Amy & Louis - Roux's pub

- Milyen konkurencia? - mosolyodok el sandán, hátha egy pillanatra csúnyán merne nézni rám. Ismerem a féltékenységet, de még soha nem aggasztott. Egy kicsit tartok tőle, hogy Mémi ezen majd változtat, de közben várom is, mint a kisgyerek az első 3D-s mozit. Én úgyis tudom, hogy nincs oka rá. Meggyőzni erről pedig igazi élmény lesz.
Akkor is, ha csak Jojóval szemben lennének ellenérzései. Jojó? Hm. Nem túl lányos?
Hát persze, hogy elsősorban Amy véleménye számít, így ha nem hajlandó még egy szőrmókkal (ez most úgy hangzik, mintha én is pulikutya lennék, pedig büszke vagyok a csupasz mellkasomra és pofimra) együtt aludni, hajlandó vagyok kompromisszumot kötni. Kutya saját ágyikóba, bár nem bírom megállni, hogy ki ne nevessem az örömét.
- Barátnőt egyelőre úgysem kap. - Ha már egyikünk kénytelen volt alávetni magát… bele sem gondoltam még, hogy ez már monogámia… szóval ha már egyikünk vallást váltott, ő legyen csak szabad kishapsi.
Az éhes kedvesem már falna is, ezért készségesen feltápászkodom, majd már válaszolnék, mikor valami megmordul, én pedig kérdőn nézek a kutyára… Mire Amy beismerővallomást tesz. Nevetve húzom magamhoz az elpirult kis orcáját.
- Intézkedem, mielőtt engem falnál fel. - Puszit adok neki, aztán kézenfogva húzom magammal a "konyhába". A hűtőből előpakolok mindent, amit kellhet: természetesen a fagyasztott pizzatésztát, hozzáillő paradicsomszószt, paradicsomot, sajtot, meg amit még találok vagy amire rábök. Nincs túl nagy hűtőm és közel sem uralkodik itt Cavelier-helyzet, hogy bármi is ránkborulhatna, így ki is ürül, mire végzünk. Nem mintha számítana. Majd beindul az üzlet és jobb lakáshoz nagyobb hűtő jár majd.
- Na gyere, mi mindent kérsz? - A kicsi konyhában kicsi helyen kell elférni, így magam elé húzom (kizárólag helyspórolásból), a válla felett figyelem az eseményeket, férfiasan kibontom az olívásüveget, ha szükség van rá. Ha felpakoltunk, mehet a sütőbe, egy kis szerencsével fél óra... Addig pedig bízom benne, hogy úgyis elszalad az idő. És nem hal éhen a csajszi.

Jólvanna. Nyilván értem, mire próbál itt nekem célozgatni, de tagadásban vagyok, mintha egy teljesen új Louis lennék, akinek még csak meg sem fordul a fejében... semmi rosszaság. Legalábbis nem egynél több nővel. Főleg nem egyszerre!
- Úgy értem, nincs konkurenciád - magyarázom meg neki a dolgot, remélhetőleg elég érthetően, sőt, még magamhoz is húzom egy meggyőző csókra. Ha lenne kifogásom az új életstílus ellen, itt sem volna. De talán jobb, ha ezt megtartom magamnak, mielőtt akaratlanul is megbántom valami bunkósággal.
Kedves vagyok és önzetlen és figyelmes.
De a kutyámnak akkor is szabad élete lesz!
- Nem lenne - bólogatok egy kicsit talán túl lelkesen. Ez eszembe sem jutott. - Nem fogok kutyaovit nyitni. Mark soha többé nem látogatna meg. - Cavelier azt gondolja, hogy a macska jobb. Ettől függetlenül megengedem neki, hogy velem barátkozzon - amint hajlandó lesz újra szóbaállni velem, nem csak gyanúsan rövid és lényegretörő üzeneteket küldözgetni olyan témákban, amikről bizonytalan és gyenge pillanataimban kérdezném csak meg.
Mégis hogy kell az ilyesmit bebizonyítani? Kösz a semmit.
- Áhá, szóval már tervbe van véve. - Fogalmam sincs milyen módon és formában szeretne megenni, de ehhez a beszélgetéshez igazából nincs is arra szükség. - Csak tudd, hogy hiányoznék.
Ezért is jobb lenne, ha épen megúsznám az életet, időben elkészülnék a vacsoránkkal. Szorgosan próbálok tenni a nemes ügyért, majd a lánykát is bevonom a munkálatokba. Magától értetődő, hogy kihasználom a pici hely adta lehetőségeket.
Hát persze, hogy nem állom meg azt sem, hogy indiánnak fessem ki! Hol lenne úgy a móka? Persze, ugyanilyen készségesen segítek neki megszabadulni a felesleges paradicsomszósztól a szája széléről... vagy éppen az orráról. Fincsi. És imádom, ahogy durcásból nevetős lesz. vagy bosszúálló. Grr.
Az én csajom.

Túl sok lánnyal randiztam már ahhoz, hogy ne általánosítsak. Megteszem, kérlelhetetlenül életem a sztereotípiákat, de annál nincs is jobb pillanat, amikor Mémi minden létező ellenpéldával előrukkol.
Annyira imádom nézni, ahogy eszik, hogy az én éhes hasamat félretéve figyelem egy kicsit, csak úgy szórakozásból. Remélem, soha nem akar majd fogyókúrázni (mondjuk hova?), mert nem fogom hagyni, hogy megfosszon ettől az élménytől.
A tenyerébe csapok, amikor nyújtja, értem én, ízlik. Anyám főztjét és biztos imádná, annak nincs mirelit része. Anyám meg imádná, ha imádja. Komolyan elültette a bogarat a fülemben a kis rosszaság - azt hiszi, elő sem fordulhat, hogy hazarablom?
Természetesen evés közben nem állom meg, hogy ne csurranjon-csöppenjen valami a kis dögömnek, aki szintén kiszagolta a szakácstehetségem.
A tányérokat dolgunk végeztével csak a mosogatóba borítom, nem vagyok egy házitündér, de talán nem is bánja most. Legalábbis... büszke rám. Visszacsüccsenve készségesen ölelem át, most már tiszta kezeim a derekán és combján nyugtatva, puhán simogatva, még ha a selymes bőrét nem is érem most el.
- Le akarsz venni a lábamról, te nő?
Nem mintha nehéz dolga lenne, tekintve, hogy már ülök egy ideje (haha, az év vicce), de egyébként sem volt ez akkora nagy kihívás, hogy ilyen szép dicséretet érdemeljek. Persze, ezt nem mondom, a májamnak tetszik.
- Remélem..., tele... a... pocak. - Az orrom a nyakához fúrom, két puszi között éppen van időm kiejteni egy-egy szót. - Hálás vagyok, amiért, tetszik a pubos ötlet... Életed végéig sütök cserébe pizzákat neked - vigyorgok és egy kicsit meg is harapdálom - leginkább saját magamnak szeretném elvenni a szavaim súlyát. Miket nem beszélek.
- Maradsz estére, ugye? - Kicsit muszáj hátrabiccentenem a fejem, hogy láthassam (és gyorsan meg is győzhessem, ha valami kedvezőtlent szeretne felelni).

Az ilyen komolyan érzelmekre és vallomásokra még nem érzem felkészülve magam - egy csókra bezzeg bármikor! Nagyszerűen el lehet vele hessegetni a beszélgetést, és, ami a legjobb!, még alá is támaszthatom vele a szavaimat. Sosem kellett neki magyarázkodnom, nem tudom, most miért éreztem szükségét, de jobb is, ha ennyiben maradhat ez a dolog.
Természetesen igazat kell neki adnom: Mark lehet akármilyen kiállhatatlan is, akkor is meg fogom tűrni, sőt, igénylem a társaságát. Nélküle talán már Louis sem lehetnék. Persze, azzal is tisztában vagyok, hogy ez fordítva is így van.
- Félig? - Fintorgok is hozzá, de úgy nézek Mémire, mintha ő tudná megmondani a tutit. - Már rengetegszer bocsánatot kértem. - Kétszer biztosan. - Nem akarok már tovább nyalni, miután múltkor úgy kidobott. Mondjuk... Biztosan én is be lennék rágva, ha hazudna rólad... De nekem vajszívem van, nem tudnék ilyen sokáig fújni rá. Totál macskás a csávó. - Hát persze, hogy azért ilyen kis kényes, mert a fényesrenyaltszőrű dögöket részesíti előnyben. Mindenre megvan a válasz.
- Tán nem? - Húzom magamhoz felháborodva a lányt. - Biztos vagyok benne - vigyorgok rá magabiztosan és büszkén. Csak merjen megcáfolni és nem kap vacsorát!
Hát dehogynem. Mint mondtam, vajszívem van, és mint tudja (és mocskosul ki is használja), már levett a lábamról. Azzal, hogy évekig ellenálltam neki, kioffoltam az egész életre való ellenállásomat, és már egy picit sem tudok nemet mondani. Nem mintha bárha is elzavartam volna, ha az ölembe vetette volna magát, most is elégedett vagyok a minimális távolsággal magunk között. Imádom a puha kis kezét magamon, az illatát, meg ahogy dicsér. Az ilyen nyugodtan egyszerű pillanatoknak kellene örökké tartani a szörnyűségek helyett.
Bár valószínűleg nem csak üzleti érzékkel rendelkezem, de a törékeny pillanatokat is kivételes tehetséggel rombolom le.
- Éééés ha nagyon szépen kérlek, hogy mégse? - Először is, nagyon szépen nézek, aztán meglátjuk, ez mennyire hatásos. - Titkos dolgokról van szó? - Világunkban muszáj elfogadnom, hogy akadnak helyzetek, tények, események, amikről egyszerűen nem tudhatok. Szeretném magammal is megértetni, hogy le tudom nyelni ezt a békát. - Szívesen elkísérlek és majd becsukom a szemem... Kivéve, ha átöltözéssel jár a dolog. - Nagyon-nagyon nem akarom, hogy most magamra hagyjon. Értékelem az egyedül töltött időt, amit magamra fordíthatok, de mára már elég volt abból.
- Lécci?

Örülök, hogy ilyen megértő barátnőm van, támogassa csak a macskaellenességem, szükségem van a hátvédekre. Persze, nem Markkal szemben, vele elbírok, de a húgommal... A fenébe, hogy folyton visszakalandozok a családtémához!
- Milyen macskát? Van macskája? Szerinted... beszerzett egy macskát?! - Én erről semmit sem tudok, és ez nagyon zavar. Ők egy helyen dolgoznak, lehet, hogy Mark elhencegett neki valamit, hogy ő adja tovább nekem... hogy egy macskával helyettesít! Hát ez... Menten elájulok! - El kell rabolni. - Ez nem is kérdés. Amyre is szükség van, mert én csak hozzá sem nyúlok... Micsoda merénylet!
Azzal kapcsolatban, hogy hiányoznék neki, ugyanilyen magabiztos vagyok. Sőt, ugyanilyen magabiztosan emlékeztetem mindenre, magamra, hogy véletlenül se feledkezhessen meg rólam.
Nagyjából soha többé.

Habár az étel nagyon is jól sikerül, a hangulat nem marad az egekben. Egyrészt, túlságosan tele a pocak (szörnyű, de ez tényleg lehetséges), másrészt máris telhetetlenül kérdezgettem és rossz válaszokat kaptam. Nem is tudom eldönteni, kit hibáztassak ezért hirtelenjében.
Hát persze, hogy nincs közöm hozzá. Lebiggyesztem az ajkam, de ettől még ezt tiszteletben tudom tartani, még ha nem is ragadtat el a gondolat.
- Érdekel, hogy téged mi érdekel - pislogok rá áhítatosan. - Nagyvonalakban. - Mondom, tiszteletben tudom tartani. Főleg, ha utána megbizonyosodom róla, hogy nem kamikaze hadjáratban vett részt, mint jó barátom szokott.
Ragaszkodom! - Határozottan bólintok is a kijelentésemhez és közelebb húzom magamhoz a lánykát. Ejnye, hogy a munka, a munka folyton közénk áll, pedig én nem is dolgozom rendesen. Elég lehangoló, hogy ez megtörténhet, de az ígérete ezt némiképp képes ellensúlyozni. - Időre mész? - Órára pislogok, van egy digitális a hátam mögött, így eléggé ki kell facsarnom magam, de megteszem. Remélhetőleg... majd csak soká kell elmennie, és fél órán belül vissza is ér. Igaz?
Mindenesetre most annyi időnk még biztosan van, hogy hátradőljek vele, magamhoz szorongatva a kis törékeny mindenét.

Ha Amy nem is veszi elég komolyan a dolgot, én nem veszem észre - éppen eléggé letaglóz a hír ahhoz, hogy egy kicsit minden másról elvonja a figyelmem. Tisztában vagyok vele, hogy ez az én hibám, amiért elmondtam neki, hogy kutyát akarok - olyan aggodalommal nézek le Jojóra, mintha csak tudhatná, egy pillanatra mindenkit hibásnak gondolok.
Komolyan bólintok a javaslatára. Le kell számolnom a döggel.

Imádom, amiért ilyen reális. A szájából az előléptetés nem hangzik lányos álomnak vagy túlcsordult önbizalomnak, olyan egyszerű és igaz, hogy hülye lennék kételkedni benne. Meg egyébként is. Tudom én, hogy ügyi csaj. Tudom én.
További indoklás nélkül csókolom meg ezért, meg mert miért ne. Azt nem mondhatom, hogy a szaván fogom, mert lehetséges, hogy tényleg valami marha unalmassal foglalkozik, illetve hogy örök hűséget fogad a munkájának és soha nem lesz hajlandó megosztani velem a mocskos (és persze legizgalmasabb) részleteket.
Ez az egyik kezével elvesz, a másikkal ad szöveg is erről biztosít. Hát mégis ki tudna neki nemet mondani?
- Nagyon meggyőző tudsz lenni - dünnyögöm, és azon gondolkozom, vajon ki tudnék e húzni belőle legalább egy egy órás időkorlátot. Mert én nem vagyok sem reális, sem türelmes.
De inkább csak csöndben maradok, és úgy próbálom marasztalni még, hogy kényelembe pakolom magunkat és puhán futtatom ujjaim a hosszú hajában. Az ujjamra csavarom, de nem húzom meg, mint az oviban, csak megcsikizem vele az arcát, vagy bajusznak teszem neki. Nem mintha szeretném, ha bajszos lenne. Igazából végig sem gondolom, csak szórakoztatom magam és őt, amíg ennél többre agyban sem vagyok képes. Csúnya, erőigényes munka az emésztés, egészen elálmosodik tőle az ember...