Mark & René & Amelia

Az épület régi, kopott, a halálfalók egyik leleplezett találkahelye. Már vagy tizenöt perce várok és kezdek elbizonytalanodni, hogy Mason egyáltalán eljön-e. Illene hozzá, ha már csak azért is húzná az időt, hogy engem szivasson, bár nem tudom, mivel vívtam ki a heves ellenszenvét. Talán úgy érzi, a halálfalók bizalma érdemtelenül könnyen hullott az ölembe, holott én egyáltalán nem vagyok meggyőződve afelől, hogy bármelyikük bízna bennem. Ők maguk sem hiszik el igazán, hogy a fenyegetésnek minden szép szónál nagyobb hatalma van.
Pontosan azért bízták rám Caveliert, hogy teszteljenek. Be kell ismernem, először megfordult a fejemben, hogy segítséget kérek tőle… Én is tudom, hogy jogosan tartanak tőle a csuklyások és Louis barátsága nem lenne tartós, ha nem lenne valódi. Szóval talán segíthetne nekem is. Louis kedvéért is. De valószínűleg túl magától érdetődő lenne ez a reakció, azért szegődött a nyomomba Mason.
Gyakorlatilag csak annyiról van szó, hogy a Minisztérium kapott egy füles, Rosier meg a bandája pedig úgy intézik, hogy Markot küldjék szétnézni. Mason idecsalogatja, ahol minden téglát ismer, én áldozat leszek, ő megszökik, Mark pedig feltétlen bizalmába avat gyengeségem miatt.
Egyelőre ennyit tudok és ez igazán nem okozhat problémát.
Úgy osonok a ház árnyékában, mintha én lennék a gonosztevő. Figyelem és követem a csuklyás alakot, de minduntalan elkalandozik a pillantásom mögénk, amíg meg nem látom, hogy jól végezte dolgát és a fiatal auror is a nyomában van. Egy pillanatra eluralkodik rajtam a diadal érzete, innentől már valóban nem lesz nehéz… amit a "társam" nyomban ki is használ.
- Figyellek - súgja, és éppen csak lebukni van időm, mikor az átok a fejem helyén csattan a falba.
Dühösen pillantok rá és pálcát is rántanék, ha egy harmadiktól származó varázslat nem ugrasztana szét minket. Ellenkező irányokba futunk.

Türelmetlen vagyok, ami könnyen okozhatja majd a vesztem, de egyelőre csak előnyt faragok belőle. Minden porcikám a feladatra összpontosít, biztos vagyok benne, hogy képtelen lesz elkapni - nem mintha félnék a fiatal halálfalótól, de nem akarok kellemetlen meglepetést a nyakamba.
Mark viszont sokkal ügyesebb, mint emlékeztem és talán hinnem kellett volna nekik, amikor óvatosságra intettek. Ki gondolta volna, hogy tényleg ilyen jó auror lesz?
Viszont nem nagyon jön át, hogy áldozat vagyok, ha azt szeretné, hogy én is feladjam magam. Mason határokat nem ismerve nevet fel, azt hiszi, ezt megúszhatja - lehet, hogy úgy beszéltük meg, de hatalom van a kezemben és bármikor meggondolhatom magam. Megint! - sikítanak fel a gondolataim, azonban biztos vagyok benne, hogy a fiú nem hallja, éppen a saját bőrét akarja menteni. Valószínűleg azt sem túl sok sikerrel. Még szerencse, hogy az én bőröm ennél könnyebben menthető.
Az embertelen bánásmód majdnem kizökkent a szerepemből, de legalább könnyeket csal a szemembe. Nyöszörgök a rángatástól, de legalább nem kell megerőltetnem magam további közelharccal: azonnal felismer. Vicces, utoljára még copfosan látott, talán még fogszabályzóm is volt... Azért remélem, változtam.
- Mark? - kérdezek vissza teljesen elhalva a felismeréstől, majd mindenről megfeledkezve ugrok a nyakába egy gyors, "én hősöm" ölelésre. A válla felett mérem fel a másik srác lehetőségeit, csak egy pillanatra engedve eltűnni arcomról a kétségbeesést.
Hirtelen engedem el és pillantok Markra.
- Kérlek, ne mondd el a bátyámnak, hogy itt voltam... - Zavartan kapom el a vállán ragadt kezeim, de kérlelő pillantásom nem veszem le róla. - Azt hittem... - Azt hittem, egyedül is el tudom kapni, mikor megláttam az osonását, mert bizonyítani szeretnék anyámnak. Illik hozzám a fikció, de még nincs itt az ideje, hogy előadjam. Amint mond valamit, mögé vándorol a pillantásom.
- Mi lesz most..? - Ideges vagyok, ezt kiengedhetem a hangomban is. Nem baj, ha úgy érzi, megrázott ez a pár perc, nem baj, ha érzi, hogy szeretném, ha rács mögé kerülne a srác. És remélem, hogy a szerencsétlen ki tudja használni a lopott perceket, hogy meglépjen, mert innentől kezdve nem sokat tudok tenni érte. Főleg a közeledő léptek hangja miatt. Hát arra sem volt képes, hogy rendesen hatástalanítsa a másikat? Meg is érdemli, ha pár napot a hűvösön tölt.
- Szerinted nincs egyedül? - kérdezem halkan, ijedten Markot a hangokra utalva. Körül is pillantok esetleges egérutat keresve - ez semmiképpen sem jöhet majd rosszul.

Később. Értem én. Be is fogom. Nagyjából. Nem tudok teljesen csendben maradni, de egyáltalán nem nyitott a csevegésre, szóval jobb lesz, ha tényleg megpróbálom leszűkíteni a szavaimat. Főleg úgy, hogy kiemelt pozícióban vagyok, nem kell úgy közlekednem, mint a vágni vitt disznónak. Kedvem sem lenne mosolyogni Mason kínján, de akkor is csak ő tehet róla. Többet kellett volna a saját épségével foglalkoznia, mint az én kárommal és simán megléphetett volna. Tudom, hogy így sem kell majd sokat raboskodnia, mert többen is figyelték az akciónkat - nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, nem így volt. Persze, ha mégsem, akkor jól elszúrták az egészet. Még szerencse, hogy nem egy jobb ember vesztettek. Bocsi, haver.
Kérdésem viszont a hangok miatt újból akad, így nem fojtom el: tudnom kell, hogy mi fog történni. A hang hamar válaszol, és újra felelőtlenséget érzek a levegőben. Miért kell ennyit beszélnie a gyanúsítottak előtt? Így levonhatom a következtetést, hogy megpróbálták félrevezetni, de nem voltak elég eltökéltek; Mark viszont még mindig elég vakmerő ahhoz, hogy ne zavarja a társa hiánya. Nem tűnik túl megfontoltnak sem a fickó, de azért nem ítélkezhetek elhamarkodottan.
Összeszorítom a számat, ahogy Mason az ő kezére kerül. Most már tényleg nem tehetek semmit, a saját pozíciómat kell védenem, és úgy sejtem, ezzel ő is tisztában van. A biztonság kedvéért úgy követem őket, hogy Mark mindig közöttünk legyen, hátha még egyet bolondozna... Na jó, tényleg remélem, hogy megmentik ebből a kutyaszorítóból.
Szófogadóan hallgatok, fülelek minden szavukra. A kihallgatásomra igyekszem nem látványosan megijedni - talán gyanít valamit? Ki gondolná, hogy közöm van bármilyen halálfalóhoz is? Az ártatlan arc is a genetikámba van kódolva, de talán túl bátor voltam olyasvalakivel kezdeni, aki ezt a legjobban tudja. Francba veled, Louis.
Kérdeznék valamit, de azonnal rám is csukja az ajtót, én meg kezdek bekattanni a némaságtól. Lámpát gyújtva nézek körül az irodájában, nem kutakodva, csak felmérve a helyzetem. Talán még szükségem lesz rá, hogy ismerjem a helyet.
Lecsücsülve várom, a sapkát már lekapva a fejemről, de jobban még nem vetkőzöm neki. Elégedett vagyok azzal, hogy eljutottam ide, nem pedig megkötözve kell várnom a bíráimra, de ideges is vagyok egy kicsit. Már a tea ajánlata is segít ezen, így lelkesen nyúlok a bögréért. Kedves. Mark mindig kedves. Rosszá tesz, hogy kihasználom? Egyelőre még semmit sem tudok, mi lesz a dolgom, csak visszacsorogni az életébe.
- Felelőtlen voltam. - Ujjaim a forró bögre köré fonom, jólesik a meleg. - Megláttam, hogy valaki bement az elhagyatott épületbe, és követtem, mert... csak meg akartam nézni, mi történik, hogy elmondhassam anyának, ha halálfaló volt, de ebben sem voltam biztos, amíg meg nem akart átkozni. Azt hittem, ha egyedül van, még el is bánhatok vele. - Úgy révedek a teámba, mint akit mélyen megrázott a sikertelenség. Anyáról tudnia kell, hogy a Rend segítője otthonról, így én is tudok egyet-s-mást. - Még sosem kerültem ilyen párbajba, és először azt hittem, te is vele vagy, és meglépnem sem sikerül majd. - Nem is sikerült. De legalább ő kapott el, nem valaki más, ugyebár. Micsoda szerencse! - Nagy szerencsém volt, hogy ott voltál. - Felsóhajtok és rápillantok. - Anya nem szeretné, ha belépnék a Rendbe, pedig már betöltöttem a tizennyolcat... - Múlt héten, múlt héten, de akkor is megtörtént! - Szóval kérlek, ne mondd el Louisnak se! Semmi esélyem nem marad, ha ezt megtudja... - Kicsit könyörgőre fogom, mert nem nagyon szeretném, ha a bátyám tudomást szerezne a londoni látogatásomról.

A kérdése egy kicsit meglep, bár számítanom kellett volna rá, nem gondoltam, hogy ennyire érdekelni fogják a részletek. Persze, könnyedén meg tudom válaszolni ezt az apróságot.
- Mert nem akarok már otthon élni. London a mágusvilág központja, én pedig a része szeretnék lenni, áldását adja erre a családom vagy sem. - Kissé bosszúsnak hangozhatok, ami vagyok is. Nem tudom, miért nem kérdezte meg senki Louist, hogy miért nem akar hazaköltözni a Roxfort után? Vagy a nővérem miért élhet egy tök másik városban? Eltekintve attól, hogy férjnél van, persze, nem értem, nekem miért kéne eladnom magam azért, hogy a saját lábamra állhassak. Egyikünk sem szeretett igazán otthon élni, ez az igazság.
- Dehogynem. - Savanyúan elhúzom a számat. - Azt hiszi, hogy most csak az a bölcs, aki kimarad mindenből és ő is tudja, hogy én nem akarok. - Őszintén megvetem a halálfalókat, és nagyon szeretnék segíteni a Rendnek, ahol tudok... De akkor is a családom marad az első, és ha őket csak más úton tudhatom biztonságban, azt is vállalnom kell. - Simán elköpné anyáéknak, hogy esélyem se legyen a költözésre. - Gondoltam rá, hogy az ő segítségét kérem, de ezért lenne veszélyes. Kizárna a saját akciómból és megint helyettem vinné el a balhét, miközben én csak őket... De nem szabad ezen felidegesítenem magam, Mark megígérte, hogy nem szól neki. Ha én hiszek neki, ő is fog nekem és minden a legjobb úton fog menni.
- Lehetséges, hogy egy egészen kicsit felelőtlen voltam. - Nem vagyok az a típus, aki szívesen elismeri, ha hibázott, de ez is elég jellemző a családunkra. - Jól jönne egy kis gyorstalpaló. - Arról persze ne álmodjon senki, hogy mától felhagyok a felelőtlen akcióimmal. Csak most kezdek bele.
Felköhögök, ahogy félrenyelem a teám a visszavágásán. Gyanúsított? Áldozat! Nem érzi a lényeget, így muszáj megkérdőjeleznem a színészi képességeimet. Nem gondoltam, hogy idáig süllyedünk ma.
- Nem lenne szükséged egy olyan társra, aki sosem hagy magadra? - kérdezem óvatosan, majdhogynem aggódva, amiért így kockáztatja az életét. Jelen esetben értem. - Azért hálás vagyok, hogy nem vártad meg kint. - Remegő kézzel túrom hátra a kócos tincseim. Csak fájt, amikor úgy elkapott. - Tényleg vakmerő vagy.. de legalább elég ügyes. - Ami rólam nem mondható el. Tudom, hogy ő már évek óta aurorként dolgozik, és előtte is volt valami hőstette, amit nyilván nem fogok utolérni egykönnyen. Remélhetőleg arra nem is lesz szükség.
A kérdésére felidézek mindent, ami történt, Mason pillantásától még mindig kiráz a hideg. Természetesen nem mondhatom el az igazat, de hazudnom sem kell. Úgy nőttem fel, hogy mindig csak rész-igazságokat vallottunk a szüleinknek, ez sosem okozhat gondot.
- Nem hiszem. Fogalmam sincs, a csuklyától... - Gyorsabban kezdem szedni a levegőt. - Egyszer láttam a vigyorát, mintha szórakozott volna rajtam. - Ijedten pillantok fel Markra. - Lehetséges, hogy ő tudta, ki vagyok..? - Idegesen bámulok vissza a tea-René tükörképemre. Jobban bele kell élnem magam. - Senkinek sem mondtam el, hogy itt leszek, csak a lakásos fazonnak... - Aki történetesen a legmuglibb mugli a városban, így biztosan nem keverem bajba. - Louisval minden rendben? - Hátha egy ellensége szeretné elkapni a drága hugicáját, ugyebár.

A talán elismerő megjegyzésre nem reagálok. A teámba bámulok, mert bár igaza van, komoly elhatározást tettem, igazából nem tudja, mivel kapcsolatban. Milyen komolyat. Ha tudná, vajon máshogy vélekedne? Butaságnak mondaná inkább. Nem tudom, miért lángol fel bennem a bűntudat, de szerencsére idejében elhessegetem. Felesleges azon rágódni, ami már megtörtént, sokkal jobb annak örülni, hogy most jól megy, amit csinálnom kell.
Még valami otthonosat is találok abban, hogy pont Markkal beszélgetek, akivel a bátyámnak a legszorosabb a kapcsolata. Nem arról van szó, hogy mi már egyáltalán nem beszélnénk, egyszerűen csak... már nem úgy. Abban viszont biztos vagyok, hogyha véget ér a háború, ezt könnyen helyrehozhatjuk majd.
Már ha addig mind életben maradunk, ugye.
- Nem lehet igaza olyasmiben, amiről nem tud - pillantok rá jelentőségteljesen, még mindig kérlelve. Nehezen tudom elképzelni, hogy betartja majd a szavát, de másra nem számíthatok.
Amikor azt mondja, maradjak ki a szaftos részekből, tiltakozólagosan hátradőlök. Először is, ez lehetetlen. Másodszor, tudom, hogy engednem kell, hogy meggyőzzön. Vagy valami olyasmi. De ez még véletlenül sem tűnhet könnyű menetnek, azért belém is jutott makacsság dögivel.
Nem tudom, mennyivel lenne rosszabb, ha szüleim kapnának hírt az én halálomról, vagy ha én az övékről. Az én hibám, hogy célpontok lettek, mert engedtem, hogy rávegyenek erre, de... Talán ha én elesek, őket még békén hagyják. Vagy nagyon naiv vagyok? Szörnyen hiányzik, hogy kikérjem anya tanácsát, de ezzel most egyedül kell megbirkóznom.
- Nem kell ez a bűntudatkeltő szöveg - csattanok fel, de azonnal vissza is veszek magamból. - Tudom, hogy mit csináltam, és hogy hatalmas szerencsém volt. Már meg is köszöntem. Tényleg sajnálom. - Már előre sajnálom az egészet. Újra és újra emlékeztetnem kell magam, hogy nem kedvelhetem meg Markot csak azért, mert most odafigyel rám. Ez csak egy terv része.
Duzzogva megvonom a vállam, mikor nem ért egyet a hibám mértékével. Csak én tudom, hogy teljes biztonságban voltunk, ő pedig nyugodtan hiheti, hogy szörnyen vakmerő vagyok. Ahogy ő is. Ezért nem ítélhet el.
Nem nyeri el kifejezetten a tetszésemet, hogy még mindig gyanakszik rám és talán el is árulom magam a balszerencsétlenkedésemmel, de csak bólogatok és rámosolygok, a bénaságomon mulatva. Francba.
Azzal is tudnék vitatkozni, hogy a társa magára hagyta-e vagy sem, de igazán felesleges. Ha ő bízik benne, az jó, és talán még hasznunk is válhat belőle.
A következő kérdésének engedem, hogy látványosan kiverje a biztosítékot nálam. Nem szenvedek amnéziában, biztosan rengeteg infót át tudnék adni Masonról, de nem lehet, bármennyire utálom is. Az viszont tényleg érdekel, hogy a londoni rokonkám még mindig kivonja-e magát a dolgok alól vagy azért összeszedett valakinél egy feketepontot - persze, csak hogy az én dolgomat nehezítse meg. De Mark láthatóan nem tud ilyesmiről, vagy ugyanolyan Louisan kezeli a témát, ahogy majd az én esetemet is fogja.
Az érintése furcsamód biztosít erről és talán akkor is megnyugtatna, ha valóban ideges lennék. Bólintok és felemelem rá a pillantásom. Még mindig olyan kölyökképű, ahogy emlékeztem rá.
- De... Anyáéknak azt mondtam, az egyik barátnőmnél töltöm a hétvégét. - Muszáj volt kiszabadulnom a suliból, Belaquaék pedig tényleg hazajárnak néha. Abban sem kételkedem, hogy befogadnának, hogy megerősítsék az alibimet, de van egy olyan érzésem, hogy Marknak jobb javaslata lesz. - Holnap hazamehetek, de ma este semmiképpen sem... Szerinted Louist kellene felkeresnem? - Megadóan sóhajtok, de ugyanolyan aggodalmasan bámulok a csészémbe, ahogy eddig. Nagyon nem fűlik most a fogam a bátyám társaságához, sokkal nagyobb drámát levágna, mint Cavelier... és tényleg nem vagyok biztos benne, hogy nem dobna-e fel. És mivel Mark az előbb megígérte, hogy őt kihagyjuk ebből, most igazán van alapja a kérdő pillantásomnak.

A bizalmas részt már elrontottam, és nem segít rajtam ez a duma. Úgy nézek rá, mint aki sosem tudna bármit is tönkretenni, vagy legalábbis a bátyja barátai mind szentek lennének neki. Persze, tudnék olyat mondani, akinek minden szavát ittam, de az nem Mark. Ez van. De ettől még bólintok, nem fogom keresni a bajt. Bármennyire is tudom, hogy igaza van és ez tényleg kedves tőle, egy kicsit mégis úgy érzem, túlértékeli a dolgot. Louis is biztosan titkol valamit előtte, cserébe ez nem olyan nagy áldozat. Hát persze, hogy Deveroux-éknál senki sem makulátlan!
Nem bírom teljesen zabolázni magam és abból a sok mindenből, ami bennem kavarog, valamennyit muszáj megosztanom vele. Vagy bárkivel. Bár valószínűleg valaki mást kellett volna választanom, mert a reakciója egyáltalán nem nyeri el a tetszésem.
Általában szeretek vitatkozni és most is erősen viszket a tenyerem, hogy megmondjam, mennyire is nem tetszik, hogy úgy kezel, mint egy halálfalót, mintha nem tudná, ki vagyok, mintha szükségem lenne erre a kioktatásra. Gyűlölöm, hogy fitogtatja az erejét, mintha csak azért, mert ez az ő irodája, már bármit megtehetne benne. Semmi olyat nem mondtam, amiért ilyen fenyegetőn kéne viselkednie. Felvágós is. Duzzogva maradok csöndben, hátha leszáll rólam, ha azt hiszi, nyert.
Nem maradhatok viszont örökké passzív, és amint felajánlja hős szolgálatait, megenyhülök. Oké, lehet, hogy szívesen emlékeztet, hogy ki mentett meg kit, de végülis igaza van. Ha komoly veszélyben lennék, azt hiszem, biztonságban is érezném vele magam. Így nem teljesen tudom komolyan venni ezt az egészet sajnos, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ez ne látszódjon.
Szóval rábízom, hogy hol húzzam meg magam estére, bár az tényleg meglep, hogy magához hív meg. Vagy szállásol el. Ennyire sokat jelent neki Louis húga? Vagy a hivatása? Ez érdekes, nem gondoltam, hogy ilyen könnyű dolgom lesz. A kíváncsiságomat szintén felkelti.
- Nem hiszem, hogy ismerem az ismerőseidet, úgyhogy mindegy. - Vonom meg a vállam és az utolsó korty teámat is megiszom. - Vagy igen? - Kíváncsian kutatok a szemében, hátha valahol felvillan neonbetűkkel a név. - Legalább nem unatkoznék... amíg, gondolom, meg kell várjalak. - Remélem, nem Lawrence-ről van szó, bár gondolom, neki is dolgoznia kell. Ki lehet az, akinek nem? Az ő húga?

Egy kicsit azért frusztráló, hogy úgy adnak kézről kézre, mintha holmi megőrzendő csomagocska lennék, de nem panaszkodom. Még az arcommal sem. Kedvesen mosolygok rájuk, ahogy kibeszélik a helyzetem előttem, majd ahogy Mark magamra hagy a lánnyal. Lelesem a nevét az asztaláról, és azon mélázok, honnan olyan ismerős. Nem mintha nem lenne egyértelmű, hogy a tesóm dumált róla - máshonnan nem ismerhetem, azonban ennél komolyabban nem tudom behatárolni. Pedig azt hittem, rendesen figyelek Louisra.
Felnevetek és bólintok, bár nem igazgatom a széket, csak leülök rá és nézelődöm, amíg dolgozik. Hihetetlen, hogy a Minisztériumban mindenkinek jut iroda. Mekkora lehet ez a hely? Vajon lenne, aki körbevezet?
Meglep, hogy megszólít, azt hittem, csendben maradunk, intézi a dolgát, én meg Candy Crushozok egyet vagy ilyesmi. Sokáig lesz még el Mark?
- Qui. - Rá is mosolygok, bár biztos vagyok benne, hogy nem játszom túl. - A második félévet töltöm majd a Roxfortban, de Londont is szerettem volna megnézni.
Előfordul, hogy túl sokat beszélek és túl sokat hazudok, így kérdés nélkül is ontom magamból a hamis információkat. Szinte rajzolom magam előtt az eseményeket, hogyan is történne, ha igaz lenne minden szavam. Cavelier hibája, hogy nem tisztáztuk rendesen a részleteket és így mindent rám hagyott.

Felnevetek a lány szavain, aranyosnak tűnik. Persze, amiről beszél, elég képtelenség, bár az is lehet, hogy jól jönne, ha nem csak Markra támaszkodhatnék...
- Még szavadon foghatlak - mosolygok rá, nyitva hagyva minden lehetőséget. Marknak nem lehet mindenbe beleszólása egyetlen szívesség miatt. Miért is ne barátkozhatnék a barátaival?
Ez egyre jobb lesz!
- Csak ma és holnap. Utána várnak otthon, de úgy tervezem, hogy majd többször is jövök még a Roxfort előtt. Főleg a szünetben. - Több információra lenne szükségem Mark testvéréről - húga van egyáltalán vagy öccse? -, hogy többet tudjak beszélni, de talán nem is baj, ha egy kicsit szűkszavúnak gondol. Habár tényleg kedves lánynak tűnik, nem érzek késztetést rá, hogy azonnal kitárulkozzak neki. Az is lehet, hogy soha többet nem találkozunk.
Főleg, ha ilyen gyanakvóan kíván méregetni.
- Észre sem vettem - nézek rá őszinte csodálkozással. Csak azért aggódhat, mert megsértette az aurori törvénykönyvet, mikor nem csukott le Mason mellé. Én is aggódnék, ha bajba sodornám a munkám valaki miatt, aki meg sem éri ezt a kockázatot... De hát ezek szerint én megértem neki. Louis megéri neki.
Ez egész aranyos.
- Valószínűleg ezt a kísérgetős dolgot is ugyanolyan komolyan akarja venni, mint a munkáját. - Megvonom a vállam. - Már kifejtette, mennyire kislánynak tart, ha azért aggódnál... - Ezúttal bennem támad fel a kíváncsiság. Talán tetszik neki? Milyen izgalmas! Biztosra veszem, hogy Marknak van barátnője, legalábbis ez az utolsó információm, de a "haláláról" sem vagyok éppen jól tájékoztatott.

Most ismerkedtünk meg, miért is ne terveznénk máris közös városnézést? Szeretem azokat az embereket, akikkel ilyen könnyen megy minden, senkinek sincs kedve hosszasan rágódni és a világ nagy dolgairól beszélgetni, miközben így is lehet.
- Talán valami baj van? - kérdezek vissza aggodalmas arccal, ügyesen kikerülve a kérdését. Nem mintha nem tudnék válaszolni, de szerepemből adódik ez az értetlen kíváncsiság. Nem tudok se a Rendről, se semmiről. Angolul is alig beszélek. - Azt hittem, London elég biztonságos. A sok auror meg minden. - Mégiscsak ez a varázsvilág központja, ahogy azt folyton hangoztatom otthon.

- Párszor találkoztunk már, szóval inkább "régebb óta", mint "ismerjük". - Elvigyorodok, micsoda igazság! - A tesóján keresztül. Korábban is lett volna lehetőségem meglátogatni a sulit, de családi okokból csak most jött össze, viszont előtte is leveleztünk. - Gesztikulálok is a szavaim mellé, hogy jobban átmenjen, mennyire próbálom megértetni magam vele - meg mert nagyon élvezem ezt a könnyű beszélgetést egy álomvilágról. Milyen érdekes is lenne, ha tényleg csak a nyakába sóztak volna... Ha előtte nem ismertem volna, ha nem lenne Louis bestije, ha... Sok-sok álomkép.
- Egyébként is várnak otthon... - somolygok, és beleélem magam a gondolatba, hogy valóban így van. Ez a kedvenc hazugságom. - Neked van barátod? - Ha már lány és ha az előbb azt feltételeztem, Markér dobog a pici szíve, miért is ne faggatózhatnék erről?