The funeral of Mr. Montague - Freya & Ivory

Ismerősök gyűrűjében álltam, férjemmel az oldalamon, aki felszínes csevegésbe merült egy minisztériumi kollégájával. Néha belekortyoltam a kezemben tartott borospoharat félig megtöltő drága nedűbe, de javarészt csupán ujjaim között himbáltam az üveget, ide-oda lötykölve a benne hullámzó italt.
Nem éreztem jól magam a bőrömben. A halotti torok hangulatától úgy általában heveny undor fogott el; rossz érzés járt át már a temetéseken is, de az utána következő, kötelező eszem-iszom rendezvény annál százszorta kellemetlenebb volt. Az egész gyermekkorom azzal telt, hogy az illemről és a helyes viselkedésről hallgattam egymástól alig különböző szólamokat – itt és most mégis úgy tetszett, hogy az egész díszes társaság elfeledkezett a jóérzés és az illem legelemibb szabályairól is. Valaki meghalt, az emberek mégis fekete gyászöltözetükben ott folytatták a bájcsevejeket, ahol a legutóbbi fogadáson abbahagyták; nevettek, tréfálkoztak és üzleti ügyeket vitattak meg. Ez a legteljesebb érdektelenség undorító volt.
Más esetben sajnáltam volna az özvegyet, és a gyászoló családtagokat, de a nővérem még most sem tudott bennem szánalmat ébreszteni. Bevallom, mikor bagoly érkezett, csőrében fekete borítékkal, összeszoruló torokkal futottam végig a levél tartalmán, noha Freya sosem kegyeskedett annyira a bizalmába fogadni engem, hogy megossza velem a férjével kapcsolatos érzéseit. Nem tudtam, boldogok-e vagy sem, szereti-e a férfit vagy számítsak rá, hogy a férjét egy nap holtan fogják találni, elmetszett torokkal… De mégis, a testvéremről volt szó, akiben ugyanaz a vér csörgedezett, mint bennem. Az ő vesztesége tehát egy kicsit az enyém is volt.
Egészen addig, míg a tor kezdete után egyszerűen el nem illant a gyászolók köréből. Eltűnése anyánk számára sem maradt titok, aki képes volt rajtam számon kérni nővérem ballépését, aki a legcsekélyebb mértékben sem teljesítette a ház úrnőjének feladatait. Egy egykori, roxfortos évfolyamtársnőm pedig azt állította, hogy Freyát egy férfi társaságában látta távozni a teremből. Én zavart mosolyok közepette bizonygattam, hogy az illető férfi csak a rég nem látott unokatestvérünk lehet, akit mindketten fivérünkként szeretünk.
Mire a poharamból az utolsó korty bor is eltűnt, addigra türelmem is végleg elapadt. A társalgást pedig egyébként is rettenetesen untam, így a körülöttem lévők bocsánatát kérve kiléptem a beszélgetésből. Senki sem hederített rám, mikor elhagytam a helyiséget; a hátam mögött becsukódó ajtó túloldalán lankadatlan élénkséggel folyt tovább a csevegés.
Ötletem sem volt, merre induljak; nem ismertem igazán nővérem néhai urának kastélyát, a helyismeret hiánya pedig vakságom okán igencsak kényesen érintett. Nem tartottam tőle, hogy eltévedek, de bizonytalanul róttam a folyosót, aminek végén egyetlen lépcsőt találtam, mely lefelé tartott. Nos, okosabbnak véltem volna a kert vagy éppen az emelet felé indulni, de mivel az alagsor irányába vezető lépcső akadt utamba, így amellett döntöttem.
A lépcső tövében a súlyos tölgyfaajtót résnyire nyitva találtam. Testem súlyával a hatalmas ajtónak feszülve nyitottam magamnak utat. Ujjbegyeim a széles folyosó falának durva felületű köveit tapintották, miközben lassú léptekkel indultam el az egyetlen lehetséges irányba: előre. De pár métert sem tettem meg, mikor zajokra kaptam fel a fejem.
Volt itt valaki; sejtésem, amelyet a be nem zárt ajtó ébresztett bennem, tehát nem csalt.
- Van itt valaki? – A körülmények homályos ismeretében inkább az óvatosság mellett döntöttem; hiba lett volna meglepetésszerűen betoppannom valahova, ahol nem tudhattam, mit találok. Mások támaszkodhattak volna a látásuk általi tapasztalatokra, de nekem e segítség nélkül kellett boldogulnom, ami lehetetlenné tette, hogy észrevétlenül közelítsek meg egy helyszínt.