még magam ennyire kiszolgáltatottnak. Ennyire gyengének... Mikor végre megszünteti a varázslatot, könnyes szemekkel lépek közelebb hozzá, mintha a jelenléte biztonságot nyújthatna, pedig most sehol sem érezném magam kevésbé szörnyűen. - Kérlek, ne haragudj! Fogalmam sincs, mi történt, de... Én nem akartam rosszat. Egész biztos nem állt szándékomban bántani azt az embert. Őt sem és mást sem. Feldúltan, enyhén remegő mozdulatokkal túrok a hajamba. - Én... Nem emlékszem. Semmire. Hogy lehet ez? - kérdezem kétségbeesetten, és a szám elé kell kapjam a kezem, mielőtt elsírnám magam. - Szólni akartam az esküvő előtt, de nem volt lehetőségem. Kis híján elcsuklik a hangom, bármennyire is próbálom megőrizni a hidegvérem, rendezni a vonásaimat.
Ha valamire számítottam is, hát nem erre. Látom a könnyes szemeit, remegő hangját és a küzdelmet, hogy ne sírja el magát. Ez már az előzetes bánásmódom következménye lenne? Így fejezi ki a behódolását? Vagy amíg imperus alatt volt ezt tervelte ki, hátha így megenyhíthet? De akkor milyen emberre gondol? Mi az hogy nem emlékszik? - Te meg miről beszélsz? - kérdezem és érzem, hogy a düh elönti az agyamat. Nem lehet, hogy kitörölte az emlékeit a rendről! Nem lehet, hogy az az ostoba Cornelius ezt hagyta! Ugye nem?! - Legilimens! - kiáltom ráfogva a pálcámat, és a következő pillanatban már akadály nélkül a fejében járok. A teljes ürességben. Se emlékek, gondolatok is csak az utóbbi pár óráról. Teljes a csend. - Nem... - suttogom magam elé, miközben a kanapéig hátrálok, és lerogyok rá. Hiába volt minden? Elvettem egy nőt, aki a saját szüleire sem emlékszik? Csendben ülök a kanapén, és a tűzbe bámulok. A száguldó gondolatok és kérdések lassan lecsendesednek, majd teljesen elnémulnak. Talán haragudnom kellene és dühöngenem. Megkínozni így is, mert miért is ne? Talán kiélvezhetném rajta a vérhez vonzódó énem, és addig véreztethetném, amíg szép lassan bele nem hal. De azzal semmit sem érnék el, a pillanatnyi gyönyörön kívül. Ezt bárki mással is megtehetem. Talán vissza kellene mennem Corni apósomhoz, hogy őt vonjam felelősségre, de amilyen mázlija van a öregnek, ez az emléktörlés neki még kapóra is jönne. Nincs tervem. Most először vagyok egy szobában egy nővel úgy, hogy fogalmam sincs mit tegyek. Felhangzó nevetésem elnyomja a ropogó tűz hangját.
Összerezzenek a kiáltására. A lábam ösztönösen mozdul, hogy hátráljak, valami oknál fogva mégsem teszem. A férfit figyelem, aki a mai napon a férjemmé vált és akihez néhány papírt leszámítva semmi sem köt. Ami azt illeti... emlékek nélkül nem csak hogy hozzá, senkihez sem tartozom, ez a tudat pedig mázsás súlyként nehezedik a vállamra. Üresség és kételyek mardossák a torkomat, hangtalan kiáltásaim belevesznek a csendbe, hogy aztán hamuvá porladjanak a kandalló lángnyelvei között. Nem sírhatok. Elfordulok tőle és hosszan, élesen szívom be a levegőt, mielőtt megtörölném a szemeimet. Erősnek kell lennem, bármennyire is nehezemre esik. Akkor is, ha teljesen magamra maradtam, akkor is, ha nincs semmi más a gúnyos, rémisztő sötétségen kívül, ami jelenleg körbevesz. Újból rá kell néznem, hogy megbizonyosodjak afelől, nem szűnt meg létezni. Ez a valóság és ő itt van, még ha mindenki más el is tűnt számomra. Rá, a férjemre számíthatok, igaz? De hogyan bízhatnék meg olyasvalakiben, akinek még a nevét sem tudom? - Kérlek, mondj valamit - suttogom alig hallhatóan, közelebb lépve hozzá. Túl hangos a csend, túl kínzó. Egy gondolatomat sem akarom hallani. Az arcom egy pillanat alatt válik döbbentté, mikor felnevet. Nagyot nyelve lépek még közelebb, majd lassan, bátortalanul foglalok helyet mellette a kanapén. - Sajnálom - mondom csendesen, lehajtott fejjel. Mégsem bírom megállni, hogy ne vessek rá újabb és újabb pillantásokat, vagy hogy ne keressem a tekintetét. Segítenie kell... Szükségem van rá, szükségem van valakire, mielőtt beleőrülnék. - Valaki kitörölte az emlékeimet? - Inkább mondom, mint kérdezem. Ez az egyetlen logikus magyarázat, ha másmilyen módszerrel történt volna, annak megérezném a nyomát. - Miért? Mégis kinek volt oka rá?
Oda fordulok, amikor leül mellém, és döbbenten figyelem a görnyedt, meghunyászkodó testartását, lehorgasztott fejét és a reménykedő pillantásokat, amikkel a tekintetem keresi. A kétségbeesettség ordít róla. Legilimentálás nélkül is látom mennyire rám akar támaszkodni. Persze, hiszen én vagyok az egyetlen, akiről tudomása van. Én vagyok a férje. Igyekszem erre a gondolatra nem fintorogni, miközben a kérdését hallgatom. - Nem tudod? - kérdezek vissza. Talán ez a helyzet nem is olyan rossz, mint aminek kinéz. Hisz bár elvesztette az emlékeit, a rendtagok még nagyon is emlékeznek rá, és számít nekik. Talán elég ha megvárom, míg eljönnek érte. Bár ez a terv szörnyen bizonytalan, mindenesetre a semminél jobb. Tervet készíteni azonban bármikor tudok. Most azt kell eldöntenem, jelen helyzetben mit kezdjek vele. Egy teljesen haszontalan nővel, aki iránt már gyűlöletet sem érzek. Csak egy egyszerű nő, akihez nem köt semmi egy egyszerű papíron kívül. Egy nő, aki azt hiszi a szerető férje mellett ül, aki majd segít neki visszanyerni az emlékeit. Hát rendben, adjuk meg azt, amire vágyik. - De ki fogjuk deríteni drágám- fordulok felé, és kezem az ő kezére teszem. - Mond el, mire emlékszel. Biztos maradt valamilyen emléked. Nem tudom jó-e valamire ez a színjáték, vagy csak az időmet pazarolom, de mindent ki kell derítenem arról ami történt. Bár kétlem, de még az is meglehet, hogy nem ő tette. Lehet Cornelius agyafúrt csele is, vagy egy szigorú lelkületű, beépített rendtagé. Bármi is történt, mindent tudnom kell, ahhoz hogy megtervezhessem a következő lépést. Mert bizony, itt most valaki egy nagyon élvezetes mókától fosztott meg engem, ami nem maradhat szó nélkül.
Szótlanul rázom a fejemet, ajkaimat egyetlen, vékony vonallá préselve. Össze kell szednem magam - mennyivel könnyebb ismételgetni, mint megtenni! Egy finom és gyors mozdulattal bújok ki a hófehér magassarkúmból, hogy felhúzhassam magam elé a lábaimat, gondosan eligazgatva a gyönyörű esküvői ruhát, amit egy pillanatra sem érezhettem magaménak. Annyira csodálatos lehetett volna... Persze, könnyen lehet, hogy mindaz, amit átéltem - ami egyszerre tűnt tündérmesének és rémálomnak - csupán látszat volt. Egy díszes ceremónia nem minden, és bármilyen türelmes is legyen hozzám jelenleg a férjem, nem felejtem el, mit tett korábban. Még most is magam elé tudom idézni azt a dühöt, amit a szemében láttam. Mégsem akarok vele foglalkozni. Egyszerűen szükségem van a jelenlétére, és ha az az ára, hogy még valamiről meg kell feledkeznem, miért ne tehetném meg? Miért választanám a nehezebb utat? Tekintetem a kezeinkre téved. Az érintése nyomán szemmel láthatóan enyhül a remegésem, de még mindig nem érzem magamat túl jól, és tudom, ez nem csak a lelki nehézségek tünete. Történt valami. Valami, amiről minden bizonnyal ő is tud, és aminek köze lehet az emlékezetvesztésemhez is. Hátradőlök és a férjem helyett a ruha csipkéit kezdem tanulmányozni. - Előbb elmondanád, mi történt előtte? Hogy miért neheztelsz rám? - Mielőtt válaszolna, még csendesebben fűzöm hozzá: - Nem muszáj ezt csinálnod. Nem kell sajnálatból... velem maradnod. A házasság ilyen körülmények közt érvényteleníthető, én pedig tudom, hogy megbántad. Lehet, hogy nem támaszkodhatok az emlékeimre, de anélkül is átjött. Nem tudom, miért mondom ezt. Mást sem szeretnék jobban, minthogy kapaszkodhassak valakibe, hogy kapaszkodhassak belé, viszont amíg nem teljesen őszinte velem és elhallgat valamit, nem érzem úgy, hogy bízhatnék benne - márpedig anélkül mit sem ér az egész.
Elborzaszt a gondolat, hogy még így emlékek nélkül is át lát rajtam. Hát valóban ilyen rossz színész lennék? - Az amiért most ennyire távolságtartónak érzel az nem az emlékezet vesztésedhez miatt van - mondom, miközben kisimítok egy tincset a szeméből, de a következő pillanatban megdermed a kezem, hirtelen elkapom, és messzebb csúszok tőle a kanapén. Most biztos vagyok benne, hogy az alakításom meggyőzi arról, hogy a férje szeretné, de történt köztünk valami rossz, ami éket vert a házasságunkba. - Hanem amiatt, amit az előtt tettél. Az esküvőnk előtt. Ha most sikerül jól csinálnom, és eladnom neki a mesét, akkor a későbbiekben talán valóban hasznos lesz számomra ez a házasság. Persze ehhez nem elég a jó történet. Sokkal többet kell majd foglalkoznom ezzel a libával, mint képzeltem. Meglepődve veszem azonban észre, hogy most emlékek nélkül sokkal vonzóbbnak tűnik feleségem, mint az előtt. Talán csak azért, mert most én alakíthatom ki őt magamnak. A kedvemre formálhatom, és itt az isten háta mögött senki sem szólhat bele. Főleg nem Cornelius. És ha már az apja... Nem engedhetem, hogy a kedves apósom rátegye a kezét, főleg azok után nem, hogy ő volt az egyetlen, aki Emmelin szobájában tartózkodott, amikor elvesztette az emlékeit. Most ő, és a lánya az elsődleges gyanúsítottjaim. Nem engedhetem, hogy jó legyen a viszonyuk. - Mond neked valamit az a szó, hogy halálfalók és főnix rendje?- kérdezem még mindig elfordulva tőle. Sok múlik ezen a kérdésen.
Egyszerre ijeszt meg és melengeti át a mellkasomat a váratlan érintése; szinte érzem a hiányát, ahogy távolabb húzódik. Nem kerülöm tovább a tekintetét. Bármilyen elutasító, csalódott, vagy dühös legyen, a szemébe nézve akarom hallani az igazságot. - Mit tettem? - kérdezem suttogva. Anélkül is eluralkodik rajtam a bűntudat, hogy egy szót is hallanék a hibámról, főként azután az eset után, ami nemrégiben fogadott. Szeretném, ha visszajönne. Ha ugyanott folytatnánk, ahol az imént abbahagyta, a keze a kezemen pihenne, és egy egészen rövid pillanatra megnyugodhatnék a tudattól, hogy legalább ő mellettem áll. Hogy mindent elmond majd, amire nem emlékszem. Mindazok nélkül... semminek sincs értelme. - Nem - válaszolom hosszas gondolkozást követően. Bármennyire erőltetem is, nem érek el mást, minthogy még mélyebb kétségbeesésbe sodrom magamat. Mégis mi lehet ennyire rossz? Mit tettem, amiért a férfi, aki szeret és a feleségének akart tudni, ekkorát csalódott bennem? Talán hűtlen voltam hozzá, vagy elárultam valahogyan? Jelenleg úgy érzem, egyik sem vallaná rám, csakhogy vajmi keveset számít, hogyan vélekedem most, emlékek és múlt nélkül. - Bármi volt is az oka... ígérem, megpróbálom helyrehozni. Feltéve, ha... - Mély, szaggatott levegőt veszek, mielőtt újra a szemébe néznék. - Ha úgy érzed, képes vagy megbocsájtani nekem. Az, hogy mégsem fújta le az esküvőt, erre enged következtetni, mégis fel kell, hogy tegyem ezt a kérdést. Nem akarom olyasmibe kényszeríteni, aminek nincs jövője, ami újabb fájdalmat okozna neki. Főként most, hogy semmire sem emlékszem. Talán könnyebben továbbléphetne annak tudatában, hogy számomra meg sem történt, ami közöttünk volt. Komolyan gondoltam, amit az imént mondtam. Bármennyire is fájjon, hogy ennyire közel vagyok ahhoz, hogy teljesen magamra maradjak. Csakis akkor legyen velem, ha nem szánalomból teszi.
Látva reakcióit elégedetten konstatálom sikerem és tovább folytatom a színjátékot. - Most ezt mondod, de csak mert nem emlékszel! - állok fel a kanapéról dühösen, és már a kandalló előtt állok. Bár ez csak színjáték, a haragot nem kell tettetnem. - Legalább akkor kérnél bocsánatot, amikor már tudod mit tettél! De így... - fordulok vissza felé. - Mégis mit kezdjek vele? Járkálni kezdek a kandalló előtt, és miközben zseniálisan játszom a szerepem - hogy máshogy játszhatnám? -, azon gondolkozom, vajon mit kellene ennem vacsorára. A fogadásról olyan hamar el akartam szabadulni amennyire csak lehet, ezért nem ettem semmit. Talán egy kis rántottára való tojás van a kamrában. - A halálfalók embereket ölnek és sereget szerveznek, hogy megdöntsék a jelenlegi varázsvilág politikai és társadalmi rendszerét - kezdem a magyarázatot. Bosszantó, hogy el kell magyaráznom, holott egyáltalán nem érdekel, hogy a két oldal miért harcol. Engem csak az érdekel és érdekelt eddig is, hogy a Dumbledorral szembeni oldallal legyek. - A főnix rendje pedig ennek megakadályozására jött létre. Ők azok, akik igyekeznek megállítani a halálfalókat és megölni a vezetőjüket. Mindketten részt veszünk a harcban és mindketten halálfalók vagyunk - hirtelen hallgatok el. Még meg is torpanok, hogy jobban rá játsszak a figyelmére és tekintetével mindenképp az arcmimikámra figyeljen, amin most valószínüleg azt látja, hogy rájöttem valamire és aztán szép lassan elkomorulok. - És ennyi - zárom le a beszélgetést és a konyhába indulok, remélve, hogy a kíváncsiságának engedve utánam jön.
- Nem! - Amint felpattan a kanapéról, kétségbeesetten ugrok utána, de elég pár lépést tennem, máris rám tör a szédülés. Érzem, ahogy a lábaim fokozatosan, ám annál gyorsabban gyengülnek el és hagynak cserben. Csak arra van időm, hogy a férjem karjába kapaszkodjak, mielőtt ez megtörténik. Szorosan lehunyva a szememet próbálom leküzdeni az ájulást előrejelző zsibbadtságot a végtagjaimban. Nem eshetek össze, most nem, még nem... Tudnia kell, hogy nem a pillanat heve mondatott velem ilyesmit, nem vagyok sem könnyelmű, sem hazug. Sokkal inkább hálás, amiért egyedüliként mellettem áll - annak ellenére is, amit tettem. Amiért törődik velem. - Sajnálom, összeszedem magam - suttogom kinyitva a szemeimet. Nem akarom, hogy a gyengeségem befolyásolja. Jól leszek. Máris jól vagyok, csak szörnyen erőtlen, és szükségem van pár pillanatra, hogy újra biztosan álljak a lábaimon. Szeretném, ha végighallgatná mindazt, amit mondani akarok és legalább ezt tisztázhatnánk, viszont (remélem) erre később is lesz alkalmam. Főként, mert nem látok rá sok esélyt, hogy valóban hisz nekem, amíg nem bizonyítok. Ellenben minden információ, minden egyes emlék elsőrangú ebben a helyzetben, így hát eszem ágában sincs félbeszakítani őt. - Azt mondod... gyilkosok vagyunk? - Hogy képes lennék bárkit is bántani? Döbbenten igyekszem utána.
Próbálom könnyedén venni a színjátékot, de jobban frusztrál a tettetés, mint hittem. Nem leszek képes a gondos férjet játszani, ez már most biztos. Már akkor is, amikor belém kapaszkodott, legszívesebben leráztam volna magamról. Dühít az esetlensége, a sebezhetősége. Egy ilyen nőt bántani olyan lenne, mint egy gyerektől elvenni a nyalókát. Túl könnyű. Amikor dacolt velem késztetést éreztem arra, hogy bántsam és kiéljem rajta véres vágyaimat. De most? Most csak meg akarom ölni, hogy többé ne kelljen vele foglalkozni. Itt akarom hagyni a házban hét lakat alatt, hogy többé soha ne kelljen látnom. El akarok fordulni tőle, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Bármit, csak ne emlékeztessen az előző életemre. - Sokáig azt hittem, hogy te más vagy - mondom, miközben felverem a tojásokat. - Azt hittem, hogy te nem az apád bábja vagy. Hogy te nem ölsz ártatlanokat, ha azt parancsolják neked - Bár nem akarok, de az utolsó mondatra vissza fordulok felé és a szemébe nézek. - Tévedtem Biztos nem fogja elhinni elsőre, amit mondok, hiszen teljesen az ellenkezőjét mondom az igazságnak, de az a jó a teljes memória törlésben, hogy sokkal könnyebb hamis emlékeket kreálni. Miközben a szemébe nézek, egy apró emlékképet villantok fel előtte, ami igazából a saját emlékem. Egy zöld csóva, majd az élettelen szemek, amik egyenesen rá néznek a nő arcából. A ránk telepedő csendben elkészítem az egyszerű ételt és egy tányért elé tolva, én is leülök a vele szemben lévő székre. - Egyél! - vetem oda neki, majd én is neki látok, miközben némán megregulázom magam. Kedvesebbnek kellene hangzanom. A fenébe is, miért ilyen nehéz ez?
- Hagyd, majd én. - Épp abban a pillanatban lépek mögé, mikor a tojásokkal a kezében visszafordul, így szembe kerülünk egymással. Ezúttal nem csak ő, én is vérbeli tehetségről teszek tanúbizonyságot, ami a szemkontaktus kerülését illeti. Enyhén lehorgasztott fejjel lépek hátrébb, hogy ne álljak az útjába, a rántotta, vagy tükörtojás elkészítéséről azonban így sem szándékozom lemondani. Ez a legkevesebb, amit tehetek érte.
Ha átadja nekem a stafétabotot, biztosan eltörök, leejtek, leöntök, vagy megégetek valakit a szavai hallatán - jobb híján magamat, ugyanis fogadni mernék rá, hogy álmában sem közelítene meg szánt szándékkal. Vánszorognak a percek. Késztetést érzek rá, hogy válaszoljak, hogy mondjak akármit, bármit, ám aligha találnék rá a megfelelő szavakra. Olyan ez, mint a lassú halál: sosem tudhatod, melyik lesz az utolsó késszúrás, melyet a bőrödön érzel, és a férjem szemeibe nézve, ahogy felderengenek előttem az emlékképek, elhiszem, hogy van fogalmam erről. - Nem. Nem lehet - válaszolom remegő hangon. - Nem hiszek neked. - Egyáltalán mi okom lenne rá? Semmit sem tudok róla. Ahogyan magamról sem. Melyikünk a hitelesebb forrás? Azt kívánnám, bár megtartotta volna magának, miközben újra és újra látom magam előtt a rettegő szempárt és érzem az ujjaim szorítását a varázspálcámon, legbelül azonban tisztában vagyok vele, én is ugyanígy döntöttem volna. Tudni akartam volna, mit tettem... Ez a tény viszont korántsem bizonyul elegendőnek ahhoz, hogy enyhítse a torkomban keletkező gombócot. Sejtem, ez még nem minden, és rettegek, hogy valami ennél is borzalmasabb tettemmel kell szembesülnöm.
Kezdem gyanítani, hogy a szüntelen étvágytalanság az oka a gyengeségnek, ami emlékezetem kezdetétől fogva gyötör, mégsem tudom rávenni magamat, hogy véget vessek a problémának. Nincs az az erős ösztön, az az erős éhség, ami rávehetne, hogy egy falatot is leerőltessek a torkomon, miután megtudtam az igazságot. Ha valójában egy ilyen szörny vagyok... talán jobb is, ha ez így marad. - Jó étvágyat - válaszolom halkan, majd anélkül, hogy egy pillantást is vetnék a saját tányéromra, eltolom magam elől. - Az én adagomat is megeheted, ha szeretnéd. Ezúttal lassan, óvatosan állok fel, anélkül tolva be magam után a széket, hogy egy pillantást is vetnék a férjem felé. - Azt hiszem, mindkettőnkre ráfér most egy kis egyedüllét. Én... Biztosan máshogy ismersz, de komolyan gondoltam azt, amit az imént mondtam. Bármi történt is ezzel együtt és ezen kívül, hálás vagyok neked, és ha úgy döntesz... Igyekezni fogok, hogy jóvátegyem. Ajkaim szomorú mosolyra húzódnak, ahogy hátrálok pár lépést. - Ha beszélni szeretnél... - De nem fejezem be. Lassan hátat fordítok neki és végignyitogatom a helyiségeket a hálószoba után kutatva. Mikor végre rátalálok, olyan óvatosan veszem le az esküvői ruhát, mintha nem is a sajátom lenne - tulajdonképpen így is van -, majd bebújok a puha paplan alá és lehunyom a szemeimet. Bárcsak véget érne!
Lassan áll fel, anélkül tolva be maga után a széket, hogy egy pillantást is vetne rám. Halkan beszél, és egyáltalán nem azt mondja, amit várnék. Amikor hátat fordít, vissza kell fognom magam, hogy ne pattanjak oda és ne verjem a fejét a falba tiszteletlenségéért. Hát ennyire nem érdekli a múltja? Itt hagyja az egyetlen információ forrását, aki rávilágíthatna a helyzetére? Aki megadhatná neki a válaszokat, hogy aztán azokkal valamit visszaszerezzen abból, amit elvesztett? Tényleg ilyen ostoba nőt vettem el? Mit kezdhettek a rendben egy ilyen ésszerűtlen nővel? Sóhajtva fújom ki a levegőt. Lenézek érintetlen tányéromra, majd az övére. Már nem is vagyok éhes. Előveszem zakóm felső zsebéből pálcámat, és ellenőrzöm a házon lévő bűbájokat. Higgadtan hoppanálok el a házból, London egyik kevésbé híres, ámde annál sűrűbben lakott nyomornegyedébe. Nem messze tőlem egy csöves bámul rám tátott szájjal. Rávigyorgok és egy kiábrándító bűbájjal eltüntetem magam előle. Néhány lépéssel arrébb pár kölyök kosarazik egy kis betonterületen, ahová láthatóan a helyiek szereltek fel egy régi, háló nélküli kosárpalánkot. Az utca viszonylag csendes, csak pár autó megy el tíz perc alatt a két sávos úton. Az egyik ház falának dőlve állok és figyelem a fiúkat. Tizenöt év körüliek lehetnek. Észreveszem, hogy távolabb egy még kisebb, talán tíz év körüli fiú áll egy piros gumilabdával, és a kosarazókat nézve próbálja néha utánozni őket. Talán az egyik nagyobb kisöccse lehet. Megunom a várakozást és elkezdek sétálni a járdán meg-meg érintve az út szélén parkoló autók tetejét. Egészen az utca végéig sétálok, néha elhaladva pár gyalogos mellett, majd átmegyek az út másik oldalán lévő járdára és azon is végig sétálok, épp úgy, ahogy azt az előző alkalommal tettem. A beton terület szélén állok meg, és most már sokkal közelebbről szemlélhetem meg a játékot. Az egyik srác kiabálva jegyzi meg, hogy még egy kosár és ők nyernek. Mosolyogva nézem, ahogy zsákolást imitálva be is viszi az utolsó kosarat, teljesen szabálytalanul. Ezt a többiek is dühödten jegyzik meg, mire a kicsi is közelebb merészkedik hozzájuk. Elgondolkodom, vajon melyik lehet a testvére. Ekkor egy hatalmas robbanás rázza meg az utcát. Mind a hat srác, és a döbbent kicsi felém fordulnak. Tudom, hogy nem engem néznek, hanem a mögöttem hatalmas lángokban égő autót, de én csak a fiúk arcát figyelem. Így, hogy több fényt kapnak a riadt arcok, felfedezem, hogy a szabálytalankodó suhanc ugyanolyan vonásokkal rendelkezik, mint a kicsi. Tehát ő a testvér. Egy újabb robbanás, majd még egy és sorban, egymás után minden kocsi felrobban az út mellett. A fiúk kifutnak az utcára, épp úgy, ahogy a sok csóró, mihaszna mugli is teszi. Férfiak és nők, anyák és apák, testvérek és szeretők futnak ki az erkélyekre, és a kapukba, hogy lássák mi történik nyomorúságos életükkel. Keresik a választ a megmagyarázhatatlanra. Látod Emmeline? Ilyen a normális emberi viselkedés. Ilyen, amikor tudni akarja valaki a válaszokat. Halni is képesek érte. Behunyom a szemem, és miután sebet ejtek csuklómon elmormolom a varázsigét. - Avada Infinit Kedavra Abolea A zöld csóva hatalmas fénnyel tör ki földre szegezett pálcámból, hogy a betonhoz érve, mint egy prizma, több irányba szóródva keresse meg áldozatait. Amikor észreveszem, hogy pár fénynyaláb megkerül, és mögém irányul, megfordulok, hogy lássam a csövest tátott szájjal eldőlni. Az egésznek egy pillanat alatt vége lesz. Mondanám, hogy hatalmas csend telepszik a tömegsírul szolgáló utcácskára, de a tűz ropogása, a hátrébb még felrobbanó autók zaja, a távolból érkező tűzoltó sziréna hangja és a mellettem síró gyerek hang kivesz minden békét a helyzetből. Pedig a halálnak ilyennek kellene lennie. Békésnek. De, mint ahogy a saját bőrömön megtanultam, soha nem úgy jön el a halál értünk, ahogy várjuk. Pálcámat az ég felé emelem és fellövöm a jegyet, majd oda fordulok a kis gyerek felé, aki a bátyja halott teste felett térdel és kiabálva siratja a lelket, ami örökre odaveszett. A piros labda még ott van a kezében. Olyan erősen szorítja magához, mintha az megmenthetné őt. Zsebre dugott kézzel fordulok el tőle. Ideje indulnom. Alig maradt pár másodpercem, de még így is visszafordulok, mielőtt elhoppanálnék. Talán csak képzelem, de mintha a kis fiú épp engem nézne. Arcát eltorzítja a gyűlölet, és zihálásának hangja beleégeti magát elmémbe. Azt suttogja "Megfizetsz".
Az, amit a férjem elárult az eddigi életemről, épp elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, nem állok készen a továbbiakra. Gyáva megfutamodásnak tűnhet ez, tekintetbe véve az ígéretemet, miszerint a körülményektől és az akaratától függetlenül próbálom meg helyrehozni a hibáimat, de néhány egyedül töltött órába, amíg elmenekülhetek a tudat elől - magam elől -, úgy gondoltam, senki sem hal bele. Főként nem én magam, hajszálnyira a hisztériától és a kiborulástól, az ájulástól és a rosszulléttől. Azt hittem, egy pillanatra sem tudom majd lehunyni a szememet anélkül, hogy rémképek kísértenének, mégis olyan mély álomba merültem, hogy kora délelőtt volt, mire magamhoz tértem. Eleinte azt hittem, csupán várat magára - a kandallóban égő tűz reménykeltő volt, és hát egyébként is, miért tett volna másképp? Beágyaztam és a biztonság kedvéért félretettem a tegnap esti, érintetlen rántottát, mielőtt elmosogattam volna, jóllehet még mindig nem tudtam rábírni magamat, hogy egy falatot is egyek belőle. Bármennyire is udvariatlannak gondoltam a cuccai közt turkálni, végül rászántam magam, hogy kisajátítsam a ruhatárát - hiába tűntem úgy ettől, mint egy női kamionsofőr -, és nem sokára a gyönyörű fonatokból álló, esküvői kontyomról is lemondtam, mikor úgy döntöttem, jobb híján a takarítással ütöm el a szabadidőmet. Biztos voltam benne, hogy örömet szerez majd neki, ha látja, milyen tisztára varázsoltam a házat. De nem tért vissza. Hamarosan rá kellett döbbennem, hogy fogoly vagyok a férjem házában... Innentől kezdve mondhatni elszabadultak a óva intő megérzéseim: hajnalig kutattam bárminemű információ, vagy tárgy után, ami a hasznomra válhat; teszteltem a ház területe köré vont varázslatot, és még egy baltát is a családias körömbe fogadtam, arra az esetre, ha... és most nem a további fák hasogatásának hagytam szabadon, befejezetlenül a mondat végét. Egyszerűen minden, minden megfordult már a fejemben azóta, hogy magamra hagyott - 5 nap nem sok, kínzóan rengeteg idő ahhoz, hogy találgassak. Még inkább, mióta felfedeztem a pincében található, rejtett helyiséget. Egyetlen tabu maradt számomra, egy napló, ám ennyi egyedül töltött, kétségek közt őrlődő nap után feleslegessé vált azzal foglalkozni, kinek a magánszféráját sértem meg azzal, ha beleolvasok. Miért értékelnék olyasmit, ami számomra emlékezetem óta nem adatott meg? Minél többet olvasok, annál könnyebb kibogozni a francia nyelvet - kellemes meglepetés -, azonban mikor a kíváncsiságom a tetőfogára hág, meghallom, hogy valaki motoszkál odalent. A lehető leggyorsabban rendezek vissza mindent olyan állapotba, ahogyan rátaláltam, majd az új barátommal a kezemben indulok el, hogy köszöntsem az esetleges érkezőt.
Iszonyatos fájdalomra ébredek. Régi ismerős már ez a kín, és tudom, hogy csak az öntudatlanság segít kibírni a vérem és a csontjaim felemésztő savat, ami centiről centire marja szét belső szerveimet. Visszaájulnék a fészer szalmával kitömött sarkába, ha nem tartana ébren az a szörnyen aggasztó érzés, hogy megfeledkezem valamiről. Lihegve próbálok felülni, de amikor fejem visszahanyatlik a padlóra meggondolom magam. - Wily! - hangom erőtlen suttogás csupán, de hamarosan egy pukkanás jelzi, hogy Voldemort házimanója megjelent a kis helyiségben. - Jaj Flamel uram, már megint ide hoppanált? Éreztem amikor napokkal ezelőtt megjelent a birtokon, de nem tudtam, hogy itt van! Hagy vigyem fel a szobájába! - Nem! - szólok rá, amikor hozzám akar érni. Egyszer sem mutatkoztam így Voldemort előtt és nem most akarom elkezdeni. Főleg, mivel hivatalosan már nem is lakom itt. - Csak segíts felülni! - Igenis - lép hozzám közelebb és egy manó varázslattal ülő helyzetbe segít. - Hány nap telt el azóta, hogy megéreztél? - kérdezem felsóhajtva. - Épp öt nap uram. Már este fél hét van. Döbbenten meresztem a szemem a házimanóra. Még soha nem voltam eszméletlen ennyi ideig. Így legalább már értem miért porzik a torkom. Ekkor eszembe jut az is, mi nem hagyott nyugodni. Emmeline! A fenébe. Persze, nem mintha egy kis magány ne tenne jót neki, de talán mégsem kellene a nászút első hetében halálra éheztetni a nőt. - Készíts elő nekem egy ételcsomagot legalább három napra. Legyen benne minden, ami egy háromfogásos ebédhez, vacsorához és kiadós reggelihez kell - adom ki a parancsot a manónak, aki szó nélkül eltűnik teljesíteni a kérést. - Most utoljára még megvendégelem magam Voldemort konyhájáról. Talán nem veszi zokon az öreg azután, hogy ilyen jó munkát végeztem neki Londonban - suttogom a fa bódé falának. Szörnyen hideg van. Wily ébreszt. Észre sem vettem, hogy újra elájultam. Átadja a lezsugorított csomagot és folyamatosan aggodalmát ecseteli. Sokat beszél, de hűséges és mivel Voldemort nem tud a Wilyvel való kis kapcsolatomról, nem kell amiatt aggódnom, hogy a több mint ötven manóból épp tőle fog felőlem érdeklődni. Ezért még az érzelmi kirohanásait is képes vagyok elviselni. - Nem lesz bajom Wily - mondom, miközben felállok. A fájdalomtól, ami a testembe nyilall megbotlok, de még épp időben kapaszkodok meg egy falnak döntött gereblyében. - Így nem utazhat uram! Kérem maradjon, hagy lássam el a sebeit! Nem törődök a manó sipításával. Behunyom a szemem és lelkiekben felkészülök a fájdalomra, ami a hoppanálással érni fog, majd neki lendülök. Sok gyötrelmet kellett már átélnem, testit-lelkit egyaránt, és nem mondanám, hogy ez volt mind közül a legrosszabb, de biztos benne van a top ötben. A ház védelmi rendszere remekül működik, az én állapotom ugyanakkor veszélyesen leromlik, amikor az ellenőrző varázslatok végig tapogatnak. Mivel nem csak belső szervi sérüléseim, de komoly hegek és véraláfutások vannak az egész testemen, félő, hogy ha végre bejutok a házba, egy egész tekintélyes vértócsával tisztelem meg az előszobát. Végül tévednem kell, de sajnos nem a vérben, hanem a helyszínben. A szinte önállóan gondolkozó védelmi rendszer ugyanis úgy ítéli meg, jobb ha egyenesen a kanapé mellé, a nappaliban tesz le. Egy kecses összeeséssel díjazom ötletét. Bár látni nem látom, de hallom amikor Emmeline belép a szobába. Szaporába váltó lélegzetvétele, pedig megerősít abban a hitben, hogy meglátott, így a csomagot a dohányzó asztalra dobom. - Jó étvágyat! - mondom, épp mielőtt egy hangos reccsenés jelzi, hogy egyik bordám feladta a küzdelmet a maró sav ellen, és most már inkább megpihenne a tüdőmben. Top három. Haladunk.
Felkészültem rá, hogy egy idegennel találom szembe magamat. Azzal is, hogy Nigel nekem ront, vagy én neki, hisz ha pálca nem is áll rendelkezésemre, az előző évszázadban kifent balta kifejezetten hozzám nőtt már az elmúlt napok során - ha másra nem is, arra mindenképp megfelelő eszköz lenne, hogy ártalmatlanná tegyem a férjemet. Ez a mondat is csak annyira hangzik ép eszűen, mint minden egyéb megoldás, ami mostanáig felmerült bennem. Nincs benne semmi szokatlan. Az ételtől, válaszoktól, törődéstől és minden mástól is megfosztott észjárás útjai kifürkészhetetlenek. Azonban mikor kilopakodok a hálóból és a falhoz húzódva emelem meg a fegyveremet, eddig nem várt látvány tárul a szemeim elé. - Nigel! Anélkül ejtem a földre a baltát és futok oda hozzá, hogy eközben tudatosulna bennem, a nevén szólítottam. A nevén, amit egyedül a naplóból ismerek. - Mi történt? Kérlek, mond, hogy van nálad valami bájital! - Ahelyett, hogy válaszra várnék, kétségbeesetten kezdem el végigkutatni a zsebeit. Arról már meggyőződhettem, hogy a házban semmi ilyesmi nem áll a rendelkezésünkre. Bár a vér látványára még nagyobb pánikba esek, ez nem akadályoz meg abban, hogy a lehető leggyorsabban szabadítsam ki a zakójából a fiolákat... amik még csak fel sincsenek címkézve. Keserűen felnevetek. - Gondolom, nem Amortentiát hordasz a gyógyító főzetek mellett - jegyzem meg. Közben ráakadok a vérzés csillapítóra és finoman megemelve az állát a lehető legóvatosabban próbálom megitatni vele.
Megrezzenek a hirtelen felkiáltásra. Pedig olyan békésen halálba ájulhattam volna. Ehelyett megpróbálom kivenni a bájital színét. Még hogy Amortentia! Ha tudná mik vannak mellette, lehet hogy nem lenne ilyen vicces kedvédben. Szerencsére nem az idegmérget önti le a torkomon, így egy nagyot nyelek az életmentő vérzés csillapítóból. - Van ott még egy fájdalomcsillapító is. A fehér dugóval - hangom erőtlen és rekedt. Tulajdonképpen egész büszke vagyok arra, hogy ilyen gyönyörűen kicsináltam magam. Hiába vagyok zseniális kínzó, magammal mindig sokkal durvább vagyok. Pszichológusok százai sem bogoznák ezt ki! Amikor a fájdalomcsillapító is lecsorog a torkomon, jobban megnézem a mellettem térdeplő nőt. Arca kicsit beesett, láthatóan nem jutott semmire táplálék szerzés terén. Veszett szarul játszottam a gondos férj szerepét, és mostanra már úgyis mindegy. Sóhajtva fordítom tekintetem a plafon felé. - Menj és egyél valamit! Borzalmasan nézel ki. Én beszélek, mi?
Szótlanul nyúlok a fájdalomcsillapítóért, hogy a vérzés csillapító után küldhessem. Szívesen tennék szemrehányást a fogva tartásommal kapcsolatban, ezúttal nem is az éhezésem, vagy a komfortérzetem miatt: ez a két bájital édeskevés az ő állapotában, míg egy sebgyógyító főzettel kétszer olyan gyorsan helyrejöhetne. Dehát ő hozta meg ezt a döntést. Örülhet, hogy egyáltalán segítettem rajta azok után, aminek kitett. Sóhajtva helyezem az asztallapra a második üres fiolát is, mielőtt visszanéznék rá. Alig hiszem el, hogy visszatért, ráadásul így... Ami a modorát illeti, nem változott semmi. Ajkaim gúnyos mosolyra húzódnak, de visszanyelem a megjegyzéseim színes skáláját. Nem ez a megfelelő alkalom rá, hogy sértegessem, bár ő nyilván másképp vélekedik erről. - Ha azt szeretted volna, hogy fogyózzak, elég lett volna szólnod. - Ahelyett, hogy éheztetsz. Mentségemre legyen mondva, ez a legfinomabb változat, ami csak elhagyhatta a számat. Egyébiránt nem szorulok biztatásra: az ebédlő asztalhoz viszem az imént lehajított csomagot és mindkettőnknek szedek némi ételt, hozzá a pincés kútból mert vízből töltök ki, majd lepakolok a dohányzó asztalra. Nem mintha megérdemelné. - Szóval, mi történt? - teszem fel újra a kérdést.
A torkom már szinte éget. Hiába minden fájdalomcsillapító, a kiszáradás ellen semmi sincs nálam. Komolyan fontolgatom, hogy megkérem adjon egy kis vizet, de a büszkeségem nem engedi. Talán ha kivárok... És bejött a lottó szelvény, amikor látom, hogy a dohányzó asztalra pakolja az ételt és a sóvárogva várt vizet. Már mozdulnék, hogy nyúljak érte amikor váratlanul a törött csont a tüdőmbe fúródik. A levegő egy kínos nyögésben préselődik ki a tüdőmből. Hát, innen egy darabig nem mozdulok. - Tettem a dolgom - válaszolok gyorsan, hátha ezzel elfeledtethetem vele azt a hangot, de rossz módszert választok. Hangom árulkodóbb, mint valaha. Ezt a szerencsétlen helyzetet! Mégis mi a fenének jöttem ide? Láthatóan semmi baja! Maradhattam volna a fészerben, hogy senkinek se kelljen látnia ezt az oldalam. De nem, a fájdalomtól eltorzult elmém elhitte, hogy tényleg érző emberi lény vagyok, akinek gondoskodnia kell valakiről. Nevetséges! - Ez csak a szokásos - folytatom, hogy leplezzem zavarom. Tekintetem az ételre téved és végre találok valamit, ami miatt dühös lehetek rá. - Megtennéd, hogy máshol eszel? Nem csak te éheztél ezalatt az idő alatt! - pirítok rá, de hangom cseppet sem félelmetes, mint ahogy annak lennie kellene. Sokkal inkább... hisztis?! Te jó ég! Legszívesebben hátat fordítanék neki, vagy elmennék, de lévén, hogy moccani sem bírok, megteszi az is, hogy behunyom a szemem, és igyekszem álomba ájulni. Ez is jobb, mint a semmi.
Alig hogy végigmondaná, összeszoruló mellkassal nyúlok a vízért és itatom meg vele - lassan és figyelmesen, hiába ösztönöz kapkodásra az aggodalmam. - Még, hogy a szokásos - válaszolom sopánkodva. - Ha nem tartanál fogva, többet is tehetnék érted. Tény, hogy problémás lenne eligazodnom, de valahogy megoldanám. Valahogy, valami olyan módszerrel, ami rejt magában mást is a tehetetlenségemen kívül. Ezúttal elengedem a fülem mellett a megjegyzését, és bármennyire nehezen is, de lemondok az első falatomról. Ismét az álla alá nyúlok, ha engedi és persze ha kinyitja a szemét az érintésemre (azt nem állítom, hogy lenne más választása), őt kezdem el etetni. Komolyan el sem hiszem, hogy még én segítek neki. Az esküvőnk után könnyű volt naiv ábrándokba ringatnom magamat, de lássuk be, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mutatni próbálta magát. Nem tett értem semmit azon kívül, hogy imperiussal kényszerített és napokig bezárva tartott. Mégsem tudom rávenni magamat, hogy hagyjam szenvedni. Hát ilyen lenne egy gyilkos halálfaló?
- Hrbll... - szólna a tiltakozásom, amikor leönti a vizet a torkomon, de minden ellenállásom oda, amikor a hűs víz elárasztja a torkomat. Ha már gyerekként kezelnek, megpróbálom legalább nem olyan mohón nyelni a kristálytiszta vizet. Nehezen, de végül sikerül legyűrnöm a késztetést. - A védelmed érdekében vagy ide bezárva! Elfelejtetted, hogy valaki törölte az emlékeidet? Amíg ki nem derítem ki volt, nem mehetsz sehova! - kapom fel a vizet, majd meglepetten veszem észre, hogy az igazat mondom. Még a védelemről sem hazudtam. A kiabálástól szúrni kezd a tüdőm, ami szörnyen rossz jel.
Amikor figyelmen kívül hagyja szavaim és megfogja az államat, mérgesen nézek szemeibe. Miért engem etet, ha ő is éhes? Látom az elutasítást a szemeiben, a haragot amiért így bántam vele és a szánalmat, ami szörnyen kihoz a sodromból. Teljesen megfeledkezek magamról és egy nonverbális bűbáj tör ki kezem közül, ami egy kis céltalan röpködés után felkap egy párnát és Emmelinnek hajítja azt. A párna a nő fején landol, ami így viszont, hála a hülye póznak az én fejemnek koppan, és ha nem lenne elég ez a katasztrófa, illetve az, hogy meglepően közel nézek a szemeibe, még ajkaimon is valami puha dolgot érzek. Óh, a pokolba is, ugye nem sikerült le smároltatnom magam?
- A védelmem érdekében? Még a pálcámat sem hagytad itt nekem! Napokig baltával a kezemben mászkáltam a házban, attól tartva, hogy nem te leszel az, aki visszatér hozzám! - Amint az első tiltakozás kitör belőlem, egyre hevesebben követi a többi. Még, hogy engem akart óvni! Nem kell úgy tennie, mintha aggódna értem. Mindketten tudjuk, hogy hazugság - a helyében örülnék, hogy nem szakadt máris ránk a plafon -, bármi is az oka, hogy maga mellett akar tudni, az nem az én érdekemet szolgálja. Ha így lenne, nem hagyott volna magamra a kételyeimmel. A magányommal. Az önmarcangolással. Nem nézett volna rám úgy, mintha egy utolsó... Érzem, hogy könnybe lábad a szemem, de nem engedek utat a gyengeségemnek. Igyekszem rá koncentrálni saját magam sajnáltatása helyett. Egyenlőre az a fontos, hogy rendbe jöjjön, aztán foglalkozhatunk minden mással. Meggyógyítom, hogy aztán elláthassam a baját. Nem számítok rá, hogy ezt is képes megnehezíteni. De most komolyan?! Annyira lesokkol a váratlan fordulat, hogy eltelik egy kis idő, mire egyáltalán kapcsolok, akkor viszont felegyenesedek és hátat fordítok Nigelnek, mielőtt megláthatná, hogy nem (csak) a dühtől pirult ki az arcom. Kényszert érzek, hogy az ajkaimhoz emeljem a kezemet, de ahogyan az imént is sikerült visszaparancsolnom az érzelmeimet, ezúttal is nyugalmat erőltetek magamra. Úgy fordulok vissza, mintha mi sem történt volna. - Nos akkor... - Talán mégsem egészen. - Nem kérsz többet?... Mármint... Vacsit. Ebédet...
- Ide rajtam és rajtad kívül senki nem teheti be a lábát! Erről gondoskodtam. És ezt bizonyára el is mondtam volna, ha lett volna rá alkalmam! - kiáltok vissza. Esküszöm úgy beszél, mintha valami szörnyű dolgot tettem volna vele! Pedig semmit nem tettem vele! Szó szerint semmit. Arról pedig én tehetek, hogy vérbe fagyva hevertem egy koszos fészer padlóján napokig? Jó, hogy nem az én hibám, amiért nem történt vele semmi izgi!
A pillanatnyi mozdulatlanságban, képes vagyok elpirulni! Én! Elpirulni! Amikor Emmeline eltávolodik tőlem tátott szájjal nézem, ahogy elfordul. Szerencsére, így legalább foglalkozhatok saját sanyargatásommal. Mégis hány nővel volt már dolgom? Én szoktam zavarba hozni másokat! Mi a fene bajom van? Nem szoktam ilyen ostobán viselkedni! És mi volt az a varázslat? Igen, biztos csak amiatt pirultam el, mert elszabadult egy bűbájom. Semmi másért. Semmi másért! Rövid és meggyőző beszédem egy kis nyugalommal áld meg, így amikor feleségem visszafordul, teljes figyelmemet az ő piruló arcára szegezhetem. Dadogása és egyértelmű zavara valahogy még jobban megnyugtat, sőt egyenesen felvidít. - Este fél tízkor, azt hiszem vacsora - segítem ki készségesen, és egy pimasz félmosollyal folytatom. - Szóval, te ilyen mozgásképtelen pasikra BUKSZ? - emelgetem szemöldököm.
- Igen is volt rá alkalmad! Te viszont ahelyett, hogy fontos és hasznos információkat osztottál volna meg velem, egyedül azt méltóztattad közölni, hogy gyilkos halálfaló vagyok! Mintha nem lettem volna így is eléggé kibukva, miután kényszerítettél és... Egyébként is, te csak ne kiabálj! Miért mindig az aggodalmam az, ami felülkerekedik? Ha már alkalmakról van szó, itt a tökéletes pillanat arra, hogy mindenért szemrehányást tegyek. Mégis vajmi kevés jelentőséggel bír most, a sérülései láttán.
Máris fél tíz lenne? Mindegy. Nem számít. Felvont szemöldökkel és rezzenéstelen arccal nézek vissza rá. - Én a helyedben nem pedáloznék vele, hogy csak akkor kerülsz tíz centis távolságon belül a feleségeddel, ha fejbe találod egy párnával. Mikor épp etetem, mint egy pisist, hogy éhen ne haljon. Hálátlan. És az esküvőnket még nem is említettem. Duzzogva foglalok helyet, ezúttal jóval messzebb tőle és kicsit nagyobb lendülettel, mint az számára kellemes volna. Egy pont ide. Most pedig én eszek.
- Ó igen, én balga azt hittem az érdekel a legjobban ki vagy, és nem a ház biztonsági rendszere. Aztán egyszerűen fogtad magad és ott hagytál a konyhában, az étellel, amit ÉN csináltam NEKED. Arról pedig szó sem esett miért kényszerítettelek! Meg sem kérdezted. Tudomásul vetted a tényt és kész. Neked ennyi elég volt. Így könnyű levonni a következtetéseket! - kiabálok újra, de a fájdalom végül csak lentebb veszi a hangomat. - Teljesen kikészítesz asszony - nyögöm, de aztán hirtelen észbe kapok. Mit is mondtam? Asszony? Ijedten nézek Emmelinre. Kérlek add, hogy ne vegye észre!
Amit mond, az... igaz. Ennyit a flörtről. Már nem mintha flörtölni akartam volna. Megalázni, igen, megalázni akartam. Egyértelműen. A kegyetlenség viszont, ahogy enni kezd előttem felveti bennem valójában milyen jó halálfaló lenne. Behunyom hát szemem és hagyom, hogy kiélvezze a győzelmet én pedig megtartom az erkölcsit. Mert legyek bármilyen éhes, egy pillanatra sem fogja látni rajtam. - Jó étvágyat! - mondom, miután megette azt első falatokat. - Remélem ízlik. Végülis csak a bordám törtem el, hogy elhozhassam neked - mondom semleges hangon. Azért én sem vagyok rossz halálfaló.
- Épp te mondod ezt? Fogalmad sincs, min megyek keresztül! - A hangom betölti az egész helyiséget, mégis gyengébb benyomást kelt a végére, mintha suttogtam volna. Azt hiszi, nem bántam meg ezerszer, hogy megfutamodtam, mióta kilépett a házból? Azt hiszi, könnyű volt napokon át úgy létezni, hogy... sehogy? - Inkább te engem - vágom rá automatikusan, csak utólag esik le, hogyan is szólított. Megütközve sandítok rá, az ijedt arcát látva azonban egyszerűen kitör belőlem a nevetés.
- Tudod mit? Amíg nem mondtad el Pontosan, mi történt - a számba veszek egy újabb falatot, mielőtt visszanéznék rá -, nem segítek neked enni. Most kéne csettintenem.
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
