Emmeline & Ivory

A Próféta által lehozott cikk és Chris levele óta látványosan kevesebbet aludtam. Az éjszakák némaságában, a hideg hitvesi ágyban órákon át őrlődtem gondolataim sűrűjében, de a legrosszabb az volt, hogy hiába kerestem, nem leltem kiutat. Hallgattam Levin egyenletes lélegzetvételeit, eltűnődve rajta, mennyire hidegen hagy, hogy egy szinte ismeretlen férfival osztom meg az ágyam, akinek nem ismertem a gondolatait, és aki az enyémekre sem volt kíváncsi soha. Vajon a szívem is éppúgy kihűlt volna, mint Chris bátyjának és a feleségének holtteste? – jutott eszembe. Ilyenkor a másik oldalamra gördültem, a hátamat fordítottam Levin felé, és szerettem volna álomba sírni magam, de szemeim szárazak maradtak.
Reggel ugyanott folytattam aztán, ahol tegnap abbahagytam; pedig a reggeliző asztal mellett gyakran kívántam, bár nyelné félre Levin a pirítóst, és fulladna meg. Szerettem volna az arcába vágni, hogy gyűlölöm őt és a fajtáját, nemcsak az undorító rémtetteik miatt, de azért is, mert miattuk rá kellett döbbennem, hogy hallgatásommal és összeszorított szemeimmel nem különb, csak gyávább vagyok náluk. Hitvány, meghunyászkodó – éppen olyan, mint az anyám.
Napok teltek el így, kifelé mosolyogtam, belül lázongtam, de semmi sem hozott megkönnyebbülést vagy vigaszt, és nem is tudtam, hogy hol keressem azokat. Aztán egy unalmas, szeles délutánon, mikor a szalonban ücsörögtem, lábaimat plüssbélésű zsámolyon pihentetve, a manóm éppen a Prófétából olvasott fel, de gondolataim messze jártak, rég elmúlt napok emlékeiben barangoltak - mikor eszembe jutott Emmeline. Hosszú ideje nem gondoltam már rá; őt is eltemettem, ahogy sok más dologgal tettem, amik nem fértek bele az új életembe.
Valamikor barátok voltunk, amikor még mindketten a Hollóhát növendékei közé tartoztunk. Szerettem és nagyra becsültem Emmeline-ben a bátorságát és az egyenességét, amiből bennem csak kevés volt. Aztán eltávolodtunk - akkor láttam őt utoljára, mikor a végzős éve végén leszállt a Roxfort Expressről. Az én hibám volt; Voldemort abban az időben kezdett mozgolódni, Emmeline-ben pedig akkor is volt bátorság és erő, míg én teljes vállszélességgel hű maradtam a családomhoz.
Nem cselekedhettem másképpen, ezernyi körülmény kötött gúzsba – még így, évek távlatából visszanézve is így gondolkodtam. De nem kellett, nem szabadott volna eltaszítanom magamtól Emmeline-t, vagy legalábbis magyarázattal kellett volna szolgálnom, de én nem tettem. Akkor már tudtam, az apám kinek szánja a kezemet, és azzal is tisztában voltam, hogy Emmeline barátsága nem fog beleilleni abba az életbe, ami rám várt. Én ezen az oldalon álltam, ő az ellenkezőn… De talán ez most megváltozott.
A múltbeli baklövéseim felett érzett szégyen halvány pírjával az arcomon, de előttem eddig ismeretlen elszántsággal álltam meg az ajtaja előtt. A házimanómat magammal hoztam, és mikor a birtokot szeltük át sietve, megkértem, mondja el, mit lát. Hallottam a csobbanást, és elmosolyodtam, mikor a manó suttogva tudósította, hogy a roxforti tó lakója, a nagy polip éppen egy hugrabugos fiút rövidített meg a süvegével.  
Mosolyom azonban elhalványult, mire a jól ismert úton eljutottunk az SVK tanári irodához, amit jelenleg Emmeline birtokolt. Ez valamiképpen furcsa érzés volt, mert a lelki szemeim előtt még mindig az emlékeimben szereplő hollóhátas lányt láttam; azt, aki a barátnőm volt.
De ez a felnőtt Emmeline, akinek saját irodája volt az iskolában, akit a diákok professzornak hívtak, ismeretlen volt előttem. A torkomban gombóc nőtt a gondolatra, mégis bekopogtattam. És ahelyett, hogy elfutottam volna, mint azt oly sokszor tettem, ha akadályba ütköztem, most előre indultam.
A szoba ajtaja halkan becsukódott mögöttem, én pedig csupán néhány lépést téve előre, megálltam, de az idő, míg arra vártam, hogy Emmmeline megszólaljon, borzalmasan hosszúnak, már-már végeláthatatlannak tűnt.

Az ősi kastély falának kövei közt megszorult a borzongató hűvösség, márvány padlózatán pedig hidegen koppantak ruganyos lépteim. Csönd ült a folyosón, az ajtók csukva voltak. Mögöttük minden bizonnyal diákok ültek a padokban, pennával a kezükben, lecsukló fejjel és becsukódó szemekkel, és tanárok álltak a katedrán, McGalagony, Flitwick professzor és más, új arcok. De itt a folyosón egyedül voltam a gondolataimmal, ahogy a Dolohov kúria széles, tágas tereit járva is mindig hatalmába kerített a magány érzése, itt mégsem volt olyan hideg, mint otthon. Ott a csönd fojtogató és nyomasztó volt, a hideg pedig csontig hatoló. A falak, melyek között Dolohovok generációi nőttek fel, engem, az idegent összenyomtak. A Roxfort azonban a második otthonom volt - vagy inkább az egyetlen, ha úgy tetszik.
Engedelmesen leereszkedtem a székbe, melynek háttámláján és karfáján előbb végigsiklottak ujjaim. Gyűlöltem, ha a manó – vagy bárki –annyira ki akart szolgálni, hogy szinte alám tolta a széket, mintha önállóan egyetlen lépésre is képtelen volnék. Gyűlöltem, mert az emberek kiszolgáltatottnak gondoltak, így pedig gyengének és gyámoltalannak is, akivel számolni sem szükséges.
Emmeline élénksége, meglepettsége, amint egy szuszra mindent elhadart, apró mosolyt csalt az arcomra. Ő úgy látszik, szívélyesebb vendéglátó volt nálam, aki olyan begyakorolt nyájassággal tudtam fogadni a látogatókat, hogy még a teához felszolgált édes teasütemény is hamuvá lett a szájukban. Igen, ezért az életért mondtam le Emmeline barátságáról akkoriban.
Megrovásán csak mosolyogtam. Ez – az illedelmes viselkedés - volt az egyetlen dolog, amit istenesen belém vertek már gyerekkoromban, de úgy néz ki, még ebben is tudtam hibázni.
- Bocsáss meg, hogy csak így, bejelentés nélkül betoppantam hozzád. Tudom, írnom kellett volna… de képtelen lettem volna annyit várni. – Fegyelmezett hangom megbicsaklott, egyszerre kiléptem a megtanult, biztonságos formaságok közül.
- Haszontalan ostobaság felhánytorgatni a múltat, de tudnom kell, Emmeline, haragszol rám még azért, ahogy akkoriban viselkedtem? Ha számít valamit, sajnálom. Őszintén sajnálom.
Egyedül voltam a félelmeimmel, és barátokra lett volna szükségem; nem azokra a hamis ölelésekre és kedveskedő frázisokra, amiket az arisztokrata szalonok hölgyeitől kaptam, hanem igaziakra, de nem feledkezhettem meg magamról annyira, nem tehettem ki magam akkora szégyennek, hogy ezt bármiképpen eláruljam Emmeline-nek. A büszkeségem mögött már nem volt semmi, de azért felvetettem a fejem, és megkeményítve a szívem erőltettem vonásaimra öntudatos nyugalmat.

Pofon vágott, pedig jobb és kedvesebb fogadtatásra aligha számíthattam. Sőt az sem lepett volna meg különösebben, ha ajtót mutat anélkül, hogy meghallgatta volna az ostoba kifogásaimat, amiket gondosan összecsomagoltam, és mint masnival átkötött ajándékot, nyújtottam át neki. Hiába igyekeztem felkészíteni magam lélekben arra, hogy most vállalnom kell a felelősséget az akkori gyáva cselekedeteimért, mégis fájt, mikor azt mondta, hogy csalódott. Olyan egyszerűséggel tette ezt, amilyen természetességgel kijelentette, hogy nem haragszik, utóbbit mégsem hittem el egészen.
Ujjaim között morzsolom ruhám anyagát, feszült vagyok, nem tudom, jól tettem-e, hogy idejöttem. Az egy dolog, hogy szembesülnöm kell a szégyenemmel, és azzal, hogy mit jelent eljátszani egy barát bizalmát, aztán mégis, mint kivert kutya, visszaoldalogni…Emmeline-nek fogalma sem lehet róla, mibe kerül egy magamfajtának lemondani a büszkeségéről, hogy micsoda kínokat áll ki egy arisztokrata, amikor térdre kényszerítik - de eközben még pengeélen is táncolok. Mintha csak a szakadék széle felé rohannék.
Mosolyt festek ajkaimra.
- Te másképp döntöttél volna, tudom, de te jobb ember vagy nálam. – Csak egy kicsit hízelgek. És közben lenyelek egy kevés kesernyés epét, mert nem mondhatom, és nem is mondanám ki soha, hogy még nem járt a cipőmben, nem tudja, mit jelent Yaxley-nek születni, különben nem beszélne így.
Ami köztünk történt, talán sosem esik meg, ha a körülményeink nem képeztek volna akkora szakadékot közöttünk. Ez volt a kulcsa egymás meg nem értésének, ebből adódtak a konfliktusaink, aztán ez vezetett el addig, hogy évekig nem beszéltünk egymással. Megoldani ezt a gondot lehetetlen, de nagyobb kompromisszum-vállalással talán kezelhettük volna.
-Nem, megint csak nem pusztán a lelkiismeret furdalás, a baráti érzés és ehhez hasonló önzetlen dolgok vezettek. – Kikacagom magam. Mert hiába számított Emmeline barátsága, talán sosem szántam volna el magam arra, hogy felkeressem őt, ha a szükség nem hozza úgy, hogy nem marad más választásom. – Emlékszel, hogy hatodikban ki volt a vőlegényem? Chris Rennford, a Mardekárba járt, évfolyamtársunk volt – magyarázom, majd kis szünetet tartok, és végül úgy döntök, hogy mindent elmesélek. Mit nekem már a büszkeség!
- A bátyja egy sárvérű nővel alapított családot. Ez persze vérárulásnak minősül, amiért az aranyvérűek kiközösítették a Rennfordokat, de erről talán te is hallottál. Ez volt az oka az eljegyzésünk felbontásának is, és annak, hogy most Mrs. Dolohovval beszélsz. – biggyesztem le ajkaimat.
– De ez nem volt elég. Alig egy hete kivégezték Chris bátyját és a családját. Halálfalók tették. –Emmeline nem tudja, hogy mit jelent nekem a Rennfordok meghurcoltatása. Lehajtom a fejem, úgy folytatom. – Amikor a nővérem ezt megtudta, nevetett, és azt mondta, megérdemelték. A férjemnek említeni sem merem a dolgot, mert tudom, hogyan vélekedik, és mikre képes. Nem látod úgy, hogy veszett farkasokkal vagyok körülvéve? – Keserű mosollyal emelem fel a fejem, és örülök a sötétségnek, annak hogy nem kell látnom Emmeline arcán az érzelmeket.
- Nem kertelek, üzletet szeretnék kötni. Információval szolgálhatok a férjem és a halálfalók tevékenységéről, cserébe pedig csak jóindulatot és védelmet kérek a Rendtől. Emmeline, segíteni szeretnék, de csak így tudok. – Előrehajolva felé nyúlok, az asztalon tapogatódzom a keze után, mintha azt remélném, hogy ha elérem őt, akkor majd nem utasíthat el, nem hagyhat magamra. Mióta beléptem az irodájába, most először engedem, hogy az érzelmeim egy pillanat erejéig eluralkodjanak fölöttem. Egyrészt kétségbe vagyok esve, segítségre van szükségem, másrészt félek, mert miután kimondtam a szavakat, rádöbbentem, hogy azt ajánlottam fel Emmeline-nek, amiben már gyakorlott vagyok: árulást.