Lily & Mark

Kezeimbe temetem az arcomat.
Minden egyes alkalommal, mikor lehunyom a szemeimet, őket látom, mostanra azonban képtelen vagyok tovább menekülni: had jöjjenek. Had emlékeztessenek arra, amit nem is próbáltam megakadályozni, a tehetetlen aurorra, aki hónapok óta csak menekül a problémái elől. Porszem vagyok a gépezetben, és mégis, mégis hibásnak érzem magam minden egyes haláleset miatt. Pedig régóta be kéne már látnom, hogy a világ nem Mark Cavelier körül forog. Nem menthetek meg mindenkit, sajnos nem rajtam múlik az élet minden egyes történése, és lássuk be, a mai nap ékes bizonyítéka annak, hogy saját magamon sem tudok segíteni.
Mégis folytatom a képmutatást azzal, hogy Lily mellett állok. Mintha bizony bármi haszna származhatna abból a roncsból, amivé váltam - szinte nevethetnékem támad a gondolattól.
Alighogy megemelem a fejemet, halk léptek törik meg a kórház monoton csendjét. Nagyokat pislogva veszem szemügyre a váróhelyiség falán lógó órát, mintha csak ráéreznék, hogy épp most üti meg az éjfélt. Ezúttal valóban kitör belőlem a nevetés, olyan karcosan és keserűen, ahogy még sosem hallottam.

Amint meglátom Lilyt, elkomorodva pattanok fel, hogy elé siessek. Mondanom sem kell, mennyire váratlanul ér ez a hirtelen ellenszenv, mégis rezzenéstelen arccal hallgatom végig. Úgy tűnik, volt valami haszna az elmúlt fél-egy órának: a saját szidalmaim, a saját lelkiismeret furdalásom után egyszerűen nem jöhet rosszabb. Tökéletesen érthető, hogy kiborult. Én sem reagálnék másképp, ha Theának veszett volna nyoma... én sem reagáltam másképp...
A szemgödreimet masszírozva próbálok a jelenbe kapaszkodni.
- Hidd el, Lily, megértelek - válaszolom nyugodtan. - De nem segítesz neki azzal, ha ilyen feldúlt állapotban kezded el keresni, sőt, leginkább rontasz a helyzeten. Most az a legfontosabb, hogy kiheverd a történteket és erőt vegyél magadon, hogy holnap eredményesen fésülhessünk át mindent.

- Először is, gyere ide. - És ez nem kérés volt, mindenképp magamhoz húzom egy hatalmas ölelésre. Most, évek múltán veszem csak észre, milyen kicsinek és védtelennek tűnik hozzám képest. Pedig ő sem sejti igazán, milyen erő lakozik benne - ha sejtené, ha látná, amit én, korántsem lenne így szétesve.
Miután elengedtem, kezeimet a vállára helyezve keresem a fájó, smaragdzöld szempárt.
- Szedd össze magad, rendben? Tudom, milyen lehetetlenek hangzik, de túl sok lehetetlent cáfoltál már meg ahhoz, hogy elhiggyem, képtelen vagy rá. Te vagy a legerősebb nő, akit csak ismerek, Lils, és ez nem holmi motiváló sablonduma, hanem sziklaszilárd tény. És nekem elhiheted, elég sok nőt ismertem már életemben - teszem hozzá, kizárólag a személyiségleírásom betartása végett. - Ha valaki, te meg tudod találni őt, márpedig nem te vagy az egyedüli, aki keresni fogja. Holnap ez lesz az első dolgunk, és biztos vagyok benne, hogy Sirius és Remus sincs ezzel másképp. Megbeszéljük majd ezt is és minden mást is. James rendben lesz. Ami pedig az otthonotokat illeti, szívesen látlak nálunk, ameddig csak szükséges. Sőt, ragaszkodom hozzá, hogy nálunk aludj. Nos, elég világos voltam? - kérdezem immár elmosolyodva.

Amint megérzem, hogy valószínűleg nem ez a legmegfelelőbb pillanat az ölelkezésre, elengedem őt és az aggodalmamat leplezve fürkészem az arcát. Tényleg szeretném eltalálni, mi a legjobb neki jelenleg és mivel tudnám kicsit megnyugtatni, de úgy tűnik, ezúttal nem jártam sikerrel. Nem szabadna, hogy magamból induljak ki: mikor Thea eltűnt, tehetetlen kamaszfiú voltam, persze, hogy kétségbeestem. Lilyvel egészen más a helyzet, természetes, hogy máshogyan is érez, másként reagál... Huh. Sosem értettem ezekhez.
- Én már nem tudom, mi lenne a megfelelő megoldás, Lils - suttogom lesütött tekintettel. Mindazok után, ami történt, ahány ember életét veszítette... Egyedül az tántorít el attól, hogy lesüllyedjek a szintjükre, hogy fogalmam sincs, képes lennék-e visszatalálni önmagamhoz, mikor véget ér. Ha véget ér egyáltalán valaha...
És legfőképp az, hogy tudom, az Azkaban lenne számukra az igazi szenvedés. Ezért éri meg betartani minden szabályt és harcolni.
- Természetes - vetek rá egy erőtlen mosolyt. - Egyébként nem mondott semmit az orvos?
Inkább megkérdezem, mielőtt elhopponálnánk. Ki tudja...

- Szóra sem érdemes - válaszolom megértően.
Nyugodtabb lennék, ha az orvosával is beszélhetnék erről, hisz jelen körülmények között alighanem akkor sem vallaná be, hogy bármi baja van, ha ezredjére kérdezném. Nem mintha nem bíznék benne, de amennyire ki van bukva...
Azzal viszont nem ártok neki, ha hagyom, hogy pihenjen, mielőtt meggyőződnék efelől.
- Rendben. Menjünk.

Amint hazaérünk, beágyazok Lilynek a megüresedett vendégszobában és tálcán viszek fel egy pohár vizet, üdítőt és whiskeyt, arra az esetre, ha nem tudna elaludni, vagy felébredne az éjszaka közepén.
- Szólj nyugodtan, ha mégis megjönne az étvágyad, vagy szükséged lenne valamire.