Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
A fene sem gondolta volna, hogy Dumbledore ennyire számon tart mindenkit, és képes ilyen csúnyán elbánni az emberrel. Igenis van okom zsörtölődni, és meg is teszem, magamban, csendesen. Ne értsen félre senki, semmi gondom a lánnyal. Azon kívül, hogy igyekeznék rendezni a viszonyunkat, megtalálni a megfelelő medret és nem hirtelenségből dönteni, az égvilágon semmi gondom. Persze, nem várhatom el, hogy a professzor megértse, hogy ezen nem segít a közös munka. Nem segít, hogy meg fog őrjíteni a hősködésével és az ötleteivel. Csak veszekedni fogunk, na és, az kinek lesz jó? Persze, nyilván annak, akinek a nyomában leszünk, mert nem esik majd nehezére kiszúrnia minket. Megőrülök. Viszont, végiggondoltam ezt már többször is, és hoztam egy egészen életképes döntést. A kisasszony bármikor keresztbe tehet neki, de legalább nem csak a Rendnek lesz hasznos ez az este. Újfent a Roxfortban vagyok, szürke pólóban és sötétkék zakóban, semmi extra, és nem is emiatt, de egy kicsit ideges vagyok, ahogy megállok az ajtaja előtt. Kopogok. Remélem, hogy nem tett a kérésem ellenében, és dolog nélkül fog bent csücsülni, kinyitja az ajtót és már mehetünk is. - Öltözz fel, dolgunk van. - Lépek be, nem fecsérelve köszönésre az időt. - Londonba megyünk. - Tudja, hogy a Rendnek is intézkednünk kell, de mást valószínűleg nem sejt. Nem emelem ki, mi a pontosabb célunk, nem kételkedem abban, hogy valami csinosba bújik majd, amíg én itt leülök és megvárom. - Találj ki magadnak egy új nevet - kiabálok át neki, és remélem, az eddigiek közül legalább egy részlet bezsongatja majd.
Beváltottam az ígéretemet: összeszedtem magam. Azóta nem telt el hétvége eseménytelenül, nem várok egy éjszakai ügyeletre sem azért, hogy felvegyem a kapcsolatot valakivel, és félretettem mind a harminc könyvet, amit erre a hónapra szántam. Na jó, igazából három naponta elolvasok egyet, de ez kell ahhoz, hogy karban tartsam az agyam befogadó képességét. Nem szánok rá egy egész estét, hogy kijavítsam az összes aznap beszedett dolgozatot, nem maradok ott büntetőmunkákon, és ha Severus akár csak egy rossz pillantást vet felém, azt sem hagyom szó nélkül. Újra önmagam vagyok.
Ezért is nyitok azonnal ajtót, mikor Gideon bekopogtat hozzám szombat reggel (délelőtt). Persze, ez nem azt jelenti, hogy hagyom csak úgy belépni; eszem ágában sincs elállni az útjából. Mielőtt válaszolnék, ráérősen igazítom meg a jótékony takarást biztosító törülközőmet, figyelmen kívül hagyva, van-e még valaki a folyosón. - Merlinre, Gid, még csak most keltem fel - motyogom fáradtan, majd hogy lássa, tényleg mennyire kimerült vagyok, beengedem. - Lemaradtam volna valamiről?
Valóban kifog rajtam, már abban a pillanatban, hogy belépnék az ajtón. Tudom, hogy még korán lehet, ha a tanár már szünetre van állva, de arra nem számítok, hogy ennyire korán van. - Merlin van nem Merlin, dolgunk van. - Szeretnék a bőréhez érni, mintha tudná és direkt kísértene. Mintha ez az egész közös feladat csak valamilyen próba lenne. De állom, kikerülöm a lányt, ez nyilván őt is arra ösztönzi majd, hogy visszavonuljon a lakóterébe, ne kint illegesse magát. Mégis megenyhülök, amikor végre az arcára pillantok, laposakat pislog, csoda, hogy felismert. Puhán az arcára simítom a tenyerem, nem bírom megállni, hüvelykemmel simogatom. - Nincs ok a kétségbeesésre, nem maradtál le semmiről. - Keresem a pillantását. - Szárítkozz meg, és úgy öltözz fel, hogy egész nap jól érezd magad, mert csak későn hozlak haza. Londonba megyünk. - Magyarázok, türelmesen ismétlem meg, amit már elmondtam. Jöhettem volna később, de nem bírtam már magammal. Kísértés. Elengedem. - Közben pedig találj ki magadnak valami nevet. A küldetéshez. - Remélem, ebbe jobban nem kell belemennem, ott volt a gyűlésen, tudja, mi a feladatunk. Amíg elkészül, igyekszem megőrizni a türelmem és nem kíváncsiskodni utána.
Meglehetősen hosszú volt a tegnap éjszaka, így Gideon meglepetés látogatása sem okoz akkora örömöt, mint egyébként. Miért nem tudott várni, mondjuk, délig? Egyig? A fejem majd szétesik, a szemeim leragadnak, a hajamból csöpög a víz, hogy másról ne beszéljünk. Veszek egy nagy levegőt, mielőtt becsuknám az ajtót és szembefordulnék vele. Nem gondoltam volna, hogy a közös feladatunk már az elején ilyen... kellemetlenségekkel jár majd, és igazságtalannak érzem, hogy pont ő az, aki felzavar az egy szál törülközős alvajárásomból. Szombaton. Délelőtt. Egészen addig, amíg hozzám nem ér. Pillanatok alatt felébredek, és egyre gyorsuló szívveréssel pillantok fel rá. Még az ideiglenes ruhakollekcióm tartásáról is megfeledkezem, de újból elkapom, azelőtt, hogy túlságosan lejjebb csúszna. - Mindenről tudni akarok - felelem határozottan, immár túllépve az ébredés (?) okozta kábulatomon. Azelőtt siklok ki a kezei közül, mielőtt elengedne, és meg sem állok a szekrényemig. Megvan az elképzelésem, mit veszek fel, csakhogy egyes helyekre talán túl kihívó lenne. Vagy én lennék túl szemérmes? - Pontosan hova megyünk, és miért? Szükséges figyelemelterelés? Előbb túlságosan lekötött a nyak feletti része, ezért meg sem néztem, mit rejteget alatta, úgyhogy - mivel a törülközőmet már korábban ledobtam az ágyra - óvatosan kidugom a fejemet az ajtón, hogy szemügyre vegyem a ruháját. Ha nem is árul el több konkrétumot, onnan biztosan tudni fogom, mi a megfelelő választás. - A nevem mostantól Jane. Jane Bond - jelentem ki halálos komolysággal, még mindig az ajtóban lógva, majd vissza Bondozok a szobámba, és amíg a ruháimat fürkészem, elkezdem a pálcámmal szárítgatni a hajamat.
Azt gondoltam, hogy a munka részét könnyen letudhatjuk egy kis határozottsággal, viszont aggódom, hogy nehezemre fog esni elkülöníteni egymástól a két.. programot. Tudom, hogy a magam fejére hoztam a bajt, de ahogy végre megadom magam, nem is bánom. Talán hatásosnak mondható az akcióm ellene - magunkért -, mégis egy pillanatnyi csalódottság vesz uralma alá, ahogy kifordul a kezem alól. Hát persze, hogy mindenről tudni akar. A mennyezetre emelem a pillantásom, amit nem láthat, és leülök a kanapéra, ahogy eltűnik a másik szobában. - Londonba megyünk - ismétlem magam. - Feltételezem, az ébresztőm előtt nem volt időd reggelizni, így mielőtt Lestange-dzsel "találkoznánk", elmegyünk enni. - Nagyot sóhajtok, máris furán érzem magam, pedig még el sem indultunk. Valahogy viszont ezt is túl kell élni, ha ezúttal nem akarom elszúrni. - Akarsz választani éttermet? - Rugalmas vagyok. Nem aggódom. - Annyit derítettem ki, hogy egykor találkozik valakivel a Foltozott Üstben. Egyelőre elég kideríteni, hogy ki az és milyen jellegű a találkozó... Figyelemelterelés szükség szerint. - Magyarázok, amíg öltözködik, és remélem, hogy valamennyire figyel rám. Az biztos, hogy a neves rész megcsapja a fülét, nem is sokat vacakol vele. Bár ruha még mindig nincs rajta... - Eredeti - csóválom meg nevetve a fejem, de nem fűzök hozzá többet. Felállok és közelebb sétálok az ajtóhoz. Sosem készül el, igaz? - Muszáj lesz hoppanálnunk, de ott már csak a séta marad, úgy válassz. - Illedelmesen nem kukucskálok be, inkább a kanapé felé fordítom a fejem, ahogy megállok az ajtó előtt. - Esetleg segíthetek?
Komolyan Londonba megyünk? Na ne! Komolyan ennyire süketnek néz, vagy azt hiszi, gond van a felfogásommal? Attól hogy talán másnapos vagyok egy kicsit még nem kell úgy kezelnie, mint egy idiótát. Elsőre is hallottam minden szavát, arra vagyok kíváncsi, amit még nem mondott el. - Oh - motyogom meglepetten. Ez most olyan ígéretbetartás beszélgetés lesz, vagy... Nem, ebbe inkább nem gondolok bele. - Rád bízom, én nem vagyok túlzottan ismerős Londonban. Talán ha hajlandó lett volna kilépni velem a lakásából, nem így lenne. Nem tetszik, hogy egy lépéssel előttem jár, főleg, mivel úgy beszéltük meg, hogy jövőhéttől kezdünk hozzá ehhez az egészhez. A ma délutánomat és a holnapi napomat arra szántam, hogy utána nézzek minden apró részletnek - rengeteg problémát előzhetett volna meg, ha felkészülten megyünk oda. Így pedig... Pfhu. Már most ideges vagyok miatta. Nagyon jól tudja, hogy képtelen vagyok elviselni az ilyen helyzeteket. Újabb csípős megjegyzéseket nyelek vissza. - A figyelemelterelést a ruha miatt kérdeztem. Még nem beszéltük meg, mennyire maradjunk észrevétlenek. Ami azt illeti, lesz egy gondunk ezzel kapcsolatban, amire talán Dumbledore sem számított. - De mivel állandóan titkolózik, én sem árulom el a mondat további részét. Hú, de csípős vagyok ma. A név természetesen csak vicc, illetve lehetőség arra, hogy ne keltsen feltűnést a végigmérése. A ruhaválasztás viszont tényleg ilyen kevés időt vesz igénybe: azt választom, amit már elsőre kinéztem magamnak. Magassarkúval együtt. Ha futni kell, maximum leveszem vagy ledobom, helyzettől függően. - Köszi, boldogulok. Gyere be nyugodtan, úgysem láttad még a szobámat - szólok ki kedvesen, annak ellenére, hogy még mindig pipa vagyok rá. Felöltöztem és a hajam is száraz. Már csak a sminkelés van hátra, így odasétálok a falon lógó, hosszúkás tükörhöz és nekiállok, közben hátra-hátrapillantva Gideonra. Kíváncsi vagyok, mit szól a ruhához.
Ha nem ismerném, talán fel sem tűnne a szemrehányás a hangjában. El sem hiszem, hogy most még az is az én hibám, hogy nem ismerős Londonban. Talán még ha lenne benne ráció, de... De nem vitatkozunk apróságokon, mert az kisiklatná az egész tervet. Inkább előadom a további tudnivalókat a tervről. Nem tudom, hogy fog alakulni a nap, lehet, hogy estig is a nyomába tudunk ragadni, lehet, hogy nem, de ma mindenképpen annyi időt fogunk együtt tölteni, amennyi után még nem akarjuk megölni egymást. Egész bizakodó vagyok. Még ha ő valamiért nagyon feszült is. Nem tudom, mi lehet a gond, mindent elmondtam - még ha nem is volt sok -, ami mára kelleni fog. Semmi nagy akció, csak egy kis megfigyelés, semmi veszély, csupa... kaland. Nem mintha annyira nagy szükségünk lenne a plusz adrenalinra, a mindennapok is épp elég izgalmasak tudnak lenni. Felvonom a szemöldököm, nem nagyon értem, hogyan függ össze a ruha és a figyelemelterelés. Azt meg még kevésbé sem sejtem, mire próbál kilyukadni, amire még Albus sem számított. - Annyira legyünk észrevétlenek, amennyire mindenki más is az lesz. Átlagosak. - Megvonom a vállam, ha nagyon rejtőzködni próbálnánk, az szemet szúrna. Persze, nem fogunk kezet sem nyújtani nekik, hogy éppen követnénk őket, ha nem zavarunk. Csak higgadtan. Nem olyan nagy dolog ez. - Hát akkor ne csigázz, mire nem gondolt senki? - Rajta kívül, természetesen, de nem civakodni akarok, hanem választ kapni. Azt hiszi, hogy nem tudunk majd együtt dolgozni? Mert arra szerintem egészen sokan gondoltak. Bemerészkedem, hátha a hasznára tudok lenni, de úgy tűnik, ezzel elkéstem, mert már teljes harci díszben... Nagyon dögös ez a ruha. - Szóval így nem akarsz feltűnést kelteni? - Szemérmetlenül végigmérem, a tükörben kapom el a pillantását. - Csinos - mosolyodom el. Amennyiben jól érzi így magát, hihető, hogy csak egy hétvégi kiruccanást teszünk a fővárosban. - Majd valahogy kibírom az irigykedő pillantásokat.
Átlagosak? Ha ketten tartózkodunk valahol, bármi más benyomást kelthetünk, csak átlagosat nem; a feszültség még akkor is túl egyértelműen vibrálna köztünk, ha egy hatalmas, emberekkel teli pályaudvar két végében lennénk, egymásra sem nézve. Még a halottak is megérzik, ha ott vagyunk valahol. Persze, hogy nem érti a ruha és a figyelemelterelés kapcsolatát... Az égnek emelem a tekintetemet, majd hogy biztosan megértse, kimegyek hozzá a nappaliba fehérneműben, kezemben tartva a ruhámat. - Nem mindegy, hogy így vagyok, vagy - magam elé emelem a kis feketét -, így. - Abból ítélve, amennyit elmondott a nőkkel való kapcsolatáról, úgysem lát ilyet sűrűn. Egyrészt. Másrészt engem már úgyis látott, igaz még kamaszként, azóta pedig nőttünk egy-két méretet. Harmadrészt ugyanannyit takar, mint egy fürdőruha - semmi komoly. Fél másodperc múlva pedig már a közelében sem vagyok. - Arra, hogy én és Rabastan ismerjük egymást. Nem hagyom, hogy bármit is kiolvasson a hanghordozásomból, had kíváncsiskodjon csak. - Köszönöm - mosolygok rá megenyhülve. - Ezt én is mondhatnám... - Célzok itt az irigykedésre, elvégre ő is kitett magáért. Viszonozom a pillantását, talán túl sokáig is. Megkésve folytatom tovább a sminkelést. - Öt perc, és kész vagyok.
Lehetséges, hogy ezt a feszültséget mindenki érzi, de abban biztos vagyok, hogy rajtunk kívül senki sem tudja élvezni. Én szerettem. Amellett, hogy szörnyen idegesítő tud lenni, amikor makacskodik, nem mindig vált hátrányunkra egy kis... eszmecsere. Ettől függetlenül azt hiszem egyértelmű, hogy mindketten igyekszünk visszafogni magunkat. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudom, mikor húzom ki nála a gyufát, de értékelem, hogy nem gyújtja fel vele a házat. Sokkal inkább engem. Tudom, hogy érthetetlennek tűnhettem, de talán ennyire szemléletes magyarázatra nem lett volna szükség. Magára vessen, amiért nem bírom tartani a szemkontaktust - bár nem is igyekszem eléggé, hiszen nagyon is kedvemre való, amit látok. Az viszont, hogy csak játszik velem, már annyira nem. - Határozottan nem mindegy - értek vele egyet, hogy igaza legyen. Ülve sem tudok már maradni, mire odaérek, már fel is öltözik, de közben hamar le is farag a lelkesedésemből. - Tessék? - Sosem voltam féltékeny, és most sem ez az első, ami beugrik. Csak a második. - Beavatnál a részletekbe? - Természetesen ezernyi pontos kérdés fut át a fejemen holokról és mikorokról, aztán ott van az a mit is, ami egyre jobban szúrja a szemem. Másrészről nem hagyhatom szó nélkül a ruhát, és a követelőző hangnemről is le kell szállnom, amit az őszinte bók nagyban megkönnyít. Mégis ideges vagyok, kár volt azt gondolni, hogy minden sima, egyszerű ügy lesz majd. Figyelem a mozdulatait és csak biccentek az ígéretre, amíg várok.
Előtte sosem voltam szégyenlős, és úgy tűnik, ez mostanáig mit sem változott. Nem mintha akkora dolog lenne fehérnemű bemutatót játszani a jelenlétében, még csak ki sem pirul az arcom, miközben teszek egy kört öltözködés közben. Pedig ahogy rám néz... Nos, tény, hogy az én gondolataim is elkalandoznak kissé, azonban van elég időm, hogy túllépjek ezen, és a nosztalgia érzésen, amit kivált belőlem. Mikor utoljára nála voltam, akkor is egész hasonlóan vicceltem meg. Nem számít, mindenképp megérte. Megnyugtató a tudat, hogy van, ami nem változott. Pontosabban több dolog. - Mennyire szeretnéd részletesen? - kérdezem óvatosan. Várok még egy kicsit, mielőtt tényleg belekezdenék - nem tehetek róla, muszáj kiélveznem a pillanatot. - Anno odavolt az egyik barátnőmért, már-már betegesen. Állandóan a közelünkben volt. Persze, ez nem jelenti azt, hogy rám is emlékszik, bár egyszer elég alaposan kiosztottam. Tulajdonképpen nem csak úgy az egyik barátnőmért, de ez már nem rá tartozik, ahogy a kiosztás részletei sem. Tulajdonképpen felpofoztam. Nem hiszem, hogy a srácok könnyen elfelejtik, ha egy csaj felpofozza őket, bár az ilyeneknél nem lehet tudni. Naponta is kaphatott egyet. - Talán kérnem kéne a kedvenc kollégámtól egy százfűlét - teszem hozzá morcosan... Igazából nem is olyan rossz ötlet. Csillogó szemekkel sandítok fel rá. Amit ígértem be is tartom, már csak össze kell szednem a táskám tartalmát, ami mindössze pár legyintésnyi időt vesz igénybe. - Nos, összeszedted a bátorságodat a hopponáláshoz? - kérdezem egy kacsintás kíséretében.
Feszült vagyok. Az csak hab a tortán, hogy ismeri a férfit, akit észrevétlenül kéne követnünk, hiszen bármilyen egyszerűnek is tűnik újra összerázódnunk, akkor is érzem a kihagyást. Talán nem lenne ilyen feltűnően zavaró a dolog, ha most nem kellene mindent elölről kezdeni - de még mindig belátom, hogy ez a legokosabb megoldás. Még ha kifejezett merényletnek is érzem magam ellen a kis bemutatóját - vagy éppen a szavait. A visszakérdezésére remélhetőleg nem is kell válaszolnom, épp elég kifejező lehet a pillantásom. Egyszerre vagyok kíváncsi és egy kicsit dühös, amiért ez az egyetlen kis apró információ romba döntheti az egész tervet. Ha ismeri, felismeri. Miért nem tudott erről szólni? Összeráncolom a szemöldököm, mikor kiderül, hogy egy harmadik szereplő is van az ismeretségükbe, nagyon úgy tűnt, hogy valami komolyabb történet következik majd, viszont amikor befejezi, nem állom meg egy rövid nevetés nélkül. Hát persze, hogy kiosztotta. Még büszke is volt rá. Idegesen dörzsölöm meg az arcom, ahogy tovább beszél. Még csak az kéne, hogy Snape-pel keveredjen bájcsevejbe. Én meg őrködöm, amíg megölik egymást? - Ne is álmodj róla. - Hűtöm le a lelkesedését. Komolyan ennyire megszállottja lett? - Szólhattál volna, de megoldjuk. - Elgondolkozom, amíg elkészül. Fel kéne hívnunk Meadowest vagy Potteréket, ha éppen nincs is náluk raktáron, talán annyi idő alatt tudnak készíteni egyet, amíg odaérünk. Nem is tudom, őt féltem jobban vagy az akciót. - Ha sietünk, még beugorhatunk érte. Szerencsére nem húzza az időt, és bár kételkedem benne, hogy ebben a cipőben tud majd sietni, felé nyújtom a kezem. - Nincs attól miért félni. Albus ad egy kis segítséget azzal, hogy nem kell a birtok határáig kisétálnunk, a túloldalon lesz majd úgyis izgalmasabb. A kérdés már csak az, ő felkészült-e, megfogja-e a kezem, és indulhat-e a menet. London egyik kis utcája a cél, a központhoz közel, így hamar el tudunk vegyülni, de talán mázlink lesz és senki sem fogja kiszúrni az érkezésünket.
Mivel sejtem, mit fog reagálni a Snape-pel kapcsolatos ötletemre, inkább a tükrömnek szentelem a figyelmemet. Tükröm-tükröm, mond el szépen, hogyan rejtőzhetnék el. Amíg ő játssza a felelősségteljes, aggódó felnőttet - ne is álmodj róla... - én odasétálok az íróasztalomhoz, kiveszek egy ollót, és mielőtt bármit is reagálhatna, majd' tíz centit vágok a hajamból. Sosem volt még ennyire rövid, pedig kifejezetten tetszik az eredmény. Mivel korábban már elrejtettem a pálcámat, most előhúzom a ruhám oldalából és egy legyintéssel szőkére festem magamat, majd pár göndör fürtöt is összehozok, hogy ne látszódjon nyoma se a professzionális hajvágásomnak. Ha mindehhez felveszek egy napszemüveget, már egészen biztos, hogy nem fog felismerni. Sőt, egészen biztos, hogy senki sem fog felismerni. - Néha elég a mugli módszer is - kommentálom végül az eseményeket. - Szóval, szerinted szólhattam volna? Azután a gyűlés után azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, később pedig nem találkoztunk. Természetesen üzenhettem is volna neki, csakhogy egyik módszerben sem lehet megbízni manapság, és ha idehívtam volna... Nem is tudom, így is túl sokat van itt. Az imént melltartóban mászkáltam előtte, nem hinném, hogy ez így jó. - Alig egy hete még mást hallottam tőled - jegyzem meg halvány mosollyal az arcomon. Utoljára még körülnézek a szobámban, nehogy itt felejtsek valamit, majd indulhatunk is. Magabiztosan fogom meg a kezét, annak ellenére, hogy valójában nagyon is ideges vagyok már emiatt a kis gesztus miatt is.
Először nem tudom mire vélni a szótlan mászkálását, eszembe sem jut, hogy valami őrültséget készülne tenni. Leginkább merésznek gondolom, ahogy hirtelenjében csattogtatja az ollót, és a hirtelen megdöbbenés után még egy mosolyra is futja. A színválasztás újra felvonja a szemöldököm, de nem szólok bele, nem hülyeség, amit csinál és egyértelműen gyorsabb, mint mások segítsége után rohangálni. És így legalább tényleg vele tölthetem a napot, nem valaki mással. A fene sem tudja, milyen jelentéktelen személy külsejét kölcsönözte volna úgy. - Jó ötlet volt - válaszolom csak. Tudom, hogy zűrös volt a gyűlés, tudom, hogy őt is megviselte, de szerintem igenis kellett volna ezen gondolkoznia azóta. Persze, így már mindegy. Majd máskor tartok neki kiselőadást a felelősségről. Jobb, ha indulunk. - Nyilvánvalóan le fognak nyomozni. - Megvonom a vállam, ez ellen nem tehetünk. - Csak gyorsan kell csinálni és nem lesz baj. Ahogy elfogadja a kezem, közelebb húzom magamhoz, és még mielőtt indulnánk, megérintem az egyik puha tincsét. Félrebiccentem a fejem, ahogy elmosolyodom. - Jól áll.
Az utca, ahová a kis gyomorforgás után kilyukadunk még a nap közepén is homályosnak mondható. Nem éppen az a része a városnak, amit az emberek szívesen megnéznének turistaként, így nem hömpölyög a tömeg, viszont tudom, hogy merre igen. Nem engedem el a lány kezét, ahogy - elővigyázatos körülkémlelés után - kivezetem a sikátorból és a belváros felé indulunk. - Mit mondtál, én választok éttermet? - pillantok rá magabiztosan, hiszen ezzel nem foghat ki rajtam.
Jó ötlet volt, hm? Hiába a szép szavak, tudom, hogy épp magában pattog, amiért nem szóltam hamarabb az ismeretségünkről. Sőt, sorolgatni tudnám a szavakat, amiket használ: meggondolatlan, felelőtlen... De már nem érdekel. Bármi is játszódjon le a fejében, nem érdekel, amíg annyira töketlen, hogy nem képes hangosan kimondani, mi a problémája az én gondolatmenetemmel. Újfent. Mintha én lennék a griffes és ő a hollóhátas: mindig okosabbnak érzi magát, csak, mert nincs jobb dolga, minthogy halálfalókon agyaljon. Ha már itt tartunk, szülinapjára összebeszélek Ritával, és csinálunk majd neki egy halálfalós play boyt, annak biztosan örülne. Úgy tűnik, az a bizonyos korkülönbség mindig ott lesz köztünk arra várva, hogy Gid az orrom alá dörgölje. - Tényleg? - kérdezek vissza angyali mosollyal az arcomon.
Zavarba hoz a közelsége, és meglehetősen nehéz elszakítanom róla a tekintetem, mikor megérkezünk. A mondata sokáig a fejemben cseng még, miközben elhagyjuk a sikátort, hogy hamarosan beleolvadhassunk a tömegbe. Még vetek rá egy pillantást, mielőtt felvenném a táskámba dobott napszemüveget, amivel teljessé válik az álcám. Ezután már csak a várost szemlélem, hisz számomra még mindig új látványt jelent annak ellenére, hogy az utóbbi időkben többször is megfordultam erre. - Ahogy mondod - válaszolom kissé szűkszavúan. - Nem gondolod furcsának, hogy éppen a Foltozott Üstben találkozik valakivel? Mármint, ha van hely, ahol a falnak is füle van, akkor az lesz az.
Nem akarom elengedni a kezét, ami azt jelenti, hogy nem is fogom. Még ha nagyon furcsa érzés is. Bár nem lenne szabad annak lennie, hiszen most a Rend ügyében járunk el, mégis... Talán rossz ötlet volt a magánéletbe keverni a munkát. Persze, ez nem az én hibám, Dumbledore hozott ilyen béna döntés - már pardon a szavakért, nem bírálni akarom, csupán, ha valami rosszul sül el, nem lenne szabad meglepődnie. Ő úgyis mindent tud. A többiek ha nem is fogják érteni, biztos lesz, hogy tényleg rossz döntést hozott velünk kapcsolatban. Fogom a kezét, hogy ne veszítsem el. Közben pedig reménykedek, hogy minden megoldható. Egyikünk sem őrült. - Ez biztos. De minél eldugottabb helyet keresne, annál biztosabb lenne, hogy rosszban sántikálnak. Az Üstben biztosan nem csak ketten lesznek, hanem elszórhatja az embereit, ami ugye a tömegben, nekünk nem tűnhet fel. - Számolnunk kell más ismerős arcokkal is, nem csak Lestrange lesz ott. - Hacsak nem titkos az akciója a többiek előtt is. - Csak találgatok, bár ez nem tűnik túl valószínűnek. Habár a szavaimat csak hozzá intézem, hogy lehetőleg más ne hallja, előre nyomulunk a zsúfolt utcán. El sem tudnám képzelni, hogy ennél még szűkösebb helyen éljek még több emberrel. Mondjuk, vidéken sem hiszem, hogy meg tudnék lenni már... Lehúzódom egy kisebb utcába, majd elsőnek lépek be az étterem ajtaján (hátha bunyó van bent vagy ilyesmit mond az illem), tartom a lánynak az ajtót, amíg követ. Idebentről már nem rabolhatják el, úgyhogy muszáj volt elengednem is. - Nem a legfényűzőbb hely, de remek a konyha. - Arra nem térek ki, hogy az üzlet teljesen varázstalan, hiszen hamar észreveheti. Habár a családomnak lennének fenntartásai ezzel kapcsolatban, nekem nincsenek és remélhetőleg Emmeline-nak sem jelent majd problémát. A helyiség nem túl nagy, rusztikus, de nagyon otthonos hatást kelt. Nagy csillár vagy ilyesmi nincsen, csak az asztalok fölé lógnak lámpák. Megjegyzem, egy titkos ügylethez sokkal jobb lenne, mint bármi más. Semmi tapasztalat, persze. Azért megvárok valamilyen reakciót, mielőtt szabad asztalhoz vezetném. Csak egy ebéd, semmi komoly.
Mint már említettem, turistaként veszem szemügyre London utcáit, nem utolsó sorban a tömeget is figyelemmel kísérve. Mióta tanítok, többet elárulnak számomra a gesztusok, így most is azokra vadászok: feszültségre, készenlétre, vagy épp arra a fajta elszántságra, ami számunkra nem jelentene jót. Ennek ellenére egy gyanús alakot sem vélek felfedezni, sőt, ami azt illeti, egészen másfajta dolgok keltik fel az érdeklődésemet. Gideon biztos helyben Kedavrálná magát, ha tudná, milyen jelentéktelen apróságokkal foglalkozom, miközben a küldetésünkre kéne koncentrálnom. Hozzáteszem, jogtalanul, ugyanis közben egyfolytában Lestrange barátomon jár az eszem és a Foltozott Üstről való emlékeimet futom át. Úgy gondolom vagy semmitmondó lesz számunkra a találkozó előzmények és egyéb információk hiányában, vagy csak egy hely lesz, ahonnan távozni fognak máshová. Mert vagy így, vagy úgy, csak úgy lenne ideális választás, ha a bájcsevejüket követően az összes jelenlévőt eltennék láb alól. Nem lenne túl ésszerű. Fel kell majd készülnünk rá, hogy ne kövessük őket feltűnően, illetve ha az igazi tárgyalásra később kerül sor, azt hiszem legközelebb vörös leszek. Ilyen terveim vannak. Ezen kívül... - Előfordulhat, hogy más kijáraton távoznak majd; ha jól tudom, van egy belül, ahová csak a tulajdonos engedheti be őket. Számukra jó választás lenne, viszont fogalmam sincs, hová lyukadnának ki onnan. Talán kezdhetnénk azzal, hogy körülnézünk kívül, és megnézzük, van-e valahol ilyenfajta varázslat. Mindezt csendesen közlöm, bár a szokatlan tömeg miatt legszívesebben kiabálnám. Zavar ez a háttérzaj. A fejem egyre jobban sajog, pedig eddig sem volt túl kellemes. Hiányérzetem támad, mikor elengedi a kezemet, mégis megadóan lépek be az étterembe. Elsőre kifejezetten kellemes helynek tűnik, jó választás volt. Kérdések sorai merülnek fel bennem vele kapcsolatban: vajon mióta ismeri, szokott ide járni? És ha igen, kivel? De nem, nem kíváncsiskodok. Amit akar, úgyis elárul magától. Bár megbeszéltük, hogy nyitottabbak leszünk egymással szemben, ez nem jelenti azt, hogy munka közben is így kell tennünk. - Valamiért úgy képzeltem, sznob helyekre jársz - jegyzem meg csipkelődve, persze rosszindulat nélkül. Igazából sok mindent máshogyan képzeltem el vele kapcsolatban; mintha azóta kezdeném igazán megismerni, hogy végeztünk egymással. Tisztábban látok. - És minek köszönhetem a meghívást? - térek rá szokásomhoz híven mindjárt a lényegre.
A belső ajtó nem hülyeség, így bólogatok, körülnézhetünk kívül. Bár ehhez tényleg csipkedni kell magunkat egy kicsit, nem vagyunk elkésve. - Ha nem tudjuk követni őket, az sem gond, elsősorban a másik személye lényeges. Legalábbis most, legközelebb már mélyebbre kell ásni. Persze, ha most lesz rá lehetőség, nem kell ennyinél megállni. Nem bonyolítottam túl a tervezést, itt még nem nagy a kockázat, belefér az improvizáció, csak jól kell megítélni, meddig mehetünk. Nem akarok bajba sodródni, harcra biztosan nem kerül ma sor, ha valami rosszul sül el, hamarabb lépünk le, mint az lehetséges lenne. Bár gondolom, ehhez is lesz majd hozzáfűznivalója. Megoldjuk. Viszont most erről ennyit, legyen első a tankok feltöltése, mert kicsit gyengének érzem. Lehet, hogy a tanároknak tényleg korán van a tíz óra hétvégén, de én nem szenvedek ettől, úgyhogy jobb lesz felzárkóznia. Szerencsére hamar célt érünk, már tessékelem is befelé. - Ezen nem lepődöm meg, szóval megpróbálom nem a szívemre venni. - Elmosolyodom, tényleg nem vág a falhoz az elképzelése. Sőt, biztos vagyok benne, hogy mindenki gondolt már rólam ennél cifrábbakat is, csak nem mondják a szemembe. Nem is várom el, ami azt illeti, csak annak kell igazán ismernie, akit én akarok, egyébként épp elég megtisztelniük a bizalmukkal, hogy nem kotyogok és szúrok el semmit. Igen, simán meg tudom érteni Meadowest és Skeetert is, amiért nem akarnak mindent mindig mindenki orrára kötni. Csak hát újnak lenni... Szerencsém van. Leülünk, de a továbbiakban sem számíthatok diszkrécióra. Nem, sokkal inkább jönnek a kérdések - habár ezt igazán nem vártam. Komolyan azt gondoltam, hogy ennél könnyebben átlát majd rajtam, de nem bánom, hogy nem, csupán csak meglepett vele. - Gondoltam, kipróbálhatnánk valami újat. - Nevető pillantást küldök felé. - Persze, ha a londoni lakásom jobban érdekelne, fordulhatunk is vissza. Bár főzni nem volt időm. - Itt ezzel nincs gond, biztosan nem fog csalódni. Nem akarok túl messzire menni, úgyhogy végülis az igazat mondom. Sosem voltunk együtt sehol, így ez az újítás megalapozhatja a... a dolgok lassú menetét. A pincér nem lacafacázik, udvariaskodik egy sort, étlapot hoz, italrendelést visz - persze, nem kérhetünk semmi alkoholt, ez mégiscsak valamiféle szolgálati napnak tudható be -, és már csak rajtunk a sor, hogy válasszunk.
Egyszerre szokatlan és természetes a közelemben tudni őt, és nem válik a helyzet előnyére az a tény sem, hogy együtt kell kémkednünk. Úgy érzem magamat, mint egy elcs.szett krimiben. Túlságosan új ez a helyzet, a keze a kezemben, a lassan ébredező adrenalin... Már egyáltalán nem érzem úgy, hogy tudnék enni akár csak egy falatot is, de ezt inkább nem említem. - Egyetértek. - Biztos, hogy én mondtam ezt? Neki? Azt hiszem, valami nem oké a fejemben. Kapkodva teszem hozzá: - Ha már kirángattál a másnapomból, legyen eredménye. Így pedig ahelyett, hogy sikeresen az orra alá dörgölném a bűnét, egyértelműen elszólom magamat. Érzem, ahogy az arcom egy pillanat alatt elvörösödik, elvégre nem kell válaszolnia ahhoz, hogy tudjam, mire gondol. 1) Elképesztően felelőtlen vagyok, 2) utoljára akkor ittam le magam úgy, hogy másnapos voltam, mikor mi ketten... 3) Emmeline, mégis mi a fészkes fenét csináltál tegnap éjjel, kinek a társaságában és hol? A negyedik valószínűleg az utóbbi kettő kombinációja lenne. Ezért az én gondolataim kizárólag aköré a gondolatmenet köré összpontosulnak, hogy nemcsináltamsemmitsenkivelnenézzrám, ne-nézz-így-rám. - Akkor jó, nem sértésnek szántam. Bár tény, hogy sokkal jobban tetszik az a Gid, aki nem a régi, eltúlzott találgatásaimban létezik - mosolygok fel rá kedvesen. Közben a napszemüvegemet is leveszem és hajpántként csúsztatom a fejemre, az elkövetkezendő pár órában eleget kell majd viselnem. Ha már itt tartunk, talán el kéne vennem az üveg színét, hogy igazi szemüvegnek látszódjon - újabb változást okozna, ráadásul kevésbé lenne feltűnő, mintha a naptól óvnám a szemeimet a viszonylag sötét helyiségben. Természetesen van róla elképzelésem, miért hívott meg, viszont vakon feltételezni nem olyan, mintha ő maga mondaná nekem. - De persze, elüthetnénk mással is az időt - teszem hozzá viccelődve. Ahogy mindig. Nem tehetek róla, a hangomat és a mosolyomat is halvány keserűség színezi. Nem túlzottan, ugyanakkor épp eléggé ahhoz, hogy ő felfigyeljen rá. Utálom, hogy ennyire ismer. Bubis vizet kérek a fájó fejemre és a kihalt gyomromra, majd úgy kezdem el fürkészni az étlapot, mintha valóban érdekelne. Ezen már Gid sem láthat át. - Esetleg valami ajánlat részedről? - pillantok fel a finomabbnál finomabb kaják soraiból.
- Másnap? - vonom fel a szemöldököm, de semmi vicceset nem találok benne. Egy pillanatig csak őt méregetem, ahogy elvörösödik, aztán elkapom a pillantásom. Nem. Összeszorítom a fogaimat, nem fogunk veszekedni. Úgyis ugyanaz lenne a vége, hogy ő már felnőtt és semmi közöm a viselt dolgihoz, úgy intézi, ahogy akarja, ha mindenképpen bajt akar hozni a fejére, úgyis megteszi. Nem, nem, nem adom meg magam a kísértésnek. Semmi közöm hozzá. Semmi közöm. Nem kell tudnom, mi történt, hol és kivel, legfőképpen miért... Nincs jogom számonkérni sem. Tudom. De ettől még feszült leszek a ki nem mondott és így meg nem válaszolt kérdéseimtől. Sóhajtok, és nagyon igyekszem túltenni magam a feltevéseken. Kifejezetten megkönnyebbülök, amikor elérjük az éttermet. Még mosolygok is a csipkelődésen. Jogos, és nem hibáztatom érte. Talán sznobnak is kellene lennem, nem meglepni az embereket. - Sejtem - felelek szűkszavúan, halvány mosollyal. Lehet, hogy akkoriban jobban megfeleltem volna az elképzeléseinek. Csak pusmogtak Voldemort intézkedéseiről, semmi sem volt biztos, inkább féltünk, mint fenyegettettek voltunk... Túl komolyan vettem a munkát és egy kicsit tényleg jobbnak is gondoltam magam ezért. Na meg huszonegy éves voltam, nem lehetek ugyanolyan sem. Sok minden megváltozott. Éppen ezért gondoltam, hogy értékelni fogja, ha ezúttal máshogy kezdjük újra, de talán sosem fogunk majd mindent elfelejteni. Ez kicsit azért elkeserítő. Csak így emlékszik rám? - Elüthetnénk - ismétlem elgondolkozva. - De nem lenne helyénvaló annyira előrerohanni. - Csak azért, mert a közös múltunk néha nyomasztó lehet, nem fogok lemondani a jövőről. Főleg nem úgy, hogy ő sem utasította el a lehetőséget, és... Csak újra meg kell találnunk a közös hullámhosszt. Már ha nem tűnt el végleg. De én azért ennél bizakodóbb vagyok. Már ha nem pasizott be tegnap este. De semmi közöm hozzá. Talán egy kicsit tovább időzik rajta a pillantásom, mint az szükséges volna, fel sem fogom teljesen, mikor már az étlapról kérdez. - Nem nagyon van étvágyad, igaz? - Feltételezem, ha lenne, nem tenne fel ilyen kérdést. - Ha... nem vagy még jól, egy húsleves csodákat tehet. - Elmosolyodok. Nem minden mugli megoldás hülyeség. - Egyébként, remek steaket csinálnak. - Amit valószínűleg én fogok választani. Ennyi sznobság azért belefér, nem?
Másnap? Kifejezéstelen arccal nézek előre, ennél már csak az lenne jobb, ha lassan, megfontoltan azt válaszolnám: ... Másnap. De nem idegesítem tovább, mikor tudom, hogy így is egy bombát indítottam el, ami a legnagyobb meglepetésemre tovább kattog anélkül, hogy felrobbanna és lekiabálná a fejemet. Gid? Gid, hé, jól vagy? Valószínűleg ez az oka annak is, hogy ilyen zseniális gondolatok merülnek fel mennem, mint a bökdösése, hogy él-e még, mert egészen biztos, hogy erre nincs ésszerű válasz. Mégis visszafogom magamat, meg se moccanok, bár nagyon nehezemre esik... - Mond ki. - ...Csendben maradni. Azt hiszem, telitalálat volt ez a szőke hajszín. Végül is előreláthatólag nagyobb veszekedés lesz/lenne abból, ha most magába fojtja a mondanivalóját, hagyja, hogy egész nap táncoljak az idegein, majd hirtelen rám zúdít mindent. Jobban végiggondolva nem tartom butaságnak a kérésemet, inkább az kelt bennem félelmet, hogy milyen könnyen csúszott ki a számon. Nem szokásom gondolkozás nélkül válaszolgatni. Ha ez így lesz egész nap, minden a feje tetejére áll majd, és van egy sejtésem, ki lesz az első.
Bevallom, nagyon is tetszik az étterem, és bár elsőre szokatlan, hogy csupa mugli vesz minket körül, egyáltalán nem zavar. Legalább biztosan nem értenek egy szót sem abból, amiről beszélünk. Majd. Esetleg. Egyenlőre ő is és én is általános témákat vetünk fel, kevéssé sikeresen. Csak én érzem úgy, hogy legutóbb könnyebb volt megtalálni a közös hangot? - Nos, nem. Tényleg nem lenne az - mosolygok rá óvatosan. Viccnek szántam az előbbi megjegyzésemet, ő viszont úgy tűnik, komolyan vette. Vagy pont én lennék az, aki nem tartja a lépést? Nem tévedhetek akkorát, ha azt mondom, néha borzasztóan nehezen igazodunk ki egymáson, máskor pedig túlságosan is könnyen. Bár nem hinném, hogy az ismeretségünk folytán vonta le azt a következtetést, hogy nincs étvágyam... - Jól vagyok - felelem százszázalékos nyugalmat tettetve. - Csak ideges vagyok a mai nap miatt, ennyi az egész. Egyébként a steak jól hangzik. Elmondanád, mi aggaszt?
Tudom, hogy túlreagálom. Túlreagálok valamit, amiről nem tudok semmit és még csak nem is muszáj tudnom róla. Mégsem bírom abbahagyni a kattogást. Most nyilván azzal lesz a gond, hogy túl tapintatos és lassú leszek, míg ő szeretne a mának élni és hajnalig bulizni, még ha az a legfelelőtlenebb és... Habár a hangja csendes, mégis félbeszakítja a gondolatmenetem. - Fel kellett volna hívjalak, mielőtt beállítottam. - Pillantok rá, és biztos is vagyok benne, hogy így kellett volna tennem. Akkor nem tudnám, hogy délig akart aludni, nem tudnám, hogy az egész estét máshol töltötte, és nem kéne újra ezzel az ideges érzéssel küzdenem. Igyekszem túltenni magam rajta, még ha meg is bélyegzi a kedvem. Túl leszünk ezen a napon. Biztosan csak Lestrange miatt vagyok ilyen feszült. Vagy nem. Túl sokat akartam egyszerre, erre most semmi sem sikerül. Nem lenne szabad azon aggódnom, mi történt tegnap este. Nem számít. Az a fontos, hogy mi fog történni ma meg holnap. Nem szabad feleslegesen idegeskedni. Attól tartok, hogy valamit mégis leszűrt a megváltozott rezgéseimből, ez pedig egy kicsit visszarángat a jelenbe. Talán mégsem változott meg annyi minden. Fogalmam sincs, miért voltunk mindig ilyen fogékonyak egymásra, de hiányzott, hogy minden gondolatát leolvashassam az arcáról. - Talán majd egy másik vacsora után - fut át az arcomon egy mosoly. Mikor esek át a túl bizakodó kategóriába? Nálam csak a végletek léteznek, hiába próbáltam épp ezt elkerülni? Az ételre tereli a szót, én pedig nyilván nem veszem a tématereléses lapot és rosszat feltételezek. Talán csak csöndben kéne maradnunk és megpróbálni holnap. - Semmi - megrázom a fejem és hátradőlök. Nem érdekel, ha nem hisz nekem. Elrontottam. Elég sok szabályom van, de eddig mindegyik a hasznomra vált, ma mégis megpróbáltam másképp csinálni. Egyszerűen rossz ötlet volt. Munka és magánügy. Köztük magas fal. Megtanultam. - Csak azon gondolkozom, amit korábban mondtál. Ha ki is derítjük, hova vezet a titkos ajtó, nem hoppanálhatunk oda, mert egyből lebuknánk. Valahogy... szüneteltetni kellene a működését vagy ilyesmi, hogy maradjanak. - Persze, amit mondok, én is tudom, hogy nem hülyeség, de eddig eszembe sem jutott. Néha kifejezetten bánom, hogy Dumbledore nem adta nekem az Időnyerőt, biztosan folyton átírnám a múltat.
Meglep a válasza, egyértelműen nem az, amire számítottam. Szótlanul bólintok. Ennél többet felesleges hozzáfűzni, hisz sejtem, mi minden járhat a fejében, és ha nem akarja kiteregetni előttem a gondolatait, jobb, ha én sem erőltetem rá. Így is épp eleget mondtam már. Nem tartozok neki magyarázattal, és láthatóan ő is megelégszik ennyivel, hacsak nem fél rákérdezni, mi történt. Úgy tűnik, megtaláltuk az első határvonalat kettőnk közt. Különösnek tarthatnám, hogy ez nem a lakására vonatkozóan van jelen - legalábbis az ő esetében -, de ugyan, melyik férfinál lenne határvonal egy kis etye-petye? - A végén még elbízod magad - jegyzem meg csipkelődve, széles mosollyal az arcomon. Igen, tudom. Elrontottam, kinyírtam, vége - a hangulatnak annyi, és ezért én vagyok az egyedüli felelős. Ha nem szólom el magam, még mindig békésen ücsörögnénk, ahelyett, hogy másodpercenként váltunk témát, ő pedig fapofával ül és úgy tesz, mintha tényleg az a hülye hátsó ajtó lenne az egyetlen gondja a világon. - Ez megoldható - válaszolom csendesen.
Az étkezés további része ugyanúgy telik el, mint ahogyan eddig is, bár kitartóan próbálom oldani a feszültséget, ami már-már tapinthatóvá válik köztünk. Egyébként amint meglátom a steaket, pillanatok alatt helyreáll a világ rendje, és jóízűen gyűröm le kis híján az egészet. Mindig is szerettem enni, viszont tény, hogy ebbe a hasba nem fér el sok minden. Azt a részt, ami legnagyobb sajnálatomra megmaradt felajánlom Gidnek, hátha ő még bírja a tempót. Szívesen meginnék itt egy kávét is, azonban szólít a kötelesség: kevés időnk van hátra a találkozóig, és még az ajtó-probléma is megoldásra vár.
Mivel a pályaválasztásomnak és az egykori házamnak köszönhetően ismerek néhány varázsigét, Gideon pedig, mint tudjátok, zseniális, nem okoz különösebb problémát, hogy megoldjuk a helyzetet. Ezúttal én vagyok az, aki megfogja a kezét, mikor hopponálnunk kell. Újra és újra abba a hibába esek, hogy elkalandozok, mikor összetalálkozik a tekintetünk. A szükséges időpont előtt már húsz perccel a Foltozott Üstben ülünk, arra várva, hogy történjen valami. Mármint azon kívül, hogy már a harmadik befeketült fogú vénember kacsint felém. Mi ez a hely, öregek otthona? - Hiányoznak az óráim - jegyzem meg elkeseredetten.
Kicsit megvonom a vállam arra válaszul, hogy esetleg elbíznám magam. Azt hiszem, már meg is történt. Már évekkel ezelőtt megtörtént, de nem kételkedem benne, hogyha szükséges lesz, újra fel fog ébreszteni az álmodozásomból. Tudom, hogy átlát rajtam, de mivel nem igyekszik kicsikarni belőlem egy nagyobb igazságot, én sem igyekszem megváltoztatni a helyzetet.
Ha egy szóval kellene jellemezni a kapcsolatunkat, a hullámzó lenne a legmegfelelőbb. Nem csak az idő távlatából, de csak egy ebédnyi idő alatt is ezt érzem. Ami furcsa, hogy nem ijeszt el, mert meg tudok birkózni ezzel a vibrálással. Egyébként sem hiszek az idillikus kapcsolatokban. Habár a kedvemen jócskán segít - avagy remekül szórakozom rajta -, ahogy megjön az étvágya és szinte őszintén elkeseredik, hogy mégsem bírja az egészet megenni. Hát persze, hogy megmentem. Ez a legkevesebb.
Nagyon sokféleképpen éreztem már Emmeline iránt, komolyan mondom, felsorolni sem tudnám, hogy percenként milyen viharokat tud okozni bennem, most azonban az együttműködés sikeressége egyszerűen büszkévé tesz. Nem akarom, hogy más is érezhessen így miatta. Egy kicsit mégis kár, hogy ilyen gyorsan végzünk, mert a várakozás idegeket őrlően unalmas tud lenni. Igyekszem felmérni a jelenlévőket, hátha van közöttük ismerős arc, de veszélyes egyént nem fedezek fel. Persze, ez semmit sem jelent, lehetséges, hogy hamarabb szúrtak ki minket, mint számítottunk volna rá. - Rendelek - állok fel, mikor már nagyon szenved. - Kávé? - Örök nyertes, nekem bármikor jöhet, persze, ő kérhet mást. Egy perc. Úgyis előrébb vagyunk, mint terveztem. - Megkedvelted a kölyköket? - mosolyodok el, ahogy leteszem elé az egyik csészét és újra helyet foglalok. Elhiszem, hogy szívesebben csinálna valami izgalmasabbat a várakozásnál, de amíg egyéb dolgunk nincs, nem kell hallgatásba burkolóznunk. Nem telik bele pár percbe, mire az ajtóban ismerős tűnik fel - végre. Habár, egy futó pillantás az órámra, így is korán érkezik. Érdekes. Vagy változott a terv vagy elég fontos lehet a találkozó ahhoz, hogy hamarabb érkezzen, mint a társa. Aprót biccentek az irányába, hogy felhívjam rá Emmeline figyelmét is, majd ugyanolyan zavartalanul folytatom a beszélgetést, mint annak előtte. Csak az a néhány lopott pillantás... A pulthoz megy, beszél a csapossal, majd egy hátsó asztalhoz ül le. Onnan ugyanúgy belátja az egész kocsmát, mint mi. Egyszerre fogjuk észrevenni, ha megérkezik a másik is.
Számomra nem okoz meglepetést, hogy ilyen könnyen megbirkózunk a rejtett ajtóval; a gyakorlati kérdéseket illetően mindig is gyorsan találtunk megoldást. Azonban a semmittevéssel, ami ránk vár, egyikünk sem számolt előre. Hálás vagyok, amiért eszébe jut a kávé gondolata, amit én az út során elhagyhattam valamelyik sarkon. - Gondolatolvasó - gyanúsítom meg őszinte jókedvvel, igyekezve elhessegetni a legutóbb kettesben töltött kávézásunk emlékét. Rossz időzítés lenne pont egy küldetés kellős közepén elkalandozni, még rosszabb a kettőnk ügyét illetően. - Természetesen jöhet. Egyébként is életmentő, most meg aztán... Nem, nem gondolom tovább. Nincs semmi másnap, nincs semmi feszültség, semmi gond. Újabb mosolyt vetek rá, mikor leteszi elém a legeslegjobb barátomat, és késlekedés nélkül kortyolok egyet, mintha a kellemes íz elűzhetné az összes nem kívánatos gondolatomat. - Hazudhatnám hogy nem, de még arra is rávettek, hogy beálljak kviddicsezni - nevetek fel az emléken. A gondtalanságunk persze ezúttal sem tart sokáig, ugyanis alig két perc múlva Lestrange tűnik fel az ajtóban. Szükségtelen jeleznie, magamtól is észreveszem - nem olyasvalaki, akit csak úgy figyelmen kívül lehet hagyni. Kiráz a hideg a látványától, és ezt nem jó értelemben mondom. Mivel a beszélgetés morajában, a tömeges röhögések között leginkább azzal keltenénk feltűnést, hogy hirtelen elcsendesülünk, közelebb hajolok hozzá. Tizenkét centi. Sok ahhoz, hogy bármi is történjen, de talán kevés hozzá, hogy elvonhassa a figyelmünket. Ha történik valami, amit meg kell beszélnünk, könnyebb dolgunk lesz így. - Mondjuk gondoltam rá, hogy hamarosan abbahagyom a tanítást - folytatom zavartalanul, olyan csendesen, mintha. Nem tartom szükségesnek, hogy olyasmiről beszéljünk, amit mindketten látunk, a továbbiakat pedig a két halálfaló fogja döntően meghatározni. Egyenlőre ugyanúgy lazíthatunk, mint mielőtt Rabastan megérkezett. Vagy talán tévednék?
Amint megpillantom a halálfalót, már tudom, hogy ő lesz az, a megérzésem pedig végleg beigazolódik, mikor széles mosollyal foglal helyet Lestrange mellett. - Gid - kezdek bele rekedten, de képtelen vagyok kimondani, így egyszerűen csak hátradőlök a székemben és a szám elég emelem a kezemet. Úgy érzem, minden levegő kiszorult a helyiségből, a szívem pedig olyan hevesen dobog, hogy belesajdul a mellkasom.
Valahányszor aggódni kezdenék, hogy minden a rossz irányba halad, mond vagy tesz egy apróságot, amitől azonnal újúlt erőre kapok. Legyen az egy ilyen mosoly vagy hajlandóság a kávéra. Csak feltartom a kezem Válaszul, hozzá sem értem a gondolataihoz. Nem kell kifejezetten megerőltetnem magam ahhoz, hogy hamar visszaérjek, ő pedig a csöndet is megtöri... Igen, szívesen megfeledkeznék róla, hogy nem csak beszélgetni vagyunk itt. Elmosolyodok, ahogy elképzelem a jelenetet. Nem egy nagy kihívás. Biztos élvezte, ha nem is vallja most be, hiszen régen is odavolt azért a... sportért. Egy kicsit nehezemre esik megérteni, de ez a legkisebb gond. - Azért annyira nem lehetett nehéz dolguk - világítok rá a sejtésemre. Lestrange megérkezése a koraisága miatt egy kicsit meglep, de egyébként nem gátol semmiben. Többször pillantok az órámra és máris érzem a véremben az adrenalint... De - vagy talán épp ezért - automatikusan hajolok én is Közelebb a lányhoz. Legyen inkább hat. Még ha egyelőre nincs is miért aggódni. - Valóban? - Ez azért meglep, annyira élvezi a munkáját, biztonságban van a Roxfortban és persze kiélheti beteges kém-vágyait Snape-en... - Esetleg megtetszett valami más? Meguntad? - Őszintén érdekel a téma, hiszen minden érdekel vele kapcsolatban. Az főleg, ha abban költözés és egyéb nagy változások szerepelnek. Nem óhajtom Mégegyszer szem elől téveszteni.
Hamarabb veszem észre az arcán a változást, mint hogy a vendéget látnám meg, azonban nem kell sok idő, hogy megértsem, mi játszódik le benne. Elég csak futólag pillantanom a fiúra, azonnal felismerem. Talán, ha egy párszor láttam... De ha az ember Vance-szal randizik, nem hagyhatja figyelmen kívül a családját. Még akkor sem, ha azok nem tudnak róla. Utólag talán nem volt szép így utánajárnom, de most egyáltalán nem jön rosszul. Még ha nagyon sajnálom is, hogy így kell viszontlátnom Richardot. - Gyere vissza - még intek is a lánynak, miközben kinyújtom a kezem érte. Remélem, mozdul. El sem tudom képzelni, milyen lehet ez neki, és szerencsésnek érzem magam Fabiannal és Mollyval. Az asztalra fektetem a kezem, ahogy az övéért nyúlok. Fogalmam sincs, mit tegyek pontosan, de nem akarom, hogy kétségbeessen és felhívja magára a figyelmet. Ha a kettős még nem szúrt ki minket, jobb lesz, ha ez így is marad. - Menjünk máris? - A kérdésre, ki olyan fontos Lestrange-nek, megkaptuk a választ. A mai program véget is érhet itt, azután pedig beszélünk a többiekkel és majd valaki más nyomoz tovább. Vagy Emmeline makacsul ragaszkodni fog hozzá és nem engedi át. Megbeszéljük. De biztosan nem most. Amazok felé pillantok, vigyorgós társalgás folyik. Első ügyletek egyike. Beszervezés? Vagy azon már túl vannak? Ha Emmeline menni akar, talán ki tudunk slisszanni feltűnésmentesen, amíg el vannak foglalva.
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
