Amy & Louis - r u free 4 me?

Amelia & Louis

Hangtalanul közelítek a bejárathoz a pihe-puha zokniba burkolózott lábaimmal, és már a kilincsen van a kezem, mikor rájövök, talán túlságosan elhamarkodott lépés lenne azonnal kitárnom az ajtót. Ki tudja, milyen látvány fogad.
- Ki az? - kiabálom fesztelenül, mire Jonathan kis híján kiejti a (mi mást?) western könyvét a kezéből.
- Amy, nem tudnál kicsit csendesebben...
Ám mire befejezné a mondatot, nagy valószínűséggel kintről érkezik a válasz, ugyancsak kiabálás formájában. Egyéb helyzetben egész biztos, hogy nem hallanánk, túl jó ahhoz a szigetelés.
Miután megbizonyosodtam róla a kukucskálón, hogy valóban Louissal van dolgom, kivételesen habozás és további ajtócsukás nélkül engedem be, majd intek a szobám felé. Jonathan csak biccent a vendégünknek, ahogy mindig, ezúttal is túlzottan elfoglalt egy normális köszönéshez. Edgar pedig... Nem is emlékszem, mikor találkoztam vele utoljára. Legtöbbször a saját bejáratú auror kanapéján alszik a munkahelyén, bár az is felmerült már bennem, hogy más is van a háttérben.
- Nos, beváltak a főzetek? - kérdezem őszinte érdeklődéssel, amint behajtom magam mögött a szobám ajtaját. - Jobban van a pasid?
Lehuppanok az ágyamra és törökülésbe húzom a lábaimat, a tekintetemet azonban le se veszem róla.

thanks

Amelia & Louis

Nevetnem kell a bemutatkozásán, bár nem tudnám pontosan meghatározni, miért: ennyire megkönnyebbültem, amiért ő ácsorog a küszöböm előtt, vagy ennyire örülök, hogy itt van? Alighanem mindkettő.
Széles mosollyal nyitok ajtót, bár az arckifejezésem talán borongósabb, mint szokott lenni.
- Ez esetben bejöhetsz, kedves baltás gyilkos - pillantok rá őszinte jókedvvel. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar viszontláthatom majd, főképp, mivel biztosan el sem mozdult Mark mellől az utóbbi hetekben.
- Louis - pirítok rá, mikor ruhástól bújik be az ágyamba, de ahhoz már nincs szívem, hogy kirángassam onnan. - Miért nem hopponáltál?
Hogy ne legyünk olyan távol egymástól, mellé kuporodok és úgy nézek le rá, miközben hallgatom.
- Valóban? - vonom fel a szemöldökömet, majd csintalan mosollyal kérdezek rá: - Biztos, hogy ő akar velem találkozni?
Biztos vagyok benne, hogy Mark hálás a segítségemért - már ha Louis beavatta a részletekbe -, viszont azt hiszem, kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy ilyen apróságokkal törődjön most, hogy visszakapta az életét.
- Hogy-hogy az enyém? - pislogok értetlenséget tettetve. - Fogalmam sincs, kire célzol. - Hogy még bizonyosabbá tegyem ezt, rándítok egyet a vállamon és megkérdőjelezhetetlen komolysággal pislogok rá.

thanks

Amelia & Louis

- Felelőtlen, vagy inkább merész? - kérdezek vissza vigyorogva. - Kettőnk közül egyébként is én jelentem a nagyobb veszélyt, már megbocsáss.
Például elég szörnyű lett volna, ha kizárom őt, vagy ilyesmi, ugye-ugye. Ehelyett beinvitálom a csodás kis lakásunkba, szinte el sem hiszem, hogy komolyan a berendezés részévé válik. Egy hónapon belül kétszer... Nem tudom, előfordult-e valaha ilyesmi.
De azt nem bánnám, ha nem akarna ennyire az ágyam részévé válni. Khm. Mármint úgy értve, hogy...
- Ágyból ágyba? - szalad fel a szemöldököm, már nem tudom, hanyadjára a társaságában. Ez kissé másképp hangzik, ami azt illeti, kissé sértő is számomra némely értelmezési lehetőség.
- A hopponálással? - Csak legyintek. - Edgar is állandóan pampog, de nem hinném, hogy lenne bármi valóságalapja. Ráadásul, ami téged illet... Miért jelentene veszélyt rád nézve?
Végül is sosem foglalt állást egyik oldal mellett sem, leszámítva persze, hogy Marknak segített. Dehát ugyanúgy megteszi a többi barátjával is, gondolom. Márpedig ők nem olyan kis ártatlanok, mint Cavelier.
- Sétálni, vagy füstölögni?
Tele vagyok bölcsebbnél bölcsebb kérdésekkel, nincs mit tenni.
- Elég sok mindent hallottam már tőled, ami nem volt úgy - nézek rá jelentőségteljesen.
Jó, legyen. Megadóan sóhajtok fel, hozzá hasonlóan mindenhová nézek, csak épp felé nem.
- Ne is említsd - válaszolom szemforgatva. - Tegnap óta máshol tökéleteskedik.
Vagyis majdnem. El kellett már küldenem egyszer-kétszer a nap folyamán.

thanks

Amelia & Louis

- Borzbarlang, Louis - javítom ki úgy, mintha én Amelia asszonyság, ő pedig kicsi Louie lenne. - A borzok veszélyesebbek mindennél.
Mégsem hazudtolhatom meg a hugrabugos mivoltomat. Még, hogy oroszlán! Caccogva rázom a fejemet, nem is értem, hogy merülhetett fel benne hasonló.
Nem tudom, hogy ezúttal miért nem színezi ki a történteket ahelyett, hogy elmondja a cseppet sem olyan... számára érdekes valóságot, miszerint eddig egy srác ágyában heverészett. Vagy most már... Oh. Oh.
- Szóval ezentúl fiúkkal is...?
Nem csodálom, ahány strigulát húzhatott már a lányokat illetően. Valahol mindent el kell kezdeni.
Na jó, tudom (remélem), hogy erről szó sincs, de egy kicsit magamnak is be kell meséljem ahhoz, hogy ne törjek ki röhögőgörcsben a feltételezéstől.
- Ó, értem, Mr. Titokzatos - vigyorodom el.
Na igen, sejtettem, hogy valójában ő húzódik a háttérben és nem Mark, főleg, mert már találkoztam vele egyszer, szóval nem kell minket bemutatnia egymásnak... Dehát olyan részeg volt szegénykém - mármint Louis -, hogy biztosan el is felejtette. Ilyen ismeretekkel tényleg nehéz lehet füllenteni.
Nevetnem kell rajta, milyen elszántan próbálja palástolni az örömét.
- Ilyen jó hírt közöltem volna? - kérdezem mosolyogva. - Vagy ez amolyan "én megmondtam" mosoly volt?
Az ő kérdéseire már nem válaszolok olyan készségesen, ehelyett ugyanúgy lesütöm a tekintetemet, ajkaimat egyetlen vonallá préselve.
- Nem, nem tett semmit. Meguntam - vonok vállat. Persze, ennél sokkal többről van szó, én viszont nem vagyok hajlandó beismerni. Neki nem.

thanks

Amelia & Louis

Képtelen vagyok elfojtani egy nevetést a felháborodásán, hisz miért is tenném, ha pontosan ez volt a célom?
- Csak rajta - teszem csípőre a kezeimet, mintegy megkérdőjelezve a bátorságát. Ha tudnám, honnan ered a sajátom, miközben a szívem a torkomban dobog...
Talán túlságosan szeretném, ha komolyan bebizonyítaná. Itt. Most. Velem.
Teljesen meghibbantam.
Próbálom ugyanolyan természetesen kiejteni a szavakat, ahogyan a kihívást is intéztem felé, de elég nehezen megy. Hisz ez az egész kizárólag miatta van. Hogyan mondhatnék többet erről? Hogyan nézhetnék a szemébe, miután bevallottam magamnak, hogy ő az, aki miatt egyik napról a másikra véget vetettem a hosszú idő óta kapcsolatomnak, amiről annyit áradoztam? Még ha egy egyszerű fellángolás lenne - de sajnos nem az. Hisz mindig is jelen volt közöttünk, jelen volt, és most újra eszembe juttatta, milyen, mikor a legapróbb mosolyától görcsbe rándul a gyomrom. Ha már attól is elakad a lélegzetem, hogy ennyire közel van hozzám.
Utálom, de képtelen vagyok levetkőzni, vagy irányítani ezt az érzést.
- Csak egy kicsit? - kérdezek vissza halvány mosollyal az arcomon. - Nincs semmi baj. - De én is hallom a hangomon, hogy minden mást sugall, épp csak ezt nem erősíti meg. - Hisz mondtam, hogy nem jelentett semmit.

thanks

Amelia & Louis

Egy egészen rövid, ám annál több szörnyűséget ígérő másodpercig elhiszem, hogy tényleg nem elég merész ahhoz, hogy kihasználja a lehetőséget és bebizonyítsa, mennyire is...
Majd mintha csupán egy csettintés műve lenne, minden kétségem elszáll, és basszus, ebben a pillanatban én is úgy érzem, mintha képes lennék rá, hogy szárnyakat növesszek. Úgy kapok utána, ahogy a fuldokló nyúl a mentőövéért; apró ujjaim szinte eltűnnek a sűrű tincsei között.
Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogyan megtörtént, vége szakad. Amint megérzem, hogy eltávolodik tőlem, én is visszavonulót fújok, már-már kétségbeesetten próbálkozva a szívverésem csillapításával, de csak arra vagyok képes, hogy legalább a vonásaimat rendezzem - és mindezt irgalmatlan nehézségek árán.
- Igen, öööhhhmmmm, azt hiszem, meggyőző volt. Khm. - Nyilatkozat vége.
Biztos vagyok benne, hogy az arcom nem lehetne vörösebb.
Fogalmam sincs, mi volt ez. Mi volt ez?
Mi-volt-ez?

- Nem kimondottan neki szólt a védelem. Tudod, hogy egyébként sem szeretem, ha olyan embert szidsz előttem, aki nem érdemelte ki, sőt, akit valójában nem is ismersz.
Ez már csak amolyan hugrás empátia, vagy inkább Meliás?
- És még jó, hogy védtem a folyamatban lévő kapcsolatomat. Azért nem volt az olyan rossz - nézek rá nagy szemekkel, mintha csak újból tudatosulna bennem, hogy ezzel vádolt.
Azzal, hogy az imént történteket emlegeti, nem ér el mást, minthogy újból zavarba jöjjek. Úgy érzem ha szóra nyitnám a szám, egy hang sem jönne ki a torkomon. Megbűvölve figyelem az ujjacskáit, amint az én lábujjacskáimmal szórakozik, és igyekszem erőt gyűjteni, de talán túl sok időbe telik, a helyzet kellemetlenségi foka pedig csak nő, nő...
- Semmi baj nincs, jó volt - hadarom kétségbeesetten, majd mikor leesik, mit is mondtam tulajdonképp, tágra nyílt tekintettel folytatom. - Nincs semmi meghallgatni való, egyszerűen csak ide állt az ablakom alá részegen, mert tényleg féltékeny volt rád, és elkezdett nekem siránkozni, hogy igenis szeret, és... nem bírtam. Úgyhogy repült.
Azt már nem említem, honnan eredt az aggodalma.

thanks

Amelia & Louis

A hajamat pakolgatva próbálom rendezni magamat, ahogy mindig próbálok rendezni minden mást is, a fejemben és máshol, de ugyanúgy szét vagyok szóródva, esve, hullva, ahogy körülöttem általánosan minden más is. Mint egy banános gyümölcs torta szelet, ami folyamatosan ide-oda rugózik, sosem szilárdulva meg, ezáltal pedig sosem törve darabokra. Mindennek van jó oldala, nem igaz?
Sosem volt még ilyen alkalom, hogy összepréselt ajkakkal és feszülő mellkassal viseljem a vigyorát. Mindenre vágyok csak erre az örökös és álságos önelégültségre nem. Tudom, hogy ő is élvezte annyira, mint én, tulajdonképpen le sem tagadhatná. Nekem viszont nem erre van szükségem. Azt akarom, hogy számítson.
- Ch, mardekáros - forgatom a szemeimet mosolyogva.
Borzalmasan frusztrált vagyok, életemben talán először, mert hát rajta kívül mégis ki lenne képes ezt csinálni velem? Nincs élő ember a földön, aki ennyire felforgatná az én kis nyugis világomat, mint Louis. Akinél egyszerre vagyok végtelenül biztos abban, hogyan gondolkozik és utasítom el a feltételezést is.
Több volt, mint gondolom?
Kevesebb, mint hiszem?
Persze, hogy már azt sem tudom, én mit gondolok. Vagy hogy mit akarok gondolni erről az egészről. Totálisan összezavarodtam.
- Gondoltam, hogy te el tudnál viselni egy szőke, szolival és push-up fürdőruha felsővel megspékelt iszapbirkózást - sóhajtok fel fáradtan, igyekezve figyelmen kívül hagyva az elszólását.
Nem, ez nem lehetett elszólás. Amelia! Szedd össze magad!
- Nincs semmi bajom a féltékenységgel - szögezem le lassan, ezúttal megfontolva minden egyes kimondott szavamat. - Az a bajom, hogy nem szeretem. Nem akarom, hogy olyasvalaki szeressen, akitől már... - Egy érintést sem viselnék el.
Mert nem te vagy.

thanks

Amelia & Louis

Csak forgatom a szemeimet az általam vetített lehetőség fokozásán, és fogalmam sincs, eközben miért hasít belém... féltékenység? Ha figyelmen kívül hagyjuk a tényt, hogy elméleti síkon mozgunk, akkor is furcsa ez az egész. Nem mintha először fordulna elő vele kapcsolatban...
- Miattad? - kérdezek vissza úgy, mintha még csak szóba sem kerülhetne ez az opció.
Miatta? Miért szakítanék miatta bárkivel is? Pff. Mázlim van, hogy képes vagyok póker arccal hazudni, ha vészhelyzet áll fent - ahogy most is.
- Hogyan? - Homlokom gyanakvó ráncba szalad, bizony, ilyet is kifejlesztettem már. - És miért akartál ennyire lebeszélni róla?
Ha foglalkoztatja annyira valami, hogy terveket szövögessen, az tényleg elég komoly problémát jelent. Ennyire azért nem volt gáz a srác, sőt... Ha el tudnám felejteni a rinyálását, vagy félre tudnám tenni azt az érzést, amit kiváltott belőlem, mikor hozzám ért, egészen biztosan megbocsátanék neki. Egy kockahasnak általában elég nehéz nemet mondani, ha még csini pofi is jár mellé. Csakhogy azután, hogy találkoztam Louissal...
Ez biztosan hülyén jön ki, pedig szó sincs arról, hogy ilyen könnyen eldobnék bárkit is egy új személy miatt. Azonban ő nem az, ó, cseppet sem. Mindig is ismertem és rajongtam minden porcikájáért, megszólalásáért; azért, aki. És kimondottan igazságtalan, hogy pont most tűnt fel, hogy eszembe juttassa mindezt, mikor ennyire jól klappoltunk a "vőlegényemmel".
Beszívom a levegőt, mikor a combomra teszi a fejét és a szemembe néz. Legszívesebben most azonnal...
- Szóval rám hárítod a felelősségedet a belógásod miatt - foglalom össze tárgyilagosan, majd elvigyorodok. - Legyen. "Bulizzunk" együtt.

thanks

Amelia & Louis

- Kinyitnátok végre az ajtót? - kiabálok ki jó szokásomhoz híven, mert én ugyan el nem mozdulok a tükör elől. Ennyi zúzódást! Pedig meg mernék esküdni rá, hogy alig talált el átok.
Szinte észre sem veszem, hogy már nem vagyok egyedül. Túlságosan leköt a kék-zöld foltok tanulmányozása; ha ezt tudom, egészen biztos összedobok egy gyors gyógyító bájitalt, vagy elrágcsálok valamit a nappaliból.
- Louis - fordulok végül hozzá. Nem mondhatnám, hogy túl sok ruha van rajtam, de ez már úgysem számít, mióta múltkor előtte kezdtem el öltözködni. Most lényegében csak azt folytatom, amit elkezdtem. Próbálok kevésbé boldogan mosolyogni, próbálok lassabban és kevésbé árulkodóan lélegezni. Nem megy. Itt van.
- Azt hittem, végül is bent találkozunk majd - jegyzem meg mellékesen. Pedig élveztem volna a rejtőzködést és a meglepetést. Nem mintha az álarc annyit segítene, hogy ne ismerjen fel, de egy akkora tömegben mégiscsak eltartana egy ideig.

thanks

Amelia & Louis

- Ne éld bele magad - nevetek fel.
Tekintetemmel követem az érintése nyomát, és érzem, hogy a karom máris libabőrös lesz. A felismerésre a különböző színű foltok mellé egy vörös pír is megjelenik az arcomon.
- Dehogy - mosolyodom el az aggodalmán.
Persze, ha így lenne sem vallanám be. Amelia Bones sebezhetetlen.
A megjátszott sértettségén csak a fejemet rázom, nem értem, miért nem megy el végre színésznek.
- Örülök, hogy itt vagy. - Bár ne lennék ennyire őszinte! Akkor nem árulnám el magamat minden egyes percben. Vagy csak nekem tűnik úgy, hogy ennyire nyilvánvalóak az érzéseim? Hisz más esetben is ezt mondanám... Igaz, egyszer sem fordult még elő tulajdonképpen, hogy más volt köztünk a felállás...
- Túl nagyszabású esemény ez ahhoz, hogy a meglévő ruhatáramból kutakodjak - legyintek. - Vagy hogy megengedhessem magamnak azt a luxust, hogy a bál napján válasszam ki a tökéletes darabot. Erről már lekéstél.
Hogy biztosítsam is efelől, a szekrényhez lépek, majd kitárva azt kiemelem a gondosan becsomagolt ruhát. Az abroncs már rajtam van, de a direkt öltözködésben még hasznát fogom venni Louisnak, nagyon is.
- Készen állsz a látványra?
Nem várom meg a választ, mielőtt széthúznám a cipzárt. Még az én lélegzetem is újra elakad a ruha láttán. Egyszerűen szerelmes vagyok belé. Felemelve a karomat hagyom, hogy a félbe hajtott rész is leomoljon, így pedig teljes hosszában nézhessük végig szemem fényét.
- Nos, itt az ideje, hogy segíts nekem.

thanks

Amelia & Louis

Alighanem a szívem is megáll egy pillanatra, mikor a tekintetünk összefonódik. Létezik, hogy valakinek a puszta közelsége is ilyen mértékű zavart váltson ki belőlem? Nem. Létezik, hogy Louis közelsége teszi ezt? Határozottan igen.
Anélkül lépek még közelebb hozzá, hogy tudatosulna bennem, mit csinálok. Tényleg, tulajdonképpen mit is?
- Valójában miért szerettél volna velem lenni?
Őszinteségi rohamom támadt, és úgy tűnik, őt is megfertőzte, szóval ostobaság lenne a következő ilyen alkalomra várni. Inkább megkérdezem most, amire kíváncsi vagyok, mint élesben, a tömeget túlkiabálva. Hátha a jelenlegi "öltözetem" blokkolja a kreativitását, ha homályos, félig igaz indokok kereséséről van szó.
Értheti a bálra, de az elmúlt hetekre is, hisz bármely napomra emlékezzek is vissza, szinte kivétel nélkül a részese volt.
- Nos, először is... - A lehető legóvatosabban engedem le a ruhát, hogy beleléphessek, majd a kellő magasságba húzom. - Szükségem lesz egy cipzározásra, és... Van az a sok, logó micsoda. Elég ha cipőfűzőre asszociálsz. Be kéne fűznöd és megkötni úgy, hogy megmaradjon ezen a szinten és lehetőleg ne csússzon le rólam.
Tudom, hogy számára az utóbbi kitétel is elég necces, de remélem, ettől függetlenül rábízhatom.
Kellemes borzongás jár át az érintésére, miközben a ruhámmal munkálkodik. Tudom, hogy direkt csinálja.
- Aztán jól húzd meg, ne finomkodj itt nekem - próbálom viccelődéssel elütni a zavaromat, bár ami azt illeti, ez tényleg egy fontos instrukció. A végén még úgy nézek majd ki, mint egy deszka.
- Kitalálom: nyakkendőkötés.
Legalábbis eddig nem mertem mással azonosítani azt a bizonyos dudort a gatyájánál.
- Miután megtudták, hogy megyünk, biztosan lefújják. Túl egyértelmű lenne - legyintek széles mosollyal az arcomon, majd megfordulok. Úgy tűnik, Louis tökéletes munkát végzett a fűzővel, bár fogalmam sincs,hogy lehetséges ez. Ámulva pillantok végig a tükörképemen, mielőtt visszafordulnék hozzá.
- Nos?

thanks

Amelia & Louis

Elmosolyodom a válaszát hallva, és közelebb lépve apró csókot lehelek az arcára. Értékelem, hogy őszinte hozzám, és... nos, azt is, amit mondott. Annak ellenére, hogy minden percben figyelmeztetnem kell magamat, hogy ne gondoljak többet bele annál, mint ami. Tisztában vagyok vele, nem lenne egészen alaptalan a részemről, egyenlőre viszont okosabb lesz a felszín és a tények biztonsága mellett maradnom.
- Édesem, még a fűző igazi korszakában sem tudták megcsinálni a férfiak.
Bár azért felmerül bennem, hogy egy futó, titkos együttlét után nem volt ott egy cseléd sem, aki segíthetett volna. Szóval, talán a Louishoz hasonló férfiaknak mégis sikerült annak idején.
Nevetni kezdek a viccelődésén, majd ugyanolyan hirtelen el is hallgatok, mikor elkezdi szorosra húzni a fűzőt. Hűűűhhaaa, mondanám, ha egy szót is ki tudnék préselni a számon, de sajnos már a tüdőmnél megreked a folyamat.
- Ezt vegyem ajánlatnak? - kérdezek vissza, amint újból levegőhöz jutok. Vagy a levegő jut el hozzám.
- Szó sincs erről. - Hogy még inkább érzékeltessem vele az ártatlanságomat, felemelem a karjaimat is. - A dudort vettem észre a nadrágodnál.
Szerencse, hogy háttal áll nekem, így nem láthatja, mennyire elvörösödöm a saját, félreérthető mondatom hallatán. Halkan, feszesen nevetek fel, lévén nem is tudnék másképp. Azt hiszem, beletelik egy kis időbe, mire hozzászokok a ruhámhoz.
- Persze, segítek.
Amint elkészül a fűzővel, a tükörhöz lépek, hogy végignézhessek magamon, de legfőképp rajta. Látnom kell az arcát, mikor először pillant meg.
És nem is csalódom.
Sugárzó mosollyal pördülök meg, így szembekerülve Louissal.
- Ne butáskodj - rázom a fejemet zavarba jőve. Biztos vagyok benne, hogy lesznek nálam ezerszer szebb nők is, ezerszer szebb öltözékekben.
Szótlanul sétálok hozzá és fogom a kezembe a nyakkendőjét. Mielőtt elkezdenék vele munkálkodni, emlékeztetem magamat, hogy ne felejtsem el egy varázslattal kisimítani a ruhadarabot, mielőtt elindulnánk. A közelségétől, ahogyan mindig, ezúttal is elfelejtek levegőt venni. Szerencse, hogy ráfoghatom a fűzőre. Mégis azon igyekszem, hogy ennél is kevesebb távolság legyen közöttünk. Érzem magamon a leheletét, a karom újra és újra a felsőtestét súrolja, ahogy a nyakkendővel szórakozok.
De, mint ahogyan a nyakkendőkötések általában, ez a pillanat is hamar elszáll, én pedig erősen dobogó szívvel lépek hátra.
- Inkább én leszek az, akire irigykedni fognak.

thanks