Ivory & Levin

Napjaim kellemes, csendes egyhangúságban teltek; úgy tettem, mintha valóban belekényelmesedtem volna az otthonülő, gondtalan arisztokrata feleség életébe. Olyan dolgokra fecséreltem el az időm jelentős hányadát, amikre korábban csupán kikapcsolódásként tekintettem: sorra jártam az Abszol út butikjait, nem is gondolva azzal, hogy eközben mennyivel csapolom meg férjem aranykészletét, kávézókba és éttermekbe jártam, hol egyedül, hol pedig barátnőimmel trécseltem el az időt, hogy aztán hazatérve egy regény társaságában elnyújtózhassam a házimanók által előkészített meleg vizes fürdőmben.
Noha elméletileg már egy háztartást kellett volna összefognom, ezt meg sem éreztem; a munkát a manók végezték el, én csupán néha, például Levin hazaérkezése előtt adtam ki nekik utasításokat a vacsora előkészítéséről. Mindez nem terhelt meg különösebben, és az idő múlásával egyre gyakrabban tört rám az unalom érzése is, mely aztán a maradék életkedvemtől is megfosztott.
Azonban családom aranyvérű barátai és még a szüleim véleménye szerint is jó feleség voltam; igazság szerint az elismerés hallatán nehezen tudtam csak megállni, hogy ne nevessem el magam. Komolyan mondom, megeszem a süvegemet, ha ezt jelenti jó feleségnek lenni.
De kétségkívül mindannyian váratlan gyorsasággal változtatnák meg rólam alkotott véleményüket, ha ismernék valós szándékaimat. Az utóbbi időben már csupán látszatként tartom fenn az elkényelmesedett fiatalasszony szerepét; ez a legbiztosabb módja, hogy a gyanú árnyéka se vetülhessen rám.  Mindent pontosan ugyanúgy teszek, mint a házasságunk első hónapjaiban, hogy valami mégis megváltozott, arról senki sem tud.
Néhány napja találkoztam először az orvossal, és azóta két kezelésen vettem részt. Egyelőre csupán megfigyeltem őt, kérdéseimmel igyekeztem kipuhatolni róla valamit, de mikor a háború, a Nagyúr vagy éppen Dumbledore kerültek szóba, mindig kellemetlenül szűkszavúvá vált és érdemi véleményt sem alkotott. Ez nem lepett meg - a helyzetre való tekintettel én is sokkal óvatosabb és körültekintőbb voltam.
A szalon plüssbélésű hintaszékében ülve gondolatban számba vettem terveimet. Az első lépést megtettem, felvettem a kapcsolatot egy olyan emberrel, aki minden, a kezébe kerülő információt a Főnix-rendjének fog továbbítani. De jelen állás szerint még ő sem ismerte az indítékaimat, ez azonban sokáig nem maradhatott így.
Korábban egész éjszakákat töltöttem álmatlanul azon tanakodva, mi módon segíthetnék a halálfalók elleni harcban, hogyan lehetnék hasznára a másik oldalnak. A gondolat, hogy pálcát ragadjak vagy a harctéren átkokat szórjak, már önmagában is nevetséges volt - az egyetlen járható útnak a kapcsolataim és a helyzetem kihasználása tetszett. A Nagyúrhoz hű családból származtam, és most egy követőjének felesége voltam, az ő házában éltem. Őket kellett volna felhasználnom, az apámat, a nővéremet és a férjemet, aminek gondolata mélyről jövő félelemmel és ellenérzéssel töltött el. De ezt le kellett győznöm, el kellett fojtanom minden olyan érzést, amely hátráltathatott volna terveim kivitelezésében.
Gondolataim közül léptek zaja szakított ki, tehát Levin megérkezett. Nem mozdultam, de hamarosan feltárult a szalon ajtaja, aminek nyomán hűvös levegő áramlott be a szobába.
- Levin? – Csupán megszokásból tettem fel a kérdést, nem volt szükségem rá, hogy így bizonyosodjam meg férjem jelenlétéről, enélkül is pontosan tudtam, hogy ő lépett be a szobába.  
- A vacsora hamarosan elkészül. Borzasztó, de ma a szokottnál is többet tétlenkednek a manók, egyszerűen semmit sem fejeznek be időre – csóváltam a fejem lemondóan. Olykor valóban dühített a szolgák lassúsága, noha valószínűleg nem ők dolgoztak rosszul, csupán én voltam túl elkényeztetett. Kiskoromtól fogva ők biztosították kényelmemet, de fáradozásukat sosem köszöntem meg nekik.

A hír váratlan arculcsapásként ért. Az apám halott. Arcizmaimon rándulásából egy pillanat erejéig látható váltak felkorbácsolt, összezavart érzelmeim; a hitetlenkedés és a megdöbbenés, melyek sűrű ködként borították el elmémet, józan gondolataimat. Mindez csupán néhány másodpercbe sűrűsödött, utána arcom ismét a kifejezéstelen nyugalom árnyékába borult, noha mögötte, a gondolataimat uraló káoszon nem tudtam úrrá lenni.
Túl sok volt ez egyszerre. Túl nagy fordulat, melynek hozadékait jelenleg még nem tudtam átlátni, így rendet sem tehettem gondolataim közt. Érzelmeim uralkodtak tudatomon; a hír hallatán úgy éreztem, a veszteség fájdalma terített le, de ez nem így volt. Valójában inkább ürességet éreztem és bizonytalanságot.
Az apám az én szememben mindig is sebezhetetlennek tetszett. Olyan ember volt, akiről azt lehetett feltételezni, hogy még az átkok sem fognak rajta. A maga által kikövezett úton járt, és elhatározásaiban senki meg nem rendíthette. Könyörtelensége egy uralkodó tekintélyét adta neki, melyről naivan úgy hittem, az olyan gyarló, emberi dolgok fölé emeli, mint az elmúlás. Most mégis üvegesre fagyott, élettelen tekintettel fekszik valahol. Egy istenség szobra dőlt le ezzel számomra; az a tudat pedig, hogy még ő is meghalhatott, akiről ezt az emberi gyengeséget még csak feltételezni sem volt merszem, megrémített.
Most úgy hallgattam a falióra monoton kattogású háttérzaját, mintha az az életből hátramaradott percek számlálója volna.
- Ez biztos?... Nem lehet, hogy csak valami félreértés az egész? – tettem fel halkan, de nyugodt kiegyensúlyozottsággal a kérdést, melyre a választ úgyis biztosan tudtam. Noha tisztában voltam vele, hogy amit Levin mond, az nem lehet légből kapott hazugság vagy ostoba tévedés, szavai mégis hihetetlenek voltak, melyeket rettenetesen nehéz volt elfogadnom és feldolgoznom. Nem tudom, talán megerősítésre vártam, mely felelni tudna gondolataimra vagy csupán újra hallani akartam, hogy tudjam, nem csupán képzelődés az egész.
A csönd kellemetlen volt; feszengve ültem, kezeim az ölemben összekulcsolva, nyugalmat mímelve, miközben a kimondott szavak és azok megmásíthatatlansága lógott köztünk a levegőben. Levin tényszerű kijelentése egyidőben volt korrekt és ridegségével kegyetlen; itt ültünk, egymással szemben, ő két mondattal letudta kínos feladatát, azóta pedig minden bizonnyal csendes figyelemmel kíséri reakcióimat.
Ez dühített és zavart; ezért felemelkedve ültömből, kezemet a szék támláján vezetve megkerültem azt, majd az ablakhoz sétáltam. Tenyereimet a párkányra fektettem; bőrömön éreztem az üvegtáblák szegélyénél bekúszó hideget, füleimben pedig ott dobolt a szél zúgása, mely megrezgette az ablaktáblákat. Nem láttam, de éreztem – ennek intenzitása azonban számomra felért egy látó ember tapasztalataival.
Levinnek háttal álltam, ami nyugtatólag hatott rám. Nem éreztem úgy, hogy egy elemző szempár követi nyomon minden rezdülésemet; és noha nem töltött el az a gyász, ami ilyenkor talán elvárható lenne, a magam módján mégis gyászoltam – hogy pontosan mit, azt már nehezebb volna meghatározni, annyi azonban bizonyos, hogy ez az élmény a személyes szférámba tartozott, melybe Levinnek nem tudtam volna jó szívvel betekintést engedni. Ahhoz nem álltunk elég közel, és az apámmal való kapcsolatom egyébként is olyan pont, ami még érzékeny, fájdalmas; egy seb, melyet csak egyedül, magamban szerettem nyalogatni, várva hogy egyszer végleg begyógyuljon.
- Emlékszem, nem egyszer büszkén kijelentette, hogy az életét is hajlandó volna feláldozni a Sötét Nagyúrért, és az ügyünkért, ami szent volt a szemében. – Királyi többesben beszéltem, noha ma már pontosan tudtam, hogy amit az apám a magáénak vallott, az nem az én ügyem. Az sosem lehet az én ügyem is.  
– Most hát megtörtént. – Elmosolyodtam. Levin nem láthatta, mennyi gúny itatta át ajkamnak ezt az apró görbületét, mikor arra gondoltam, hogy meglehet, az apám a halálában semmiféle magasztos érdemet nem szerzett, nem lett mártírrá, csupán pechje volt, ez azonban számomra nem számított. Már halott volt. Csak az emléke maradt, és mindaz, amit az élete során ültetett el. Ezek közül leginkább az foglalkoztatott, amit velem és a nővéremmel tett. Mindkettőnket kényszerpályára állított, melynek kiúttalansága sok keserűséget oltott az életünkbe.
- Az anyám megözvegyült. Én pedig arra gondolok, hogy nem juthatok-e hozzá hasonló sorsra én is? – Nem fordultam meg, noha most először szegeztem a kérdésemet élesen Levinek. Nem tudtam elképzelni, mit jelentett volna számomra a férjem elvesztése, de nem is kívántam ezt megtapasztalni. Azt akartam, hogy Levin ne juthasson az apám sorsára; azonban pontosan tudtam, hogy efölött nincs befolyásom, és megakadályozni sem tudom abban, hogy a vesztébe rohanjon. Mert számomra a Nagyurat támogatni egyet jelentett a szakadék peremén való egyensúlyozással.
– Elvégre te is halálfaló vagy. Veled is megtörténhet. – Hangomból hiányzott a vádló él, kijelentésem pusztán a tényállás egyszerű közlése volt.

Nagy szavak, melyek megvalósítása nemcsak, hogy nagy falat lett volna – de olyan is, amit az apám nem szívesen nyelt volna le. De a fellengzősség sosem hiányzott belőle; bármilyen rideg ember is volt, szeretett kérkedni a sikereivel. Ínyére volt, ha tisztelték, csodálták és félték hatalmát. Ha azt mondta volna, hogy a Nagyúrért bárki más életét feláldozná, készségesen elhittem volna neki, de hogy a sajátját… Nem, ez nem vallott volna rá.
Ő volt az úr, aki parancsolt, és aki mindig valamilyen becsületre méltó, nagy ügy szolgálatában áldozati oltárra helyezte az embereket - a feleségét, Freyát, legvégül pedig engem. Persze a szépen csengő szózatok mögött, az árnyékban mindig ott lapultak az anyagiak, a haszonszerzés vágya a maguk kicsinyességével.
Eladott engem egy befolyásos ember barátságáért cserébe, amiért gyűlöltem őt. De még több haragot oltott a szívembe az a sok pofon, amit gyerekkoromban kaptam tőle, míg az ő parancsai szerint kellett élnem. Azt mondják, a lelki fájdalmak túlszárnyalják a testi kínokat – de ez semmivel sem csillapítja az utóbbiakat. A sajgó és tüzesen égő zúzódások, a megaláztatás, melynek méregfoga csontig hatol és ott is marad.
Levin szavait és azok gyors megtoldását csupán egy keserű mosollyal fogadtam. Nem jelent vigaszt, és a legkevésbé sem érdekel, hogy a Nagyúr hálásan fogja-e fogadni az áldozatot, mert nincs is szükségem vigaszra.
Meglehet, bosszúra vágytam csupán – amit most beteljesültnek kellene éreznem. De belőlem többet elvett a halott férfi, mint amit távozásával vissza tudott volna adni.
- Háború van, valóban – ismételtem meg a nagyon is szembeszökő tényt, mely vészterhes felhőként és Damoklész kardjaként lebegett mindannyiunk feje felett. – Igazad van, de a Sötét Jegy a karodon majdnem olyan billog, mintha sárvérű volnál. Ti rájuk vadásztok, a Rend pedig rátok. Ha nem viselnéd, talán békében élhetnénk. Aranyvérűek vagyunk, senkinek sem állnánk az útjában – világítottam rá a tényre, melyről le mertem volna fogadni, hogy nem tölti majd el őszinte örömmel Levint. A szavaimban bár volt igazság, azok nem illettek egy büszke, aranyvérű nőhöz. Gyerekes lettem volna, ha azt hiszem, Levin majd letesz az ambícióiról, a céljairól a biztonságunk érdekében – és hisztis, ha mégis ezt követeltem volna. Egyik sem voltam; csupán a határokat próbálgattam. Apám halála jogot és lehetőséget biztosított, hogy megoldja a nyelvemre kötött csomót.
- Ne haragudj, csak a gyász szól belőlem. Nem szabadott volna ilyeneket mondanom. – Fejemet leszegve hazudtam.
Kérdéséhez fűzött megjegyzését figyelmen kívül hagytam.
- Férj és feleség vagyunk. Egymáshoz tartozunk…ha tetszik, ha nem. – Kecses ívben pördültem meg sarkaimon, hogy szembe kerüljek Levinnel, akinek közelségét abban a pillanatban megéreztem, hogy mögém lépett. Az érzékeim élesek voltak, figyelemmel minden apró változás kiszűrésére. Államat megemeltem, hogy jól láthassa az arcomat és a bujkáló mosolyt az ajkam szegletében. Nem várva be, hogy bármit is szóljon, egy lépéssel megszüntettem az általa fenntartott félméternyi távolságot kettőnk között, kezeimet pedig széles mellkasára simítottam.
- Nos, te szeretnéd, hogy hiányoljalak? – Pajkos mosoly villant arcomon.
Rövidre szabott fiatalságom, az asszonnyá válásom előtti kötetlen évek során egyszer sem estem szerelembe, és ezt az érzést a házasságom során sem tanultam meg. A mély érzelmek hiánya pedig elég magabiztosságot kölcsönzött, hogy kacérkodni merjek a férfiakkal, akiket kedveltem, de nem jelentettek olyan sokat.
Levin részben azért más eset volt; jegyességünk idején nem mertem apró flörtöket kezdeményezni vele, eleinte olyan szemérmes, majd hűvös voltam a társaságában, ami szokatlan volt tőlem. Ennek oka a félelem volt; úgy tartottam Levintől, mint a tűztől. Féltem, ha a közelébe megyek, megéget. Aztán miután összeházasodtunk, rádöbbentem, hogy a félelmem alaptalan, így pedig képes voltam feloldódni mellette.
Alaptalan a félelmem – nos, igen, azok a dolgok, amik lánykoromban megriasztottak, a valóságban nem léteztek. Levin a maga módján jó férj volt, és egy cseppet sem hasonlított az apámra, aki megkeserítette az anyám életét. De más félelmek megvetették gyökereiket a szívemben. Levin hithű halálfaló, gyilkos. Mi történt az előző feleségével és miért? Mi az oka a távolságtartásának, annak, hogy lehetetlen közel kerülni hozzá, mi van a maszk alatt, amit visel? Sokszor gyötörtek ezek a kérdések, és néha magamat okoltam, amiért képtelen voltam bensőséges kapcsolatot kialakítani a férjemmel.
- Ostoba kisgyerek módjára azt hittem, ő nem halhat meg, hogy a hatalma olyan nagy, hogy még a halál sem mer hozzáérni – mosolyogtam, de örömtelenül. – Én sosem tudnám megszeretni őt…és elfelejteni sem. Magam tanúsíthatom, hogy a félelemből milyen erős tisztelet fakad; rettegtem tőle, megmérgezett minden emléket, ami az otthonomból maradt meg nekem – sóhajtottam. Fájdalmamat megtanultam elrejteni, évek óta egyetlen könnycseppet sem ejtettem, de hiába tagadtam volna, mindennél jobban vágytam arra, hogy valaki a karjába zárjon, és a fülembe suttogja, hogy minden rendben lesz. Ezt, azt hiszem, Levintől soha nem kaphatom meg, éppen ezért erősnek kell maradnom – ahogy tanították.

Olykor elgondolkozom, valóban hihetek-e abban, hogy az élet mindenkire csupán akkora keresztet ró, aminek terhét az ember cipelni tudja. Tizenkilenc évesen feleség vagyok, egy olyan házasságban élek, melyet a kötelességek és az érdekek kötöttek, de meg kell állnom a helyem a férjem oldalán. Úgy kell szerepelnem az aranyvérű világ színpadán, ahogy azt az elvárások diktálják és meg kell felelnem a szokásainknak. De más kötelezettségeim is vannak magammal, a becsületemmel szemben. Egy háború kellős közepén élünk, amiről egyre nehezebb elfeledkezni. Féltem, mikor feladtam a semlegességemet, és ma is félek, hogy milyen következményekkel jár majd, ha egyszer kiderül, hogy a Nagyúr ellen munkálkodtam. Nincsenek kétségeim afelől, hogy Levin attól a naptól kezdve a felesége helyett az árulót látná bennem.
A tétek nagyok, de nem tudom, én felnőttem-e már hozzájuk. Hiszen csak tizenkilenc vagyok – néha pedig úgy érzem, félig még gyerek. Nehéz olyan felelősséget a vállamra venni, mely más embereket és más életeket is érint, mikor arra sem tanítottak meg, hogy önálló döntéseket hozzak, felelősséget vállalva tetteim iránt.
- Értem, tehát biztonságosabb az első sorban harcolni. – Enyhe cinizmus vegyült mosolyomba. Szavaim alatt nem csupán a pálcával való hadakozást értettem, ugyanide soroltam a halálfalók minisztériumi tevékenységét is, a lassan végbemenő hatalomátvételüket a kormányzásban, amiben Levin is részt vett. Magas pozíciót töltött be, ami könnyedén biztosította a hátteret nagyszabású költekezéseimhez is akár, de tartottam tőle, hogy a most élvezett előnyöknek valamikor majd magas áruk lesz. – Arra gondoltál már, hogy mi lesz velünk, ha elveszítitek a háborút?  - Imádságaimnak e végkimenetelért kellett volna szólniuk, ez lett volna a helyes, de valójában rettegtem tőle. Az utána következő meghurcoltatásoktól féltem; attól, hogy Levint vagy Freyát az Azkabanba zárhatják, és attól is, ami a Nagyúrhoz hű családokra várhatott. De ha ezt az árat kell megfizetni a békéért, talán le kell nyelnem a békát.
A másik, a fenyegetőbb probléma az volt, hogy a háború jelen állásában az erőviszonyok nem a másik oldalnak kedveztek. A Nagyúr erős volt, a követői lassan minden elleptek és a serege egyre csak gyarapodott – rémálmaink borzalmas szörnyetegeivel: vérfarkasokkal, inferusokkal és még ki tudja, mikkel.
- Csak aggódom érted és magunkért. – Nem ijesztettek meg a szavai, de tudtam, a figyelmeztetést halálosan komolyan gondolta. – Ismerhetnél annyira, hogy tudd, mások előtt sosem mondanék olyat, ami a te álláspontoddal nem egyezik meg. Nem felejtettem el, mint jelent aranyvérűként feleségnek lenni. – Büszkén szegtem fel az állam. Valóban nem feledkeztem meg róla, ki vagyok, de ez már nem akadályozott meg abban, hogy a saját lelkiismeretem szerint cselekedjek. Már nem volt itt az apám, hogy megfélemlítéssel a saját akaratát kényszerítse rám. Nyilvánosan Levin tökéletes felesége voltam, ezzel nem hazudtam, de a tetteimben már nem bízhatott volna meg ennyire – amit azonban nem is állítottam.
A kérdésemre kapott válasz hallatán összevontam a szemöldököm; szavainak mellékzöngéje egyáltalán nem illett bele a jelenet játékosnak szánt hangulatába. Azonban elgondolkodtatott, amit mondott.
Egy múló pillanatig szerettem volna megkérdezni, hogy miért nincs, akinek hiányozna. A szemére akartam vetni, hogy ennek minden bizonnyal oka van, aztán mégsem szólaltam meg. Ostobaság lett volna belerondítanom a pillanatba.
- Akkor érdemeld ki – mosolyogtam, miközben kezem felfelé kalandozott, majd megállapodott nyakkendőjénél. Azzal babráltam, míg arra vártam, hogy Levin tegyen valamit.
Nehéz feladat lett volna meghatároznom, jelen pillanatban mit éreztem a férjem iránt. Volt okom arra, hogy szeressem és arra is, hogy megvessem őt. De bárhogy is nézzük, kötődtem hozzá – talán túl mélyre hatoltak már bennem neveltetéseim sarokkövei, ahhoz hogy az oltár előtt fogadott hűséget egyszerűen semmibe vegyem. Ezenkívül némi vonzalmat is ébresztett bennem, mint férfi; szeretett regényeim közül is sok példa kínálkozott, ahol egy fiatal lány egy idősebb, tapasztalt férfi iránt lobbant szenvedélyre, aki az érett, erős felnőtt volt a szemében, vagy aki tudat alatt az apjára emlékeztette. Erősen reméltem, hogy én nem az utóbbira vagyok példa; önként vetném le magam a kastélyunk tornyából, ha csak megfoganna bennem a gyanú, hogy apakomplexusom van.
- De ha a félelem okafogyottá válik, meglehet, hogy a tisztelet is megtörik – tettem hozzá egy fanyar félmosollyal. – Mindig van lejjebb, ez igaz. – Azt már nem tettem hozzá, hogy de nekem ennyi is elég volt a jóból. Nem gondoltam, hogy a sors rám mérte volna az összes kiosztandó szenvedést, pontosan tudtam, hogy az apámat és a tőle kapott pofonokat leszámítva, nem volt rossz sorom, de ez nem enyhítette a sebeim fájdalmát. De ezzel mindenki így van; mások szenvedése mindig eltörpül a saját bajaink mellett.
- Szerinted milyen ember volt Mr. Yaxley? Kedvelted őt? - Találós kérdés, keresztkérdés, puszta érdeklődés - vajon melyik a három közül hozta nyelvemre a szavakat?