Eloisia & Ivory

Az anyám új keletű szokásaként szerette áthárítani rám a kellemetlen kötelességeket. Mióta ura a férgek táplálékává lett, bezárkózott a kúriába, szigorú gyászba burkolva mindent, amit csak tudott: a külsejét, a házat – mely olyan rideggé és kísértetiessé lett azóta, mintha még mindig a ravatalon feküdne az apám hullája – és a szívét. A közelében vacogtam, hátamon a hideg borzongás futkározott; hát így temeti el magát a betört feleség, miután életének értelme porrá lett. Nem vette fel újra az elszakadt fonalat, hiába lett szabaddá a halál által, mely felbontotta az oltár előtti fogadalmát, már késő volt. Neki legalábbis, nekem még nem.
Mióta a haláleset történt, az elvárások szerint gyászruhába öltöztem, komolyabban és komorabban festettem, mint egyébként. Dús tincseimet, melyeket számtalanszor hasonlították már lángnyelvekhez, ahogy az arcom körül fodrozódtak, szoros kontyba feszítettem a tarkómon, azt remélve, hogy így kevésbé árulják el mekkora hazugság is arcom mosolytalan maszkja és a szolid, konzervatív talár, amit állandóan viseltem.
De mialatt kívül gyászoltam, belül a beteljesedett bosszú csöndje honolt. Számomra nem volt feledés, mindig ott lesz a sarkamban az apám kísértete, mikor a nővéremre, a halálfalóra gondolok, és minden bizonnyal majd akkor is ő jut eszembe, amikor Levin gyermekét fogom majd először a karomban tartani. Az emlékezet keserű pirulája fog emlékeztetni arra, honnan jövök és merre tartok, míg a halálával elnyert elégtétel felszabadít és gyógyírt csepegtet a behegedt sebekre.
Az ispotály régi barátom. Folyosóit jól ismertem gyermekkoromból, amikor a szüleim gyógyítókhoz hurcolva, makacs módon követelték, hogy adják vissza a szemem világát – ami aztán sosem történt meg.
De most látogatóba érkeztem. Drága rokonomnak, aki párnák között, fehér falaktól ölelt betegszobában feküdt, szívesebben kívántam volna azt, hogy vigye el egy dementor, ahelyett, hogy az ágya mellett állva kedves szavakkal együttérzést mímeljek. Ha én lettem volna a helyében, ő sem törte volna magát nagyon; soha nem nézett rám ő sem másképp, mint az apámmal egy követ fújók - de nem is miatta vettem a fáradságot, hogy engedelmeskedjem anyám kívánságának.
Ifjú felesége, aki beházasodott a Yaxley családba, százszorta rokonszenvesebb volt férjénél. És egyébként is, szántam őt; ó, nagyon is jól tudtam, milyen lehet neki férje betegágya mellett ülni. Azt hiszem, e kötelességét éppen olyan őszintén viselte, mint én a gyászruhát.
Sarkamban házimanómmal, ki patyolat tiszta, kikeményített vásznat viselt vézna tagjain, siettem végig az ispotály folyosóin - mégsem lett volna ildomos vakságom ellenére egyedül közlekednem. A férjem házának úrnőjeként egészen csapnivaló és érdektelen voltam a háztartás dolgában, de a manóinkra ügyeltem. Sok aranyvérű, aki a Nagyúr eszméit vallotta, rongyokban járatta szolgálóit, és kegyetlen büntetésekkel kínozta őket, ezért én elnézően igazságos voltam velük, és megjelenésük sem ütött el úgy kúriánk ragyogásától, mintha a manók az istállóból jöttek volna elő.
A szobát, aminek ajtaját a manó kitárta előttem, enyhe virágillat lengte be. Igazság szerint bíztam benne, hogy a férfi időközben nem ébredt fel a kómából, és csupán feleségének kell átadnom anyám őszinte együttérzését és mély sajnálatát. Szerettem volna megölelni a lányt, és megmutatni, hogy nem minden Yaxley egyforma, hogy vannak köztünk olyanok, akik megértik őt.

Hazugok voltunk mind, az utolsó lélegzetvételünkig. Mi pedig, aranyvérű lányok és asszonyok édes kismadarakként csiripeltük a már bőrünk alá ivódott hamis szólamokat. Visszataszító volt ez a mindent átható képmutatás; egy hajszálon múlt csupán, hogy nem szisszentem fel a szavai hallatán – nyájas hangú drága és kedves, ez volt az arisztokrata asszonyok, az álbarátnők kedveskedő megszólítása egymásnak. Elcsépelten hangzott, az unalomig ismételték, kígyósziszegésként suttogták és méregtől csöpögő csókokat mellékeltek hozzá; túl sokszor tapasztaltam már meg ezt, ismertem az összes formáját, és jelen pillanatban sértett, még akkor is, ha csak ártatlan, rosszindulat nélküli beidegződés volt is.
Ismeretlenül is ismerni véltem Eloisiát; a korkülönbség ellenére, mely közöttünk húzódott, úgy éreztem, mivel mindkettőnknek ugyanott szorít a cipő, talán rokonlelkek lehetnénk. Barátnők. Nővérek. Valójában túlságosan is vágytam egy olyan emberre, aki előtt levethettem a maszkot, mely egyre jobban húzta a gerincemet, és ami alatt egyre csak fáradtam. Talán féltem tőle, hogy ha túl sokáig játszom a szerepet, az ugyanúgy belém olvad majd, mint neveltetésem görcsös aranyszabályai.
Reménykedtem, de bizalmam túlságosan is vak volt, amire most váratlanul rádöbbentem, és ez a felismerés megálljt parancsolt. Körültekintőbbnek kellene lennem; elvégre hova is gondoltam? Csak egy rokon vagyok, a kötelék pedig kényszerű, ezt nem szabad elfelejtenem.
- Akkor örülök, hogy nem tudtad – mosolyogtam. – Néha azt hiszem, hogy aranyból vagyok, azért bánik velem mindenki olyan előzékenyen és finoman, pedig elboldogulok magam is. Azonkívül a manó sem mozdul egy tapodtat sem a sarkamból.  - Pillekönnyű hang és mosolyok; nem bájcsevegni jöttem, de most már nem utasíthattam vissza, bármit is kínált Eloisia.  
A házimanó szavaimat igazolandó totyogott a székem mellé; pontosan tudtam, hogy egyenesen áll ott, tekintete pedig bejár mindent, ami előttem rejtve marad. Mikor kislány voltam, sosem untam rá, hogy az egyre érzékletesebbé váló leírásait hallgassam. Hogy néz ki a kert, a bálterem, a klubhelyiség? Ezernyi kérdés vetődött fel, melyeket csak neki volt ideje megválaszolni. Azóta pedig, hogy valamivel felnőttebbnek érzem magam, ő a szemem, amiről szinte senki sem feltételezi, hogy nyitva van és figyel.
A felkínált frissítőt udvariasan, de sietve visszautasítottam, mert még mondanivalóm volt, mégpedig olyan, amivel nem szerettem volna késlekedni.
- Az anyám, Lady Johanna, jobbulást kíván a férjednek, neked pedig erőt és kitartást… de azt hiszem, a virágok között akad egy kártya is, azon sokkal szebben kifejezve olvashatod a jókívánságait. Attól tartok, én a felét elfelejtettem. – Már-már bocsánatkérő gesztussal, de azért mosolyogva intettem a manónak, hogy az addig kezében szorongatott kis cserepet, melyből apró levelű virág nőtt, adja át a nőnek. – Anya azt mondta, a kúria kertjében, ahol a férjed felnőtt, sok ilyen virág volt, és ő nagyon szerette őket. Az édesanyja kedvenc virágai voltak, aki jó barátságban állt az anyámmal.
Valahol nem találtam szépnek, hogy így beszéltem, mialatt az járt a fejemben, hogy a szobában terjengő virágillat milyen erős és émelyítő, túlontúl édes, míg mikor az én – vagy inkább az anyám – ajándéka fölé hajoltam, hogy beszívjam a szirmok illatát, alig éreztem valamit. Ez talán azt jelentené, hogy az egyik nő félreismerte az ágyban fekvő férfit? Vagy mindketten ismerték, csak a szándékaik voltak eltérőek a puritán kórházszobát otthonossá tevő virágokat illetően?
- Mindig úgy éreztem, hogy az ilyen kórházi szobák beteggé teszik az embert – jegyeztem meg csak úgy, teljesen váratlanul, érdektelen közlésként. Hozzá apró fintor ráncai szaladtak az ajkam köré. – Talán mégis elfogadnék valamilyen italt; egy pohár víz jól esne.

Valahogy sosem sikerült egészen elhinnem, hogy oda, azok közé és abba az életbe születtem bele, ahol igazán a helyem volt. Valamikor régen, amikor a szülőház falai már összenyomtak, a szüleim és a nővérem fojtogató társaságától pedig fulladoztam, szerettem volna új otthont építeni magamnak, ami aztán sosem készült el. Most itt álltam, a világ szemében szerető feleség voltam, ujjamon karikagyűrűvel, ajkamon mosollyal, mely a legédesebben akkor ragyogott, mikor a férjemről volt szó, de belül fáztam és féltem. Levin mellett idegenként éltem, ugyanúgy nem tartoztam hozzá, ahogy az aranyvérű társasághoz sem – de mindkettőhöz hű maradtam, mert nem volt hova mennem.
Vajon Eloisia nem ugyanezt érzi? Szerettem volna megkérdezni, de erről szó sem lehetett; inkább elcsendesedtem, csomót kötöttem a nyelvemre, ahogy Eloisiát hallgattam. Dallamosan csengő hangja éppen olyan volt, amit az illem elvárt volna. Abban sem voltam biztos, hogy őszintén beszélt, hogy a társaságom akkor – vagy most – valóban örömmel töltötte volna el.
Hátradőlve, kezeimet az ölemben összefűzve kényelembe helyeztem magam; látványosan, jelzésértékűen, hogy tudassam, tengernyi időm van, és még véletlenül sem készülök azonnal távozni.
- Én szeretek. – Megvontam a vállam, arcom mosolygós maradt. Ezt a nyájas ábrázatot mindig kéznél tartottam olyan helyzetekre, amikor az őszinteséget nem kívántam megkockáztatni. Igazán ironikus volt, hogy Eloisiával beszélgetni akartam, nem olyan felszínesen csevegni, ahogy a teadélutánokon, porceláncsészékből szürcsölgetve szoktam, hanem komolyan, bizalmasan; az őszinteség poharát áhítottam, és egy cseppet sem kívántam az olcsó hazugságok és bájolgások híg borából inni, mégis elfogadtam, amikor Eloisia felkínálta azt. Vagy félreértettem volna őt?
- Pedig azt mondják, aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet. Nem tudom, vajon ez megfordítva is igaz? – morfondíroztam, mintha semmi súlya sem volna szavaimnak. Közben Levin jutott eszembe; puritán, rendszerető ízlésével, mely semmi felesleges giccset nem tűrt meg. Noha ő hozott nekem ajándékba virágot, azt csak kötelességből tette, mint ahogy minden mást is. Azt hiszem, ő sem szerette a virágokat.
Ahogy hallgattam kenetteljes szavait és hangját, mely mintha előre megírt forgatókönyvet követne, változott az elvárható érzelmek hatása alatt. Hiába tűnt ettől hamisnak, azért elég ügyes volt, hogy belém fojtsa az egyenes visszavágást. Én nem szerettem a férjemet, meglehet, ezért esett jól úgy hinni, hogy másoknak sem juthat ki a házasság boldogságából.
- Talán igen, talán nem, honnan is tudhatnám azt, amit képzett medimágusok sem tudnak megmondani? – sóhajtottam. – De engem inkább az érdekelne, te azt szeretnéd-e, hogy felébredjen?
Elhallgattam, hagytam, had rágja meg a szavaimat, és nyelje le őket, ha van hozzá bátorsága. Egyszer mindenki beleun a hazudozásba.
– Elvégre, ki tudja, ilyen súlyos sérülés után talán már sosem lesz a régi. – Ha el is untam néha a színjátszást, már elég folyékonyan beszéltem a nyelvét ahhoz, hogy így se akadjon meg a nyelvem benne. Aprót kortyoltam a vízből; az kellemesen hideg volt, de az íze… Kórház-íz, kórház-szag, itt egy pillanatig sem lehetett elfeledkezni róla, hogy hol van az ember.

Önálló? Mégis hogyan lehet egy vak önálló? Ezt még soha nem mondták nekem, ez új volt. Ellenben mindenki lovagias szánakozással fordult felém, ami mögött annyi tanácstalan ügyetlenkedés rejtőzött, hogy nehéz volt katonás rendbe kényszeríteni vonásaimat, és bájos ártatlansággal mosolyogni, ahelyett hogy a képükbe nevettem volna.
Önállóbb voltam, mint a legtöbb aranyvérű lány és fiatalasszony, de erre csak jóval a házasságom után jöttem rá, mikor már megízleltem a szabad levegőt és a sós könnyek keserűségét is. Ezt is a vakságomnak köszönhettem, és azoknak, akik látszólag segítséget akartak nyújtani, de valójában nevettek rajtam, lenéztek és másodrangúvá alacsonyítottak. A vakságom sokféle kompromisszumra rákényszerített, amiktől másokat megkímélt az élet.
- A virág a női nemé, éppen úgy, ahogy a teadélutánok és a gyerekek is a mieink. – Sokkal inkább kedélyes kritikával, mint éles keserűséggel mondtam ezt, pedig hát a lelkem mélyén egy kicsit bántott ez a felállás. Ostoba módon szabadságot áhítottam, pedig a mi sorsunk az volt, hogy az apánk uralma alól a férjünk keze alá kerüljünk át, és én ezt elfogadtam, beletörődtem, lassan elsajátítottam az asszonyi praktikákat, mellyel a férjet igába lehet fogni…de tudtam róla, hogy lehet másként is élni.
Kivártam. Hallgattam a csendet, egy kicsit ugyan megrémültem – talán sírva fakad? -, de még akkor sem szólaltam meg. Aztán folytatta, halkan és kissé talán bizonytalanul, de a nyelvemen a győzelem édes ízét éreztem. Szívesen megöleltem és megcsókoltam volna az arcát, amiért azokat a szavakat mondta, amiket hallani szerettem volna, de még mosolygásomat is elfojtottam. Komoly maradtam, elvégre itt mégsem rólam volt szó.
- Meglepődtem volna, ha nem így gondolod. Ahogy mondtam, jól ismertem őt. – Elfordítottam a fejem; engem ugyan nem hozhatott zavarba mások tekintete, de tudtam, hogy az arc változásaiból is könnyedén lehet olvasni, ami ha eszembe jutott, kimondottan zavart. – Jól megértették egymást az apámmal, azt hiszem, azért mert voltak közös vonásaik. De az apám halott, és Merlin bocsássa meg nekem, örülök neki. Az első jó cselekedete, amit értem tett, az volt, hogy meghalt.
Kemény szavak, amiknek csupán a gondolatától is vissza kellett volna rettennem, és ki kellene vágnom a nyelvem, amiért ki is mondtam őket. De akinek egész életében engedelmes lánya voltam, annak halála feloldozott, most már büntetlenül lázadhattam és mocskolódhattam ellene. Persze nem az anyám előtt vagy a társaság színe-java hallatára, de Eloisia előtt, aki a férje betegágya mellett kimondta a csúnya igazságot kettejükről, nem volt félnivalóm. Ő sem volt különb nálam.

A dicséret íztelen. Nem jelent semmit, talán még egy kicsit kesernyés is lenyelni, mert Eloisiával ellentétben én ismerem az utat, amit bejártam, és egy ideje már összekuporgattam annyi bátorságot, hogy legalább magamnak ne hazudozzam folyton. Eloisia merésznek képzel, és nem is fogom ebben a hitében megingatni, noha elárulhatnám, valójában mennyi gyávaság szorult belém. Félelmek bilincsében élek ma is; ha legszívesebben ordítanék, felpofoznék valakit vagy a képébe vágnám az igazságot, akkor sem teszek mást, csak mosolygok. De – mert a legtöbb dolognak több arca van – bírok a gyáva ember körmönfontságával. Mérget csepegtetek – oh, igazi asszonyi fegyver -, miközben a szemem és az ajkam a méz édességével bájol. A félelmeim ragadtatnak erre, ha bátor volnék, pont a cselekvésre ösztönző szikrát veszíteném el.
-…mert alábecsülnek – nevetek. Igazság szerint őt sem értékelik annyira, mint amennyit valójában ér, csak azért, mert nő. Én annyival vagyok szerencsésebb helyzetben, hogy még egy csapást mért rám a sors: amellett, hogy nőnek születtem, még vak is vagyok.
- Az illem szabályaihoz való kényszeres megfelelést kifelejtetted – csóválom a fejem, súlytalan cinikussággal hangomban. Már mindketten túl sokat mondtunk ahhoz, hogy vissza lehessen szívni szavainkat. Ez a biztonság érzetével töltött el.
Mikor megszólal, ismét felé fordítom az arcomat, és elcsodálkozom rajta, hogy fiatal korunk ellenére mennyi és mennyi keserűséget dédelgetünk magunkban. Minden őszinte szava erről árulkodik, és hihetetlen a kontraszt a szerepet játszó, édes mosolyú Eloisia és az igazi között. Ez pedig megijeszt, mert tükröt tart elém, amiben a saját csúnyaságomat látom. Én is ilyen vagyok, és ez borzalmas.
- És te melyik vagyok a háromból? – vonom fel kérdőn a szemöldököm. – Titkokat a titkokért cserébe. Egész jó játék, nem? Elárulsz nekem valamit, amit hét lakat alatt őrzöl, aztán én is megsúgok neked valamit, amit nem ok nélkül rejtegetek mások elől. Mit szólsz hozzá?