Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
A pennám jár az ujjaim között, néha-néha lefirkálok egy szót, de nem mondhatnám, hogy kifejezetten sokat haladok előre. Néha azon kapom magam, hogy a sorok mögé révedek és hosszú percekre megfeledkezem a munkámról. Megtaláltam a címet. Ez volt a legkönnyebb része az egésznek, de a továbbiakra nézve, rám nem jellemző módon, teljesen tanácstalan vagyok. Eddig abban a tévhitben éltem, hogy stresszhelyzet alatt csak jobban teljesítek, de mintha a racionális gondolataim felmondták volna a szolgálatot. Még szerencse, hogy Fabian rávilágított, egyedül nem állathatok be oda. Őt pedig nem vihetem magammal, mintegy tálcán kínálva... Richard meg valószínűleg kerül - vagy csak én nem akarom látni eléggé, nehogy valami meggondolatlant tegyek. Valószínűleg elalszom fél percre, mert ki kell pislognom a homályosságot a szememből, amikor kopognak. Nem túl meglepő fordulat, mostanában vagy ezerszer megteszik naponta, de még mindig feléled bennem valami, hogy végre Emmeline-ról lesz szó. De csak azért, hogy újra csalódhassak. - Miss Bones? - kérdezem, ha nem éppen kijelentem, de semmiképpen sem tudom elrejteni a meglepetést a hangomból. Azon egyetlen nem túl kellemes találkozásunktól eltekintve nem ismerjük egymást, és amennyire tudom, nem is ezen a szinten dolgozik. Varázslények, igaz? Nem mintha azt gondolnám, ezzel kapcsolatban keres. - Segíthetek valamiben? - Mindenesetre udvariasan félreállok, jöjjön csak be. Felszabadítok neki egy széket a mindenhol jelenlévő papírrumli alól arra az esetre, ha le szeretne ülni, és én is helyet foglalok az asztalom mögött.
Rám nem jellemző módon sürgetően és meglehetősen hangosan kopogtatok be Mr. Prewett irodájába. Sokáig gondolkoztam, míg rászántam magam erre a lépésre, pedig már az elején tisztában voltam vele, mi a megfelelő döntés ebben a helyzetben. Tudom, hogy nem tartozik rám. Tudom, hogy nem szabadna beleavatkoznom. De ha már egyszer engedték, hogy megmentsem az életüket, úgy hiszem, másodjára sem lesz akkora bűn felajánlani a segítségemet. Eddig nem kellett csalódnom az ítélőképességemben, vagy a megérzéseimben, és nem lehet éppen ez a kivétel. Megvárom, míg beenged, mielőtt eltűnnék az ajtaja mögött, a feszültségem miatt azonban egy szó sem jön ki a számon köszönésképp. Biztosan jó ötlet volt? Mégis hogyan kezdhetnék bele? - Az imént... Alig néhány órája beszéltem Richarddal - kezdek bele halkan, miközben engedélyt adok magamnak, hogy az asztalának támaszkodjak. Nyelek egyet, a torkom borzalmasan kiszáradt. - Mi folyik itt? Mi történt vele? Veletek? Emmeline-nal? Nem szabadna, hogy ennyire megrázzon, mégis képtelen vagyok nem arra gondolni... Borzalmas, hogy ilyesmi megtörténhet úgy, hogy senki még csak észre sem veszi.
Meglep, hogy megjelenik itt, hiszen azelőtt sosem beszéltünk, nemigen akad olyan projekt, amin közösen kellene dolgoznunk, hiába egyezik meg a munkahelyünk. Ami azt illeti, valószínűleg a nevét sem tudnám, ha Emmeline nem ismerné és beszélt volna róla korábban. Szóval meglep, de nem ellenkezem, talán túl fáradt és kíváncsi vagyok, na meg egyébként sem az a heves fajta. Ha őszinte akarok lenni, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kaptam eddig hajba bárkivel igazán - ebből három helyen biztosan Emmeline van. Megfordul a fejemben, hogy legalább eltereli majd a figyelmem a körkörös gondolataimról, azonban már az első mondatával biztosít róla, hogy hiú remény volt csak. Egy percig csak szótlanul nézek rá, ahogy azt méregetem, mi tévő legyek. Fabian az egyetlen, akivel teljesen őszinte voltam a helyzetről, de talán Ms Bones nem fog nagyobb veszélybe sodorni senkit. Sőt. - Richard mondott valamit? - kérdezem először, bár nagyon furcsa megtörni a csendet. - Az édesapjuk magához vette őket. Röviden szólva. - Megengedek magamnak egy gúnyos félmosolyt, mintha ez tényleg csak ennyi volt. - Emmeline-t Richard életével fenyegette meg, hogy költözzön hozzá, nem tudom, a fiút mivel vette rá - osztom meg vele a legfontosabb részleteket. - November közepe óta tart, Emmeline eddig egyszer jelentkezett. - Nos, nem tudom, pontosan milyen választ várt, de remélem, hogy valóban bízhatok... az idegeiben.
Nem véletlen, hogy áthágtam a saját szabályaimat - mert valljuk be, semmi keresnivalóm itt. Rick jó barátommá vált az utóbbi hónapokban, ez viszont korántsem jogosít fel arra, hogy beleavatkozzak az életébe. Csakhogy ami sejtéseim szerint a családjával, így pedig részben vele történik, afelett képtelen vagyok minden további nélkül szemet hunyni. Úgy érzem, segítenem kell, és Prewett nyúzott látványa sem bír jobb belátásra; szinte visszafojtott lélegzettel várom a válaszát. Még inkább, hogy én is elhadarhassam mindazt, amit tudok. - Láttam őt! - suttogom ellépve az asztaltól, ösztönösen megragadva Gideon kezeit. Elkerekedett szemekkel nézek magam elé, már nem is rá, egy külső szemlélő számára minden bizonnyal Trelawney ismertetőjegyeit mutatva, pedig most semmiféle jövőbelátás nincs a képben. Még a jelennel sem vagyok tisztában, mondhatni csak az az emlékkép áll a rendelkezésemre, amire Richard fejében leltem rá. Végül egyik percről a másikra engedem el őt és lépek hátra tisztes távolságba, hogy aztán egyenesen a szemébe nézve folytassam. - Tényleg beszéltem vele, bár tulajdonképpen nem említette... - Bűntudatosan hajtom le a fejemet, hirtelen érdekessé válik a padló. - Olyan furcsán viselkedett, hogy úgy éreztem, muszáj egy kicsit kutakodnom. Nem vagyok legilimentor, vagy ilyesmi - teszem hozzá gyorsan, mentegetőzve, mielőtt azt hinné, ő ugyanolyan nyitott könyv számomra. - Tudom, hogy nem szép dolog az ilyesmi, de néha egyszerűen muszáj. Mondd, ismered Nigel Flamelt?
A látogatás nem lesz hétköznapibb, ahogy megismerem az okát, de valószínűleg később sem mondhatom rá, hogy megszokott volt. Nem teljesen értem, de arra gondolok, hogy Richard valamilyen módon segítséget kért a lánytól. Nem kétlem, hogy őt is sakkban tartja az apjuk valamilyen módon, vagy szövetséget kötöttek, azért dolgozhat, miközben Emmeline talán a szobájából sem teheti ki a lábát. Újfent meglep az elborulása, a hirtelen mozdulata, nem is tudok időben elhúzódni. Görcsösen szorongatja a kezeimet, én pedig ugyanilyen kínnal próbálok rájönni, mi tehetett rá ilyen mély benyomást. - Emmeline-t? - kérdezem egy kicsit értetlenül, feszülten. Azt az előbb már monda, hogy Richarddal találkozott, de mivel most ilyen furcsán viselkedik, nem lehetek biztos benne, hogy tisztában van a saját szavaival. - Jól vagy? Kérsz esetleg... - ajánlanám fel a kávékészleteimet, hátha a koffein segítene neki helyrebiccenni, de nem bírom befejezni, mert újabb hirtelenséggel folytatja a beszédet. Először nem is értem, hova akar kilyukadni, Csak bólintok neki, nincs semmi, amiért én haragudhatnék rá, főleg, hogyha hasznos információról szerzett tudomást. Folytassa csak, ha összeszedi a gondolatait, biztosra veheti, hogy inni fogom minden szavát. - Hogy jön ő ide? - Kérdezem türelmesen, habár szeretném, ha minél előbb a tárgyra térne. - Mit láttál pontosan? Nem mondom, hogy minden halálfaló neve szerepel a fejemben, de rémlik ez a név. Túl sok papírt olvasok át nap mint nap ahhoz, hogy így elsőre biztos legyek az igazamban, de ha szükséges, megkereshetjük a jelentést, aminek köze volt hozzá.
Sűrűn bólogatok, mielőtt folytatnám. Szépen sorjában mindent el fogok mondani, és igyekszem minél előbb megejteni ezt, de egyszerűen szükségem van rá, hogy összeszedjem a gondolataimat és... magamat. Máshogy pedig nem megy, csak a magam módján - szerencsére Prewett elég türelmes ahhoz, hogy kivárja. - Ne haragudj, jól vagyok, csak... Fogalmam sincs, miért zaklat fel ennyire. Kifújom a levegőt és pár pillanat erejéig lehunyom a szemeimet, mielőtt további hadarásba kezdenék és össze-vissza dobálóznék az információkkal. Mostantól úgy kell kezelnem, mintha csupán egy ügy lenne a sok közül. Csakis így leszek képes segíteni nekik. - Ez furcsán fog hangzani éppen tőlem, de talán jobb lenne, ha leülnél. - Hátrasimítom a hajamat, mintha csak most térnék igazán magamhoz a nagy rohanásból. - Nigel Emmeline... férje. Az apja szervezte neki, de úgy tűnik, kicsúszott a kezei közül. Flamel egy gyűrűt adott Richardnak, egy mágikus eredetű gyűrűt, amit nem tud róla eltávolítani senki, kivéve az, aki felhúzta rá. Nem tudom, pontosan milyen hatással van rá, de úgy gondol Nigelre, mint a legfensőbb igazságra. Azt hiszi, ő a tökéletes Emmeline-nak és csak jót akar. Viszont láttam egy emlékét, láttam Emmeline-t... Nincs jól. Ez a pasas egyszerűen elmebeteg.
Nincs jól, vagy legalábbis össze van zavarodva, ez tisztán látszik. Tanácstalan vagyok, mivel tudnék rajta segíteni, hiszen semmiképpen sem fogom elküldeni. Leülni sem akar. Azt mondja, jól van, én pedig nem vitatkozhatok vele. Ez nem olyan kérdés, amiben lenne hatalmam, mindenesetre remélem, hogy nem lódít nagyot. Nem sürgetem, tudom, hogy el fogja mondani, amit szeretne, mégis érzem, hogy türelmetlen vagyok. Várakozón pillantok rá, a kérdés a szememben lebeg, de a hangom nem hallatom. Nem vagyok sürgető típus - ezek szerint még akkor sem, ha életem legfontosabb dolgairól van szó. A kissé aggódó pillantás azonban hamar megkeményedik, amikor hellyel kínál a saját irodámban. Igen, igenis bosszant, hogy Ms Bones szeretné megóvni a gyenge lelkemet és ezért ilyen lassan osztja meg velem a fontos információkat. Olyan információkat, amiket talán én is kiszedhettem volna Richardból, ha van eszem. Miért is nem kerestem? Tudom, hogy a hirtelen haragom nem ellene szól, csak magamra vagyok dühös, amiért karbatett kézzel vártam eddig. Intek neki, hogy folytassa, nem hiszem, hogy egyáltalán képes lennék egy hangot is kinyögni. A férj szóra ökölbe szorul a kezem. Nem csak az a tény zavar, hogy valaki más tölti be a helyem, hanem az ára... Emmeline akaratos és makacs természetét valahogy be kellett törniük, márpedig az nem egyszerű. Abban pedig kételkedem, hogy szempont lett volna az épsége. Naiv voltam azt gondolni, hogy az apja legalább vigyáz rá. Hogy Richard vigyáz rá. Ha nem tudok egy tökéletes és hatásos nagy tervet kieszelni, akkor sem hagyhatom, hogy tovább műveljék ezt vele. A meglepetés ereje volna a legjobb. Csak egy pillanattal nézek tovább Ameliára, mint ahogy befejezi a beszédet, aztán a kabátomért és a pálcámért nyúlok, majd kirontok az irodámból.
- Gideon, várj! Ostoba voltam, ha azt hittem, nyugodtan megbeszélhetnénk ezt - anélkül, hogy dühében bármiféle örültséggel állna elő. Beismerem, én sem tudnék tisztán gondolkozni, ha Louis épsége, vagy a vele való kapcsolatom forogna kockán, viszont épp emiatt igyekeznék, hogy ne uralkodjanak el rajtam túlságosan az érzelmeim. Elég egy rossz döntés, egy félresikerült lépés ahhoz, hogy mindent megnehezítsen, vagy tönkretegyen számukra. Talán nincs jogom meggátolni ebben, de kit izgat? Ahhoz sem volt, hogy beleavatkozzak ebbe az egészbe, azzal viszont, hogy informáltam őt, máris megtettem. Nincs visszaút. Egy pálca nélküli intéssel zárom be az ajtót, mielőtt kiléphetne rajta. - Nem azért árultam el mindezt, hogy vakon a vesztedbe rohanj, hanem hogy segíthessek! Azt hiszem, mindketten tisztában vagyunk vele, mekkora veszélyben van Emmeline és Richard, ahogy azzal is, mekkorába kevernéd magadat, ha nekirontanál Flamelnek, vagy bárki másnak. - Nem kérdéses, hogy halálfaló. Ki tudja, mennyien állnak emögött; ki tudja, milyen kapcsolatokkal rendelkezik? - Kérlek, próbálj meg lehiggadni! Csak ártasz, ha gondolkozás nélkül fogsz hozzá, és nem is fogom hagyni, hogy ezt tedd. Hogy még nagyobb hangsúlyt adjak a szavaimnak, egy határozott lépéssel állom el az útját.
Gideon Prewett mindig higgadt. Akkor sem akadt ki, amikor Miss Vance úgy döntött (helyesebben együtt úgy döntöttek), jobb volna külön próbálkozni. Egészen addig nem vesztette el önmagát, amíg el nem vették tőle. Azóta már csak hallomásból ismerem magamat. Soha nem rohannék el meggondolatlanul. Soha nem támadnék dühből, diplomatikus körítés nélkül, most mégis megfordul a fejemben a lehetőség. Akár Richardon keresztül is, amit később biztosan nagyon sajnálnék, de ha elég hű Flamelhez, elvezethet hozzá. Elvezethet Emmelie-hoz. Nekem nem kell ennél több. Szerencsére (bár jelenleg inkább tovább dühítve), Amelia az utamba áll. Csak kiabálással esélye sincs megállítani, az ajtó csukódására azonban mégis megtorpanok. Leginkább lehordani szeretném, de hamarabb kezd beszélni, mint én tehetném. Feszülten szorítom össze az állkapcsom, ahogy hallgatom. a kőkemény kobakom mélyén tisztában vagyok az igazával, mégis nehéz ezt megemésztenem. - Miss Bones, hálás vagyok a segítségéért, de nem tudom, mit is vár tőlem pontosan - türelmetlenül fürkészem a pillantását. Nem jó neki, ha elindulok, de feltételezem az sem lenne helyes reakció, ha a fenekemen maradnék, ahogy azt javasolta. Nekem legalábbis nem lenne az, és jelen pillanatban, valóban, egyáltalán nem próbálok meg racionális döntéseket hozni. Talán erre próbál célozgatni? Megadóan lépek hátra, a kabátot visszadobom a székre, fenét sem érdekli, ha onnan a padlóra csúszik. - Mégis, mi lenne a legjobb megoldás? A kiváráson már túl vagyok, azt ne is javasold. Felforgattam az egész Minisztériumot Vance-ék aktái után, de valaki nagyon ügyesen eltussolt mindent. - Nem mintha ezen csodálkoznom kéne, Rosier eléggé kézben tartja itt a dolgokat, még ha nem is ő a Minisztérium arca. Egyre elkeseredettebb leszek azzal kapcsolatban, hogy Fabian győzelme segítene-e a kialakult helyzeten. - Nem tudom, hol laknak, eddig pedig a történtekről sem értesített senki - jegyzem meg keserűen, mintha számítanom kellett volna bagolyra a menyasszonyom állapotáról. - Emmeline csak egyszer üzent. Hát persze, hogy amikor új hírt kapok, nem akarok tovább tétlenül ülni! - Újra Bones-ra emelem a szúrós pillantásom, bár én is tudom, hogy a haragom nem ellene irányul és nem is szabad rajta levezetnem. - Ártani sem akarok. De nem létezik jó megoldás. - Ha eddig nem találtam meg, akkor nem létezik. - Mire gondolsz? - Azért jött, hogy felajánlja a segítségét. Most megtette. Élni is fogok vele, ha magam nem bírok megbirkózni a helyzettel.
Annak ellenére, hogy a megjelenésemkor feldúltabb voltam, mint ő, ezúttal higgadtan hallgatom végig mindazt, ami valószínűleg hónapok óta gyötri, mégis magába fojtotta - és miért? Értelmetlen volt a rengeteg hamis mosoly, a rengeteg hazugság önmagának, miszerint minden rendben lesz. Sajnálattal... nem. Őszinte együttérzéssel szemlélem a megkínzott arcát. Most már biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem, mikor bekopogtattam az ajtaján: segítségre van szükségük, olyan segítségre, amit a legfelsőbb tisztviselő sem adhat meg. Ha Gideon túlságosan bizonytalan lenne, majd én eloszlatom a kétségeit; ha ez az egyetlen dolog, amiben közreműködhetek, már akkor is megéri a kockázatot. Mert igaza van. Nem ülhet ölbe tett kézzel, de nem is futhat fejjel előre a falnak. Olyan tervet eszelünk ki, amin egy halálfaló sem foghat ki. - Nem gondolhatod komolyan, hogy nincs jó megoldás. - Hisz ezt elismerni olyan, mintha máris feladná! Leplezni sem tudom a hangomban bujkáló csalódottságot. - Gideon, szerintem bőven volt időd rá, hogy kiborulj és megjárd a poklok poklát, mostanra viszont túl vagyunk azon a ponton, hogy megengedhesd magadnak. Most van a legnagyobb szükség arra, hogy ésszerűen gondolkozz. Persze, hogy nem ülhetsz ölbe tett kézzel! Ha Louis, a testvéreim, vagy akármelyik kollégám tanúja lenne a beszélgetésünknek, egészen biztos a padlón koppanna az álla. Amelia Bones sosem, sosem veszíti el a hidegvérét és vág olyasmit mások fejéhez, ami egy kicsit is bántó lehet. Sosem viselkedik igazságtalanul. Úgy tűnik, ezúttal megtört a varázs. Mégis úgy érzem, ha most bocsánatot kérnék, azzal Gideon asztal alá bújását segíteném elő. Inkább legyen dühös rám, mint magára a helyzetre; inkább így jusson el hozzá a szavaim lényege, mint sehogy máshogy. Ez egy olyan járulékos kár, amivel számolnom kell, ha el akarom érni a kívánt hatást. - Ami az otthonukat illeti - kezdek bele csendesebben. - Majd én meglátogatom Ricket. Felderítem a helyzetet, te pedig minket követve látni fogod, hol kell keresned Emmeline-t, ha arra kerül a sor. Amíg nem tudjuk, mire számíthatunk, semmiképp sem ronthatsz csak úgy be. Sem egyedül, sem másokkal.
Talán az a probléma, hogy ennek a részese vagyok. Mindent meg tudok oldani, amihez nincs közöm, mert könnyen látom az összefüggéseket, a lehetséges kiutakat, tudom, kinek mit kell mondani... De magammal ez nem megy, az aggodalmam elhomályosít mindent, amit talán észre is vehettem volna már. Sosem voltam még ilyen helyzetben, főleg nem ennyire egyedül a gonddal. Komolyan gondolom. Vagy kockáztatunk, és ki tudja mi lesz (nem jó megoldás), vagy innen, távolról próbálunk rájönni valamire, ami talán segít majd, talán nem (nem jó megoldás), miközben semmit sem tudunk Emmeline hogylétéről (extrán rossz megoldás). Nincs olyan opció, amivel egyszerűen csak kicsempésszük a menyasszonyom, és senki sem veszi észre. Merlinre, azt sem tudom, honnan... Mit tudhat ő a poklok pokláról? Feszülten sóhajtok, de nem teszek megjegyzést. Nem engedhetem meg magamnak... kellemetlenül igaza van, de képes vagyok elfogadni. Kissé összehúzott szemekkel koncentrálok, figyelem a tervet, ami meglepően egyszerű, ezért kételkedem is a hatásosságában. - Azt gondolod, Richard elvezet majd? - Nem értem, miért tenné, ha ennyire titkos a hely, Amelia pedig nem tűnik Imperius-os típusnak, bár valószínűleg nem lenne szabad alábecsülnöm.
Gideon kérdése pillanatnyi megtorpanásra késztet, mindeddig észre sem vettem azt a kézenfekvő ellentmondást, ami túl könnyen alááshatná a még kiforratlan terv egészét. Mert hát miért ne vezetne el? Hisz barátok vagyunk, a barátok pedig megbíznak egymásban. De vajon úgy is él még a belém fektetett bizalma, hogy rajta a gyűrű, ami valamilyen úton-módon befolyásolja? - Ez legyen az én problémám. És ha én nem bízhatok benne, mennyi minden forog kockán? - Holnap felkeresem őt, és üzenek, amint megtudtam valamit, rendben? - Túl átlátszó lenne, ha máris belelendülnénk az eseményekbe. Bár Rick kissé... elvarázsoltnak tűnt, nem ostoba. Vigyáznom kell rá, hogy ne sejtsen meg semmit a Gideonnal való szövetségünkből - talán úgy lesz a legjobb, ha első körben meghívom magunkhoz, így természetes lesz a viszonzás is. - Ígérem, mindent megteszek majd, hogy újra sínen legyetek. Mindannyian - vetek rá egy újabb mosolyt, miközben elindulok az ajtó felé. - Csak ennyit szerettem volna, szóval hacsak nincs még valami, nem zavarlak tovább. - Ami azt illeti, nekem is akad még munkám a mai napra.
nehéz elfogadnom, hogy segítségre szorulok, még nehezebb, ha ezt még az orrom alá is dörgölik. Ez viszont most nem a büszkeségemről szól, és ezért hajlandó is vagyok elfogadni a segítő kezet. Bones talpraesett kis boszorkány és nem kell komolyabban félteni, ezt már megtapasztaltam, illetve Richardnak is nagyon jó barátja. Érdekes, de nem vitatom. Biccentek. Amennyiben úgy gondolja, képes felülkerekedni a problémán, én nem kérdőjelezem meg. Ha lesz fejlemény, értesíteni fog, onnantól kezdve pedig már nem is lesz szerepe, legalábbis nem szeretném még nagyobb bajba sodorni, mint amibe most keverheti magát. - Rendben. - Nehezen tudnék mást mondani. Ez a kislány betört hozzám, hogy megmenthesse a menyasszonyomat. Groteszk, hogy így történik, de lassan én is rájövök, mennyire hálásnak is kell lennem ezért. Fabian a legjobb testvér a világon, de talán nem elég makacs, ha az én makacsságom ellen kell szegülnie. Miss Bones ellenben... eltökélt egy nőszemély. - Amelia! - szólok utána, mielőtt kiléphetne az irodámból. - Köszönöm.
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
//