Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
Nem igazán tudom mit tegyek. Láthatóan Emmeline kiborult, ami hát valljuk be nem meglepő. Nem tudom mennyi minden történt mielőtt ideértem, de félek ha megtudom a mögöttünk fekvő, eszméletlen férfi nem ússza meg ennyivel. Míg próbálom kitalálni mit tegyek vagy mondjak, Elin lökdösni kezd, miközben elsírja magát. Furcsa érzés látni a könnyeit. Amikor egy hete találkoztam vele, úgy képzeltem a vallatás alatt fogja elsírni magát és mint máskor, ez sem lesz hatással fagyott, érzelem mentes bensőmre. Most mégis rossz így látnom. Nem igazán tudom beazonosítani az érzést, mert egy régi emléket idéz bennem, amit szándékosan próbálok blokkolni. Valamit mégis mondanom kellene. - Sajnálom Elin - mondom, de szavaim nem érnek el hozzá. Csak egyet tehetek. Elkapom kezét és magamhoz ölelem. Meglep mennyire megnyugtat, hogy a karjaim közt tarthatom. Sokkal jobb így. Így nem mehet el és nem eshet baja. Itt a legbiztonságosabb. El sem kellene engednem többet. - Ígérem nem veszítelek szem elől soha többé. Megvédelek, nem kell félned. Minden rendben lesz - suttogom fülébe és komolyan gondolom. Senki sem bánthatja rajtam kívül. Csak én ríkathatom meg, csak engem gyűlölhet. Csak tőlem kellene félnie. - Mond meg mit tegyek, hogy segítsek és megteszem.
Hát nem érti? Ez nem olyasmi, amit helyrehozhat egy sajnálommal vagy egy öleléssel - nem kérek belőle! Nem, nem és nem! Másodpercek telnek el, mire felhagyok a küszködéssel. Arcomat a mellkasába fúrom, ujjaim olyan görcsösen kapaszkodnak a kabátjába, mintha bármelyik pillanatban elengedhetne, én pedig összecsuklanék az ölelése nélkül. Jelenleg úgy érzem, így is van. Mert szükségem van rá. Bármilyen nehéz is bevallanom, bármennyire is utálom a kiszolgáltatottságot, ezúttal nem vágyom annál többre, minthogy a karjaiban tartson és megvédjen mindattól a mocsoktól, ami a földön fekszik. Attól, amit még mindig magamon érzek. Mi lett volna, ha képes rá, hogy... megtegye? Mi lett volna, ha Nigel ennél is később érkezik? Képtelen vagyok felhagyni a sírással, még akkor is, mikor... Hagyom, hogy a szavai újra és újra megismétlődjenek a fejemben, de így is sok időbe telik, mire végül kifejtik rám a hatásukat. Enyhül a remegésem, és a talaj sem mozog többé alattam. Minden rendben lesz. - Csak ne engedj el - suttogom vékony hangon. - Menjünk haza.
Egy szó nélkül teszem amit mond. Nem érdekel ki lát minket, azonnal elhoppanálok Emmelinenel. Miután megérkezünk a biztonságos ház falai közé, még sokáig nem engedem el. Egyrészt azért, mert érzem, hogy még mindig remeg, másrészt túl jól esik tartani őt. A haja édes illatot áraszt és miközben azt simogatom, érzem milyen puha ujjaim alatt. Kedvem lenne egy puszit nyomni a barna hajzuhatagra, de még időben leállítom magam. Lassan el is engedem, de épp csak annyira tolom el, hogy a szemeibe nézhessek. - Szeretnél fürdeni? Engedek forró vizet a kádba és főzök egy teát. Vagy valami erősebbet kérsz? - kérdezem. Nem igazán tudom, hogyan kell valakit vigasztalni ilyen esetben, így javarészt csak találgatom mire lehet szüksége. Idegen nekem a helyzet, de valahol ismerős is és nem tetszik, hogy érzésekhez hasonló gondolatok környékeznek meg. Nem akarok együtt érezni vele. A gondoskodás is csak a látszat. Csak egy régi berögződés, ami most rövid időre a felszínre tör, de biztos vagyok benne, hogy mihelyst vége a krízisnek, megszűnik majd. Ezért nem aggódom, csak teszem amit jónak látok. Majd később tartok önvizsgálatot.
Biztonságban érzem magamat, és képtelen vagyok nem arra gondolni, bárcsak így maradhatna ez örökké. Bár enyhítek a szorításon, továbbra sem áll szándékomban elereszteni őt. Attól félek, minden széthullana és újból ott találnám magamat az erdőben a híd alatt rejtőzködve, egy olyan támadásra készülve, ami nem szabadíthat fel. Akkor rémültem meg a legjobban, mikor eltaláltam az arcát és átesett a korláton. Tudni, hogy más ilyen szörnyűségekre vetemedhet, egy dolog, de rávenni magamat, hogy bántsam őt emiatt... Hogy vagy én, vagy ő... Nem, nem akarok többé erre gondolni. Most már minden rendben van és rendben is lesz. Értem jött, ahogy korábban is tette. Mindig vissza fog jönni értem. Szinte ijedten kapok utána, mikor eltol magától, ám amint a tekintetem találkozik az övével, minden aggodalmam homályba vész egy pillanatra, hogy aztán újult erővel szorítsa össze a mellkasomat. - Veled minden rendben van? - Mikor legutóbb nem jött vissza, súlyosan megsebesült, és ha most nem is erről van szó, épp az imént verekedett. Ki tudja, mennyire voltak hatásosak a bájitalok és a varázslat, amit elmondott: talán felszakadhatott egy seb, vagy... Nem várom meg, míg válaszol. Remegő kezekkel és meglehetősen kapkodva húzom le a kabátja cipzárját, fel a pulcsit, és csak akkor nyugszom meg, mikor látom, hogy egyetlen folt sem üt át a pólóján. Dehát akkor hol járhatott ennyi ideig? - Igen, az jó lenne - válaszolom, kifújva az eddig bent tartott levegőt. Erről már a zacskó is eszembe jut, amit ott hagytam, dehát... ez a legkevesebb. - Mármint a fürdő - teszem hozzá kissé megkésve, a végén még azt hiszi, röviditalra fáj a fogam.
Hazudnék ha azt mondnám nem lep meg, hogy szinte letépi rólam a felsőt. Őszintén szólva annyira abszurd a helyzet, hogy teljesen ki megy a fejemből mit kérdeztem. Csak akkor kapok észbe, amikor a fürdőt említi. Összekapcsolom a dolgokat és elnevetem magam. - És azt akarod, hogy fürödjek veled? - kérdezem nevetve. Közben azért intek, és a fürdőben a víz megindul. Nem mondom furcsa, hogy épp most jött meg a kedve, de hát ki vagyok én, hogy megítéljem mire van szüksége. Azt mondtam bármit kérhet, megadom. Épp magamat tagadjam meg? Csak tudnám, hogy akkor miért nevetek még mindig az egészen.
Pár pillanat erejéig gyanútlanul, elkerekedett szemekkel pillantok vissza rá... majd érzem, amint az arcbőröm egyre forróbbá és forróbbá válik, ahogy tudatosul bennem, milyen félreérthető helyzetet sikerült kreálnom. Nagyot nyelve nyúlok vissza Nigel felé, olyan gondosan igazítva vissza a pulcsiját, mintha ezzel bizony visszaforgathatnám az iménti eseményeket. Legszívesebben a képébe vágnám, hogy egyszerűen csak aggódtam érte, de kétlem, hogy ez jelen körülmények között bármit is segítene. A végén még visszakérdezne, hogy a testi igényei miatt aggódtam-e... vagy egyszerűen csak rábólintana, hogy tökéletesen érti, miről van szó. Úgy érzem, még pár perc, és menten lángra lobbanok. Mi történt az iménti, nyugodt hangulattal? - Dehát tudod, hogy értettem - tör ki belőlem, minden magamhoz intézett figyelmeztetés ellenére.
- Őszintén szólva fogalmam sincs miért épp most kezdtél el érdeklődni a hasizmom után - felelek, amikor végre levegőhöz jutok. - Megszámoltad, meg van még mind a nyolc kocka? - kérdezem mosolyogva. Élvezem, hogy ennyire könnyű zavarba hozni és nem is rossz, ha oldjuk a nem rég történtek után maradt nyomott és komoly hangulatot. Így talán sikerül vele elfeledtetnem valamit a délutánból. Persze az is érdekel mi ütött belé az előbb. Mit akart megnézni rajtam? Netán sérülések után kutatott? Nem, kizárt, hogy ezek után még eszébe jutott értem aggódni. Valami más lehetett.
- Azt ellenőriztem, te megvagy-e - felelem árnyalatnyi sértettséggel a hangomban. Akadna még hozzáfűznivalóm, csakhogy korántsem érzem magam abban az állapotban, hogy komolyan képes legyek vitába szállni ilyen értelmetlen apróság miatt, vagy akár csak csípős megjegyzéseket tenni a jókedvére. Végül is ez garancia rá, hogy jól van. Nem akarom újból taccsra vágni a hangulatot csak azért, mert nem vagyok képes kicsit mosolyt erőltetni az arcomra.
Óvatos léptekkel indulok el a fürdő felé. Néha-néha alábbhagy az egyensúlyérzékem, de nem lassítok le, nem szeretném, ha Nigel bármit is észrevenne ebből. Csak a sokk miatt lehet, rövid időn belül elmúlik - a fürdő majd segít, és végre az alkoholos bűztől is megszabadulhatok, ami mintha csak a bőrömből áradna, továbbra is lerázhatatlanul jelen van. Azon kívül, hogy kis híján csúszva érkezem a vízbe, nincs semmi gond és ez sem okoz különösebb problémát, mivel stabilan kapaszkodtam a kád peremébe. De ahogy kinyújtózkodom és hátradöntöm a fejemet, olyan éles fájdalom hasít a koponyámba, hogy felszisszenek. Semmi gond. Kétszer is beütöttem, sőt, ha jobban belegondolok, talán háromszor is. Természetes, hogy fáj. Ezúttal a karomra és a kézfejemre támaszkodom, és valóban egész elviselhetővé válik a helyzet. A kinti sötétedéshez hozzászokott szemeim nem bírják sokáig a fürdőszoba világítását, kénytelen vagyok lehunyni őket. Lejjebb csúszok. Egyre kellemesebb. Fájdalom helyett halványan zsibbadni kezd a tarkóm, miközben érzem, hogy pár vízcsepp hull a kezemre a hajamról. Nem is tűnt fel, hogy összevizeztem volna... Nagyokat pislogva nyitom ki a szememet, de épphogy megemelkedem egy kicsit, vissza kell dőlnöm, mielőtt elszédülnék. Túl hirtelen próbálkoztam, biztosan nem ez a legideálisabb tartás a nyakamnak és a fejemnek. Mire ismét észbe kapok, újból csukva van a szemem. Próbálom kinyitni, mégis azelőtt nyom el az álom, hogy tudatosulna bennem, még mindig a kádban vagyok.
Míg Emmeline a fürdőbe megy, én a konyhában teszem fel forrni a vizet. A nappaliba épp ekkor érkezik meg az első csomag a kandallón át. Átvágok a szobán, hogy arrébb tegyem, nehogy a többi beleütközzön majd. Amikor megfordulok észreveszem, hogy Elin kint hagyta a törülközőjét. Na ez érdekes lesz. Oda lépek a fürdőszoba ajtóhoz és bekopogok. - Emmeline? - kiáltok be, amikor a kopogásra nem érkezik válasz. - Emmeline! - Nem válaszol. Talán csak be kellene lebegtetnem az anyagot, de most már furcsa, hogy nem szól. Aggódva kopogok be újra. - Emmeline, kérlek válaszolj! - Amikor nem érkezik felelet, már tudom hogy valami baj van. - Rendben, akkor most bemegyek - jelentem be, és nagyon remélem, hogy hallja. Belépve a fürdőbe szörnyű látvány tárul elém. Az első amit felfogok, a véres víz, majd az, hogy Emmeline ájultan épp a vízbe csúszik bele. Az orra még kint van, de gyorsan kell kapnom utána, hogy ne merüljön a víz alá. - A fenébe Elin! Miért nem szóltál, hogy megsérültél? Átnyúlok a háta alatt, de mielőtt kiemelném visszafordulok a törülközőért, amit a földre ejtettem. Ráterítem testére és aztán kiemelem a vízből. Mivel a pálcámat a nappaliban hagytam odaviszem őt a karomban és a kanapéra fektetem. A pálcával egy gyors ellenőrző bűbájjal felmérem az állapotát. Ha nem kaptam volna a katonaságnál kiképzést, most a Mungóba kellene vinnem. Így viszont, mivel csak agyrázkódásról és felületi koponyát nem érintő sérülésről van szó, magam is elboldogulok. Először a vérzést kell elállítanom, ezért a fejét megemelem és párnát rakok alá, majd megkeresem a vér forrását. Egy apró vágást találok, ahol a vér már alvadásnak is indult. Így nincs szükség kötésre. Mély levegőt véve nyugtatom magam. Rendben, akkor csak fel kell ébresztenem. - Emmeline - Finoman megütögetem az arcát, de amikor nem reagál pánikba esem. A fenébe! Miért nem gondoltam rá, hogy megsérült? Miért nem figyeltem rá oda jobban? Talán mert nem akartam. Nem akartam belegondolni a helyzetébe és nem akartam együtt érezni vele. Ezért sikerült elsiklanom az egész felett. Miért gondoltam, hogy megúszta karcolásokkal, ha meg sem győződtem róla? Hogy lehettem ilyen ostoba? - Elin, kérlek kelj fel! - Tudom, hogy a hangom könyörgő, de képtelen vagyok rajta változtatni. - Kérlek...
Nigel hangját hallom, mikor magamhoz térek, pedig... Határozottan emlékszem rá, hogy az imént még a kádban feküdtem. A fejfájásom az egyetlen, ami biztosít róla, hogy nem csak álmodom. Lassan nyitom ki a szememet, bár újra megkörnyékez az álom - minden lélekjelenlétemre szükségem van ahhoz, hogy ébren tudjak maradni. Emellett nem kevés ösztönzést jelent a tudat, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kéne, és hát nem is egészen olyan öltözékben. A fájdalomról megfeledkezve lendülök ülő helyzetbe, de olyan erős émelygés fog el, hogy azonnal meg is bánom. - Nigel, tudnál... - A számra szorítom a kezemet és mély levegőket veszek az orromon át, miközben a hasamra emelem a kezemet. Mindkettőnk érdekében remélem, hogy így is megérti, mit akarok mondani, mert ennél többet nem tudok kipréselni a számon anélkül, hogy ne jöjjön vele más is. Szintén csak remélni tudom, hogy kibírom addig, amíg nem nyom a kezembe valamit. Szerencse, hogy legalább a hajamat felfogtam a fürdéshez, így erre nincs gondom. Csak azután emelem rá a pillantásomat, hogy túlesek a nehezén. - Mi történt? - kérdezem zavartan.
Felébredt! Hála az égnek. Egy lavórt varázsolok elő, majd amikor végzett, el is tüntetem nyomban. Mivel hirtelen mozdulatának hála, a törülköző elmozdult, felállok a kanapé mellől, ahol eddig térdeltem és az egyik fotelról szerzett pléddel takarom be. - Agyrázkódásod van. Megtudod mondani mi a neved? - kérdezem, miközben leülök mellé és magam felé fordítva a pupilláját vizsgálom. - Elájultál a kádban - folytatom a beszámolót. Amikor megállapítom, hogy minden rendben, megkönnyebbülésemben egy csókot nyomok a homlokára. Tettem csak akkor tudatosul bennem, amikor elfordulok tőle, így úgy teszek, mintha teljesen rendben lenne, hogy puszilgatom. Talán fel sem tűnt neki. Összehajtom a vizes törülközőt, leteszem a dohányzó asztalra, majd vissza fordulok felé. - Megint bocsánattal tartozom. Meg kellett volna vizsgálnom téged miután hazaértünk. Gondatlan voltam, nagyon sajnálom Elin.
Vehetnénk akár beavatási szertartásnak is, hogy részesülnie kell a rosszullétem látványában - ennél csak az lenne komolyabb házassági próbatétel, ha szülni látna. Persze, miről is beszélek? A hagyományos formalitások legelső lépésén sem vagyunk túl. Ki mondta, hogy szokványos idősorrendben kell haladnunk? Meg tudom mondani a nevemet, természetesen, miután egyáltalán eljut hozzám a kérdése. - Emmeline. - Emmeline, és? Újabb részlet, amiről nem esett szó. Kíváncsian nézek a szemébe, mintha nem is ő vizsgálna, hanem én. Nos, én meg vagyok elégedve a látottakkal. Gyönyörű szemei vannak. Meglep a puszi, amit kapok tőle. Hirtelen nem is tudom, mire véljem, de olyan jól esett, hogy boldogan beérem válaszok nélkül is. Halvány mosoly játszik ajkaimon, mialatt szorosabbra húzom magamon a plédet, hogy a legkisebb hideg fuvallat se merészkedjen be. - Ne okold magadat - válaszolom halkan. - Jól vagyok. Láttad volna a másikat... - Mosolyom egyre szélesebbé válik, és már-már reflexszerűen kacsintok rá. - Veled minden oké?
Mosolyától valahogy nekem is jobb lesz és már csak azt veszem észre, hogy én is mosolygok, miközben válaszolok neki. - Láttam. Nagyon szépen elintézted. Megvédted magad, és ezért nagyon büszke vagyok rád. Ügyes kislány! - simítok végig arcán gyengéden. Fogalmam sincs miért érzem úgy, hogy hozzá kell érnem. Csak egy egészen kicsit tartom tovább a kezem a kissé sápadt arcon, mielőtt lassan elveszem, hogy aztán a kezére ejtsem. Nem elemzem magam, csak hagyom, hogy a lelki békém így álljon helyre.- Most egy ideig nem lenne szabad elaludnod. Mit gondolsz, menni fog vagy adjak valamit ami segít? Nem fázol? - kérdezem tőle aggódva. - Fentebb veszem a fűtést. Pálcámmal a kandalló felé intek, hogy nagyobb lángokkal égjen a tűz. Aztán Emmelinere alkalmazok egy szárító bűbájt, így a kissé nedves haja is megszárad. Erre hamarabb is gondolhattam volna. - A tea mindjárt kész. Maradj és pihenj. Ha szédülsz, vagy megint hányingered van csak szólj, rendben? Csak a beleegyezés után állok fel, kelletlenül. Nem szívesen veszem le róla a szemem egy percre sem. Talán inkább magammal kellene vinnem a konyhába is. Ha nem lenne teljes őrültség, megtenném. De hallgatva a józan észre elhátrálok a kanapétól, majd gyorsan a konyhába megyek. Minél hamarabb van kész az a fránya tea, annál hamarabb mehetek vissza. Hú, hogy az a... hogy ez a teás kanna milyen forró!
Mindannak ellenére, ami történt, őszinte örömmel nézek vissza rá. - Nélküled nem ment volna. - Csak egy pillanatra rebben meg a mosolyom a gondolatra, hogy máshogy is végződhetett volna. - Még meg sem köszöntem. Anélkül, hogy végiggondolnám, mit teszek, a felsőjéért nyúlok, hogy közelebb húzhassam magamhoz és apró, ám annál hosszabb csókot leheljek az arcára. Mikor tudatosul bennem, hogy csupán miliméterek választanak el az ajkaitól, eszembe jut, milyen érzés volt a sajátjaimon érezni őket. Szapora lélegzetvétellel engedem el Nigelt, kényszerítve magamat, hogy véletlenül se nézzek oda. Még csak az kéne, hogy valami ostobaságot csináljak. - Megpróbálom - válaszolom kissé bizonytalanul, hisz előbb még csak észre sem vettem, hogy elnyom az álom. Következő kérdésére alig észrevehetően bólintok. - Rendben. Ne aggódj. - Úgy érzem, hozzá kell tennem, különben sosem fordít hátat. Lehunyom a szemeimet... Nem, nem hunyhatom le. Körülnézek a szobában, próbálva találni valamit, ami lekötheti a figyelmemet, amíg Nigel vissza nem tér, jobb híján azonban egyszerűen csak belecsípek a karomba, mikor épp úgy érzem, elálmosodok. A hirtelen támadt csendben csengeni kezd a fülem. Éveknek tűnik, mire visszatér. - Hol tanultál meg így verekedni? - kérdezem összeszűkített szemekkel, mitha ez lenne a világ legfontosabb kérdése.
Még érzem a csók nyomát az arcomon, amikor visszatérek a teával. Megdöbbentem, amikor kaptam, de igyekeztem nem túl nagy feneket keríteni a dolognak. Köszönő puszi amit meg sem érdemlek. - Évekkel ezelőtt jártam kick-boxra - felelem meg kérdését, miközben leteszem a tálcát a dohányzó asztalra. - Aztán a seregben is mutattak pár hasznos fogást - teszem hozzá. - Tejszínt, cukrot? Most nem zavar, ha kérdez. Inkább ez, mint hogy elaludjon és kómába kerüljön. Én is szívesen tennék fel kérdéseket, de emlék híján egyiket sem tudná megválaszolni. Ekkor eszembe jut, mennyire távol akartam maradni a problémájától. Talán itt lenne az ideje ezen változtatni. - Azt mondtad újra kell tanulnod főzni. Netán észrevettél még olyan dolgokat, amik alapvetőek lennének, de nem tudod hogy kell őket megcsinálni?
Meglep a válasza. Miért van az, hogy ha elárul valamit magáról, az folyton újabb és újabb kérdéseket vet fel? Tudom, hogy ezzel kapcsolatban nem mehetek messzebb, és nem is áll szándékomban feltépni a sebeit a tapintatlanságommal. Ha beszélni szeretne róla, a kíváncsiság élő felhívásként tükröződik az arcomon, más esetben viszont jó alkalom ez arra, hogy több türelmet tanúsítsak irányába. - Két kanál cukor. - Három cukorral és sok tejjel. A lehető legóvatosabban ülök fel, de nem nézek Nigelre; egyik kezemet megemelve nyúlok a fülem mögé, majd alá, azonban hiába koncentrálok a kakukkos óra ütemére és a lángok halk sistergésére, az imént érzékelt rendellenességre sem megerősítést, sem magyarázatot nem nyerek. Dehát akkor...
Mire visszafordulok Nigelhez, a helyiség megváltozik. Egy otthonos és tágas étkező bontakozik ki a szemeim előtt... - Fabianról is van cikk? - Hallom ezúttal a saját hangomat, ám mire felpillantok, az iménti hang tulajdonosának nyoma sincs. A falon lógó órára pillantok - nem soká haza kéne, hogy érjen -, majd vissza a Reggeli Prófétára. A miniszterelnök halott. Változik a kép. Egy vérző nőt látok magam előtt, amint sikoltozva küzd az életéért, karjai szétfeszítve...
Ekkor térek magamhoz. Érzem, amint a mellkasom gyors ütemben emelkedik és süllyed, én pedig tágra nyitott szemekkel bámulok magam elé. Most pislogok párat és Nigelre emelem a tekintetemet.
- Úgy értettem, recept nélkül. Nem tudom, egyébként mennyire működne, hisz még nem próbáltam. Hogy más is van-e... - Tanácstalanul nézek le a gőzölgő teámra, mintha tőle várnám a választ. Hogyan vehetném észre olyasminek a hiányát, amire nem emlékszem? Majd belém nyilall. Nagyon is egyszerűen... - Egy ige sem jut eszembe - válaszolom elhűlve. Olyan halkan és keserűen nevetek fel, mint eddig soha. Micsoda irónia! Annyira ragaszkodtam a varázspálcámhoz, pedig akkor sem tudnék mit kezdeni vele, ha nálam lenne. Örülnöm kéne neki, hogy valamilyen szinten visszatérnek az emlékeim, ennek ellenére inkább aggodalomra adnak okot, mintsem megnyugtatnának. Csak arra elegendőek, hogy még jobban összezavarjanak és hamis következtetéseket gyártassanak velem. Mennyi esély lehet rá, hogy visszanyerhetem őket valaha? Hogy... ép maradok?
A hozzászólást Emmeline Flamel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Feb. 02, 2017 3:44 pm-kor.
Varázsigék és receptek? Ezek szerint minden olyan tudás, amit valaha tanulás során szerzett meg? Erről, mintha már hallottam volna valamit. Talán a kiképzésen volt róla szó, amikor az elsősegélyt tanultuk. Fejsérülés esetében milyen kérdéseket tegyünk fel annak érdekében, hogy felmérjük a beteg állapotát. Ha amnéziára utaló jeleket észlelünk, milyen kérdésekkel állapíthatjuk meg az agy károsodását, illetve a koponya sérülés valószínűsíthető helyzetét. Minél régebbi egy emlék, illetve az minél motorikusabb, annál távolabb helyezkedik el a tanult, tudatosan megtartott és szelektált emlékektől. Bár Emmeline emléktörlését varázslat okozta, nem kizárt, hogy ugyanezen elv alapján működik. Ha viszont ez igaz, részlegesen talán visszaállítható valamennyi az elveszett emlékekből. Érdekes. - És mond csak, nem ugranak be képek, hangok vagy érzések a múltból? - kérdezem óvatosan, úgy téve, mintha csak egy hétköznapi téma lenne, holott ez a kérdés nagyon fontos. Ha tényleg visszanyerheti az emlékeit, az teljesen más fényt vet a kapcsolatunkra. Óvatosnak kell lennem vele és többször legilimentálni, mint azt terveztem. Persze, ha őszinte lenne velem, az lenne a legegyszerűbb módja. Talán most nem tud varázsolni, de ha nem vigyázok a legilimentálást még ő is megérezheti. Szeretném elkerülni, hogy újra visszatérjünk a kezdeti bizalmatlan állapotunkhoz. Mert bár ezzel a szituációval sem tudok gyakran mit kezdeni, mégis jobbnak érzem, mint az első próbálkozásokat. A köztünk lévő törékeny, még csak épp kialakulóban lévő kapcsolat nagyon jövedelmező lehetne a jövőben. Hogy pontosan mire is tudnám felhasználni, még nem kiforrott, de ha sikerült megszilárdítanom az alapokat, a tervezgetésnek is neki állhatok.
Hosszan nézek rá, miközben a teámat kevergetem. Én sem tudom, miért habozok egyáltalán, hisz semmi okom rá, hogy titkolózzak. Mégis a kezdetektől fogva úgy kezelem a visszatérő emlékeket, mintha szertefoszlanának attól, hogy beszélek róluk. - De - válaszolom szűkszavúan, és igazítok kicsit a pléden. Akárhányszor megérzem, vagy eszembe jut, hogy ez alatt nincs semmi más, a mozdulat kényszeresen adja magát. - Viszont túlságosan zavarosak ahhoz, hogy bármit is leszűrhessek belőlük. Más számára minden bizonnyal semmitmondóak, nekem viszont már az is sokat jelent, hogy láthattam az édesanyámat. - Azért nem szóltam róla, mert a zongoránál kezdődött, és... - Azért, mert nem voltam biztos benne, hogy érdekelné.
Tehát tényleg van rá esély, hogy visszakapja az emlékeit. Nem tudom eldönteni mit kezdjek ezzel az információval. Egyrészről biztos vagyok benne, hogyha a rendről lesznek információi, már nem fogok tudni úgy nézni rá, mint most. Akkor nem lesz többé ártatlan és a kínzókamra új lakót kap. Már szinte érzem, hogy ébredezik bennem a pusztító és vérre éhező énem. Megrázom a fejem, hogy kitisztítsam elmém. Nem szabad ennyire előre rohannom. Azt mondja zavarosak. Valószínűleg még csak képekről és benyomásokról van szó. Mindazonáltal nem árt, ha még többet tudok meg a jelenségről. - Ezek szerint nem vesztek el örökre az emlékeid. Hát nem örülsz a hírnek? - kérdezem és sikerül egy halvány mosolyt is kicsikarnom magamból. Nem akarom megijeszteni, de úgy sem tudom tettetni a teljes örömöt. Már pedig, ha valamiért sikerül megfélemlítenem, nem fogja elárulni mit látott. Na jó Nigel, most légy okos! - Sajnálom, de nem tudok ennek a hírnek úgy örülni, mint kellene. Bár szükségem lenne az információkra, amik a fejedben lehetnek, az aki ezt csinálta, még vissza jöhet, hogy befejezze, amit elkezdett és végleg megfoszthat a tudatodtól. Remélem nem kell elmagyaráznom, hogy ez mit jelent - tartok egy kis szünetet, hogy feldolgozhassa, amit mondtam, majd folytatom. - Nem hagyhatod el a házat, amíg minden emléked vissza nem tért. Ha szeretnéd, segítek előhozni és értelmezni a képeket, de nem akarom erőltetni. Rajtad múlik, hogy kezeled ezt.
Csak képzelődöm, vagy tényleg megváltozott volna körülöttünk a légkör? Figyelmesen fürkészem az arcát. - Aggaszt valami ezzel kapcsolatban? - kérdezem kedvesen, automatikusan a keze után nyúlva. Persze, könnyen lehet, hogy csak kivetítem rá a saját aggodalmamat is, nőként viszont talán bízhatok annyira a megérzéseimben, hogy feltegyem a kérdést. - Elhamarkodott és naiv feltételezés lenne máris azt gondolnom, hogy minden rendben lesz ezzel kapcsolatban. Annak örülök, hogy talán, egyszer majd minden visszatérhet a régi kerékvágásba, de úgy érzem, ez még messze van. Ilyen ütemben legalábbis mindenképp. - Tényleg tudnál segíteni?
Egy pillanatra megrezzenek, amikor hozzám ér, de ahogy ránézek kezére, valahogy visszasüppedek abba a különösen megnyugtató légkörbe, amit ő áraszt magából. Már tegnap este is észre vettem, de csak most figyelek fel igazán erre a jelenségre. Vajon miért nyugszom meg ilyen könnyen, ha hozzám ér? - Nem tudom, talán. Ismerek pár módszert, de egyik sem garantált. Talán segítenek, talán nem, de ne dönts most azonnal, rá érsz. Aludj rá egyet. Mármint, képletesen értve. Most el ne aludj - mosolygok rá figyelmeztetve a veszélyre. Miután megiszom a teám az órára nézek. Észre sem vettem, hogy már este hat is elmúlt és még ma nem is edzettem. Felállok a kanapéról és körbenézek a lakásban. Csak a nappali elég tágas, hogy megcsináljam a gyakorlataimat. Emmelinere nézek, aki a kanapén kucorog a takaró alatt. Majdnem elfelejtettem, hogy teljesen pucér az alatt a vékony, könnyen eltávolítható anyag alatt. Nagyot nyelve kapom el róla a tekintetem. - Öhm, nem szeret... nem szeretnél felöltözni? - fejezem be a mondatot zavartan köhécselve. - Aztán ha van kedved segíthetnél nekem az edzésben.
Szélesen elmosolyodom és anélkül, hogy végiggondolnám, a vállara hajtom a fejemet. Nem ez az első ilyen cselekedetem a mai nap folyamán, de nem bánom - miért kellene? - Pedig tudnék. Te nem vagy fáradt? Bármennyire is jól esik azonban a közelsége, alig pár percig bírom ebben a helyzetben. Nagy levegőt véve egyenesedek ki, egyből a hajam után nyúlva, így az arcomon végigfutó, fájdalmas fintort is eltakarhatom Nigel elől. Hirtelen rámtör a szédülés, de ugyanolyan hamar el is múlik, így nem is említem. Nem szeretném, ha feleslegesen aggódna, és egyébként is addigra vonatkozott a jelentés-kötelezettségem, amíg nem volt itt. Várakozóan pillantok fel rá. Ha nem ismerném, azt hinném, zavarba jött... - De, persze - hadarom fülig vörösödve. - Úgy is rám fér végre egy kis mozgás. - Nem várom meg, hogy kifejezze az esetleges egyet nem értését. Ennek az lesz a vége, hogy amint felkelek a kanapéról, már huppanok is vissza. Nem mintha egy kis szédülés megakadályozhatna: amint csillapodik a földmozgás, újból próbálkozom, ezúttal már lassabban és óvatosabban. Szorosabbra húzom magamon a pokrócot, ahogy elindulok a hálószoba felé. Ezúttal résnyire nyitva hagyom az ajtót a fürdőszobai incidensből tanulva, azzal nyugtatva magamat, hogy már úgy is mindegy, ez a gondolat azonban egyetlen célnak felel meg: hogy újra és újra zavarba hozzon. Egy egyszerű pólót és cicanadrágot veszek elő, titkon abban reménykedve, hogy hamarosan eljön az ideje az alvásnak is. Nos, igen. A nadrágot magamra is húzom, és már a karomra kanyarintom a pólómat is, mikor megmozdul alattam a padló - kivételesen nem az agyrázkódás szédülős értelmében, sokkal inkább a miértvagyilyenvaksiEmmeline-kezdőcsomag egy darabja miatt. Mit szépítsek a dolgon, seggreesek az egyik parfümmintámban, méghozzá akkora zajt csapva, hogy szerintem a bevásárlóközpontig is elhallatszik.
- Hohó! Csak lassan - lépek hozzá, amikor látványosan megszédül. - Elkísérlek. Megfogom a karját és elmegyek vele a szobáig, ahol aztán magára hagyom, de nem megyek messze. Egy kicsit arrébb, a falnak támaszkodva várok. Majd átöltözöm én is, ha ő már készen van és biztonságban ül a kanapén. Amikor meghallom a zajt, mindössze egy tized másodpercre van szükségem ahhoz, hogy berontsak a szobába, hogy aztán ott teljesen összefüggéstelen gondolatok szállják meg tudatom. Emmeline jól van, csak seggre ült, melltartóban ült seggre, eltörte az éjjeli lámpát, melltartóban van, a copfja kioldódott és a melltartó is igazán követhetné a példáját. - Öhm, te... én. Hm. Segítsek? - kérdezem végül egész normális hangon. A tény viszont, hogy képtelen vagyok elszakítani a tekintetem a már magamban oly sokszor megnevezett ruhadarabról (Ez mint ruhadarab? Inkább egy darab anyag, ami kifejezetten arra készült, hogy az őrületbe kergesse a férfi fantáziát), kínos. Pedig, egyébként a feleségemet bámulom, szóval nézőpont kérdése, mi a kínos. Talán épp amiatt kellene megrovásban részesülnöm, amiért nem élek a helyzet adta lehetőségekkel. Mintha nem kapnék megint egy hatalmas pofont, ha bármit is tennék! Így viszont, ez az egész kínzás.
- Ugyan, erre semmi szükség - ellenkezem jóval magabiztosabban annál, mint ahogy jelenleg érzem magamat. Ezért is hagyom nyitva az ajtót, arra azonban nem számítok, hogy ilyen apróságon csúszok el. Szó szerint! Már el sem pirulok, jobban lefoglal, hogy még ülve felhúzzam magamra a pólót, majd az ágyra hajítsam a parfümöt, mielőtt Nigel is belesétál a problémába. - Megvagyok - válaszolom majdhogynem nevetve, erre már aligha lehet másképp reagálni. Az éjjeliszekrénybe kapaszkodva húzom fel magam, bűnbánó pillantásokat vetve a lámpa maradványaira. - Ne haragudj - fordulok hozzá. Vélhetőleg egy egyszerű varázslattal elintézi, hogy a régi legyen, ami nem is zavarna, ha én hozhatnám így helyre. De úgy tűnik, az utóbbi napokban csak elrontani tudom a dolgokat. - Várj, te őrködtél az ajtóm előtt? - Képtelen vagyok elfojtani egy mosolyt. Nem hiszem, hogy épp csak erre járt, mikor az incidens történt. Amint rendbehozta a lámpát, már én is el merek indulni mezítláb, hogy visszapakoljam azt a pár dolgot, ami a földön kötött ki. A biztonság kedvéért guggolva, nehogy a hajolgatás legyen az újabb probléma okozója. - Hogy tudok segíteni az edzésben? - kérdezem, miután helyreállt a világ rendje.
Bosszúsan nézem, milyen jól mulat. Rám a szívbajt hozza, de ő vígan elröhögcsél. Csak legyintek a váza felé, mikor megemlíti és már a helyén is áll. - Miért talán baj, hogy aggódok érted?! - csattanok fel. Igen, most nem lett nagyobb baja, de a fenébe is, nem rég majdnem belefulladt a kádba! Épp azután, hogy csaknem megerőszakolták. Alaptalan lenne hát az elővigyázatosságom? Bohócot csinálok magamból, mert nem akarok esélyt sem adni arra, hogy még ma kinyírja magát? - Jó, tudod mit? Nem érdekel - hátrálok ki a szobából. - Nem kell segítened, feküdj le! Most már aludhatsz. Azzal kilépek a szobából és becsukom magam után az ajtót. Nem tudom miért vagyok ilyen dühös. Örülnöm kellene, hogy nincs baja, de ehelyett csak frusztráltnak érzem magam és elcsigázottnak. Túl sok minden történt ma, szükségem van egy kis magányra.
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
