Narcissa & Kate - 1980 / Burgin & Burke

Nem nevezném szökési kísérletnek azt, hogy szó nélkül, és ami talán még felháborítóbb: kíséret nélkül sétálok a magam visszafogott pompájában a Zsebpiszok közben, halvány mosollyal konstatálom, hogy sosem vagyok egyedül, érzem a hátamra tapadó kérdő tekinteteket, és az egymás fülébe suttogott fejtegetéseket, de nem törődöm velük. Lucius fülébe mindenképpen eltérő történet fog eljutni, mint az eredeti szándékom, amihez még neki sincsen köze. Szarvasbőr kesztyűbe bujtatott ujjaim a kilincs felé nyúlnak, de nem érintik meg, halk csilingelés jelzi csupán, hogy valaki betért az üzletbe, a pálcám bizsereg az oldalamra erősített pántban; ez a hely pontosan olyan, ahol egy nő úgy érzi, mindenképpen meg kell védenie magát.
A megszólításomra csupán alig észrevehetően rezzenek össze, nyelvem fogsoromon fut végig, mintha csak azt mérlegelném, harapjak-e érte, vagy sem; emlékszem még, mit kapott azért, mert Narcissának merészelt szólítani, holott az én véleményem szerint a Narcissa milliószor inkább a saját nevem, mint a Mrs. Malfoy. Van, amit el kell tűrni, és inkább ezt, mint egy sötét kamrában, láncra verve, kínok között vergődni.
Villan a tekintetem, egyszerre próbálom felmérni a boltot, és a lányt is, mert nőnek még nem nevezném; halvány-rózsaszín bőrtáskám pántját a csuklómra szorítom, ujjaim a hajamba túrnak, hogy megigazítsák a tincseket, amit a kint fújó szélnek esetleg sikerült összekócolnia. Nem mosolygok, de a hangom melegebb, mint általában. - Vásárolnék. - felelem, habár semmi szándékoltságot nem mutatok ilyen téren, ami azt illeti, nem kívánok hozzáérni semmihez, de ügyelnem kell, és nem árt az óvatosság; ha kihallgatnak minket, akkor igenis, higgyék azt, hogy Narcissa Malfoy valamiféle csecsebecsére vágyik, nem pedig barátokra. Kate nem mutatkozik aggódónak, talán nekem sem kellene paranoiásnak lennem. De a kettőnk helyzete korántsem hasonló.
A helyiségben alig pislákol némi fény, mintha az egész környék sötét lenne, kiokádva magából az összes világosságot, kiráz a hideg, összébb fogom magamon a kabátomat. Követem őt a hátsó szobába, ami talán raktárként szolgál, talán éppen arra, hogy valakit innen vigyenek el, és soha többé ne kerüljön elő,de ha valakitől igazán tartanom kell, az inkább az itt kiállított tárgyak baljós tömege, mintsem Kate Denver. Keresek valamiféle ülőalkalmatosságot, habár annyi sznobságot megengedek magamnak, hogy mielőtt helyet foglalnék, elfintorodom, és csak azért nem kiáltom el magam egy tisztító bűbájt megidézve, mert ezzel talán megsérteném. - Beszéljünk inkább rólad.

Tudom, hogy nem kellene itt lennem. Tudom, hogy mennyire fel fogom dühíteni vele Luciust. Aztán Bellát, aztán a többieket... megint én leszek a kistestvér, akire nem figyeltek eléggé, ezért rögtön tüzet gyújt, ahelyett, hogy szólna.
Talán miatta csinálom ezt az egészet. Azt akarom, hogy lássa, képes vagyok ilyesmire. Azt akarom, hogy tudja, ha jobban figyelt volna rám, ha nem választ köztem és a sötét oldal között, meg azzal, amivel jár, - és nem ellenem dönt- akkor nem tettem volna ezt. Nem tartom magamat különösebben jó embernek, de Kate… Kate egyedül van.
Éppen úgy, mint én.
Undorító az egész hely, képtelen vagyok elnyomni egy fintort, kedvem lenne befogni az orromat, amíg itt nyomorgunk, mint két vadnyugati hős, akik bankot raboltak. A számon át lélegzem. El kell majd égetnem a ruháimat, és legalább egy óráig áztatnom magamat valamilyen a rózsaolajos vízben, hogy eltüntessem magamról ezt a bűzt. - És te meg vagy elégedve a munkáddal?- gyűlöltem kimondani már a „Nagyurat” is. Nagyuram így, Nagyuram úgy, ha engem kérdezne bárki, hát csak… de a gondolatokkal is vigyázni kell, ügyesnek, okosnak, óvatosnak kell lenni. Én már csak tudhatnám.
- Reszketsz. - és nem a hidegtől, ami már az én csontjaimat is átjárja. Nem vagyok hozzászokva ehhez a kényelmetlenséghez, de nem is vagyok annyira sznob, hogy ne tegyek úgy, mintha legalábbis semmiféle kellemetlenséget nem okozna. Kate szörnyen néz ki, a félelem karikákat csalt a szeme alá, és foltokat az arcára, a kéztördelés pedig éppoly árulkodó, mint a megjátszott nyugalma a szavaiban. Színésznőnek talán jobb, mint halálfalónak.- Bujkálsz. Ez nem élet. El kell… ki kell innen jutnod. - aprót sikkantottam, amikor átugrott a cipőmön egy patkány. Bénító átkot mormoltam. - Az ellenségemnek sem kívánnám ezt, Kate. - felpattantam. Fel-alá kezdtem el járkálni, cipőm sarka visszhangot vert a falak között. Úgy tűnt a szívem egy ritmust ver a járásommal. Ideges voltam. - Nincs eleged ebből?- fordultam felé, szükségtelenül körbemutatva a lelakott és szegényes helyiségen.

Dühösen konstatálom, hogy Daniel nincs itt. Megint. Gondolom, jobb, ha külön-külön mozognak, és azt hiszem, Daniel az, aki ügyesebben elbánik egy csapatnyi halálfalóval, ha összetűzésre kerülne sor, mint a riadt őzikének tűnő Kate. Tudom, milyen rossz, amikor magányra van ítélve az ember, és ez ijesztő, keserű egyedüllét, szinte már a kárhozattal egyenlő, nekem legalább nem kell félnem. Szeretném megnyugtatni, de üres kliséken kívül mással nem szolgálhatok, és már így is mennem kellene, minden itt eltöltött perccel növelem annak a kockázatát, hogy lebukjak, és bajba sodorjam őt, és magamat is. Minden apró zajra összerezzenek.
- Nem.- mondom, bár fogalmam sincs, mire. Nem, nem gondoltam komolyan, vagy nem, nem mehet ez így tovább, és nem, nem várhatjuk meg a háború végét. A szavába vágok. Csak magamat tudom ismételni. - Bujkálsz. Nem tudod, mit mondanak rólad. Rólatok. Ha patkányként...- rögtön a számhoz emelem a kezemet, kicsúszott, de remélem, megérti, ezek nem a saját szavaim. -… mindenképpen meg fogja torolni, ha hátat fordítotok. El kell tűnnötök. El innen, az országból...- megköszörülöm a torkomat, érzem, ahogy a nyirkos hideg a csontjaimba fúródik, és azt is, hogy már a forró fürdő sem lesz elég, hogy lemossa rólam ezt az érzést. Felhorkantok. Kicsit talán csalódottan, kétségbeesetten.- Mégis milyen munkát végzel? Hagyod, hogy mocskos üzleteket kössenek, hogy szemet hunysz az egyezségeik felett, hogy eladsz, vagy megveszel tőlük mindenféle elátkozott varázstárgyat… hogy...- felidegesítem saját magamat. Nem prédikálhatok neki, és nem is ezt szeretném, de… másképp úgy tűnik, nem tudom a fejébe verni. - Ez csak a látszat, Kate, és ezt ő is tudja. Szeretnéd magadra a Sötét Jegyet? Egy örök billogot? Azt akarod, hogy mindenki tudja, hogy mit tettél, vagy mit nem?- ezeket a kérdéseket magamnak is feltehettem volna. Mély levegőt veszek. Rettenetesen büdös van itt. Ez romlottság és a gonoszság szaga. Nem nézek rá. - Ez alól senki nem bújhat ki, Kate. És ti lesztek a következők. - tudom, hogy megijesztem, de már nem áltathatom tovább.

Bosszúsan nézek rá. Mintha nem ugyanazt a nyelvet beszélnénk… legszívesebben most itt hagynám: feladom,végeztem, mindenki csináljon, amit akar. Megadóan sóhajtok. Fél, és a félelem a legrosszabb tanácsadó. - Nekem is van családom. - és hiába küzdöttem értük, a végén mindenkit elvesztettem. Nem állhatok szóba a nővéremmel, a másikkal csak a kislánya tart össze, a férjemet elvakította a becsvágya, én pedig itt állok egyedül; annyira szeretnék segíteni és mégis képtelen vagyok rá. Szeretném azt mondani, hogy én nem vagyok olyan, mint ők, de mi van, ha mégis? Hiszen annyi mindent köszönhetek a halálfalóknak, a Nagyúrnak… védelmet és hatalmat. De az ár, amit megfizetek érte… egyszerűen csak nem éri meg. - Jól van, Kate. Csillapodj. - csitítom, és tudom, hogy át kellene ölelnem, hagynom, hogy a vállamra hajtsa a fejét, hogy megnyugodjon, de nem vagyok jó ezekben, a gondoskodásban, úgyhogy maradok olyan távol tőle, amennyire csak lehet, anélkül, hogy megsérteném a ridegségemmel. - Talán igazad van… azt hittem, hogy neked még van esélyed. Nektek. Hogy elmehettek innen… ez nem gyávaság lenne, tudod, hanem a helyes döntés. Ha bujkálni akarsz, ha az ő parancsát akarod teljesíteni, csupán azért, mert félsz, és a végén úgyis megtör… akkor legyen. Én kiutat ajánlottam, Kate, de ez nem visszatérő alkalom. - nem haragszom rá, felnőtt nő, és megértem a kételyeit. A helyében talán én sem cselekednék másképpen, és megint rá kell jönnöm, nekem milyen kiváltságos helyzetem van. Talán nagyképűnek tűnök, sznobnak, hogy segítő kezet nyújtok felé, mintha máris tudnám, neki mi a jobb.
- Ugyanezeket meg fogja tenni innen is. - szükségtelen kimondanom, de azt akarom, hogy tudja, ebből nincs menekvés. Csak a halál. És ha szerencséd van, akkor te végzel önmagaddal, nem pedig Ő. Mindketten sokat kockáztatunk. Megtettem, amit lehet, és ha továbbra is látogatom, csak azért, hogy meggyőződjek róla, életben van-e, és megvan-e mindene, amire szüksége van, akkor megteszem. Nem kicsinyes bosszú ez tőlem. Ilyen vagyok. - Jaj, Kate...- fuldokolni kezdek, intek a pálcámmal, hogy felszívódjon ez a sok por. - Hihetetlen, hogy képes vagy ilyesmivel foglalkozni!- rovom meg, de enyhítően rámosolygok. Most ez kell neki, hogy valaki elterelje a figyelmét. - Ó, nos, tudod, a szokásos. - vonom meg a vállamat. Nem fogok panaszkodni, de igencsak nehezen állom meg, hogy ne temessem csüggedten a tenyerembe az arcomat.

Nem akarok jónak látszani. Nem akarok úgy tenni, mintha nem közülük való lennék, aranyvérű családban nevelkedtem, Black vagyok és Malfoy, ha jó lennék – mesébe illő jó, aki elnyeri a jutalmát- akkor sem hinne nekem senki sem. Meg vagyok bélyegezve. Épp úgy, ahogy Kate is. Legyintek. Mintha az élete csak egy félredobható, jelentéktelen holmi volna. Persze, én csak hallok dolgokat, amikbe aztán beleképzelem a következményeket, Lucius nem osztja meg a hitvesi ágyban az aggodalmait, a terveit és a parancsokat sem, amiket kapott, de van, amit egy nő megérez; ha nyugtalan, vagy túl nyugodt az mindig is feltűnő. - Nem, én… sajnálom, ha felzaklattalak. Nem kellett volna, csak… hát, aggódom érted. Tudod, már annyiszor mondtam, hogy ez nem neked való hely, de megértelek, csak… nehéz téged így látnom. - rettenetes barátnő vagyok. De mit tehetnék? Ha már nem vagyok biztos a magam dolgában, akkor legalább azt a szívességet megtehettem volna neki, hogy befogom a számat.
Mérgesen sóhajtok, még a szememet is megforgatom. - Nem! Jobb lenne, ha nem beszélnénk Lucius-ról, rendben?- még a nevét is nehezemre esik kiejtenem, hiszen ebben a felállásban ellene vagyok. És még most is lelkiismeret-furdalásom van emiatt az egész miatt. Ez a jutalmam: állandó őrlődés a bűntudatban. - Nincs szükséged valamire? Semmit nem hoztam magammal… annyira sajnálom. - össze vagyok zavarodva és azt hiszem, kezdek kikészülni a sok teher alatt, amit magamra vállaltam.

Hálásan szorítom meg az ujjait. Olyan hidegek… féltem őt. És persze magamat is, talán önzőség, de mindennek van ára, és úgyis meg fogom fizetni. Csak azt szeretném, ha meg tudnám őt menteni. Nem sikerült Bellát, nem sikerült Meda-t sem, és Lucius… félek, hogy őt is örökre elveszítem. Gyűlölöm, hogy mindegyiket a Sötét Nagyúr oltárán kellett feláldoznom. Gyerekkoromban ittam anyám és apám szavait, és hiszek az aranyvér fontosságában, de ez már… nem, ennyi gyilkosság, ennyi fájdalom ellenében ez nem éri meg. Vajon akkor fognak csak észhez térni, ha meghalok? Vagy ha ők maguk lesznek az áldozatok? Amikor majd háborúba kell menni, és vállalni kell a tetteik következményét? A nővérem buzgó, szinte már agymosott, lelketlen vad, de a férjem, rá még talán tudok hatni. Inkább őt akarom visszakapni.
- Tudom, csak… nem értem. A félvérséged sem éppen mutat valami jól. Persze, félre ne érts! Csak… talán ez a büntetésed. Hogy sosem tudhatod, megkegyelmez-e, megkímél-e, vagy meggyötör és aztán a kutyái elé vet. Felhasznál, aztán...- meglehet, hogy ezzel Lucius-t is becsmérlem. De tudom, ő sem kímélné meg Kate-t, ha a Nagyúr személyesen őt kérné meg, hogy végezzen vele. Ezért kell itt lennem. - Nem bánt. Engem sosem.- fizikailag. De azt hiszem, mi egymásnak többet árthatunk lelkileg, mint testileg. És ennek mindketten mesterei vagyunk. - Jól vagyok.- felelem, egyszerűen, szűkszavúan csak ennyi, tényleg jól vagyok. Néha, amikor kettesben vagyok Lucius-al, úgy érzem, hogy megint diákok vagyunk és ez az egész nem is létezik, hogy aztán a valóság teljes súlyával és ridegségével rám omoljon. Aprókat bólintok. Nem akarja belátni, hogy nincs más megoldás, csak, ha elmegy innen. Nem értem őt. Egyszer védekezik, másszor pedig támad. Örömtelen mosolyra húzom a számat.
- Nem maradhatok már tovább, Kate. Sajnálom. Jó volt látni, és ha bármire szükséged van, ha csak beszélgetni szeretnél… - felállok. Sietnem kell, mindig figyelmesnek, óvatosnak lenni. Idegőrlő a kapkodás. - Nagyon vigyázz magadra!- felelem még búcsúzóul, és elnyomom magamban az érzést, hogy talán most látom utoljára.