Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
Gwenre elsős korom óta barátnőmként tekintek, annak ellenére, hogy sosem alakult ki köztünk szorosabb kapocs. Régen órákat tudtunk beszélni a kviddicsről, sőt, mielőtt baleset ért és a tériszonyom erősebbnek bizonyult, mint a játék iránti vágyam, előszeretettel versenyeztük a Roxfort pályáján. Ám miután a baj bekövetkezett, észre kellett vennem, hogy ha másról van szó, nehezen találjuk meg a közös hangot. Bármikor fordulhatott hozzám, ha társaságra vágyott, ahogyan én is hozzá, viszont sokkal inkább lefoglalt minket az iskolai élet és a saját baráti társaságunk, minthogy tovább jussunk a felszínes beszélgetéseknél. Talán túlságosan különböztünk, vagy egyszerűen csak a féltékenységem volt az oka, hisz amíg ő egyre komolyabb eredményeket ért el a mindkettőnk által hőn szeretett sportban, én továbbra is kerültem minden seprű formájú tárgyat, hogy a lengő hidakról és a tornyokból való kilátásról ne is beszéljünk. Azután, hogy kijártam az iskolát, Alice és Dorcas pedig leléptek a térképről, megszűnt a köztünk lévő gát. Bármilyen elfoglaltak voltunk is, mindig akadt időnk egymás számára, és ha nem is osztottam meg vele a legsötétebb titkaimat, mindig megnyugtató hatással volt rám a jelenléte. Mikor sikerült újra seprűre ülnöm, ő volt az első, akinek elújságoltam a hírt, és még akkor, hónapokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy újra játszunk egyet nosztalgiaképpen. Lehet, hogy nem ez a megfelelő időzítés, alig egy héttel a bál után, de hát mire várjak? Tragédiák mindig történnek és történni is fognak addig, amíg Voldemort az élők sorát gyarapítja. Most viszont ünnepelni valónk is akad, olyasmi, amit csak személyesen oszthatok meg vele. - Hiányoztál. - Szinte futva közelítem meg, mielőtt átölelném. - Hogy vagy? Remélem, készen állsz egy meccsre... és egy jó hírre. - Mielőtt rákérdezhetne elengedem és hátralépek, hogy aztán széles mosollyal az arcomon mutassam fel az ujjamon tündöklő jegygyűrűt.
Kevés ember maradt a Roxfortos éveimből, akivel azóta is tartanám a kapcsolatot. Nem azért, mert bármi bajom lenne velük, egyszerűen csak elsodort mellőlük az élet. Na meg a háború sem tesz jót a kapcsolat ápolásának. Egyébként is, a többség London környékén maradt, én viszont visszaköltöztem Walesbe, miután egy ottani csapat felkérését fogadtam el az iskola befejezése után. Üdítő kivétel mindezek alól Emmeline Vance. Érdekes, hogy őt sokkal inkább közelebb hozta hozzám a távolság valahol. Bár ő hollóhátas volt, én pedig hugrabugos, sok óránk volt közösen és hamar rájöttünk, már elsősként, hogy a kviddicsért mindketten ugyanúgy lelkesedünk. Ez nagyon összehozott minket. Tervezgettük, hogyan látjuk majd el egymás baját a pályán, ha a bekerülünk a házunk csapatába. Persze csak mintegy játékból, mert elég jóban voltunk. Az az év azonban sok mindent megváltoztatott. Én tényleg bekerültem a csapatba, ötödévesen csapatkapitány is lettem és azóta ez a hivatásom is. Ő azonban már nem tudta titkolni a tériszonyát, ami végleg gátat vetett ennek az álomnak. Nem nehezteltem érte ezért, nem vesztünk össze, de fokozatosan eltávolodtunk egymástól. Próbáltam ugyan tapintatos lenni vele, de tény, hogy nekem mindig is ez volt az életem és ha tapintatból nem akartam beszélni a szenvedélyemről vele, valahogy nem volt mit mondanom. Ettől pedig fokozatosan kiüresedett a kapcsolatunk, eltávolodtunk egymástól. Az iskola elvégzése után nem sokkal azonban kaptam tőle egy baglyot és levelezésbe kezdtünk. Ő is tudta, az én karrierem hol tart, én is azt, hogy a Roxfortban maradt és immár SVK tanárrá léptették elő egyszerű helyettesítőből. Sőt, tudtommal a régi párkapcsolata is megvan még. Sínre került így talán az ő élete is, azt hiszem, bár a családjával akadnak gázok, amennyire még régről tudom (de nyilván ezt tapintatosan nem firtattam sosem). Ki tudja, meddig maradtunk volna meg a bagolyküldözgetésnél még, ha nincs a bátyám problémája, ami Londonba szólít. Nyomaszt a dolog, de míg nem találom meg Kate Denvert, akit jelenleg az egyetlen lehetséges segítségnek tartok, jeleztem Emmeline-nek, hogy a városban vagyok és szívesen összefutnék vele. Engem lepett meg a legjobban, hogy egy közös kvdiccsedzést javasolt programnak. Tudtam róla, hogy újra mer seprűre ülni, mesélte, de nem gondoltam volna, hogy már ilyen szinten van. Remélem, nem lesz belőle baj, mint tíz évvel ezelőtt.
De a gondolataimat elvonja, ahogy megpillantom őt, ahogy széles mosollyal közeledik felém. Rá oly jellemző módon, amint meglát és a nyakamba veti magát, már mesélni is kezd. - Te is nekem - válaszolom mosolyogva és visszaölelem, még ha nem is olyan vehemensen, mint ő engem. - Nahát, csak nem? Ilyen komoly már a dolog? Ugye az esküvőt még nem késtem le? - őszinte lelkesedéssel, széles mosollyal nézek rá. Bár mindig hosszú leveleket írt, úgy fest, még mindig akad bőven mesélni valója. Én pedig alig várom, hogy meghallgassam. Jól fog esni egy könnyed csevej, egy kis kikapcsolódás, azt hiszem.
A kviddics pályához közel, egy kávézó előtt találkozunk, hogy odafelé is több időnk jusson a beszélgetésre, ugyanis biztos vagyok benne, hogy nem lenne működőképes a seprűnkön repkedve és onnan kiabálva megtárgyalni az elmúlt hónapok eseményeit. Főként, ami engem illet, dehát kitudja, neki milyen mesélni valója akad, amiről nem írhatott levélben. Részben aggódva, részben kíváncsian pillantok végig rajta bárminemű változás után kutatva, legnagyobb megkönnyebbülésemre azonban nem látok semmit, ami a félelmeim beigazolódására adna okot, épp csak gondterheltnek tűnik, ahogy mostanában mindenki más. - Nem, de jobb lesz felzárkóznod - jegyzem meg viccelődve. Egyenlőre viszont nem áll szándékomban rázúdítani a részleteket, ehelyett elindulok a pálya felé és újból felteszem a kérdésemet. - Nos, mi a helyzet? Sosem írt keveset, a válaszait mégis sokszor... túlságosan nagy vonalakban fogalmazta meg, mintha elhallgatna valamit, ez pedig azonnal felkeltette bennem a gyanút, hogy valami nincs rendjén. Sejtheti, hogy nem fogom ráhagyni. Lehet, hogy nem voltuk mindig igazán jóban, de nekem igenis számít, hogy jól van-e. Ha nyomasztja valami, elsők közt akarok tudomást szerezni róla. - Meglehet, hogy kicsit túloztam a kviddicsbeli képességeimet illetően - vallom be később, és nem sok választ el tőle, hogy bűnbánóan hajtsam le a fejemet. - Annyira fellelkesített, hogy sikerült félelem nélkül seprűre ülnöm, és aztán megint és megint... hogy hirtelen talán azt hittem, mindenre képes vagyok. Egy barátságos, apró és rövid meccset leszámítva viszont egyáltalán nem játszottam azóta, hogy kikerültünk a Roxfortból. - És azt is csak diákokkal, teszem hozzá magamban. - Szóval csak remélni tudom, hogy nem támasztottál velem szemben túl nagy elvárásokat.
Bár nem épp kellemes okok motiválták a londoni utazásomat, annyi előnye már biztosan van, hogy hosszú idő után újra láthatok egy régi barátot. Mert Emmeline-t talán teljes lelki nyugalommal nevezhetem ismét annak. Bízom benne, ami kevés emberről elmondható. Bár a bátyám ügyét, ami idehozott, nem említettem még neki sem. Nem azért, mert tartanék attól, hogy elkotyogja, vagy keresztbe tesz, ő biztos, hogy soha nem tenne ilyet, de ez túl kényes téma ahhoz, hogy papírra vessem és úgy tudassam vele. Számára egyébként sem feltétlenül annyira fontos. Mármint nem érzi annyira a bőrén semmiképp, mint én. És nem is akarom rögtön rázúdítani, ahogy találkozunk. Nem egy vidám dolog, nem szívesen rontanám el a viszontlátás örömét vele. Szerencsére, ő úgy tűnik, az enyémeknél jóval vidámabb híreket tartott vissza, így ha akarnék sem tudnék nem vele örülni, mikor megmutatja a kezén csillogó jegygyűrűt, noha egyelőre vannak bennem kérdőjelek, hiányosságok, fontos dolgok az életéből, amiről valahogyan sosem szólt egyébként igencsak bő lére eresztett leveleiben. - Akárhogy gondolkozom, nem ugrik be, hogy említetted volna, barátod van. Jól eltitkoltad előlem! Szóval ki is a szerencsés, mióta tart és hogyan is jutott eddig a dolog? Ne gondolod, hogy kitérhetsz a részletes beszámoló elől! - először kicsit összeráncolom a szemöldököm, de mire végigmondom, már szélesen mosolygok és kíváncsian nézek rá. Hiszen hogyan is haragudhatnék rá? És az már csak természetes, hogy érdekel egy régi jó barátnőm élete. Hogy ki lehet az a titokzatos fickó, aki olyannyira elcsavarta a fejét, hogy már egy ilyen komoly lépés előtt állnak. Amikor azonban visszafordítja a kérdést, már őszintén komorul el az arcom. - A helyzet az, hogy mifelénk nem igazán rózsás a helyzet. Nem akarlak túlzottan traktálni a családunk problémáival, de a helyzet az, hogy a legfiatalabb bátyám egy olyan személlyel került konfliktusba, akivel nagyon nem kellett volna. Emiatt is jöttem Londonba - Nem akarom rázúdítani a problémámat, főleg, hogy csak elkomorulnánk tőle mindketten. Nyilvánvaló, hogy a háború mindenhol ott bujkál, de mi most kviddicsezni jöttünk, épp azért, hogy kikapcsolódjunk, elfelejtsük a gondjainkat. Ennek pedig pont nem tenne jó, ha ezt nagyon kiveséznénk. Ezért ködösítek kicsit inkább. Talán majd később. Most inkább koncentráljunk a repülésre, a játékra!
- Ne aggódj, nem csapatválogatóra jöttél, csak úgy a móka kedvéért játsszunk egyet, oké? - mosolygok rá. A kviddicsnek már csak a gondolata is felvidít. - Na, de csak beszélgetünk róla, vagy játsszunk is? - játékos türelmetlenséggel nézek rá, ahogy megállunk a pálya szélén. Nem tehetek róla, amint odaérek egy pályához, egyből úgy érzem magam, mint egy kisgyerek karácsonykor, ahogy megpillantja a becsomagolt ajándékait a fa alatt. Én itt vagyok igazán elememben és már attól forr a vérem, ha a seprűt a kezembe veszem és nehezen türtőztetem magam. Szívesen beszélgetek még Emmeline-nel, nem erről van szó, de már túlzottan be vagyok sózva. Alig várom, hogy a seprűmön ülve a levegőbe emelkedhessek!
- Ez egy nagyon, nagyon hosszú történet, Gwen. Biztos a mérkőzésünk előtt akarod végighallgatni? - kérdezek vissza nevetve. Valóban nem tettem róla említést, sem előtte, sem más előtt, sőt: kifejezetten igyekeztem, hogy a gyanú se merüljön fel kettőnket illetően. Régen szükségszerű volt, mostanra sokkal inkább megszokottá vált, egészen addig, amíg valóban komollyá nem vált a kapcsolatunk. Nehéz volt ilyen sokáig titkolózni, mégis megérte, hisz nem tudom, hogyan zajlott volna ez az egész, ha a rosszallások és a pletykák is hozzájárulnak a konfliktusunkhoz. - Emlékszel Molly bátyjaira? - Költői kérdés: ha nem is emlékszik, biztosan hallott róluk az utóbbi napokban, Fabian jelölésének kapcsán. - Gideonnal elég régóta ismerjük egymást... elég... sok értelemben. - Még mindig kissé kipirulok az emlékektől, pedig mostanra már igazán nincs miért szégyenkezzek. Nincs mit megbánjak. Gideon nem az életem része, hanem maga az életem - a legjobb dolog, ami valaha is történt velem az, hogy megismerhettem, függetlenül a körülményektől, vagy a következményektől. - Hogyan? - Olyan hirtelen torpanok meg, hogy kis híján elveszítem az egyensúlyomat, mégis jobban lefoglal a döbbenetem annál, mintsem ilyen apró-cseprő részleteknek szenteljem a figyelmemet. Vesébe látó, ám annál is inkább aggódó tekintettel pillantok Gwenogra. - Úgy érted, Voldemort egyik csatlósával? - kérdezem a tőlem telhető legkisebb hangerővel, ami, minthogy valóban az én képességeimről van szó, még mindig nem elég diszkrét. Persze, nem kiabálok, vagy ilyesmi, ráadásul egy lélek sincs a közelünkben, mégis elfog a paranoia és a bűntudat, ahogy manapság mindenkit, aki valóban ismeri a nevét.
- Játsszunk, természetesen - vigyorodom el. Nem kell kétszer mondani. - Mivel kezdjük, egy kis cikesz-fogócskával? - teszem fel életünk nagy kérdését, miközben én is készenlétbe helyezem a seprűmet.
- Te most direkt szívatsz engem? Természetesen mindent hallani akarok, nem érdekel, ha holnap reggelig tart is! -megjátszott rosszallással nézek rá, de a végén elnevetem magam. Nem is értem, mire föl ez a titokzatoskodás, főleg hogy őt ismerve valójában nagyon is beszélni akarna róla. Különben a gyűrűjét sem mutatta volna meg. Ehhez elég jól ismerem őt azért. És egyébként tényleg kíváncsi is vagyok rá. Vajon miért nem említette egy szóval sem eddig, hogy van valakije? És még azt hittem, ő nem tudna elhallgatni egy ilyen fontos dolgot! - Gideon? Úgy érted Gideon Prewett? De hát mégis hogyan? Mióta? - őszinte döbbenettel nézek rá. Természetesen tudom, kiről beszél, Mollyt, ha nem is voltunk országos barátnők, szegről-végről azért ismerem és be kell valljam, a bátyja lett volna az utolsó ember, aki eszembe jut, mint lehetséges jelölt Emmeline jövendőbelijének címére. Most már biztos, hogy bele kell kezdenie abba a mese délutánba a kedves barátnőmnek, akár akarja, akár nem. Bár ahogy látom, az én közlésem meg őt lepi meg. Mondjuk az én híreim egészen más előjelűek, amit az ő elkomorult arca is jelez. Nem akarom azonban ezt firtatni túlzottan, csak bólintok a kérdésére. Nem azért, mert titkolózni akarnék, de nem akarom elrontani a hangulatot, különben is, azért jöttünk ide, hogy szórakozzunk!
- Legyen. Abban talán még lesz is némi esélyed. Persze csak egy kicsi! - vetem oda neki csipkelődve, utalva arra, hogy a cikesz kergetése nem annyira az erősségem, lévén én terelő vagyok, más játékstílushoz vagyok szokva. De ez persze nem jelenti azt, hogy nem kell felkötnie a gatyáját, de nem ám! Még akkor sem, ha tényleg csak egy kis baráti játéknak nézünk elébe. A kviddicset én mindig komolyan veszem!
Nevetve emelem magasba a kezeimet. - Én figyelmeztettelek - szögezem le. Annyi titkolózással töltött év után valóban kikívánkozik, ami Gideon és köztem történt, minden egyes fájó sebbel és boldog pillanattal együtt. Márpedig ha valakiről tudom, hogy maximálisan bízhatok benne, őszintén érdekli az életem alakulása és nem fog megvetni emiatt, az Gwenog. Azt hiszem, joggal állíthatom, hogy az utóbbi egy-két évben többszörösen is behoztuk a múltbéli lemaradásainkat. - Ami azt illeti, még a Roxfortba jártam, mikor elkezdődött. - Kíváncsian, szinte várakozóan pillantok rá, hisz ha legalább hallomásból ismeri Gidet, tudja, hogy nem a mi korosztályunk. Manapság ez már nem feltűnő, de akkor... - Van egy lakása Roxmortsban, ott tartottuk Molly születésnapját, és azt hiszem, többet ittunk a kelleténél. Egészen alsóéves korom óta figyeltem őt, ahogyan ő is engem, de akkor beszéltünk egymással először kettesben. (...) Hogy rövidre fogjam, másnap az ágyában ébredtem, és az elkövetkezendő hétvégéken is elég sokszor. Így talán érthető, miért nem említettem korábban. Ma már szégyenérzet nélkül gondolok a múltunkra, akkor viszont nehezen tudtam másként tekinteni rá, mint egy hatalmas hibára, amiben élvezetemet leltem. Egyszerre volt csábító és őrjítő, hogy a titkokról ne is beszéljünk. Vagy akár magáról Gideonról. - Végül megelégeltem, hogy állandóan bujkálnunk kell és csak az ajtótól a ház másik végéig tart a kapcsolatunk. - Még mindig elkomorulok, amint felrémlik előttem a szakítás emléke. - Ő beletörődött, és újra két idegenné váltunk egymás számára, akik köszönnek a másiknak, de egy szóra sem állnak meg beszélgetni. Márpedig elég sokszor történt ilyesmi. Csakhogy tavasszal az iskolában futottunk össze, szokatlan körülmények között, én pedig behívtam egy kávéra, mint egy régi barátot. Némileg tisztázódtak a dolgok. Azután viszonylag sok időt kellett együtt töltenünk, akaratunkon kívül is összecsiszolódtunk, és... - Elmosolyodva pillantok le a gyűrűmre, az elmúlt fél órában legalább hatodjára. Végül is magáért beszél. Ahogy Gwen néma bólintása is. Ugye nem gondolta, hogy ennyiben hagyom? - Tudok segíteni. - Nem felajánlás, nem kérés, hanem egy ellentmondást nem tűrő kijelentés. - Az elmúlt hónapokban mással sem foglalkoztam, vannak információim és kapcsolataim is. Ha elmondasz mindent, amit tudsz, talán még ma tehetek valamit az ügy érdekében. - Minden attól függ, milyen természetű és mennyire súlyos a probléma. Azzal, hogy konfliktusba keveredett, igazán nem árult el sokat, bár tudom, szánt szándékkal tett így. Meg is értem, én is igyekeztem a lehető legkevesebbet beszélni a családomról annak idején.
Ha pedig minden létező témán átrágtuk magunkat, jöhet a kviddics! - Csak nehogy elbízd magad, Jones - kacsintok rá. Tulajdonképpen én is hajtó voltam, de nem hiszem, hogy ez bármit is számítana ennyi év távlatából. Mindenesetre nála a felszerelés, úgyhogy övé a cikesz eleresztésének a joga is, mielőtt magasba törnénk.
Tárgy: Re: Gwenog & Emmeline Pént. Május 12, 2017 2:11 am
Emmeline & Gwenog
Érzem, hogy Emmeline valójában nagyon is beszélni szeretne arról a gyűrűről és a történetről, ami mögötte van, én pedig, be kell valljam, égek a kíváncsiságtól, pláne, miután megnevezi a szerencsés vőlegényt is. Be kell valljam, sehogy sem áll össze a fejemben a kép, hogy ők ketten mikor és hogyan is kerülhettek egyáltalán össze, de ahogy mesélni kezd, lassan, de biztosan kezdek tisztábban látni ez ügyben. Őszintén meglep a története, sosem gondoltam volna éppen róla, hogy efféle viszonyba keveredjen, ráadásul még a Roxfort diákjaként. Tény, hogy hajlamos volt a szabályszegésre, de nem az a fajta lány, akiről ilyesmit feltételeznél. A meglepetés valószínűleg az arcomra is kiül, ahogy hallgatom. Persze nem ítélkezem, a szerelem nagy úr. Én csak egyszer éreztem eddig ilyesmit Damon iránt és én is sok őrültségbe belementem miatta. Aztán persze megjött az eszem és inkább megszakítottam vele minden kapcsolatot, miután a Sötét Nagyúr szolgálatába állt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kicsit sem hiányzik olykor, de ennek így kellett lennie. De Emmeline esetében a bűnös kapcsolat, amit oly sokáig rejtegetni, titkolni kellett, úgy tűnik, kiállta az idő próbáját, én pedig nem lennék jó barátnő, ha nem örülnék vele. Miért is ne tenném? Hisz minden jó, ha a vége jó. A roxfortos időkben nem álltunk már akkor annyira közel egymáshoz akkoriban, hogy beavasson egy ilyen titokba, de talán jobb is így. Valószínűleg lebeszéltem volna róla. Vagy legalábbis megpróbálom. Ami vagy a barátságunkba kerül, vagy a kapcsolatába. Akárhogy is, az biztos, hogy nem állhatnánk most itt ilyen elmélyülten beszélgetve a beteljesedett szerelméről, bármelyik is történt volna. - Hát... tényleg elég kalandos a történetek. Megértem, hogy eddig nem beszéltél róla. De biztos vagyok benne, hogy jó döntést hoztál és csak gratulálni tudok. Kitűztétek már az esküvő időpontját? - mosolyogva gratulálok neki még egyszer és egy szintén fontost kérdést teszek még fel a témával kapcsolatban. Elvégre ha valakit eljegyeznek, adja magát ez a kérdés is, nem igaz? Ahogy rám terelődik a szó, az azonban már távolról sem ilyen rózsaszín és boldog téma. Ezért is igyekszem rövidre zárni, Emmeline azonban nem hagyja. A hangja teljesen más tónust üt meg, mint az előbb, mikor mesélt. Sokkal határozottabb, keményebb. - Köszönöm, de tényleg nem akarlak belekeverni ebbe - válaszolom reflexből. Végül is tudom, milyen darázsfészek egy halálfalóval való konfliktus, bárkire veszélyes lehet, aki akárcsak egy kicsit is belekeveredik. Ezért szeretném amennyire lehet, távol tartani őt ettől. Miattam ne keveredjen bajba. Ugyanakkor a bátyám iránti szeretetem és kötelességtudatom is megszólal bennem. Hiszen ha tényleg vannak hathatós kapcsolatai és információi... - Bár.. ha esetleg tudsz valamit erről a férfiról... a hollétéről vagy bármi egyébről... - és a zsebemből egy összegyűrt cetlit veszek elő, amire még a bátyám firkantotta fel az őt és menyasszonyát üldöző halálfaló nevét és Emmeline felé nyújtom. Tényleg nem szeretném belekeverni, de ha már abban tud segíteni, hol találhatom meg ezt az embert, hogy felkeressem, az is épp elég számomra. Többet nem várnék el tőle.
- Csak aztán nehogy a te egod sérüljön végül, Vance! - nevetek rá barátnőmre, mikor végre rátérünk arra, amiért valójában itt vagyunk. Szóval cikeszt kell kergetni. Hát legyen. Meglátjuk, mennyit fejlődött, mióta nem láttam seprűn ülni. Megfogom és kinyitom a felszerelésekkel teli ládát, hogy kiszíjazzam és kivegyem belőle a cikeszt. - Készen állsz? - sandítok rá továbbra is vigyorogva és ha megkapom tőle a beleegyező választ akár verbálisan, akár csak egy bólintás képében, kinyitom a tenyeremet és útnak is engedem a kis szárnyas labdát, hogy néhány másodpercnyi előny megadása után mi is a nyomába eredhessünk.
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
