Nem akartam szeretni őt, (...) ki akartam irtani szívemből a szerelem csíráját is, de most, hogy újra láttam, ezek a csírák új erőre kaptak, kizöldültek. Szeretnem kellett, pedig rám se nézett.
Egy hónapja lakom Cavelieréknél, és a fizetésemből úgy tűnik, már csak egy másik hónapot kell náluk töltenem, hogy utána már én is megengedhessek magamnak egy lakást. Mióta ide kerültem, biztos lettem az érzéseimben Lys iránt. Bár először kételkedtem, és csak a viszontlátás örömére fogtam heves érzéseimet, ez később sem enyhült. Sőt, csak fokozódott, ahogy jobban megismertem az immár felnőtt Alyset. Bájos mosolyát, őszinte kedvességét, és ártatlanságát. Az életkedvét és optimizmusát, amivel az élethez hozzááll. Szeretem a szüleihez, és a bátyjához való hozzáállását. Hogy a beteg anyja, és korlátozott apja mellett képes egyedül megküzdeni az élet nehézségeivel. Hogy sikerült egyedül kilábalnia abból a katlanból, amibe nem rég került. S eközben talán észre sem veszi, hogy ő tartja össze a családot. Hogy miatta jár haza Mark, hogy az apja miatta jön ki a dolgozó szobából, és hogy az anyjának ő a legnagyobb lelki támasza.
Ezt látva én mégis el akarom szakítani ebből a házból, mert úgy érzem egyikőjük sem becsüli meg mindazt az áldozatot, amit ő hoz értük. A saját világukba feledkezve, nem látják őt, nem törődnek vele. Őt, akinek viszont a családja a világa.
Önző vagyok, mert ezt elakarom venni. El akarom fordítani a tekintetét, hogy ne nézze a hálátlanokat, és csak engem lásson, aki másra sem vágyik, mint hogy elkényeztesse, és szerethesse úgy ahogy van. Olyannak, amilyen. Mert én látom őt, látom az igyekezetét és a mindennapos küzdelmét. Látom a holnapba vetett hitét és azt a gyermeki bájt, amit minden rossz ellenére megőrzött magában.
Amikor megérkeztem Mark belém beszélte, hogy nem vagyok tisztességes férfi, ha nem vallom be Alyse-nek az érzéseimet. Akkor nem értettem egyet vele, és még most is vannak kételyeim, de úgy döntöttem ma férfi leszek. Ma van édesanyám halálának évfordulója és Lys ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön velem a sírhoz. Apával minden évben reggel tájt eljöttünk ide, letisztítottuk a sírt, és közben elmeséltük anyának mi történt velünk. Aztán hazamentünk és kimentünk horgászni a közeli tóhoz. Nem beszélgettünk, csak csendben elfoglaltuk magunkat. Mindegy, hogy munkába kellett volna mennie, vagy nekem iskolába. Ez a nap a mi kis csonka családunké volt.
Mára szabadságot vettem ki. Találkoztam apával a temető előtti kerítésnél, majd együtt mentünk a sírhoz. Mindent úgy csináltunk, mint eddig minden évben. A különbség csak annyi volt, hogy nem mentem vele vissza Bulgáriába. Itt maradtam és vártam a délután két órát, hogy Lys visszaérjen a minisztériumból.
Amikor kettőt üt az óra, Lys egy csokor fehér krizanténnal lép be a ház ajtaján.
- Krizantén? - kérdezem. Ő zavart mosollyal bólint, én pedig nem állom meg, hogy ne öleljem magamhoz.
- Köszönöm. - Csak ennyit tudok kinyögni, mert nem tudom mi mást mondhatnék még. Öt év után is emlékszik, hogy ez volt édesanyám kedvenc virága. Ez több, mint amit egy legjobb baráttól elvárhat az ember.
A sír felé csendesek vagyunk. Bár ma már voltam itt, most egy kicsit más jellegű látogatásra készülök. Hirtelen azt sem tudom megmondani mitől félek jobban. Bemutatni anyának mint a szerelmemet, vagy Lysnek bevallani, hogy ő az. Talán a kettő egyszerre okozza a gombócot a torkomban.