Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
- Terveztél értesíteni az új lakcímedről? - szólalok meg a lehető leghiggadtabban a telefonba, amint meghallom a hangját. Utálom ezt csinálni. Borzasztó úgy beszélni, hogy nem látom minden reakcióját azonnal, de nincs más mód. Dumbledore valószínűleg nevet a drámánkon, mert nem volt hajlandó elárulni, hová költözött a régi SVK tanár, az új pedig, bármily meglepő, semmit sem tudott. Pedig az lett volna a legjobb, ha egyenesen arra vehetem az irányt és nem kell a jóindulatára bíznom magam. Egy bagolyra vagy mugli üzenetre sem válaszolt túl terjedelmesen, én pedig türelmes voltam - eddig a napig. Erre ma már nem is találom ott, ahol élnie kellene? Szó sem volt költözésről. Nem terveztem ilyen stresszesre ezt a napot. Tisztában vagyok vele, hogy nincs jogom felkapni a vizet, ezért vártam ki nyugalomban a hazautat. Valószínűleg megőszültem, mire visszaértem Londonba, de így legalább képes vagyok viszonylagos kontroll alatt megosztani vele a sérelmeimet és információkat szerezni a tartózkodási helyéről. Mintha nem lenne ez az egész nevetséges! De persze, hogy nem fogok beleszólni az életébe. Tudom, hogy tudja, mit csinál, egyedül az a részlet zavar, hogy én nem tudok róla. Hogy történhet, hogy minden info átfolyik rajtam, de Emmeline mindig megtalálja a módját, hogy engem kihagyjon a dolgaiból?
- Terveztél értesíteni arról, hogy meglátogatsz? - Erre legyen valami ütős visszaszólásod, Prewett. Tudtam, hogy újból elfelejt majd szólni, mielőtt meglátogatna, így hát csak azért sem értesítettem a költözésemről. Még mindig ráfér egy kis tanulás, szóval úgy gondoltam - minden bizonnyal szakmai ártalomból -, hogy igazán megérdemel tőlem egy utolsó órát, mielőtt végleg elhagynám a pályát. Ez olyan nagy bűn? - Hiába próbállak jó modorra nevelni, úgy tűnik, már egy köszönésre sem futja - teszem hozzá csipkelődve, miközben szó szerint kicsippentem a lábujjaim között ténfergő vattákat. Most, hogy végeztem a falak festésével, ideje volt máshol is nekilátni a munkának. Elégedetten szemlélem a végeredményt, először a kezemen, majd a lábamon végigtekintve. Tökéletes. - Nos, miben lehetek a segítségére, Mr. Prewett?
Sosem értettem, mi értelme olyan kérdéseket feltenni, amikre úgyis tudja a választ. De ha már ez jelenti a tanár-karrierje végét, egy pillanatra lehetek még jó diák. - Nem. - Ettől persze nem fog megváltozni semmi, mert a látogatásaimnak pontosan ez a lényege. Ki akar kiszámítható vagy várt pillanatokban feltűnni valahol? Éppen megtapasztaltuk, milyen könnyű az olyasmit lenyomozni. - Csak arról feledkezem meg mindig, hogy nem lelkesedsz a meglepetéseimért. - Habár van ebben valami szomorú igazság, egy percig sem búslakodom. Amikor pedig a köszönéssel kapcsolatban is meg akar leckéztetni, az ajkamba harapok. Először a csípős válasz elkerülése miatt, aztán pedig a nevetés elfojtása érdekében. - Jó modorra? - Sosincs panasz a modoromra, mindig csak ő talál benne valami kivetnivalót. Véletlen lenne? - Elnézést - reagálok tömören és lehetőleg elég szárazon ahhoz, hogy ne szimatoljon ki semmit. Ugyanis nem bírok ellenállni a késztetésnek, hogy letegyem a telefont. Aztán azonnal vissza is hívjam. Van az ilyesfajta kommunikációnak valami előnye is. - Üdvözletem, Miss Vance! - Ezúttal már nem várom meg, amíg leszól valamiért, de a szórakozást sem rejtem el a hangomból. - Érdeklődni szeretnék, hogy kaphatok-e egy második esélyt. - Bizony, ebben segíthet, rajta kívül úgysem tudja senki a választ. Erősen reménykedem abban az igenben. Haha.
Hát persze, hogy meg sem fordult a fejében. - Ez esetben magadra vess. Értékelem, hogy meg akar lepni, de hiszek benne, hogy létezik erre más mód is, amivel tekintettel lehet rám. Mégsem állhatok rendelkezésére a nap minden percében. - Hé, nem viccnek szántam. Hallom ám a hangján, hogy megint nem tud viselkedni. Aztán azon, hogy nem hallok semmit. Zavartan ráncolom a homlokomat, majd mikor visszahív, legalább az ötödik csengést kivárom, mielőtt válaszolnék. - Mindig csak a második esély - mosolyodok el. Na, nem mintha látná. A vállamhoz szorítom a mobilomat, hogy kidobhassam a vattákat, és a szekrényem felé indulok. Van egy olyan érzésem, hogy nemsokára esedékes lesz a ruhaválasztás. - De rendben, legyen. Mit szeretne, Mr. Prewett? Mit kínál? - érdeklődők kihívóan.
Természetesen elvárom, hogy mindig a rendelkezésemre álljon, ezért bosszant annyira, hogy mégis kijátszik. Megszokhatnám, de nem fogom soha, pont úgy, ahogy ő sem fog soha megváltozni. Ebbe már könnyebben bele tudok nyugodni, mint egyes makacs tulajdonságaiba. Az pedig nem volt kérdés, hogy viccnek szánta-e a modorom kritizálását, hiszen semmi oka nem volt ilyet tenni. Ha a tanári szakma elvonási tünetei mutatkoznak meg így, nem biztos, hogy jó döntést hozott. Legalábbis remélem, hogy nem tartanak majd örökké az ilyen oktató jellegű megjegyzései. Különben kénytelen leszek jó diák lenni és engedelmeskedni neki, még ha ezt nem is feltétlenül találja majd viccesnek. Én sem úgy szánom, ez komoly dolog. Még akkor is, ha kinevet a második esély miatt. - Csak egy kell belőle - enyhülök meg a sok komolytalankodásban. Egy tökéletes második esély, amivel miden régi sérelmét jóvá tehetem - kivéve persze azt, amikor váratlanul tűnök fel az ajtajában. Mivel erre most egyértelműen nincs esély, újra kikerüli a válaszadást, egy padon foglalok helyet. - Társaságot. Segítséget. Talán egy vacsorát. - Feltételezem, hogy hasznomat tudná venni az új lakás otthonná varázsolásában, még ha nem is annyira, mint nekem lenne szükségem az ő segítségére. Nem fogom bevallani, de az is bosszant, hogy lehetőséget sem hagyott, hogy megkérdezhessem... Akkor talán mindketten egymás hasznára lehettünk volna. Igen, még ha azt is mondtam, hogy ezúttal rendesen, lassan csináljuk. Sajnos hajlamos vagyok megfeledkezni erről, de mintha ő direkt szem előtt tartaná. - Csak a címedért cserébe. - Jó kis üzlet. - Gondold át.
Próbálok megingathatatlannak tűnni, ugyanakkor mindketten tisztában vagyunk vele, hogy elég, ha csak magam elé képzelem a mosolyát, és máris megenyhülök. Elkeserítő. Legalább telefonon keresztül lehetne valami szuper erőm, amivel a Gideonok bátorságát is le lehet hűteni. Ez olyan nagy kérés? - Hát, tényleg lenne miben segítened - válaszolom sokat sejtetően. - Viszont kételkedem benne, hogy alkalmas vagy rá. Bizonyítanod kéne. Egy nő sosem felejt, de egy Emmeline Vance? Még tolókocsival, sőt, a földön kúszva is utánamennék, vagy a sírból kikelve, hogy az orra alá dörgöljem a legutóbbi visszautasítását. Meg kell tanulnia, hogy nem mondhat nekem nemet, vagy ha mégis, kénytelen lesz szembenézni azzal, amit viszonzásul kap: semmit. A Nagy Semmit, Gideon Prewett, te szemétláda. Ezen nemes gondolatokon felbuzdulva le is rakom a telefont, hogy aztán fél perc múlva visszahívjam. - Érdeklődnék a vacsorameghívásáról, Mr. Prewett.
- Adj rá módot - válaszolom egyszerűen, hiszen a bizonyítás nem lehet olyan hatalmas dolog, könnyedén eleget tudok tenni bármilyen kívánságának, ha cserébe... Hangosan felnevetek, amikor leteszi a telefont, mintha csak valami gyerekes bosszúról lenne szó - imádnivaló. Ha túl komolyan venném, könnyen lehetnék haragos is ezért, de tisztában vagyok vele, hogy én kezdtem, ezzel pedig csak visszaadja, ami jár... Éppen eleget vár, hogy aggódjak, mégsem teszi majd, de visszahív. Örülök, hogy jól szórakozik. - Kíváncsiságot hallok a hangjában, Ms Vance? - Nem is tudnám leplezni a jókedvem és nem is akarom. Lassan viszont, lassan... Már az én oldalamon fúr lyukat a kíváncsiság, hiszen nem szeretem ezt a tétlen ücsörgést. - Az ajánlat egyszerű. Amennyiben megadod a címed, érted megyek és megtudhatod a részleteket is. - Hát persze. Talán végre kihúzhatom belőle az információt, amire szükségem van, és amit galád módon megpróbált eltitkolni előlem. - Utána pedig állok rendelkezésére, kisasszony, bárminemű segítségre is szorul. - Nos, jobb ha tudja, nem terveztem túl korán ágyba bújni ma este. Legalábbis nem egyedül.
- Nem kell kétszer mondanod. Ami azt illeti, már van is néhány ötletem - válaszolom titokzatosan. Tisztában vagyok vele, mennyire türelmetlen tud lenni, kiváltképp ha arról van szó, hogy végrehajtsa a terveit. Ezért is húzom az időt, na meg keresztbe a számításait. Minden adott ahhoz, hogy ma én irányítsak. - Nos, az ötlete némi módosításra szorul, Prewett - válaszolom széles mosollyal az arcomon, majd kihangosítom a hívást és üzenetben küldök neki egy londoni címet. - Találkozzunk itt, mondjuk, két óra múlva. Ugyanis eszem ágában sincs máris leleplezni a lakásom hollétét. A cím egyébként egy lakóházat takar néhány sarokkal arrébb, így ha nem túl gyanakvó, akár azt is hiheti, hogy nyomra bukkant. Nekem pedig nem kell sokat utaznom a találkozó helyszínéig. Mielőtt hozzáfűzhetne bármi mást, leteszem a telefont és készülődni kezdek.
Egyből sejtettem - de inkább csendben maradok. Most nem fogja velem megosztani az ötleteit, úgy sejtem, viszont abban is biztos vagyok, hogy előbb-utóbb fény fog rájuk derülni. Talán nagyon találgatnom sem kell, mit szeretne... De az is lehet, hogy nem ilyen egyszerű a kérdés. De csak ne rohanjunk ennyire előre, még olyasmit engedek meg a fantáziámnak, amiről szó sincs. Nem tudom, miért húzza ennyire az agyam - tényleg ezt érdemelném? Persze, nevetek, mikor leteszi a telefont, hiszen vissza is hív, de mikor sokadjára sem elégszik meg az ajánlatommal és további korrigálásokat akar... Hogy lehet ezt ép ésszel kibírni? Az biztos, hogy egyelőre muszáj szó nélkül tűrnöm a dolgok állását, mert újra megszakad a vonal, én pedig itt maradok egyedül. Egy címmel. Ami most vagy az övé, vagy pedig egy beugratás; ami a beszélgetés fényében egyáltalán nem tűnik lehetetlennek. Fogalmam sincs, mire kell neki két óra, de a találkozót nem hozhatom előrébb, így nagyot sóhajtva állok fel és indulok hazafelé. Valamivel muszáj lesz nekem is kitölteni az időt, ha pedig már így alakult, legyen az hasznos.
Mondanom sem kell, hogy a tinédzseres izgatottság ellenére is elszalad velem az idő, így rohanáson kapom magam. Bőven volt időm lemosni magamról a korábbi (felesleges) vonatút porát és tiszta ruhába bújni, ezért azt gondoltam, hogy néhány minisztériumi papír átfutása már nem jelenthet gondot... Most pedig rohanok. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok elkésve, egyszerűen csak nem engedhetem meg magamnak a kényelmes tempót. Az a szerencsém, hogy Londont talán még a tenyeremnél is jobban ismerem, így a legrövidebb úton jutok a megadott címre, remélhetően még Emmeline előtt (ami, ha itt lakik, igazából lehetetlen próbálkozás).
Nem mondhatnám, hogy volt konkrét oka a 2 órás időpontnak, legalábbis azon kívül, hogy keresztbe tegyek Gidnek és legyen időm kiválasztani a megfelelő ruhát. Készülődés közben elintéztem még néhány apró-cseprő dolgot a lakásban, ittam egy pohár bort, mintegy lazítóként és jutalomként magamnak, amiért ilyen tevékeny voltam ma és még Gideon Prewettet is sikerült megleckéztetnem, amiért ismét megpróbálta rám törni az ajtót. Hogy egészen biztos elkerüljem a lebukást, jóval korábban elhagyom a lakásomat és sétálni indulok London ködfelhőbe burkolózó, sápadt utcáin. Van valami megnyugtató az évszakban, ami korábban elkerülte a figyelmemet, vagy egész egyszerűen nem volt jelen. Nincs álszenten vicsorgó napsugár, békét jelző, hazug madárcsicsergés, a virágok pedig rég eltűntek. Ez a valóság - a mi valóságunk, amiben minden szétesik és elporlad, hogy aztán valami újnak adja majd át a helyét. Mire elérkezik a várva várt időpont, a hajam vége sütővas és varázslat nélkül göndörödik be, az orrom pedig kipirosodik a csípős, őszi széltől. Nem öltöztem ki, de tudom, hogy számára így is csinos leszek majd, kócosan és egyszerűen. És, ami azt illeti, az én szívem is megáll egy rövid pillanatra, mikor meglátom. - Gideon - lépek hozzá kedves mosollyal. Látom, hogy szaporábban veszi a levegőt, arról nem is beszélve, hogy az ő arca még a sajátomnál is jobban kipirosodott, ezért nem állom meg, hogy hozzátegyem: - Nem illik megváratni egy hölgyet. Nincs szükség rá, hogy az órámra pillantsak, hogy tudjam, vagy éppen időben érkezett, vagy éppen elkésett. Főként, mert annyira rávall. Eszembe jut, Fabian hányszor rótta fel neki, hogy ennyire pontatlan. Eszembe jut, hányszor hivatkozott erre, mikor visszautazott a roxmortsi lakásából. - Hogy vagy?
Igyekszem sietni, sajnos ez biztosan meg is látszik rajtam, de megéri a sietség, ha így várnak. Még annak ellenére is, hogy az elmúlt években sem tévesztettem soha szem elől, néha még mindig meglep, hogy nem egy tizenéves lánnyal van dolgom, hanem egy felnőtt nővel kell számolnom - de talán el sem tudnék képzelni kellemesebb meglepetést. Képes kiverni a fejemből az összes bűnét és ezért sem haragszom. Leplezetlen lelkesedéssel pillantok végig rajta, mielőtt hozzám érne. - Emmeline. - Azt a kis távolságot is eltüntetem, amit ő hagyott közöttünk, mert én már csak ilyen menthetetlen eset vagyok, akinek kell egy gyors, puha csók (talán azért, hogy teljesen elfelejtsem a kis költözős merényletét) a hűvös ajkairól. - Remélem, nem várattalak túl sokáig. - Elmosolyodom, biztos vagyok benne, hogy pontos voltam (mit számít az az egy-két perc), úgyhogy nem engedek a heccelésének. Mindenki tudja, hogy milyen vagyok. Néha pedig nem titkoltan húzok ebből hasznot, de az ugye, nem a mostra vonatkozik. - Most már egészen jól, bár még mindig kielégítetlen a kíváncsiságom. - A kérdés egészen addig fog bujkálni minden mondatom mögött, amíg nem ad rá választ. Elég makacs tudok lenni. Egyelőre viszont nem nyaggatom, a karom ajánlom fel neki és inkább más témát vetek fel a sétához. - Mivel tudnék leginkább a kedvedre tenni? - Természetesen vannak ötleteim, hiszen már akkor is voltak, mikor korábban elindultam hozzá, aztán pedig valamit valamiért-ben állapodtunk meg. De a válaszával most még formálhat ezeken, legyen szó étteremről vagy táncos helyről, esetleg jobban szeretne otthon maradni... Bizony, a lehetőségek tárháza végtelen.
Halványan összerezzenek az érintésére, hisz még mindig nem szoktam hozzá egészen kettőnkhöz. Túl sokáig sétáltunk el egymás mellett, hogy ne keltsen bennem zavart ez a hirtelen váltás, habár a csókja azonnal ellazít. Gyengéden csúsztatom az arcára a kezemet, miközben viszonozom. Mintha hazaérkeznék. - De, igazából nagyon sokat vártam rád - felelem tettetett szomorúsággal, mielőtt újból elmosolyodnék. A ki nem mondott kérdésére csupán egy szemforgatás a válasz részemről. Ösztönösen nyúlok a keze után, ha a zsebében van, számomra az sem akadály. Ez már csak amolyan indítókulcs a séta megkezdéséhez, hiába nyújtogatja a karját. - Az is elég, hogy itt vagy. - Na jó, ez talán őszintébb volt, mint kellett volna, hogy legyen. Futólag rápillantok, már előre látom az elégedett arcát, amiért elszóltam magam, de igyekszem ellhessegetni ezt a képet, és gyorsan hozzáfűzöm: - Habár, mint mondtam, tényleg akad néhány ötletem, attól tartok, ezek jelenleg nem megvalósíthatóak számodra. Hogy biztosítsam a természetük felől, széles mosollyal az arcomon rákacsintok. - Szóval, amíg meg nem győzöl az ellenkezőjéről... Hmmm... Azért sem akarom átengedni neki az irányítást. Egy gond van, hogy nincs épkézláb ötletem. Leszámítva az örök jackpotot. - Mi lenne, ha beülnénk egy kávéra?
A kis panaszkodását egy újabb puszival a homlokára próbálom ellensúlyozni. Nem hiszem, hogy olyan nagyon sokat várt volna, ha pedig mégis, a következőkben úgyis a kedvére szeretnék tenni - majd elfelejti ő is a sérelmeit. Azt sem bírom mosoly nélkül hagyni, ahogy az akaratát érvényesíti: nem elég neki, amit felkínálok, de nem fél elvenni, amit szeretne, még ha olyan csekélységről is van szó, mint a kezem fogása. Igaza is van. Én is élvezem összefonni az ujjainkat. Egyszerűen csak nem szoktam ezt még meg. Biztos vagyok benne viszont, hogy ezúttal már minden könnyebben fog menni, hamarabb megtaláljuk a közös hullámhosszt… Talán tényleg csak arra volt szükség, hogy nőként tekintsek rá, bármilyen nehéz is ezt bevallani. Az, ha belátom a hibát megóv attól, hogy újra beleessek, nem igaz? Kissé meglepett, de azért igenis elégedett arckifejezést öltök, amikor a társaságomat is elégnek érzi. Hogyan is jutottunk el idáig? És ha valóban így van, mit is csinálunk itt kint? - Szabad megtudnom, mi az akadály? - Nem hiszem, hogy van bármi, amit ne tudnék megvalósítani, úgyhogy a kihívás igenis felkelti az érdeklődésem. Felnevetek, amikor a bizonyításom módján töri a fejét. - Nincs esetleg egy kis segítség, amit kaphatok? - Ki tudja, milyen teljesíthetetlen elvárások születtek meg a gondolataiban. - Amit csak szeretnél. Nem is tudom, ezzel most ki szeretne kinek kedvezni. De ha ez az elsőszámú kívánság (nem kételkedem, hogy több is lesz), készségesen veszem az irányt a legközelebbi ismerős kávézó felé. - Sikerült mindent elrendezned az új lakásban?
- Lássuk csak... Először is, hogy egyenlőre nem láthatod a lakásomat. Képes lenne minden reggel az ajtómon csüngeni és addig kopogtatni, amíg be nem engedem. - Másodszor nem vagyok benne biztos, hogy máris kiérdemelted azt, ami felmerült bennem - folytatom csintalan mosollyal az arcomon, ahogy a kabátjánál fogva közelebb húzom magamhoz. Tényleg nagy kár érte, mert rengeteg ötletem lenne, amivel kellemesebbé tehetnénk az együtt töltött időt. - Azért ennyire nem vészes a helyzet, Gideon. Hát hol hagytad a híres, griffendéles bátorságodat? - vonom fel a szemöldökömet jókedvűen. Ejnye, hát nekem kell gatyába ráznom? - Győzz meg, ennyi az egész. Régen nem volt ezzel problémád. Utalok itt arra, hogy jobb lesz belehúznia, mielőtt elkönyvelem, hogy mostanra igenis gondot okoz neki. Elégedett mosoly lopózik az arcomra, mikor beleegyezik a kávézásba - bár őszintén, Gideon Prewettől ki számítana másra? Természetesen nem magamra gondoltam, mikor emellett döntöttem, számomra ugyanúgy megteszi, mint bármi más. - Nos, többnyire. Ma letudtam a festést és akad néhány bútorom is. Veled? Minden rendben? Figyelmesen végighallgatom, mielőtt rákérdeznék: - Beszéltél Dumbledore-ral a következő bevetésünkkel kapcsolatban?
- Nem tudom, mit vétettem - húzom fel a szemöldököm, de igazán talán már nem is számít. Talán az én véleményem sem számít, de a folytatás igencsak felkelti az érdeklődésem. A tálalás pedig méginkább. Lassú mosoly kúszik az ajkamra, tippjeim nekem is lennének már. Az álla alá csúsztatom az ujjam, de szavak helyett csak kihívó pillantást kap. Majd még meglátjuk, a nap végére megváltozik e a véleménye. Most még egy y csókkal pecsételem meg az ígéretet magamnak. A bátorság említésére elmosolyodom, bár nem érzem úgy, hogy ennek igazán alapja lenne. - A lakásodban lehet - pillantok rá szórakozottan. Ma még úgyis elérem, amit akarok. Felnevetek, amikor a régi Gideonhoz hasonlít, egyre kíváncsibb leszek, mire szeretne kilyukadni. Bátorság és meggyőzés? Talán jobban szeretne időutazni egy kicsit? Hjaj, nő - lesz valaha elégedett velem? De legalább az biztos, hogy a gondolataimba nem lát bele. - Ne aggódj előre, kedvesem. Még csak most kezdek újra belejönni. - Kétségtelen, hogy bár sosem panaszkodtam a lányok miatt, voltak barátnőim, de igazán komolyan egyiket sem vettem, úgyhogy ezt a második esélyt annál, aki tényleg számít, nem akarom elpocsékolni. Talán a bizonytalanságomat érzi, habár igyekszem ezt is ugyanolyan magabiztosan kezelni, mint az életem többi ügyét. A kávéval mindig a lelkemre tapint, képtelen lennék nemet mondani. A helyet nem köti meg, így én választok, séta közben sem hagyva szótlanul. - Akad néhány bútor? - elmosolyodok. - Azért remélem, a legszükségesebbek már megvannak. Nem mintha céloznék valamire. - Minden rendben. Lestrange szökése elég nagy port kavart, a legtöbb auror csak tátott szájjal áll előtte. - Még mindig idegesít a dolog és ez biztosan látszik is rajtam, pedig ritkán ragadtatom el magam. - Még előrébb sem jutottunk. - Egyértelműen lemondó vagyok a jelenlegi helyzettel kapcsolatban. - Dumbledore egyelőre nem üzent. - Én pedig nem kerestem, hiszen mégiscsak elengedtem Richardot, akivel kapcsolatban még mindig kétes érzéseim vannak, főleg, hogy semmit sem tudok. - Találkoztál az öcséddel? - Egy igen legalább ideiglenesen megnyugtatna, hogy Vance tényleg próbált lépni…
- Hát említettem én hibákat? Ha hibázna se látná be, így mindenképp felesleges lenne az orra alá dörgölnöm rút tetteit. Arról nem is beszélve, hogy jelenleg nincs is mivel pedáloznom - leszámítva a múltkori akcióját. Tudom-tudom, mindig ennél lyukadok ki, de képtelen vagyok elviselni, ha visszautasítanak. Legfőképp, ha ő teszi. De mostantól! Mostantól még csak gondolatban sem hozom fel ezt a témát, hisz ha még helytálló is az az ok, amiért meg kell leckéztetnem, annak soha, egyikünk sem lesz képes határt szabni. Akkor sem, ha ilyen édes a csókja. - Melyikben? - kérdezek vissza kihívóan, bár egyenlőre nem értheti szegény, mire célzok ezzel. Ami késik, nem múlik. - Hmm. - Szerencsére nem mondok ennél többet, és remélem ő sem erőlteti túlzottan, ugyanis nagyon közel álltam hozzá, hogy az elmúlt évek nőügyeiről kezdjem faggatni. Mert hát ha még csak most jön bele, az azt is jelentheti, hogy utánam nem volt senkije, de azt is, hogy nem volt komolyan véve senkije. Jobb nem tudni a különbséget. - Ne aggódj előre, kedvesem - ismétlem a szavait. - Nem kell mindenhez bútor. - Ezt hívják leejtett pontnak. Muszáj mosolyognom a kitörésén, mert kétségtelen, hogy nála már ez is annak minősül. Vigaszként apró csókot nyomok az arcára. - Elintézzük majd, ahogyan minden mást is. Megfogadom magamnak, hogy amint lesz szabadidőm, utána járok az ügynek - éppen ideje. - Nála lakom - felelem egyszerűen. Alig vártam már, hogy láthassam a megrökönyödött arckifejezését.
Megvonom a vállam, senki sem beszélt hibákról, mégis az érzés… Mintha büntetésben lennék valami miatt. - Talán csak megérzés. Abban viszont elég eltökélt vagyok, hogy csókokkal mindent rendbe lehet hozni - még az éves kihagyást is. Előtte sosem gondoltam volna, hogy kézenfogva, az utcán ilyesmit fogok tenni, annyira… nem vallott volna rám, most mégis elképzelhetetlennek tartom másképpen. Telhetetlen vagyok. - Tessék? - kérdezek vissza értetlenül. Milyen lakás? Többről is lemaradtam volna? Inkább nem faggatózom túl erőszakosan, tudom, tudom, nem tartozik a pozitív tulajdonságaim közé, márpedig igyekszem és ezt látnia kell. Nem tudom, mi rejlik a hümmögés mögött, de ezen sem akadok fenn egy kérdő pillantásnál hosszabb ideig. Valószínűleg ő is tudja, mennyit akar elmondani, ahogy én is a nyelvemre harapok néha. Kiszélesedik a mosolyom, mikor a saját szavaimmal vág vissza. Közelebb húzom magamhoz, hogy csókot nyomjak a feje búbjára. Nem kell bútor, mi? - Nehogy a szaván fogjam a kisasszonyt - motyogom a fülébe. A kérdésére az aktuális problémával felelek, ami leginkább lefoglal és zavar a napokban. Elmosolyodom a puszin, igen, minden mehetne ilyen könnyen. Én azért ennél idegesebb típus vagyok. Hát még, ha saját magát is hajlandó kockára tenni. - Tessék? - kérdezem újfent, ezáltal értelmet nyer a korábbi elszólás is. Most mégsem maradok szó nélkül. - Mióta? Történt valami? - Ha ideiglenes lakóhely kellett neki, hozzám jöhetett volna. Azt sem tudjuk, mik Richard igazi tervei, honnan tudhatnánk? Bízom Emmelineban, így a döntéseiben is, de az aggodalmam nem múlik el ilyen egyszerűen.
Alig észrevehetően felé sandítok. De még mennyire, hogy büntetésben van, csakhogy épp most ígértem meg magamnak, hogy még gondolatban sem említem meg többé ezt a tényt. - Nem értem, miért - vonok vállat ártatlanul. Ugyan, honnan is tudhatnék én erről? A kérdése felett egy apró mosollyal siklok el, muszáj váratnom, mielőtt lelőném a poént. - Tulajdonképpen miért is van lakásod Roxmortsban? - jut eszembe spontán, először mintegy terelésképp, de azonnal feltámad bennem a kíváncsiság. Nem rémlik, hogy valaha is említette volna a okát. Talán ez is valamelyik megbízatásának a része volt? Vagy egyszerűen csak szüksége volt egy titkos lakásra, ahol bármit megtehet? A puszta gondolatra is belém mar a féltékenység. Biztos, hogy én voltam ott az első lány? Nem, egészen biztos nem kéne ilyeneket feltételeznem - okosabb vagyok annál, minthogy paranoid összefüggéseket gyártsak és jóérzést nem ismerő nőcsábásszá avanzsáljam Gideont. De hát tessék, elég egyszer gondolnom ilyesmire, máris rám zúdul a fantáziám az aggodalmaimmal együtt, mint valami rossz lavina. - Gid... Nem, nem, hagyjuk - folytatom így a hümmögést, kész katasztrófa vagyok. - Minden nap el tudnám viselni az ehhez hasonló fenyegetéseidet - suttogom, vagy inkább dorombolom az ajkainak. Hirtelen annyira természetessé vált ez az egész, pedig alig pár hete tartunk itt. Persze, számomra már az is megszokottá vált, hogy a félig halálfaló öcsémmel élek együtt. - Csak pár napja. Nem vezetem a naptáramban - vonok vállat. Nehéz megállnom, hogy el ne mosolyodjak. - És nem történt semmi, egyszerűen csak nem akartam egyedül hagyni őt. Túlzás nélkül lelki roncs jelenleg, bár némileg javult a helyzete, mióta felkaroltam. Ez viszont nem Gideon dolga, csak az övé és az enyém. Közben belépünk a kávézóba, ami körülbelül tíz percre van az új otthonomtól. Ha tudná...
Hát persze, hogy nem érti. Csak mosolyogva rázom meg a fejem, felesleges erről faggatnom, ha már eldöntötte, hogy vétettem ellene. Csak jóvátennem kell, de azt tudás nélkül is meg tudom tenni. Először nem értem, mire vonatkozik a kérdés, aztán tématerelésnek fogom fel a dolgot. Ahelyett, hogy fennakadnék ezen, inkább csak megjegyzem, hogy megint titkolózik a lány, hogy majd a nap folyamán jobban utánajárhassak. - Molly miatt vettem. Fábiant Londinba kötötte a munka, de én… kevésbé helyhezkötöttet találtam, abban meg biztosak voltunk, hogy arra a rövid időre sem hagyhatjuk magára a húgunkat. - Megvonom a vállam, mintha ezen nem lenne semmi magyarázni való. - Már akkor is gyűltek azok a bizonyos felhők. - Mindig is úgy neveltek, hogy a család az első, így nem meglepő, hogy Fabiannal minden döntést ennek a fényében hoztunk meg. - Aztán meg nagyon jó szolgálatot tett az a lakás. - Jelentőségteljes pillantást vetek a lányra, bár már nem vagyok rá büszke, hogy falak közé zártam a kapcsolatunkat. - Amikor Molly befejezte a sulit, visszaköltöztem Londonba, de még nem jutottam el odáig, hogy eladjam azt a lakást. Talán még a jövőben is hasznos lehet. - Ezt nem szeretném megjósolni, úgyis kiderül. Azt pedig csak remélni merem, hogy kielégítő választ adtam a kérdésére. Nem tudom mire vélni az elfojtott félmondatát, így kíváncsian pillantok rá. - Mondd nyugodtan. - Rosszat ezzel nem tehet és legalább megismerem a gondolatait. Azt is szeretném tudni, akkor mit gondolt, mert akkor nyilvánvalóan nem szenteltem elég figyelmet neki. Elmosolyodom, tetszik neki a fenyegetés? - Akkor inkább vedd ígéretnek. - Teljesen mindegy, miként gondol rá, előbb-utóbb úgyis szaván fogom. Férfiból vagyok, aki nem mellesleg végre megtalálta a párját, szóval... Felesleges tovább feszegetnünk a húrt. Az én unalmas, idegeskedős hétköznapjaim mellett az ő ideiglenes lakhelye igencsak érdekesnek tűnik, így nem is hagyom szó nélkül. Nem értem a dolgot, mi az, hogy nem akarta egyedül hagyni? - Miért, eddig valaki mással élt? - Még szerencse, hogy az öccséről van szó, különben a féltékenység venné el a józan eszem. - Ha segítségre van szüksége a kihátráláshoz, rám is számíthattok. - Még ha enélkül is megvan a magunk baja, biztos vagyok benne, hogy a Rend is mindent megtenne, hogy az egyik tagja családját megóvja. Dumbledore-nak és másoknak sem beszéltem Richard szerepéről Lestrange elfogásában, és azt hiszem, ezzel Emmeline is így van. Amíg nem vagyok teljesen biztos benne, hogy mit miért tesz, talán jobb is, ha így marad.
Nagyon jó szolgálatot tett, mi? Negédes mosolyt vetek rá - értelmezze, ahogyan csak szeretné. Nem akarok erről több szót ejteni a kelleténél, talán majd máskor, más helyzetben. Túl frissek a sebeink és túlságosan kicsinyes vagyok ahhoz, hogy szem elől tévesszem őket. - Ki tudja, lehet, hogy a Roxfortos lányok egyre vonzóbbak - szúrom közbe lágyan. Ennyit mégiscsak megengedhetek magamnak. - Csak eszembe jutott, hogy te hallottál a kapcsolatomról, én viszont mit sem tudok a magánéletedről, ami az elmúlt két évet illeti. Nem csak, hogy hallott, egyenesen látott minket együtt; talán jobb lett volna, ha ezt az emléket nélkülözve telik a napunk, de már késő, ráadásul egyébként is a múltam része. Persze, valószínűleg én nem intézném/intézem el ennyivel, ha megosztja velem a korábbi... nőit. Nem cafkáit, nőit. Jobb lesz visszafognom magam, ugye? Hisz még nem is mondott semmit, máris féltékeny vagyok a gondolattól. - Eddig biztonságban volt - válaszolom kimérten. Amennyire egy halálfaló jelölt biztonságban lehet... - Köszönöm. Az ő nevében is - mosolygok rá hálásan, gyengéden megszorítva a kezét. Tudom, hogy nem ért ezzel egyet és aggódik miattam, sőt, magáért a dolog miatt, de én bízom Rickben.
Helyet foglalunk. Én cappuccinot kérek és már a puszta látványától is jobb kedvem lesz. Imádom. - Valami ötlet a nap hátralévő részére?
Gondolhat bármit, az a lakás rengeteg kellemes emlékemnek adott otthont és talán nem is csinálnám máshogy. Még mindig biztos vagyok benne, hogy úgy volt a legbiztonságosabb, de Merlin óvjon attól a vitától, ahol ezt újra elővesszük. Úgysem ez számít már, nem igaz? - Meglehet - pillantok rá kérdőn, most tényleg nem tudom, mivel érdemeltem ki a célozgatást. - De engem nem érdekelnek a roxfortos lányok. - Talán kételkedik bennem? - Nagyon régóta nem. - Legalább már tudom, mi jár a fejében és bőven lesz alkalmam biztosítani magammal kapcsolatban. Amikor pedig biztosítom arról, hogy bármit mondhat, nem is gondolok arra, hogy ennek a folytatása következik. Ennyire fúrja az oldalát a dolog? - Számít ez igazán vagy csak kíváncsi vagy? - Igazából mindegy, közelebb húzom magamhoz. - Veled volt és van az egyetlen komoly kapcsolatom, Emmeline. Közte pedig a magánéletemben is csak munka volt. - A tény, hogy anyám mennyire örülni fog a változásnak, csak engem szórakoztat, nem szeretném máris a családommal sokkolni. Vagy a családomat a változással. Lesznek itt még nehéz körök... Az előző kapcsolata pedig csakis az én lelkemen szárad. Nem leszek sem féltékeny, sem dühös, egyszerűen csak nem engedem a lányt többé a karjaim közül, így más sem csaphat le rá soha. Ez minden nagyratörő tervem, egyelőre mégsem osztom meg vele, nem akarom a legutóbbi időhúzásomat most túlzott kapkodással tovább rontani. A végén tényleg elüldözöm. Ilyen alapon pedig Richard esetében is jobban kell alkalmazkodnom, nem feltétlenül magamra gondolva. Ha nem örülök, hogy magára veszi az öccse gondjait, inkább én is könnyítek rajta, mintsem ezen vitatkozzunk. - Csak arra kérlek, hogy tényleg használd ki. - Azért is ajánlom fel a segítségem, mert ez az egyetlen módja, hogy nyomon követhessem az ügyet - ha rajta múlna, simán kihagyna a részletekből és még csak számon sem kérhetném rajta. Megöl ezzel a függetlenségével.
Megörülök a kávénak, nem gondoltam, hogy a pár perces kis séta alatt ennyi megvitatnivalót találunk majd, de most szükségem is van egy kis újratöltésre. - Igazából te szabsz határokat a terveimnek - térek vissza oda, ahonnan minden elkezdődött: nem találtam a lakását. - Én arra gondoltam, hogy főzőcskezhetnénk nálad, de így most teljesen tanácstalan vagyok. - Várakozón pillantok rá, mintha bármelyik másodpercben beadhatná a derekát és meggondolná magát. Miért is ne történne így?
- Aham - bólintok kimérten. Nem nézek rá, de tudom, hogy ő milyen tekintettel méreget, szóval jobban tenné, ha elfordítaná a csinos, roxfortos lányoknak már nem kapható fejecskéjét, mielőtt mást is mondanék. Duzzogva hagyom, hogy magához vonjon. Én aztán nem enyhülök meg ennyitől. Magánélet-munka? Talán titokban chippendale a mellékállása? Fel kéne hagynom ezzel. Kifújom a levegőt és úgy teszek, mintha a frissen festett körmeim nézegetése hirtelen a legfontosabb dolog lenne a világon. - Talán a kettő kombinációja. Nem, igazából nem számít; az számít, hogy nem említette. Nem szeretem, ha elhallgat valamit, márpedig ha valamivel kapcsolatban nem oszt meg velem információkat, túlságosan nagy erre az esély. - Így fogalmaztál: komoly. - És mi van a kevésbé komoly kapcsolatokkal? Nem vagyok biztos benne, hogy az igyekezetéről, vagy az általános türelméről tanúskodik a Richardhoz való viszonyulása, mert lássuk be, elég sokszor volt már, hogy az utóbbi érvényesült. Olyankor mindig azt éreztem, hogy nem törődik velem eléggé - talán nem olyan rossz jel, ha ezúttal más a helyzet. - Rendben, csak ne aggódj - hazudom, mert de, önző módon igenis jól esik, hogy törődik velem és ezt ki is mutatja. - Addig fogsz utalgatni, amíg fel nem hívlak magamhoz, igaz? - kérdezem nevetve. - Tudod mit? Főzőcskézzünk nálam. Vacsorára. Ennél nagyobb engedményt már nem kaphat, de az biztos, hogy nem vezetem el a lakásomhoz. Tökéletes lesz hopponálva is, vagy... Cinkos mosollyal pillantok a nyakkendőjére.
Hát ezt nem hiszem el. - Emmeline... - Elé fordulok, így muszáj lesz megállnia. Ha továbbra is kerüli a szemkontaktust, puhán megemelem az állát és megpróbálom rávenni az ellenkezőjére. - Csak te érdekelsz - erősködöm, de nem hiszem, hogy ez igazán meg fogja hatni. Ahhoz túlságosan is durcásba vágta magát. - Téged szeretlek. - Komolyan mondom, még ha egy kicsit kétségbeesetten is keresem a pillantását, mert ezt még sosem mondtam neki. Sem másnak, természetesen, de nem is így terveztem, viszont most egyszerűen nem figyel rám... ezt pedig nem engedheti el a füle mellett. Tőlem nem. Persze, csoda lenne, ha ennyiben tudnánk hagyni a témát, nem arról vagyunk híresek, ugye? Mégis jó, ha ezen elég lesz egyszer átrágnunk magunkat, és ha rendesen belegondolok, jogos is a kíváncsisága. Én sem tűrtem fényesen, amikor tavaly... De hát pont azért nem foglalkozom vele, mert már egy éve volt! Csak előre szeretnék nézni. - Mert így helyes - vágom rá, mintha csak ez lett volna a kérdés. Nagyot sóhajtok és egy pillanatra lehunyom a szemem. - Nem voltam végig egyedül, oké. Volt egy rövid próbálkozás nagyjából másfél éve, de nem működött.- Dühös voltam, amiért Emmeline nem válaszolt az üzeneteimre, aztán dühös voltam, amiért a másik lány nem tudta, hogyan kell Emmeline-nak lenni. Elég rövid történet ahhoz, hogy érthető legyen, miért szeretem annyira a munkámat. - Nem értem, ez most miért fontos. - Ha le akarja nyomozni a lányt, az beteges lenne, de ha magamból indulok ki, nem meglepő. Legszívesebben a családja után is kutatnék, de nem sok mindent találtam Richardról. Mégis hajlandó vagyok segíteni. Sőt, szeretnék segíteni. - Dehogynem - motyogom halkan és egy puszit nyomok a buksijára. Nem bújhat ki az aggodalmam alól.
- Igaz - mosolyodok el, de már mondja is, hogy megdumáltam. Elégedetten kortyolok a kávémból és azt kívánom, bárcsak minden ilyen egyszerűen menne, mikor elkapom a ferde pillantását. - Mit tervezel, te nő? - Oldalra biccentem a fejem, hallgatom a terveit, ne csak sokatmondóan mosolyogjon, ha annyiból nem értem őket. Ejnye.
Hagyom, hogy elállja az utamat és visszanézek rá, egyenesen a gyönyörű, kék szemekbe. Megingathatatlannak tűnök és így is érzem magam, a szavai mégis pillanatok alatt kilendítenek az egyensúlyomból. Téged szeretlek. Szóra nyitnám a számat, azonban egyetlen hang, ennyi sem fér ki összeszoruló torkomon. Talán csak egy tréfa az egész, amit a hallásom űz velem. - Mit... mit mondtál? - kérdezek vissza kissé rekedtesen. Ha nem vonnám kétségbe a fülemet, akkor is így tennék. Amint megerősíti, közelebb lépek hozzá, hosszú, puha ujjaim maguktól találnak rá a kissé borostás arcra. - Szeretsz - suttogom az ajkainak, mintegy ízlelgetve ezt a kifejezést. Mert ennyi csupán, mégis úgy érzem, a föld is megnyílik alattam, ha csak kimondom, vagy rá gondolok. Vagy épp ellenkezőleg: hogy a lábaim is elhagyják a szilárd talajt. Kutatóan nézek rá, szinte észre sem véve az egyre szélesedő mosolyomat, majd közelebb húzva gyengéd csókkal jutalmazom a vallomást. Sablonos én is-sel sem lehetnék ennyire meggyőző. - Tudod, hogy ha egyszer felmerül bennem egy zavaró kérdés, nem tudom eltűntetni onnan. Nem mintha nyugodtabb lennék most, hogy már biztosan tudom, volt valakije. De hát jogomban áll bárhogy is vélekedni erről úgy, hogy én mindjárt utána találtam magamnak valakit, akit az orra alá dörgölhettem? Mert más célja nem volt. Kislányos mosoly terül szét az arcomon az aggodalmára, nem utolsó sorban az apró, édes puszira. Hát bűn lenne, hogy ennyire imádok lubickolni a figyelmében?
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
