Mark&Thea #1

Talán depressziós vagyok. Talán csak fáradt. Talán csak mérges. Talán csak magányos. Nem tudom. Az elmúlt három hónapban egyedül voltam. Pontosabban Mark nélkül. Mert itt volt a baba. A reményem. Az utolsó kapaszkodóm, az, ami vitt előre. Sosem ordítottam vele. Soha, mert nem volt okom rá, mert Althea Morgan sosem ordibál, ő nem ilyen, ő inkább elvonul, zenét hallgat, olvas, ír, rajzol, takarít, magában lerendezi a dolgokat, aztán folytatja, ahol abbahagyta. Ez eddig bevált.
Nem hagy válaszolni. Nem is igazán tudom, mit kellene felelnem, azon kívül, hogy nem és igen váltakozó mantráját; a földet nézem, aztán őt, tudom, hogy sír, tudom, hogy meg kellene vigasztalnom, tudom, hogy oda kellene bújnom hozzá, és hagyni, hadd oldódjunk fel egymásban, hagyni, hogy a gyászunk, a sérelmeink gazdát cseréljenek, mert mi mindig ezt tettük, osztozkodtunk, sosem titkoltunk semmit a másik elől, nem hagytuk elfajulni a dolgokat, sosem engedtük, hogy rajtunk múljon, múljon inkább valaki máson, és most az egyszer – most először- mégis csak mi vagyunk a hibásak. - Mark. - csitítgatom, szólítgatom. - Ez nem a te hibád. Nem egyedül a te hibád, hanem a miénk, és ketten fogjuk megoldani. - úgy tűnik most én vagyok a határozottabb, nekem hónapjaim voltak erre, neki csak percei, nem igazságos, de hát mi az? Mindennek fényében mi lehet még igazságos ezen a világon?
- És az miért lenne jó? Ezek is mi vagyunk. Ez is hozzánk tartozik. Így alakult… - ujjaimat remegő ajkamra tapasztom. Lehunyom a szememet, nekem is sírhatnékom van, de nem engedek a könnyeimnek. Dehogy jó ez így.- Megígérem! Én már elrendeztem. Készen álltam itt hagyni ezt a helyet, nem téged Mark, hanem ezt a lakást, ami üres és rideg és… - ijesztő. Ahogy a szavaink is. Mégis mi történik? Nem szakítunk, ugye? Mi nem szakítunk. Mi nem megyünk széjjel, nem tartunk szünetet, nem kérünk időt…
Elmosolyodom. - Nincs határidő.- értetlenül nézek rá. Nem vagyunk túl jók ebben. A vigasztalásban. Hol a fejemet rázom, hol bólogatok. A hatalmas pulóver hatalmas ujját felgyűrve lépek közelebb hozzá. A haja felé lendül a kezem, aztán megáll a levegőben. Végül mégis csak úgy döntök, hogy megsimogatom. - Nem tudjuk megváltoztatni ami történt. Csak azt, ami lesz. Gyere velem. Velem jöhetsz! Miért kellene itt maradnod? Nem akarlak elveszíteni. - hiszen most kaptam vissza. Többé nem veszíthetem el. - Ne sírj, ne sírj. - suttogom. - Sajnálom, én… nem tudom, mikor kezeltem jól akármit is, de ezt biztosan nagyon rosszul csinálom.- most rajtam a sor, hogy színtelenül nevessek fel.

Hazudunk. Sosem hazudtunk még egymásnak, most mégis olyan könnyedén jön az egész, mint egy lélegzetvétel, érzem az ereimben áramló feszítő érzés, hogy hazudok, mert hazudnom kell, mert ha most az igazat mondanám, akkor vége lenne. Nem tudom, melyik lenne a jobb, de hát nincs is jó megoldást, ő nélkülem hozott döntést, én pedig nélküle, ez így fair, és mégsem, egyáltalán nem az.
Azt akarom mondani, hogy ez egy áthidalható probléma, és ha valakik, akkor mi biztosan megoldjuk, de lássuk be, össze vagyunk törve, apró darabkáink pedig belefúródtak az ép részeinkbe. Nem akarom bántani, sosem tudnám, szándékosan nem, de még soha, soha nem haragudtam rá ennyire. Nem, nem is harag ez, hanem keserű, gyomorforgató csalódottság.
Ezt már nem csinálhatjuk vissza. Ez ellen már semmit nem lehet tenni. Ez így fog maradni, egy repedés, egy heg, amit hiába próbálunk eltüntetni, ott lesz, és emlékeztet minket erre a napra. Erre a pillanatra, mikor egymásra nézünk, és feladjuk. Nem próbálkozunk.
Tudom, hogy olcsónak, vásári trükknek hangzik minden szavam, szemfényvesztésnek, de ilyen lettem, olyasmihez nyúlok, amihez nem akarok; és ellene használom, mert már nem jut más az eszembe. Nincs másom, nem maradt, elvesztettem mindet. Mindent, ami valaha fontos volt. - Talán megőröltem. - motyogom, a hajamba túrok, még mindig remegő ujjaim megigazítják a kapucnimat. Nem őrültem meg, csak kétségbe vagyok esve. Kifordult a világom, nincsen benne biztos pont, minden ki fog csúszni a lábam alól. A kezeim közül. - Nem tudom, mi mást mondhatnék. Nem tudom, mit kellene tennem, hogy jó legyen. Nem tudom, hogy mit gondolok, hogy mit…- érzek, de lenyelem, mert már igazán nem akarom tovább forgatni a kést a szívében.
De amikor hozzám ér – úgy ahogy, éppen- akkor nem ürességet érzek, nem szánalmat, nem fájdalmat, nem is dühöt, hanem melegséget. És ez jó. Ezzel még tudunk mit kezdeni. Tétován nézek utána, aztán a szemébe. Fáradt. Szomorú. Beletörődő. Megszakad a szívem. Mély levegőt veszek, nagyon lassan, nagyon nehezen szólalok meg. Szenvedés visszhangzik a hangomban. - Holnap. Ígérem. - de úgy érzem, hogy nincsen már olyanunk, hogy holnap.