Amy & Louis - Roux's pub

A közelmúlt eseményeire való tekintettel úgy döntöttem, jobb nekem, ha egy kicsit visszavonulok. Ez általában egy hosszabb hazautazást jelent, de jelen pillanatban túl sok minden akadályozná ezt meg... Hát kerestem egy másik lehetőséget.
Munkát.
Varázstalan édesapám repesett, amikor közöltem vele, hogy a varázsvilág nem nekem való és a jó útra térek. Mondhatni szó nélkül és büszkén küldte a pénzt, amit kértem. Nem vagyunk milliárdosok, de azért futja, amikor a tékozló fiú tovább tékozolna. Szerencsére a többi családtagom véleménye eddig elkerült, és hihetetlenül szabadnak érzem magam, hogy a kezemben az irányítás.
Nem vagyok mindenben ilyen magabiztos, de azért magamhoz képest egészen jól teljesítek. Nem kések el, nem adok illetlen beceneveket és éppen csak annyira használom ki a... járandósságaimat, amennyire lehet. Hagyok mindenkit lenyugodni, nem türelmetlenkedem, nem ütöm bele az orrom. Mondhatni eléggé leszűkítettem az életem a bál óta, de nincs ezzel semmi baj.
Mégis türelmetlenül kopogtatok az ajtón. Nem fázom, a kabátom kiengedve lóg rajtam. Nagyon izgatott vagyok. És remélem, hogy Amelia sem feledkezett meg rólam, útra készen várt rám.
Amint indulunk, megfogom a kezét és a zsebembe dugom mindkettőnkét, hogy véletlenül se fázzanak az ujjacskái, de ne is kelljen az érintése nélkül sétikálnom.
- Szeretnék neked mutatni valamit. Biztosan imádni fogod. - Legalábbis ezt remélem, legalább az én izgatottságomból ragadjon rá is valami. Ha már neki mondom el először. Totál romantikus vagyok.

- Azt hittem, én vagyok önző - nevetek fel és nem bírom ki, hogy ebben a pillanatban el ne vegyek még egy cuppanóst. Imádnivaló, hogy ennyire passzol hozzám a kis szókimondó mindene. Még azzal együtt is jól szórakozom, hogy az előbb még morcos voltam a hazug incselkedése miatt. Egy pillanat alatt megbocsájtok neki. De nem engedek. - Meg fogod látni, te kis kíváncsi, nem kell sokat várnod. - Tudom én, hogy csak tovább  akar sürgetni mindenféle eszközökkel, de nem engedek.
Közben pedig egy kicsit el is bizonytalanodom, hogy vajon nem-e teszem túl magasra az elvárásait azzal a poros, koszos… De bízom benne, hogy Amy látni fogja, amit látni kell.
Egyelőre nem aggódom, talán csak azon, hogy megfoszt a napi dózisomtól magából, így muszáj minden lehetőséget kihasználnom, amikor élvezhetem a csókjait. Nem mintha haza szeretném engedni estére, de ez megint más kérdés.
A kételkedésére válaszul csak én is rányújtom a nyelvem. Ennyit erről, mondtam már, hogy majd meglátja. A kis türelmetlen. Talán jobban tettem volna, ha valami romantikusabbal készülök, ahova ki is kell öltözni? De hát még nem tudom pontosan, mit tudunk romantikussá tenni. Már az is elég új, hogy én komolyan ezen gondolkozom.
Kíváncsian figyelem, mit ügyködik még, bár én aztán tényleg értékelem a szépet, de nem tudom, erre pontosan mi szükség is. Annak örülök, hogy túlzásba nem esik és semmi ragadós eperízűt nem ken magára - szörnyen kiábrándító tudna lenni, hiszen én ezért a puha Mémi-ízért vagyok oda.
Végigsimítok a háta közepétől a fenekéig, ott pihentetem a kezem egy pár pillanatig, mert persze, most sem szeretnék kapkodni.
- Mehetünk, csini? - kérdezem azért, biztos ami biztos, hátha kell még valami (biztosan ez a készülődés az, amire mindig csak öt percet szánnának, de aztán harminc lesz belőle - persze, csak általában, mert most igazán nem kellett sokat várnom). Ha rendben van minden, lebattyogunk, lopok egy csókot, felkabátolunk, lopok egy csókot, zsebre vágom a kezeinket.
- Szeretnéd átugrani a sétálós részt? - Talán azért kérdezem, mert én igen, majdnem megfeledkeztem az izgatottságomról, de hogy úton vagyunk, már újra itt van.
A válaszától függően fogunk andalogni vagy hopponálni, de mindenképpen egy nem-nagyon-túl-távoli külvárosi utcácskába érkezünk majd, ahol látszólag semmi érdekes nincs.

- Majd kiengesztellek - csillan fel a szemem és rá is kacsintok. Talán tényleg telhetetlen vagyok, de ahhoz elég magabiztos is, hogy tudjam, imád. Leginkább húzni, nem igaz? Játszik velem. Csak a nagy terveim fognak vissza, egyébként nem úszná meg így. Még hogy inkább a kíváncsisága...
Ennek ellenére nincs min bosszankodnom, sosem éreztem még ilyen szabadnak magam, mint most, amikor végre bármikor hozzáérhetek és megcsókolhatom. Hogy viszonozza. Hogy ilyen lelkesen viszonozza.
- Sosem indulunk el... - motyogom és lehunyom a szemem a kis puszik nyomán, a fenébe az egész kirándulással. Jólesőn sóhajtok fel, de közel sem elégedetten - tartok tőle, hogy ez így is marad még. Vágyakozva pillantok rá, mikor egy kicsit megemelem az állát, csak ezután kóstolok újra az ajkaiba. Erélyesen, hogy értsen belőle. Még játszva meg is harapom, nehogy egy pillanatra is azt higgye, övé minden hatalom.

- Hát persze - nevetek fel, de nem kötözködöm, én is szeretném már tudni. Intézkedem hát, egy csendes kis utcába kerülünk, muglik élnek mindenhol, ezért kell még egy kicsit sétálnunk.
- Kellett valami állandó munkát keresnem. És nem vagyok egy tehetséges varázsló. - Arra esély sincs, hogy aurorként szolgáljam a hazám vagy ilyesmi. Ez a háborús időszak márpedig így nem nagyon kedvez nekem. - Találtam mást.
Megtorpanok, ahogy már majdnem célba érünk. Az egész utca a múlt századot idézi nekem, minden szürke és kőből van. A házak köbö egymagasak, egyedül az a kétszintes lóg ki a sorból, amit máris megkedveltem. Kívülről semmi érdekes nincs rajta, talán csak az a lánc, amivel az ajtó két szárnya össze van zárva. Fogalmam sincs, mit kellett kiállnia az évek során, de talán jobb is, ha nem tudom.
Mémi derekára teszem a kezem, ahogy megfelelő pozícióba fordítom, és mögé állok. A buksim az övé mellé teszem, hogy majdnempontosan ugyanazt láthassam, mint ő. Na jó, talán még egy csókot is szeretnék kapni. Jobbommal átölelem a derekát, balommal megfogom az ő bal kezét, és színpadiasan, mintha szivárványt festenénk az égre, végighúzom magunk előtt. És az épület előtt.
- Roux pubja - jelentem be izgatottan. - Tetszik a név? Szeretném, ha őszinte lennél és megmondanád, ha nagyon béna. A biciklimnek találóbb nevet tudtam volna adni. - Persze, egy biciklit hívhat az ember bárhogy, de egy kocsmának rendes nevet kell találni. Ami megjelenhet. Ami egyértelmű. Amit ismerhetnek. Amit a karomra teto...
- De gyere, megmutatom belülről is. - Nem engedem el a derekát, de kilépek mögüle, hogy szépen bevezethessem. Mivel éppen nincs senki látótávolságban, egy intéssel elintézem a ronda lakatot a ronda láncon.
Padló nincs, ugyanúgy beton van a talpunk alatt, mint az utcán, a falakról pedig mállik a fehér festék. Üres is. De jól kiszellőztettem és már sehol sem áll törmelék. A világháború óta nem járhatott itt előttem senki.
- Tény, hogy nagyon sok meló van még vele, de szívesen csalok egy kicsit, úgyhogy szilveszterre kész lehet. - Biztosan kész lesz, mert más dolgom nincs is, mint ezzel foglalkozni. - Szükségem lesz a véleményedre.
Elsősorban ezzel az egésszel kapcsolatban, mert még senkit sem kérdeztem meg (kivéve persze az apámat, de neki minden jó, amiben nincs mágia és pénzt lehet vele keresni) és egyelőre elég bizonytalanban nyomom. Remélem, nem látszik. Tényleg azt akarom, hogy őszinte legyen, még ha ez egy őrült ötlet is. Vagy főleg akkor. Szóval visszafogom magam a további ötleteim és kérdéseim sorolásával, és ezúttal előtte állok meg, hogy elmondhassa az első benyomását.
- Természetesen sokkal jobban fog kinézni - védem meg mégis a helyet, megtörve a várakozós tervem, mert most tényleg elég lehangolónak tűnhet.

Mondjon bármit, biztos vagyok benne, hogy az én kínomat nem érzi át. Ha rajtam múlt volna, már rég úton lennénk, most viszont már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán el akarok indulni. Benne legalább van ragaszkodás valamihez, míg én könnyen eltéríthető vagyok: mintha direkt akarná ezt kihasználni.
Készségesen húzom magamhoz, amikor végre enged, így van, helyes, tegyen is csak így. A nyakát harapdálom, amikor valami tíz percről hadovál. Elmosolyodom.
- Tíz perc - erősítem meg két puszi között, hallottam ám. Talán azt sem veszi észre, ha tizenöt lesz belőle.

Izgulok. Ha azt mondja, hogy ez egy szar ötlet és úgyis be fogok vele fuccsolni, véget is érnek az álmaim és kereshetek valami unalmas munkát. Még nekem is szükségem van néha egy kis bátorításra, ez van. A legjobb mégis az a mosoly, amit az arcán látok, talán beszélnie sem kéne hozzá.
Persze, viccelek, mondja csak, nagyon jól esik. Egyszerre vagyok nyugodtabb és izgatottabb, ahogy magamhoz ölelem.
- Még semmi sincs kőbe vésve - kacsintok rá, ahogy már húzom is befelé. - Egyébként is komolyan kell, hogy vegyen a konkurencia. - Merlin pubja is játszott, de hát nehogymár Merlin vigye ezt a dicsőséget is, ugye.
Egy kicsit mégis a védelmembe veszem a tervem, mert tudom, hogy nagy fába vágom a fejszém, és nem ez lesz életem legkönnyebb melója, de... Szükségem van rá. El kell terelnem a figyelmem Markról és Theáról, le kell kötnöm a felesleges energiáimat, és biztos kereset kell, ha nem akarok örökké az örökségemből éli.
A kérdésében akár hallhatnék kételkedést is, hogy erre képes leszek, de túl lelkes vagyok ahhoz, hogy fennakadjak a ki nem mondott gondolatain.
- Majd pár hozzáértő, segítő kézre lesz csak szükségem. - Bármennyire is szeretném, nem értek mindenhez és nem akarom, hogy utólag derüljön ki, ha elcsesztem valamit. - De egyelőre a te véleményedre. Nagyon sok ötletem van, úgyhogy nem kell tervező... - Legalábbis ma még nem érzem úgy, hogy szükségem lenne rá, de ha kétségbeesem, nyilván keresnem kell majd egyet. De miért történne így? Tényleg kitaláltam már.
- A duplaajtó biztosan marad, például. - Nincs annál idegesítőbb, amikor egy új vendég miatt mindenkit kiráz a hideg. Brr. Na de tovább. Nem engedem el a pillantását, ahogy körbeugrálok, folyamatosan elkönyvelem a reakcióit.
- Sötét bükkfa pult - lépkedek végig az elképzelt helyén, a bejárattal szemközti fal balfelén. - Előtte természetesen bőrborítású bárszékek. Mögötte a falon, a polcok mögött végig üveg, de popsimagasságig szekrény. - Kissé beroggyantva a térdem támaszkodok neki a falnak, itt fogok pihizni. - Itt lesz a kijárat a pult mögül, vagy a VIP átjáró - Rákacsintok. - az irodámba. - Közel a sarokhoz van egy ajtó, ami mögött tényleg egy terem van, de valószínűleg irodának túl nagy lesz. Kettészedem. - A másik ajtó majd folyosóra vezet, de egyelőre csak egy mosdó van, ami nem is szép, szóval... - Arra nem megyünk most. - Pult előtt szabad placc vagy mozdítható asztalok. Ott jobbra - A bejárati ajtótól jobbraeső terület felé intek. - asztalos megoldás. Boxok. Mindenhol indirekt megvilágítás. Füstös hangulat. Na, nem úgy, mint az Üstben. A bordó már nagyon elcsépelt, úgyhogy csokibarna-kiwizöld kombóra gondoltam...

- Meglátjuk - jelentem ki úgy, hogy ne próbálja meg kihúzni az ötletek közül az övét. Mert nekem tetszett és blee. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem kell átgondolni a névadást, mert ez igenis fontos dolog. Belül bárhányszor átalakíthatjuk még, de ha az emberek egy nevet megszoknak, akkor vége a dalnak, úgy marad.
Lebiggyesztem az ajkam, ahogy megszid a tapintatlanságom miatt, de azonnal visszatér a mosolyom, ahogy folytatja. Egyrészt, szuper, hogy ilyen szerencsés vagyok, másrészt imádom a lexikon agyát.
- Veled van mázlim - vigyorodok el a győztesek mosolyával. Többet már igazán nem kívánhatnék, igaz? - Ezúton is szeretnék bocsánatot kérni a növényektől. - Merlin mentsen attól, hogy haragban legyünk.
- Köszi, Mémi. Szükségem lesz rá.
Szükségem lesz a memóriájára, az ötleteire, de főleg a puszijaira. Fogalmam sincs, hogyan tudtam eddig enélkül boldogulni.
- Miért, lenne ellenvetésed? - Közelebb húzom magamhoz és pimaszul fogvatartom a pillantását. Csak egy rövid időre, hogy megijesszem. Biztos vagyok benne, hogy ezernyi ellenvetése lenne és pont ezért nem fordult meg ilyesmi a fejemben. - Nyugodt helyet szeretnék. Legalábbis annál nyugodtabbat. - Nem tudom, keveri-e a sztriptízbárt meg a pubot, de nem kell aggódnia, mert én tisztában vagyok a különbségekkel. - Bár lehet, hogy téged megnéznélek... - hajolok a füléhez, mintha bárki is kihallgathatna bennünket, mintha meghallhatnák, hogyan indította be a fantáziámat a barátnőm. Játékosan megharapdálom a fülét.
- Még az irodámat megmutatom - búgom úgy, mintha nem egy újabb üres szobáról lenne szó. Nem szívesen távolodok el, de ez az utolsó állomás, utána pedig megyünk tova. A kezét nem engedem, ahogy az előbb VIP ajtónak titulált bejáraton keresztül egy kisebb, de még mindig nagy szobába jutunk.
- Kettévenném, nem kell ekkora hely, és a másik felére még lehet tervezni valamit. Csocsót? - Nem tudom, egy biliárd asztal nem-e lenne túl kifinomult a füstös helyemhez, de ez majd még elválik. - Mindenképpen nagy íróasztalt szerzek - villantom rá a pillantásom. Ez az egyik kedvenc részem. Az apám sosem gondolta volna, hogy egyszer saját irodám lesz, de nekem akkor is az íróasztal lesz a kedvenc részem. Tisztán látom magam előtt...
Természetesen, ha érkezik még megjegyzés, azt meghallgatom, de amiért jöttünk, elvégeztük.
- Csak azt akartam, hogy lásd... Mehetünk? - Egyelőre nincs semmi, amin további időt tölthetnénk (egek, mikre nem gondolok), így ha nem ragaszkodik a maradáshoz, indulunk is kifelé.
- Nagyon örülök, hogy tetszik az ötlet - pillantok rá hálásan, ahogy visszalakatolom a bejáratot. - Köszönöm. - Szükségem is van a támogatására, főleg ilyen ínséges időkben.
- Éhes vagy esetleg? - fogom meg újra a kezét és a válaszától függetlenül indulok jobbra; a kis lakásom nincs innen messze.

Habár először értetlenkedni szeretnék, csak elmosolyodok a dicséretén, és kihasználom a szeretetteljes jutalompuszim. Bár nem tudom, ezután miért áll szándékában kiszorítani belőlem a lelket, de a feje búbjára is nyomok egy cuppanóst, mielőtt kinyöszörögném magam a szabadságra. Legalább az ajkaiig, mert nem volt nekem elég ennyi, sőt, sokkal több kell. Tökéletesen passzol hozzám, soha hasonlóval nem találkoztam, ezt pedig igazán megpecsételhetjük... akár percenként. Nem lenne ellenemre.
A gyanúsítgatásával sincs semmi bajom, hiszen tényleg megfordulhatna ilyesmi a fejemben, ha ő nem lenne. Ez az igazság, de nem felejtkezem el magamról annyira, hogy ki is bökjem neki, így marad a játék, a kis mókázás - amivel valószínűleg megint magammal szúrok ki jobban, de attól még megéri.
A kis éles akciójára válaszul a fenekére markolok, ahogy még közelebb próbálom húzni magamhoz, de közben nagyon is bánom, hogy nem otthon vagyunk. Kis huncut.
- Vállalnád? - Izgatottan harapom meg az ajkam és engedem, hogy a fantáziám meglóduljon, egészen addig, hogy tele a hely... és itt véget is szakad a móka. - Na, nem. Nem, mégsem. Majd otthon. - A gondolat, hogy valaki az ÉN Mémimre csak egyetlen olyan pillantást is vetne, megöli az egész illúziót. Sajnos(?) az már sokkal valószínűbb, hogy a "kézenfoglak és beviszlek az irodámba" jelenet egy sokkal valóságosabb jövőképet mutat. Az igazán kár, hogy most ez a helyiség is üres, így nincs hová leülnünk, hogy megmondjam neki, szívesen kidobok bárkit, aki csak egy ujjal is...
De talán túlságosan is elragadtattam magam.
Megidézem az itteni terveimet is, a visszakérdezésére pedig kinyújtom a nyelvem.
- Nem csak én! De egyébként jól jönne egy időnyerő, és akkor magammal is tudnék meccselni. - Senki se kérdezze, miért és hogyan jutott ez most eszembe (főleg úgy, hogy ez a szerkezet valószínűleg csak a mesékben létezik), de remek ötletnek hangzik. De talán a többivel is megleszek és erről le tudok majd mondani.
- Bármikor. Igazából minél hamarabb. Szóval lehet, hogy holnap. - Egyelőre nincs munkám, de apám tőkéjéből még futja kajára meg a felújítás nagyjára. Abban sem kételkedem, hogy küldene még, és a "megnyitóra" is eljön majd, de azért igyekszem majd minél olcsóbban intézni. - Az lenne a legjobb, ha szilveszterre meglenne. - Az még öt hét, ami nagyszerű, szinte úszok az időben. Csak nehogy elbízzam magam.
De hát pont ezért van szükségem rá is, ha én elszállok, biztosan eszembe juttatja majd, hogy célom is van. A rámugrós hirtelenségen felnevetek, és biztos vagyok benne, hogy a lába nem is éri a talajt, ahogy megszorongatom. Tudtam én, hogy nélküle nem menne.
Szeresd őt.
Mark szavai anélkül is a fülemben csengnek, hogy valaha kimondta volna őket. Fogalmam sincs, várt e valamilyen válaszra, de abban biztos lehet, hogy megfogadom a tanácsát.
- Hazaviszlek - jelentem be vigyorogva, ahogy ujjaim újra az övéibe fűzöm. - Pizzátsütünk. - Nem vagyok a konyha nagymestere, de ez remek lesz (még ha félig fagyasztott alapról is van szó). Az a lényeg, hogy még nem járt a kis lakásomon, ami pár utcányira van csak. Nem mintha annyira büszke lennék a szoba-konyhás garzonra, elájulni sem fog tőle, de mégiscsak az én otthonom... Persze, nem tartozik a világ legnagyobb kiváltságai közé, ha valaki beteheti ide a lábát, ezért fogjuk felülírni az alap elképzeléseit a legénylakásomról a fejében valami kellemesebbel. Nem mintha két hete ezen rágódnék.. de azért remélem, hogy beválik majd.

Örökké lennék a csókjai áldozata, de ez nekem már túl nyálas infó ahhoz, hogy bevalljam. Még jó, hogy beszélni nem kell róla. Más viszont jut az eszébe, ami előbb-utóbb elkerülhetetlenül előjönne úgyis.
- Ja, kész mázli… - vigyorodok el, bár azt nem mondanám, hogy ez életem legőszintébb mosolya. Biztosan örülnék, ha a családom nyitottabb lenne rám. Ha nem hitetlenkedve fogadnák a barátnőmet, hanem szeretettel. Talán a húgom lenne az egyetlen, akit feldobna a dolog, bár már ebben sem vagyok biztos. - Szerintem Renével jól kijönnétek… És anyám is szeretné az okos buksid - húzom magamhoz, hogy megpuszilhassam az említett kobakot. - Lehet, hogy nem kéne ilyen nyugodtnak lenned - vonom fel a szemöldököm, mint aki komolyan játszik a lehetőséggel. Miért mutatnám be otthon?
Vagy miért ne?
Nem mintha annyira adnék Deverouxék véleményére… De apám mindenképpen el fog jönni megnézni a kész helyet, ergo a dicséretet majd Amyre hárítom. Fura is lenne, ha rám lenne büszke.
Viszonylag mélyen elgondolkodom ezen a dolgon, de még így sem hagy hidegen a tény, hogy a saját kis otthonomba viszem éppen. Ez a kapcsolat-dolog megköveteli tőlem, hogy minden eddiginél jobb benyomást akarjak benne kelteni. A legjobbat, amit bárki tudna.
A kutyáról direkt nem beszéltem, pedig már pár hete itt van. És igen, még nincs neve. Nagy kaland. Az már morcos kifejezést varázsol az arcomra, hogy rámuszítja a dögöt.
- Alig ismeritek egymást egy perce és máris ellenem hergeled a kutyulimat, te nőőő?
Lehajolok, hogy felkapjam a kis szörnyem, az ölembe kapva ülök le az ágy sarkára. Amiért elvettem tőle Mémit, hagyom, hogy rágcsálja az ujjam.
- Még nem sikerült megegyeznünk ezzel kapcsolatban - magyarázom úgy, mintha a nevébe tényleg lehetne beleszólása a kutyának is.- Jackkel valami frappánsat szeretnénk - intek a sarokban álló kalitka, és benne a fekete baglyom felé. A neve hallatára csipog is egyet a madárka. Őt már ismeri, a tizenharmadik szülinapomra kaptam. Markon kívül pedig soha senkit nem bántott (őt is csak szeretetből), amennyire én tudom.
- De jófej kis dög, nem? - húzom fel a kutya elejét, hogy szépen az ölembe üljön, és a további rágcsálás ellenére is megpróbáljak integetni az egyik mancsával. Mert mi aztán egy percig sem unatkozunk.
Hogy is mondta Thea? Igy majd megtanulok felelősségteljesebben élni? Azért remélem, nem fogadott senkivel.

Egy kicsit meglepnek a szavai. Ez most azt jelenti, hogy szeretné, ha bemutatnám a családomnak? Biztos vagyok benne, hogy a kötelező beszélgetéseink során már tettem utalást egy lányra, akivel különösen jóban vagyok, de kételkedem benne, hogy bárki is emlékezne, ha bejelenteném, ő az. Persze, ez nem baj, nem számít - de miért érdekelné Amyt egy olyan család, aki vele sem foglalkozna eleget? Nem hiszem, hogy ez olyasmi, aminek szívesen kitenném magunkat.
És még csak nem is azért mondom ezt, mert törékenynek tartom magunkat. Mert nem. Még a szüleimet is kibírnánk... Nehogy éljek a kihívással.

Azon a sértett horkantáson természetesen még ez sem tud enyhíteni, amit a válasza után hallatok. Szúrósan nézek vissza a kamuártatlan szemeibe, mert igenis hogy nem lenne szabad ezt csinálnia az én egyetlen kutyulimutyulimmal. Nem kételkedem, hogy érzi, milyen mélyen érint ez engem.
- Természetesen fiú. - Nem lepődnék meg, ha nem értené, ez miért természetes, hiszen Thea, de még Mark sem látta ilyen logikusnak. Egyébként, Jack is fiú. Ez meg egy legénylakás. Minden nagyon értelemszerű.
De ha az egyetlen jelenlévő nő nem engem fog a legjobban szeretni, megőrülök.
- Dehoooogy…..neeeeem - először még bizonytalanul rázom a fejem, később muszáj vagyok bűnbánóan megvonni a vállam. - Hideg van és jön a tél, én meg… Hé! - nézek rá elgondolkozva, összeráncolt szemöldökkel. - Most azt kifogásolod, hogy engem könnyű elcsábítani vagy hogy osztozkodnod kell velem a takaródon? Mert egyiken sem tudok segíteni. - Méregetem, mintha tényleg ilyen keményen kritizált volna - de persze ki tudja, hogy a nők mit gondolnak komolyan és mit nem. - Hacsak... - Igazából mindegy, mit gondol, mert biztosan képes vagyok enyhíteni rajta. Főleg, ha a kis főhősünket szabadon engedem, uralja csak a padlót, amíg én ezt elintézem nekünk. - Az enyhítő körülmény lenne, ha én is megosztanám veled az enyémet? A törpe meg kap saját ágyat. - Ezúttal rajtam az angyali pislogás sora.