Louis&Thea

Már bánom. Bánom, hogy megbeszéltük ezt tegnapelőtt, bánom, hogy felhívtam, mert igenis... A fenébe! Komolyan azt hittem, hogy jóban lehetünk, de most már biztosan tudja, hogy ezt is elcsesztem, és most már csinálhatok bármit... és abban is biztos vagyok, hogy nem fog eljönni, mert mégis miért jönne? Én barom mégis itt vagyok, hátha; legalább azt ne vágja a fejemhez, hogy nem tudom a megbeszéltekhez tartani magam.
Elég szar estém volt, és az sem könnyít a lelkemen, hogy tudom, a másik kettő is ugyanúgy vergődött, mint én, sőt... Sosem volt még ekkora lelkiismeretfurdalásom, sosem, pedig már három hónapja ezt mondogatom.
Egy hintán ücsörgök és időnként sebesült ebként nyalom meg a felszakadt ajkam. Amikor meglátom Thea alakját közeledni, nem is tudom, mennyi az idő, az is lehet, hogy egy órája várok, de nem is számít. Idegesen állok fel és sietek eléje, mert basszus, essünk túl rajta. Biztosan nem azért jött, hogy elkísérjen a menhelyre, nem, ő is be akar nekem mosni, elég harcias kis csaj volt mindig, miért most ne követné élete párját az igazságszolgáltatás eme csodás módjában?
Zsebre dugott kézzel állok meg előtte, és bár először megpróbálom megfejteni a pillantását, túlságosan is lehetetlen a feladat ahhoz, hogy sokáig álljam. Aztán a csöndet sem bírom az örökkévalóságig. Rosszalkodó, rajtakapott óvodásnak érzem magam, pedig ez sokkal nagyobb baj, mint amit egy ovis okozhatott volna.
- Figyelj... Mark legalább üvöltözött egy kicsit - motyogom a cipőmnek. - Sajnálom, Thea, nagyon elszúrtam ezt az egészet, de... - Nem mondhatom, hogy most már minden rendben lesz, mert ahhoz semmi közöm. Tudom, hogy Mark idővel túl fogja tenni magát a titkolózáson, abban viszont nem vagyok biztos, hogy Theával is ilyen könnyű dolgom lesz. Valaha. Francba. - Bocsáss meg. - Veszem a bátorságot újra felnézni rá, de azért felkészítem magam a kemény kis öklére a képemben. Merlin lássa lelkemet, még meg is érdemelném.

Direkt kínzom magam az emlékkel, amikor kirángattam a házából és beszélgettünk, és bevallottuk, hogy nincs is okunk egymást gyűlölni. Gyorsan adtam neki. Attól félek, hogy örökké ilyen megbízhatatlan maradok, és nem is kellene soha felelősséget vállalnom semmiért. Egy részem megkönnyebbülne, ha nem jönne el, egy másik éppen a jelenlététől nyugszik meg egy kicsit.
Nem bírom a csöndet, így szinte rimánkodom, hogy üvöltse le a maradék szál hajaimat is, csak legyek túl rajta - más már úgysincs, aki ezt megtehetné.
- Nem.
Nem foghatom Markra, hogyan kérhetett volna rá, miközben nem is volt eszénél? A szülei. Nem akarták elmondani senkinek, ezt csak tiszteletben kellet tartsam. Nem? Már bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, kihez kellene igazodnom és kivel mehetek szembe. Nem akarok magyarázkodni, hogy csak jót akartam, mert igazán nem is gondoltam végig. Ki tudta, hogy felkel e még valaha? Épp elég volt, hogy négyen reménykedtünk.
Még az sem szólhat mentségemre, hogy a terhességét sem adtam ki, hiszen… Azt már tényleg a saját kútfejemből tálaltam ki, Thea sosem mondta, hogy titok. Azt hittem, tapintatos vagyok és nem keverem a kását, most mégis utál a legjobb barátom, mert nem pletykáltam el neki valamit. Biztos vagyok benne, hogy Thea is dühös és ezt nem bírom ám így sokáig.
Erőt veszek magamon és felpillantok rá, igyekszem közvetíteni a megbánásomat, de nem esni színészi túlzásokba. Nem akarom, hogy hazugnak higgyen.
Főleg úgy, hogy igazából nem is hazudtam, csak nem árultam el valami fontosat… Viszont nem kekeckedem, csak egy kissé megilletődve nézek rá. Erre nem számítottam.
- Markról vagy semmiről? - kérdezem óvatosan, de egy kicsit mégis elviccelve. - Megígérem. - Magamnak is. Soha többet nem kerülök ekkora szemétdombba.
Egy pillanatnyi hezitálás után felényújtom a kisujjam. - Barátok, ugye? - Ezennel ünnepélyesen esküszöm, hogy nem hazudok többet Althea Morgan barátomnak. Bárcsak a másikkal is ilyen könnyen ment volna! De az már csak természetes, hogy magasabbról nagyobbat zuhan az ember bizalma, mi? Nem kellene csodálkoznom.

- Mi..? Én... - Megloptam? Azt hittem, a barátom lett, erre kiderül, hogy inkább csak az áldozatom? Rémálom ez az egész. - Sajnálom.
Nem tudom, hogy hogyan kérhetnék bocsánatot ezért az egészért, egyelőre viszont csak szavaim vannak. Azt hittem, Markkal lesz könnyebb, de most Thea az, aki nem terrorizál... túlságosan. Fáradt vagyok ebbe az egészbe, szeretnék végre máson rágódni. Bármi máson. Három hónapja arra vártam, hogy Mark felébredjen, de most minden tönkrement miattam. Az meg sem fordul a fejemben, hogy ezért Mark lenne a hibás vagy hogy maradt volna úgy, mert még mindig inkább életében utáljon, mint Merlin mellől szeressen. Megoldom.
Hiába mondja, hogy nem viccelődünk, el kell fojtanom a mosolyt a megölésemmel kapcsolatos megjegyzésén. Nincs vele egyedül. Össze kéne ültetnem a családommal, imádnák egymást. És ezt még csak nem is viccből mondom.
- Örülök, hogy visszafogod magad. - Újra próbálkozom, hátha képes leszek megtörni a jeget. Azt nem is gondoltam volna, hogy majd a kisujjesküm lesz a siker kulcsa, viszont a bizonytalansága utáni mosolya elűzi a viharfelhőket. A nagyját.
Legszívesebben most azonnal megölelgetném, de nem vagyok olyan, a mi barátságunk meg egyébként is gyerekcipőben jár még ahhoz.
- Köszönöm. - Rászolgálok majd. Markot is meggyőzöm majd. Minden lesz majd valahogy, csak most még fogalmam sincs, hogyan.
Ahhoz pedig még nincs elég bátorságom, hogy Theától kérjek útmutatást. Mintha egész életemben mások tanácsaiból éltem volna.
- Itt van a menhely nem messze - biccentem a fejem a megfelelő irányba. - A kóbor dögöt elkapták nemrég, úgyhogy már nem láttam egy ideje. Lehet, hogy ott lesz ő is. - Valakinek biztosan javára szolgál, hogy nem az utcán fogjuk hajkurászni szegény párát.
Mutatom is az utat, hogy menjünk, mert itt ácsorogni nem lenne célravezető. A pár saroknyi táv alatt pedig még beszélgethetünk... Lehet, hogy a kutyáknál maradni okosabb döntés volna, de mintha nehézséget okozna számomra okosan gondolkozni.
- Hogy vagy?