Mark&Thea #1

Úgy szar az egész, ahogy van.
- Nézze, kicsit korán jött, még… - végigmutatok magamon, mamuszba bujtatott lábaimon, térdig érő, a mosásban kirojtosodott hálóköntösömön, - rajta a nevemmel, amiből már csak a The látszik- és ebbe az egyszerű mozdulatba belesüllyesztek minden mást, amit nem mondhat az ember lánya bele valaki pofájába, még akkor sem, ha az illető korán érkezett. Azért remélem, hogy legalább ő lesz AZ. - Csak… pár percet kérek, hadd kapjak valamit magamra és ööö… addig várakozhatna esetleg a nappaliban. - azért elsőre – lányos zavaromban- rácsapom az ajtót, majd ugyanolyan hévvel, de cseppet sem bűnbánóan nyitom ki újra, aztán már szaladok is, hátra a szobába (azért sem hívom többé szobánknak), hogy magamra kapjak valami… bizalomgerjesztőt.
Tudni kell, hogyha az ember szerelme meghal, akkor illik gyászolni. De nekem csak színes ruháim vannak, mindig is úgy öltözködtem, mint egy bohóc, az a drága Louis is megmondta; aztán első tüntető felállásommal azért sem voltam hajlandó egyiket sem feketére színezni, vásárolni újakat pláne, mert olyan nincs, hogy Mark csak úgy meghalt, nem, és kész. A többiek persze mondhatják ezt. Én majd… majd egyszer. Később. Soha.
Hanyagságom tetőzni látszik: a viszonylag tágas szoba egyik oldalát szétnyitott könyvek, a másikat ruhák és cipők uralják, középen az ágy olyan, mint valami sziget, ahol éppen nem pusztított a vihar, és az ő térfeléről vagyok kénytelen kikapni valamit, ha nem akarom megvárakoztatni a vevőt, múlt hónapban kezdtem el árulni a lakást. Képtelen vagyok itt élni tovább. Azok után… elsírom magam – megint-, amikor az ő pulóverét kapom magamra, az illata még megüli a nyakrészt és az ujjakat, dühösen törlöm le a könnyeimet, amik úgy látszik kiapadhatatlanok, zoknit húzok a lábamra, és mélyeket kortyolva a levegőből visszatérek a vendégemhez, akit eddig nem is hagytam szóhoz jutni.
- Megkínálhatom esetleg valamivel?- s az udvariassági körök után mindketten gőzölgő bögre kávéval járjuk körbe a lakást, igen, ez a fürdő, kicsit beázott, ez a nappali, nem túl tágas, de legalább világos, a pince hűvös, a kandallók működnek, csak takarítani kell őket… egy kis bűbáj azért elfér ide, oda, nem, a konyhabútort nem vinném magammal… ki az ott a képeken, a barátja? Milyen jóképű… biztosan dolgozik. Milyen jó, hogy nem tartanak állatot… az ott egy babakocsi? Megfeszülök.
Nem egyezünk meg árban, de bizakodó vagyok. Állítása szerint még a héten baglyot küld, én pedig úgy teszek, mint aki elhiszi. Elköszönünk.
Tompán kattan az ajtó a helyére, én pedig úgy csúszok le a padlóra, mint akit kiraboltak, ujjaim között szorongatom a bögrét, még tőle kaptam, valamelyik karácsonyunkra. Azzal nyugtatom magamat, hogy minden jobb lesz, ha eladom az otthonunkat. Hiszen itt már nincsen más, csak gyász. Megszakadok a súlya alatt.
Kopognak. Ilyen ez, végül is, én akartam, sóhajjal döntöm hátra a fejemet és a bögrémet, hogy az utolsó cseppeket is magamba hajtsam.
Már nem erőlködöm a mosollyal. Csak essünk túl rajta...
Még az előtt sikerül leejtenem a bögrét, mielőtt elordítanám magam.

Megőrültem.
Csakis erről lehet szó. Az agyam egyébként is bomlott már, hogyan lehetne egészséges, ha egyszer… de nem, ez más, ez talán már agytumor, hiszen nem csak villanásként látom magam előtt életem szerelmét – habár nos, életünk szerelmének ugyebár az ÉLETBEN a helye-, nem csak a szemem sarkából látom mozogni, mint valami fényjátékot, ez itt Mark. Az én Markom. Vagy egy Mark-fantazmagória?
Első gondolatom meglehetősen szokatlan: idegesen pillantok a bögre széthullott darabkáira, ez volt a kedvencem, és még azt is elfelejtem, hogy egy egyszerű reparoval helyrehozhatnám, következő gondolatom helytelen, mert egyszerre tölti el az érzékeimet Mark illata, látványa és közelsége, közelsége, amit három és fél hónapig nélkülöztem. Majdnem elmosolyodok. Majdnem felsóhajtok. Majdnem elhiszem, hogy tényleg itt van.
De akkor… egyszerűen csak meggondolom magam. Vannak démonjaim, rendben. De ŐT nem teszem azzá. Nem és nem!
Ez az állapot egészen addig tartható, amíg meg nem szólal. Remeg a kezem. Remeg a szám. Remeg mindenem. Értetlenül tátom el ajkaimat, hogy aztán ujjbegyeimmel simítsak végig rajtuk. Még nem józanodtam ki. Persze, a kávémban volt egy kis rum. Mindig van benne.
Hisztérikus nevetés kaparja a torkomat. Összerezzenek, mikor hozzám ér, és arra gondolok, hogy ez nem lehet, nem lehet, nem lehet.
Eltemettem.
Eltemettem!
Láttam, ahogy a koporsója a föld alá süllyed. Halott volt. Utána akartam ugrani. Louis tartott vissza. Nem, persze, hogy halott most is. És most eljött értem, hogy magával vigyen! Igen, ez jó lesz, nagyon jó! Hagyom, hogy megöleljen. Csak bámulok el mellette. A zöldre meszelt falak hányingerkeltőek.
A szívem zaklatottan veri a mellkasomat, az ütem, ami egyszerre vert az övével, és ami azóta is ritmustalan, dallamtalan tamtam fájdalmasan dobog, ki akar szakadni. Bárcsak… - Nem lehetsz itt. - suttogom. Újra meg újra. - Meghaltál. Halott vagy. - inkább magamnak mondom, mint neki. - Nem vagy itt. Nem… - elcsuklik a hangom. Felzokogok. - Hogy…- tehetted ezt velem?- Mit...- jelentsen ez?

A meglepettséget hamar felváltja a düh. Az idegeim pattanásig feszültek, és nem csak az elmúlt hónapok, de az elmúlt évek minden visszafojtott idegessége egyszerre akar kitörni belőlem, és egyetlen egy célpontja van: Mark. Ökölbe szorult kezeimmel addig szeretném püfölni, amíg tényleg meg nem hal, mert ezt tette velem, mert olyan nincs, hogy valaki csak úgy feltámad, és neki fogalma sincsen arról, mi mindent megtettem azért, hogy megpróbáljam őt visszahozni, volt már rá példa, de a feketemágia nem az én asztalom; nem tudja, kihez fordultam volna segítségért… és ő hagyta, hagyta, hogy azt higgyem halott, hagyta, hogy minden rohadt nap kisétáljak a sírjához, hagyta, hogy újra és újra vele haljak, miközben…
Szinte kitépem az államat az érintéséből, ezekben az időkben mégis hogyan bízzak meg valakiben, akinek halottnak kellene lennie, amikor jelenleg sem a szívemre, sem a józan eszemre nem hagyatkozhatok? - Hogyne lenne baj?- sikítom hisztérikusan, bizonyára hamarosan megjelennének a szomszédok, hogy végre lássák az összeomlásomat; de Mark józanabb, mint én, beterel a lakásba, ahova botladozva – a szilánkokat kikerülve- csoszogok vissza. Az sem segít, hogy elfordítja a fejét, neki kellemetlen, hogy sírni lát? Nézze csak. Megérdemli. Reszketeg sóhajt hallatok; olyan régen mondta nekem bárki is, hogy édesem, hogy még levegőt venni is elfelejtek; arcomat hozzányomom az ujjaihoz, mintha csak macska volnék. Nagyot nyelek: mégis hogy folytathatnánk ugyanonnan? Semmi sem ugyanaz. Ez annyira jellemző Markra…
Kézen fog, én pedig hagyom magam vezetni, ahogy mindig is tettem, leülök a kád szélére, lehunyt szemmel engedem, hogy felszárítsa a könnyeimet, érzem, ahogy az ujjaim egy pohárra kulcsolódnak. Jobb lenne, ha vodka lenne benne. Ijedten pattannak ki a szemeim, merlinre!- ha meglátta a babakocsit, akkor… de úgy tűnik túlságosan zavarodott ahhoz, hogy igazán észrevegyen bármit is, akár a lakásban, akár rajtam. Belekortyolok a vízbe. Szédülten követem ideges mozdulatait. - Mégis… mégis mit jelentsen ez?- mert még ha le is nyugodtam, attól még irtózatosan dühös vagyok. És nem hagyom, hogy erről ne vegyen tudomást. Aztán kihullik a kezemből a pohár, – túlságosan remeg-, felállok és megállok előtte. Nem is, inkább belemászok az arcába; beszívom az illatát, orrom hegye érinti az övét, karjaim átfonják a derekát, fejem az álla alá fészkel. - Visszakaptalak.- suttogom a nyakába.

Mint olyan sok helyzetben, most sem tudom, hogyan kellene reagálnom. Keresztülcikáznak rajtam az érzelmek; kerülöm a heves kitöréseket, pedig ott tombol bennem a vihar, azóta, hogy elraboltak, de nem engedem, nem engedhetem szabadjára, mert tudom, hogy pusztítana, és nem azokra lenne romboló hatással, akik megérdemelnék, hanem azokra, akiket szeretek. Nem akartam terápiákra járni a Szent Mungóba, hát úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne; de az emberek nem hülyék, nem is vakok, és a legkisebb repedést is észreveszik azon, akin keresik, hát felvettem egy szerepet és annyira hozzászoktam, hogy elfelejtettem, milyen voltam. De azt tudom milyennek kell lennem.
Markkal sokáig nem tudtam mit kezdeni. Barátok voltunk, persze, ez elengedhetetlen háztársaknál, de, hogy a sors, vagy valami egészen más sodort minket egymás mellé?- talán lényegtelen is, lassan alakult át az ő és én mivé, talán észre sem vettük. Az egyik pillanatban egyszerűen csak tudtam, hogy szeretem. Ilyen egyszerű. Bíztam benne.
De a halál… az bonyolult, ismeretlen.
Mark ismerős volt. Azt hittem, hogy ismerem. Mégis becsapott.
Kijátszott engem, mert… azt hitte így jó? Megvéd? Jót akart? Gondolkodott? Figyelembe vette egyáltalán a következményeket? És ha gondolkodott, mégis min gondolkodott? - Én nem akartam megszabadulni tőled, Mark! Te döntöttél úgy, hogy… - ahogy. Megbűvölten nézem a vizes foltot a mellkasán, alatta a bőre ismerősen sejlik fel, ujjaim bizseregnek, hogy megérinthessék. Mindent akarok. És semmit se. Megrázom a fejemet, hajam játékosan követi a mozdulatot, szipogok, kézfejemmel törlöm meg az orromat, mielőtt hozzábújnék. - Nagyon utállak. - motyogom a bőrébe, ami meleg, meleg, élő, lélegző szövet; Mark él, az én Markom él, és itt van és… most majd hálából beleverem a csapba a fejét, de akkor is itt van. - Nem tudom… én…- szeretném, ha nem lenne itt ez a szakadék közöttünk, amit ő ásott, engem átlökve a túlpartra, most meg egyszerűen csak átugrott hozzám, és elvárja, hogy mindent onnan folytassunk, ahol abbahagytuk. - Nem elég egy sajnálom. Érted? Nem elég annyi, hogy bocs, amiért nem mondtam meg, hogy mégis csak életben vagyok. Nem elég…- a szavaim élesen csengenek az apró fürdőben, de a testem annyira hozzápréselődik, hogy szinte egybeolvad az övével.

Mindig is úgy gondoltam, hogy engem nem értenek meg. Egyszerűen mintha nem lennék kompatibilis másokkal, még boszorkány létemre is elvarázsoltabb vagyok, mint a többiek, magamnak való, igen, csenden, hogyne, zárkózott, persze, és úgy látszik, hogy aljas rágalmazó, aki képes azt mondani Marknak – Marknak, aki vette a fáradtságot, hogy áttörje a falaimat-, hogy őt hibáztatom, amiért volt pofája kiállni valamiért, amiben hisz. Hiszen ezt értem is tette. Ha a nagyobb képet nézem, akkor megértem. Támogatom és büszke vagyok rá, mert van benne annyi bátorság és önzetlenség, hogy szembeszálljon a gonosszal, még ha ez így hirtelen valami gyermekmesének is hangzik, pedig tudjuk, hogy nem az, még én is tudom; nekem megvannak a saját démonaim, és addig a pontig, amíg azt a hírt nem kaptam, hogy Mark – az ÉN Markom- meghalt, nem is vettem tudomást a közös démonokról. De a kisebb képben, amiben csak mi ketten vagyunk, és néha Louis, azt gondolom, hogy hálátlan szerep Mark barátnőjének, vagy talán már nem is vagyok az? A halállal megszűnik a kötelék? Szóval hálátlan szerep a valamijének lenni, mert ő velem ellentétben oroszlánszívű, és mindenkinek segíteni akar. Én csak azt szeretném, ha nekem segítene.
Borzasztóan össze vagyok zavarodva, törve-zúzva, és az az üresség, ami akkor keletkezett a szívemen, mikor eltemettem, nem látszik beforrni attól, hogy most hozzá érhetek: csalódott vagyok, mintha ez valami rossz vicc lenne, aminek csak én nem érthetem a csattanóját. - Tudom, én… - nem is erre gondoltam, de a szembesítéstől csak még pocsékabbul érzem magamat, mintha én lennék az egyetlen, aki nem tesz semmit sem, csak vár, és vár. - Eltemettelek. Érted? És most itt állsz… mikor ébredtél fel? És hol váltál eddig? - ki tudott még erről? Louis? Louis. - Tudom! - vele szemben én felcsattanok, nem rá vagyok dühös, most már nem, inkább magamra. És amennyire jó ember ő velem szemben, természetesen ő is magát hibáztatja. Szuper. Még ebben sem tudunk egyezségre jutni. Ez a szerelem? Tudnom kellett volna, érezni, hogy még él, hogy az enyém ütemére dobog a szíve… én pedig nem éreztem semmit sem. Rohadtul semmit sem. Talán én haltam meg, nem is ő.
Elengedem. Nem is, inkább elszakadok tőle, újra, meg újra, ám legyen, ha ő nem akar ölelni, nekem úgy is jó, megértő leszek, jobban, mint valaha, és mosolyogni is fogok, inkább, mint sírni. Kifújok egy tincset az arcomból. - De… azt hiszem, az ágy már foglalt. - felelem, kissé szórakozottan, kinyitom az ajtót, amire könnyebben néz, mint az én szemembe. - Én… de a kanapé, az is kényelmes.

- Nem… nem kell. - nevetségesen érzem magam, mintha egy rosszul megírt színdarabban játszanék, nem akarok ilyen lenni, és sosem akartam az a lány lenni, aki haragszik a barátjára, mert az hazudott neki, mert én az a lány vagyok, aki megbízik a barátjában; méghozzá feltételek nélkül, de ez, ez SOK, túlságosan sok, mert nem volt elég, hogy őt meggyászoltam, még a gyerekünket is, és most az jut eszembe, hogy ha Markot visszakaptam, talán egyszerre csak a baba is visszakerül a méhembe; önkéntelenül érek hozzá a hasamhoz, ahogy eresztem őt, és csak ürességet érzek… végtelen, sivár, keserű ürességet.
Mark itt van, és még sincs itt. Mintha a múlt ismételné önmagát, és mintha csak elbíztuk volna magunkat, újra arcon csap: engem elraboltak, Markot megölték, a gyerekünket elvették; talán mi egymásra vagyunk ilyen végtelenül pusztító hatással, hogy nekünk miden csak egy darabig megy, hogy aztán szükségszerűen elromoljon. Visszanyelem a könnyeimet. Mark nem hazudott nekem. Nem Mark hazudott nekem. Hát kire haragudjak? Kit gyűlöljek? Kit átkozzak? Őt nem lehet. Őt nem szabad. Ő minden, ami jó az életemben. - Ne haragudj.- motyogom, mert borzasztó alaknak tűnhetek, aki nem tud neki örülni, aki nem eléggé boldog, amiért viszontlátja a halottnak hitt szerelmét, csupán csak arról van szó, hogy félek, ez az egész a képzeletem műve, hogy ez nem igazi, és ha valóban elfogadnám, hogy itt van, velem, nekem, aztán megint elveszíteném… nem, azt már nem bírnám ki.
Hüppögök.
A pulóver ujjával törlöm meg az orromat.
- Nem takarítottam, már három hónapja. - vallom be, nem titkos szeretőt tartok, csak egy rakás szemetet halmoztam fel, és a költözködéshez nélkülözhetetlen dobozokat, amiket már fel is címkéztem: konyha, nappali, MARK, baba, könyvek, és szörnyű érzés, hogy ezt mind így zúdítsam rá Markra. Utánzom a mosolyát, viszonzom a csókját, és úgy érzem – végtelennek tűnő idő óta először-, hogy élek. Bizsereg az ajkam. Máris többre vágyna. - Menni fog. - bólintok, frufrum játékosan hullik a homlokomba. - Mert én is szeretlek. - olyan régen mondtam, mégis, otthonosan hangzik. Kényelmesen. Jól. Egyszerűen csak jól hangzik, és igazinak. Összekulcsolódnak az ujjaink. - Itt vagy. Itt. Vagy. - úgy ízlelem a szavakat, mintha a legédesebb desszert lenne a világon. És az is. Mosolygósan vonom fel a szemöldökömet a nevem hallatán, aztán elnézek a válla felett. Hiba. Orbitális, hatalmas hiba! Louisnak el kellett volna már vinnie. - Ó. - megtorpanok mögötte, zavarodottan sütöm le a szememet. Lábfejeimet egymás felé fordítom, mintha kislány lennék, akit leszidtak, mert rajtakapták, hogy a zöldséget az asztal alá söpörte. - Lilynek szereztem. Tudod… ö… mesélte, hogy szeretnének gyereket James-szel, én pedig… hát csak kedveskedni akartam. Persze még nem terhes. - nem mondhatom meg neki. Egyszerűen csak nem. Kihúzom a kezem az övéből. - De egész jó ajándéknak. - mert másra úgy sem lesz jó- csendül ki a hangomból. Legalábbis nem egyhamar. Megköszörülöm a torkomat. - Nem vagy… éhes? Vagy szomjas? Vagy…- bármi, csak ne kelljen többet hazudnom neked. Kérlek, hadd csináljak valami mást, csak ne kelljen hazudnom, mosolyognom és Lily-t is belevonni ebbe az egészbe.

- Mert levágattam a hajam?- kérdezem, szándékosan elütve az egész helyzet élét, cicásan lusta mosolyra görbül a szám, nyávoghatnék is; mert most nincs kedvem sem őt megvágni, sem pedig magamat, biztos vagyok benne, hogy vissza-visszakanyarodunk majd ehhez a pillanathoz, mit kellett volna másképp csinálnunk: egy darabig még haragudni fogok rá, semmire sem vezető, céltalan haraggal, amit lenyelek miatta, mint egy keserű pirulát, hetek múlva pedig egyenesen magam felé fordítom: miért nem ugrottam a nyakába, miért nem mosolyogtam, miért nem fogadtam úgy, ahogy kellett volna, ahogy megérdemelte volna, ahogy ő fogadott engem, amikor rám talált; aztán évek múlva – merlinre, remélem tényleg éveink vannak még együtt- csak bosszankodva rágom majd a szám szélét, és csóválom a fejemet; már mindegy, már mindegy, suttogom bele az éjszakába, vagy a ködös reggelekbe.
Hiszen mi más számítana, mint az, hogy itt van? Hozzám jött, nem máshoz. Milyen nehéz lehetett neki… felébredni és rájönni, hogy hazudott, és miatta mások is, hogy én ott vagyok valahol, messze tőle, és azon rágódom, mit kellett volna tennem, hogy életben tartsam… és ezért jött haza? Ezért a nőért? Igen, hát valóban… meg sem érdemlem. - Ó. Látod… mihez is kezdenék nélküled?- mintha hirtelen csak kérdésekben tudnék kommunikélni, de csak azért, mert újra és újra meg akarom tőle kérdezni, hogy szeretsz? Szeretsz? SZERETSZ? Hallani akarom… olyan régen mondta. Olyan régen mondtam. Bizsereg tőle a nyelvem, csiklandozza a szájpadlásom. Jobb kedvem lesz. És melegem. Érzem, ahogy a pír felkúszik az arcomra, és szétterül a nyakamig. Lebuktam. Megint a fülig szerelmes Althea Morgan vagyok.
Mark… aki nevetősen ró meg, hogy még a saját képességeimmel sem vagyok tisztában. Pálcás tisztítás! Hogy mik vannak! Elnevetem magamat. Aprót biccentek. - Jól van. Pihenjünk. - és a babakocsi, mint valami sötét ómen siklik be a látóterünkbe. Ezért az egyért nem haragszom senkire, mert nem volt szívem eltenni, nem volt hozzá merszem sem; és most tessék, magyarázkodhatok. - Jól vagy?- kapok felé, nem eshet össze, hiszem most gyógyult fel a halálból… megmosolyogtat ez a kifejezés: íme, Mark, aki visszatért. Aki kijátszotta a halált. - Én…- lehajtom a fejemet. Az ismerős póz: tekintet a lábujjakra szegezve, a váll előredöntve, az állkapocs merev. - Nem akarok hazudni, ezért ilyen borzalmas. - suttogom. Megremeg a hangom. - Nem hiszem… hogy most akarod ezt hallani, Mark.- és azt sem, hogy én tudok róla beszélni. - Neked és nekem… - a szám elé kapom a kezemet, mintha az akaratom ellenére jöttek volna ki rajta a szavak. De már belekezdtem. Most vagy soha. - De már nem. - ráemelem a tekintetemet. - Sajnálom.

Elmosolyodom. Még mindig kicsit bizonytalanul, mintha nem szabadna, mintha nem állna hatalmamban, csak akkor, amikor neki, tükörképként, mint a roxmortsi kirándulások alkalmával, amikor a vajsörünkbe nevettünk, és azt sem tudtuk, hogy min; talán jó lenne egy kézikönyv azzal kapcsolatosan, hogyan is viselkedjünk halottnak hitt szerelmünkkel. Ujjaim az övé mellé túrnak a tincsek közé, én vágtam le magamnak, inkább nyestem, finoman érintik a tenyerét, aztán eresztik, mintha csak pillangó lenne, akinek szárnya törhet, hogyha túlságosan erősen szorítok rá, milyen fura gondolat ez, milyen nyakatekert, őt támadták meg, őt érte baleset, mégis én festek úgy, mintha kiköpött volna egy sárkány a pofájából… nem akarom, hogy miattam aggódjon, hogy azt higgye megtörtem, vagy ami még rosszabb, megőrültem talán, csak, mert megszabadultam a tincseimtől. Csak, mert lefogytam. Csak, mert elvesztettem a babánkat. - Ez csak haj. Kinő.- suttogom, és valójában már holnapra is visszakaphatom a loboncom; csak kikeverek egy bájitalt. Bárcsak mindig más is ilyen könnyen menne; ez csak egy kis hazugság volt, ez csak egy kis csalás, egy kis trükk, majd elmúlik…
- Főzök egy teát, rendben? Vagy amit szeretnél. Pihenhetsz. Vigyázok rád. - mondanám határozottan, ha közben nem vágna gyomorszájon az újabb csalódás, amit okozok, amit okoznom kell, Louis el akarta vinni a babakocsit, és akkor most nem így szakadna ránk ez az egész, hanem lassan csepegne az ereinkbe, mint minden más az esetünkben, nem vagyunk jók a hirtelen dolgokban. Nem vagyunk jók, ha azonnal kell valamit csinálni. - Nézz rám. - ha nem hagyja, hogy segítsek, jobb híján magamat karolom át, idegesen lépkedek egyik lábamról a másikra. Szörnyűséges látvány. Gyűlölöm, mikor így kell látnom, de elkapni a tekintetemet róla… félek, ha csak egy pillanatra is szem elől vesztem, akkor megint eltűnik. - Jól…- vagyok, tényleg, de nem hazudhatok neki tovább. Belefúrom az arcomat a nyakába, még mindig Mark- illata van, borsmenta és frissen nyírt fű, és nekem elerednek a könnyeim, megint. Aprónak érzem magamat. Ujjaim a hátára csúsznak, belemarkolnak a pólójába, testem az övének feszül, talán a levegőt is kipréselem kettőnk közül. - De. Oda kellett menned, és te… azt tetted, amit kellett. És én sosem… sosem hibáztatnálak téged, érted? Büszke vagyok rád, mert te ilyen vagy. Ez vagy te. Én nem vigyáztam eléggé, azt hiszem, vagy csak… tudod, azt mondják, hogy az első három hónap egyébként is veszélyes… én csak… de te itt vagy, Mark. Visszakaptalak és… - ha ez volt az ára, hát megfizettük. - Nem így akartam elmondani. Szörnyen érzem magam. De nélküled… nélküled nem ér semmit az egész, érted? És én feladtam. Bocsáss meg!

Szinte hallom, ahogy a vékony jég, amin eddig lépkedtünk egyszerűen csak betörik. Alig láthatóan rezzenek össze; mit számít a hajam? Mit számít az, hogy nézek ki? Mit számít bármi is? Az elmúlt három hónapban elvesztettem mindent, ami fontos volt nekem. Az, hogy Mark felbukkant öröm, boldogság, és még ezernyi olyan érzés, amit nem tudok szavakba önteni, de nem feledteti el velem azt a kicseszett három hónapot, nem tudok tőle – most már nem elég csak ő- visszaváltozni azzá, aki voltam.
Összefonom magam előtt a karjaimat, amikor ereszt, bosszús vagyok, mert nem így kellene történnie a dolgoknak, dühös, mert mi vagyunk megint padlón, mert mi mindig padlón vagyunk, félek, mert talán nem csak három hónappal ezelőtt vesztettem el őt, hanem már sokkal, de sokkal korábban, mikor úgy döntött, hogy hős lesz, de hát ő Mark, neki annak kell lennie, mert ő ilyen: túl jó, túl önzetlen, túl makacs… megmentett engem, én meg arra is képtelen voltam, hogy ne adjam fel.
Értetlenül vonom össze a szemöldökömet. - Nélküled nem akartam. - felelem halkan, mintha csak most döbbennék rá, hogy milyen hülyeségnek tűnik magyarázkodnom, mintha nem akarná elhinni, hogy nekem nélküle nem megy, hogy én igenis ekkora szerencsétlenség vagyok, egy pióca, aki rátapadt, aki ellopta őt a legjobb barátjától, és aki aztán a halálba kergette. Megroggyan a térdem, meg kell kapaszkodnom a fogasban, mielőtt elesnék. Úgy nézünk ki, mintha földrengés sújtott volna le ránk, belül rezgünk, robbanunk, omlunk össze, és én nem tudom, hogyan állítsam meg ezt a lavinát. - Nem vigyáztam eléggé magamra. Jobban oda kellett volna figyelnem. Ez nem a te hibád, hanem az enyém. Az én felelősségem. - nézzen csak rám: összementem, kisebb lettem, kevesebb is, fakó; én lettem szellem, nem ő. Félreért. Vagy csak félre akar, mert így könnyebb. Pislogok, de a tekintetem a padló repedéseit marja, ordít, én pedig beharapom a számat, nehogy vele együtt ordítsak, hadd legyen most férfi, hadd legyen gyermektelen apa, hadd térjen vissza az életbe, ami semmi jóval nem vigasztalja. Hagyom, hogy hátat fordítson, hagyom, hogy leüljön, hagyom, hadd törölje le észrevétlennek hitt mozdulatokkal a könnyeit. Mély levegőt veszek, remeg az egész testem, néma zokogás rázza. - Mi az istent mondjak akkor? Akartam ezt a gyereket! Mégis minek nézel engem?! Azt hiszed, hogy szándékosan… hogy akarattal...- bele akarom vágni a falba. Vagy az arcába. Bármibe, csak fájjon, vegye el a figyelmemet arról, hogy most valami szörnyűséges felé száguldunk… - Mark…- nem csinálhatom ezt. Nem csinálhatjuk ezt. Elindulok felé, aztán már szinte futok, mintha csak hektárnyi hely lenne a fogas és a nappali között. Letérdelek elé, nem érek hozzá, félek, hogy félrelökné a kezemet… de bánja a fene, muszáj… - Szükségem van rád. Ne haragudj, én csak… összeomlottam. Hagytam, hogy minden a fejemre boruljon és nem várhatom el tőled, hogy te segíts rajtam. Senki mástól sem. Ezúttal nem… kérlek, kérlek mondd meg, hogy mit csináljak! Nagyon szépen kérlek, hogy ne zárkózz be előttem…

Néha a hazugság jó dolog. Néha szükséges. Néha kell. Ez egy ilyen pillanat. Egyszerűen csak ragaszkodhattam volna ahhoz, hogy a babakocsi valaki másé, hogy ajándékba vettem, hogy valaki rám bízta, akármit, bármi jobb lett volna annál, mint amivel most kell szembenéznünk. Az igazság újabb és újabb sebeket ejt rajtunk. Mély, kusza vágások ezek, amik a szívünkig marnak és sosem fognak begyógyulni. Szeretnék ordítani: én elvesztettem őt és a gyerekünket is, és most megint el kell, hogy veszítsem?
- Hogy jön ide Louis?- kérdezem élesen, felcsattanva. Louis, akivel az utóbbi időben egészen közel kerültünk egymáshoz, akivel együtt nevettem, merlin szerelmére, és most megint vissza kell őt pakolnom a „A francba veled”- fiókomba, ahol eredetileg volt? Mindennek el kell romlania, igaz? Muszáj. Tehetetlenül tárom szét a karjaimat, aztán tenyerem mögé rejtem az arcomat, körmeim a bőrömet szántják, nem túl mélyen, de valahogy fegyelmeznem kell magamat, vissza kell szorítanom a kitörni készülő fájdalmat. Mély lélegzeteket veszek, kortyolom a levegőt, mintha víz alatt lennék, hullámok sodornak, de most először nem egymás felé, hanem messze. Olyan messze, hogy nem fogjuk megtalálni a másikat. - De nem lehettél itt. Ez nem a te hibád. Semmi sem a te hibád. - motyogom, meggyőző szeretnék lenni, én is el akarom hinni, hogy nem hibáztatom, nem hibáztathatom, pedig ezt teszem, folyamatosan, szüntelenül, azóta hogy elvesztettem, és azóta, hogy visszakaptam.
Idiótán érzem magam. Megsemmisülve, ha így jobban tetszik, mint a műanyag karácsonyfa, amire undorral néznek már karácsony másnapján, és csak ki akarják dobni a szemétbe. Valami elkeseredett nyögés-szerű hang szakad fel a torkomról, oda is kapok, mintha ezzel visszaszívhatnám, hátrálok pár lépést, egészen a falig. A falig, amit mi festettünk, a falig, ami mellett elterveztük a közös életünket. - Jó. Én… te maradj itt. Én… meg… sétálok egyet. - felelem, nem igazi ajánlat ez, inkább csak közlés, hogy ha erre van szüksége, nem kell elküldenie, magamtól is megyek, nehogy kellemetlenebbül érezze magát, mint már ahogy egyébként is. - Nem tudod. - nem tudja. Mégis mit jelent ez? Szakítunk? Egyáltalán együtt vagyunk még? Elvégre is meghalt! Honnan tudjam, hogy mire gondol?! Mit kellene mondanom? Ráharapok az ajkamra, egészen addig, amíg már fáj. - Tényleg nem volt szándékos. Fogalmam sincs, hogy mit tettem, ami azt illeti. Nem állt szándékomban elvetélni. Szerettem volna a babát. Ezért vettem babakocsit. Ezért nem akartam, hogy bemenj a hálóba. - halk, de meglepően nyugodt a hangom. Kísérteties. Nem pislogok. Nem veszek levegőt. Nem is élek már.
Csak ugyanazt az egy dolgot ismétlem magamban: menni, menni. Rohanni.

A hazugságnál a talánok, a feltételezések, a hák még rosszabbak. Dühösen szorul ökölbe a kezem. Most először nagyon, de nagyon szeretnék megütni valamit. Valakit. Persze, hülyeség most listát készíteni ezekről a dolgokról, mi a jó és mi a rossz, ebben a tekintetben nyilván én vagyok a sátán földi helytartója; itt van Voldemort, akiről beszélni sem lehet, aki embereket öl, pusztít, gyilkol, kínoz, talán velünk is végez egyszer, és ebben a kerületben, ebben az utcában, ebben a lakásban én lettem a rossz, a gonosz, a felelőtlen, a képtelen, a hanyag.
- De nem tudtam. - nem védekezés ez, újabb tényközlés, nem tudtam, Mark, cseszd meg, mert senki nem szólt nekem. Mert ezek szerint a szerelmem nem olyan mély, nem olyan elszánt, mint hittem, mint mondtam, mert nem tudtam, nem éreztem, hogy dobog a szíved. Nos, hát, mit ne mondjak, egészen szar érzés így rájönni, hogy egyébként semmire, de tényleg semmire nem vagyok jó. Mérgesen ciccegek, mintha macskát hívnék; cicicic, aztán meg ott van a torkomat maró nevetés, az a fajta, ami a legrosszabb esetekben tör elő az emberből: temetésen, meg szomorú pillanatokban, és nem tudom visszatartani, csak ha harapom, tépem a saját húsomat, fáj a szám, de nem érdekel, nem akarok az őrült nő lenni. Nem akarok én lenni az áldozat. Megint.
Rám kiált. Nekem ordibál, vagy velem? Nem tudom. Megrémülök. Sosem kiabálunk egymással. Néha veszekszünk, persze, de még abban is mérhetetlenül lojálisak vagyunk, sosem emeljük fel annyira a hangunkat, hogy sértő legyen, és nem szegezzük a másik hátának egyenesen a kést, hogy az dőljön bele.
Mikor romlottunk el? Ilyenek voltunk előtte is? Nem emlékszek. - De nem voltál itt!- kiáltok vissza, nincs ebben semmi szép, semmi jó, a tisztelet legkisebb jelét sem mutatom, sőt, ha meg merném tenni, hozzávágnék valamit, mondjuk azt a nyamvadt, rohadt, áruló babakocsit. Bele egyenesen a képébe. Gyerekes lenne. És megbánnám. Már így is bánom, pedig meg sem tettem. Maga a gondolat is sértő… és úgy tűnik, mintha nem is a sajátom lenne. - Ne menj be oda. - sóhajtom, nagyobb hévvel fordulva felé, mint akartam, de mérges vagyok, hogy vissza kell fordulnom, talán nem az a megoldás, hogy én menjek, hanem, hogy ő. Addig eltakarítok. Összeszedem a… az életünket? Vagy csak az enyémet? És a babáét. - Tényleg…?- nem nézel rám, Mark, ha? Tényleg nem, baszd meg? lehelem sírós-vinnyogós hangon. Undorító hang. Bántja a fülemet. Milyen szerencse, hogy a többi bent marad. Ez nem én vagyok. Ez nem ő. Ezek nem mi vagyunk. - Elpakolok. El kellett volna pakolnom. - a háló felé oldalazok, mintha szakadék peremén állnék. - Aztán elmegyek. De ezt nekem kell elintéznem. - semmi bocsánat. Semmi együttérzés. Hát ez remek. Ő feltámadt halottaiból. Én meg… ez volt a csere? Ez volt az ára? A gyerekünk? Nem. Nem és nem. Beteges gondolat.
Én sem nézek rá.

Ő sem adott magyarázatot. Nem mondta el, mi történt, hogy történt, nem mondott semmit, csak éppen-dolgokat, bocsánatot kért, újra meg újra, ennyi, és ez most nem sok, egy bocsánattal, egy minden rendben lesz-szel nem lehet semmit sem kezdeni, nem lehet három hónapnyi szenvedést, fájdalmat, vigasztalhatatlanságot eltörölni. Most meg magyarázatot vár tőlem, háromhónapnyi hírt egy mondatba sűrítve, de nekem ez nem megy, én a három hónap alatt kétszer gyászoltam, nem mintha tőle várnék vigaszt, nem, hiszen ő is annyit veszített, mint én. Nem fogok versenyezni vele. Átölelem magamat, nem is tudom, miért, mert fázom, mert hirtelen a saját otthonomban lettem nemkívánatos személy, vagy, mert így próbálok védekezni a kiabálásával szemben, a vádjaival, a ki nem mondott vádjaival?
Emlékszem a mondákra: a halottak, ha visszajönnek, nem ugyanazok. Mark sem ugyanaz és én sem. Hogyan is lehetnék? Hagytuk, hogy ez legyen belőlünk. Nincs kérdés. Hagytuk és kész. Mi is olyanok lettünk, mint a többiek, azok, akiktől azt hittük, hogy sokkal távolabb állunk, fentebb, magasabban, mert mi tényleg szeretjük egymást, nem csak úgy teszünk, mintha. Nem csak játsszuk.
Megdörzsölöm a homlokomat. Lüktet a fejem. Szaggat. Kifújom a bennrekedt levegőt, bólintok, persze, hogy nem akartál, de hát ez van, megvonom a vállamat, merlinre, olyan lettem, mint az anyám, a vállamat vonogatom, az ajkamat préselem és a fogamat csikorgatom, a hajamba túrok és kerülöm a tekintetét. Aztán megsajnálom. - Én sem akartam. - felelem, legalább olyan őszintén, mint ő. Mindig azt hittem, hogy képtelen vagyok felemelni a hangomat. Hogy én nem vagyok az a barátnő, aki hisztériázik. Szégyellem magam és el vagyok keseredve. Túl sok ez. Máskor is az lenne.
Párszavas mondatok lettünk. Egymás kutyái, akiket utasítunk, leugatunk, és akiket megszégyenítünk. - Persze, hogy van, Mark! Tudod, próbáltam folytatni. Nézz be, bánom is én… - csak egy képet kezdtem el festeni, nem nagy dolog. Mondanám. Nem nagy, mert félbe maradt, egy pár madár, és néhány fa, még csak nem is gyerekes, lehetne ez bármilyen szobában. De ennek oka volt, és az az ok többé már nincsen. Azóta rá sem néztem. De megsemmisíteni… azt túlságosan is beletörődő lett volna. Ezért nem nyúltam az ő dolgaihoz sem. Pontosabban…- Lefoglalni magamat. Hogy is lehettem ilyen hülye…- ellépek az ajtótól. Végül is, nem tilthatom meg neki, ha látni akarja, lássa. Lásson mindent, amit itt hagyott. A ruháit, az én ruháimat, a virágokat, a könyveinket, a párnákat… - El akartam adni a lakást. Azok után, ami történt… hazaköltözök anyáékhoz. Vagyis… költöztem volna… de nem tudom… hogy jó lenne-e, ha most együtt maradnánk. Nem hiszem. Ezeket… ezeket elintézem én. - teszek egy köröző mozdulatot a remegő ujjaimmal a szobákra mutatva. - Megkérem Louis-t, hogy jöjjön érted. Azt hiszem, most rá van szükséged. - nem rám. Nem rám… Louis-ra, aki nyilván előbb tudta meg, hogy életben vagy, mint én. Aki tudta ezt, és mégsem szólt róla. Én meg… hát igen.
Egyedül maradtam.

Én már döntöttem. Nélküle. Előtte. Azután. Meg akartam szabadulni a lakástól, ami ránk emlékeztet. Mert nekünk végünk volt. Azt hittem, - ez előtt harminc percig-, hogy minden mehet úgy, ahogy abbahagytuk. De ez nem egy ellegyinthető probléma, ez nem egy mosolyszünet volt, nem egy nem szólok hozzád két napig volt, nem egy egyszerű munka, ő meghalt. MEGHALT. Eltemettem és vele együtt annyi minden mást is.
Hogy értessem ezt meg vele? Lezártam. Eltettem. Persze, nem léptem túl. De… távolság van közöttünk, hogy is ne lenne? Hazudtunk. Mindketten. Egymás szemébe. Remek kezdés. Hátrahajtom a fejemet, tekintetem a plafonra esik, a spotlámpákra, az apró égőkre, amiket karácsonykor és a születésnapunkon elvarázsolunk, hogy többféle színben világítsanak; most sötétek. Micsoda lehangoltság, micsoda szürkeség: az új életünk. Az új életünk? Én ezt nem akarom!
Kivárok. Mondjon ő valamit, amiből bátorságot meríthetek. Ujjaim nem húzkodják a pulóver alját, nem tépik a ronggyá hordott anyagot, nem akarok szárnyaszegett kismadárnak látszani, nem akarok itt, előtte összetörni. Ez nem idevaló. Az ember tartsa csak meg magának. A nyugalmától csak még idegesebb leszek, tökéletesen ostobának tűnök, mintha kiszívnám belőle a boldogságot, az örömöt, amit, azt hittem – nyilvánvalóan tévesen- én adok neki. Utálom ezt. Utálom azt, akik lettünk. - Jó.- mondom, csontszáraz hanggal, papírvékony ajkakkal, falfehér ábrázattal. Már mindegy, őszintén mindegy, hogyan dönt, nem fog változtatni a tényen, hogy összevesztünk. Nem is veszekedés ez, inkább bírósági tárgyalás. Hazudott, ő is nekem, ő nagyobbat, nem is igaz...
- Bocsáss meg, nekem úgy tűnt te nem akarsz a közeledben tudni. Hát jó. - visszanyelem a további ártalmas megjegyzéseimet, azt a gyomorforgató aljasságot, ami ki akar törni belőlem: én már felkészültem erre, Mark, mert kénytelen voltam, csak lépnem kell, ennyi. Érted? Összepakoltam. Csak el kell indulnom. Döntöttem. Nélküled. Határozottan fúrom a tekintetemet az övébe. Szipogok, érzem, hogy könnyes a szemem, a torkomban lévő gombóctól alig tudok megszólalni. - Szeretnék maradni. De nem fogok. Meglátogatom anyát. Addig… nem tudom. - menekülök. Igen. Határozottan, de ez a kisebbik rossz. Egyelőre. - Nem hiszem, hogy jót tennénk azzal egymásnak, vagy magunknak, ha veszekednénk. - és tovább mocskolódnánk. - Nem veszítesz el. - mosolyognék, de nem megy. - Időre van szükségünk. - ez épp az ellentettje annak, amit az előbb mondtam. Nem veszítesz el, de távolságot kell tartanunk. Szúr a szemem, fáj a torkom, szorít a mellkasom, összetörik a szívem. Az az igazság, hogy fogalmam sincsen, mit akarok. Egyedül lenni. Igen. Itt maradni. Igen. Vele lenni. Igen. Távolságot. Igen. Visszamenni az időben.