Emmeline & Alice - Viszontlátás

nnyi év telt már el, hogy idejét se tudom annak, mikor beszéltem utoljára a gyerekkori barátommal. Egyszerre nosztalgikus és furcsa újra Angliában lenni. Amikor visszajöttünk Frankkel, akkor az volt az első, hogy vettünk egy otthont magunknak és berendezkedtünk. Végül elintéztük az állással kapcsolatos ügyeinket, így már csak annyi maradt hátra, hogy felkeressem régi barátomat. Hiányzott. Nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna az eszembe, de sose volt annyi időm, hogy megírjak egy levelet. Végül a napok annyira beszippantottak, hogy lassan megszűnt a gondolataimban. Most viszont végeztem az iskolával, a magánéletem is rendben van. Eljött az idő, hogy egy kicsit a régi időket hozzam előtérbe, pontosabban Emmeline-t. Ő mindig is fontos tényezője volt a roxforti életemnek.
Mivel Roxfort után nem tudom mi lett vele, így egy kis idő elment azzal, hogy elkezdtem kicsit kutakodni. Megtudtam, hogy már egy ideje nem lakik a családjánál. Vajon mi minden történt még azóta, hogy úgy megszakadt köztünk a kapcsolat?
Egy egyszerű kis ruhát vettem fel, hozzá pedig egy fekete harisnyát és egy bokacsizmát. Felülre még felkaptam egy derékig érő bőrkabátot és már indulásra készen is álltam. Franknek hagytam egy üzenetet, hogy látogatóba mentem Emhez. Amint kiléptem a házból elhoppanáltam annak a helynek a közelébe, ahol a cím szerint Em háza áll. Nem kellett sokat gyalogolnom ahhoz, hogy megtaláljam.
Az ajtó előtt állva vettem egy mély levegőt, és a kezemet felemelve bekopogtam. Beletúrtam a hajamba, majd körbenéztem, aztán tekintetem újra az ajtóra siklott. Vártam, hogy valaki, lehetőleg Emmeline nyisson ajtót. Nem tudom, hogy megtudta-e, hogy visszatértem. Ha igen, akkor azt hiszem nagy meglepetés lesz most ez a számára.

Alice & Emmeline

Azóta várok rá, hogy Alice bekopogtasson az ajtómon, mióta tudomásomra jutott, hogy ő és a férje visszatértek Londonba. Nem szabadna meglepődnöm, vagy neheztelnem, elvégre én sem értesítettem az eljegyzésemről, sőt, arról sem, hogy alig egy évvel a távozása után elveszítettem az édesanyámat. Mégis elszomorít, hogy mondhatni utolsóként hallottam a nagy hírt, míg másról sejtésem sincs, dehát ki volt az, aki közreműködött kettőnk barátságának elhalványulásában, ha nem én?
Mindazonáltal sejtem, hogy bizonyos idő elteltével felkeres majd - ha másért nem is, hogy bocsánatot kérjen a megválaszolatlan levelek miatt -, és valahányszor a védővarázs látogatót jelez, ő az első gondolatom. Beleértve a mai napot is.
Csak azután lépek az ajtóhoz, hogy vetettem egy pillantást a gyanúszkópomra, a varázspálcámat azonban továbbra sem eresztem le: jobb biztosra menni.
- Ki az?

okáig nem láttuk egymást, és szinte nem is tudunk sokat a másikról. Csak addig és annyi maradt meg, míg a Roxfortba jártunk. Utána én messzire elkerültem és nem maradt annyi szabadidőm, amennyit szerettem volna. Viszont minden egyes levele megvan egy kis dobozban, amit elküldött nekem, míg végül azok is megszűntek. A válaszaim pedig sosem kerültek elküldésre, pedig néhányat még akkor is írtam, amikor elkerültem. Nem tudom, hogy végül miért is nem küldtem el őket, de már bánom. Legalább én tehettem volna azért, hogy a kapcsolatunk ne szűnjön meg ilyen hirtelen.
Nem tudom, hogy mit kéne mondanom, vagy hogy hol is kezdhetném. Mindenképpen bocsánatot kéne kérnem azért, hogy nem vettem fel a kapcsolatot. Annyira sok minden van, ami összegyűlt az évek alatt. Túl sok minden, túl sok idő. Remélem, hogy nem haragszik azért, hogy az esküvőre se lett meghívva. Igazából időnk se volt bárkit is meghívni, még csak nem is mi intéztük. Mondhatni ajándékba kaptuk a társainktól, akikkel együtt végeztük el az aurorképzőt.
Miközben azon gondolkodom, hogyan és miként kéne belekezdenem az egészbe, vagy mit mondjak és hol kezdjem azt is, meghallom az ajtó mögül a hangját. Hirtelen izgatottság lesz úrrá rajtam, amikor meghallom azt a régi, ismerős hangot.
– Alice vagyok. Alice Longbottom – feleltem az ajtó felé fordulva.

Alice & Emmeline

Néhány másodpercig megkövülten bámulok az ajtóra, mire végül meggyőzöm magam afelől, hogy nem csak képzeltem Alice hangját.
- Akkor tudod, hogyan iszom a vajsört. - Bár biztos vagyok benne, hogy az egymástól távol töltött évek dacára ezer közül is felismerném a hangját, jobb az elővigyázatosság. Főként most, hogy Corneliusra is számítanom kell, mint nemkívánatos vendégre és a Gideonnal közös küldetéseink során is több falkányi halálfalóval kerültünk már összetűzésbe.
Amint megkaptam a helyes választ, nem bajlódok további óvintézkedésekkel: néma intéssel tárom ki az ajtót Ice előtt.
- Üdv újra itthon! - mosolygok rá boldogan, majd közelebb lépve szorosan átölelem. - Hogy-hogy visszatértetek? - Némi neheztelést fedezek fel a hangomban, és nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, ő nem vette észre. Túl régóta ismer ahhoz.
Bár tudom, nem a legjobb taktika, tekintetét gondosan kerülve invitálom beljebb a nappaliba, ahol kényelmesen helyet foglalhatunk.
- Kávét? Teát? Süteményt?

em kell túl sokáig várnom ahhoz, hogy az ajtó túloldaláról felhangozzon a régről hallott ismerős hang. Hiányzott. Öröm lesz újra látnom őt.
– Nos, ha emlékeim nem csalnak, akkor sosem szeretted. Túl édes a számodra – mondom elgondolkodva, visszaemlékezve arra a pillanatokra, amikor még együtt terveztük, hogy mit is csinálunk a szabadidőnkben. Egy ilyen kis összejövetel alatt derült ki. Ó, Merlinre, milyen régen is volt már. Rámosolygok, amikor kinyílik az ajtó és meglátom őt. Jó érzés újra látni őt. Viszonozom az ölelését, amint szoros ölelésébe von.
– Köszönöm – mondom miután elengedtük egymást. – Sajnálom, hogy csak most jöttem. Az aurorképzésnek vége, és nem akartunk odakint dolgozni, így visszatértünk. Persze sok dolgunk is volt. Rengeteg elintéznivalónk akadt, főleg, hogy vettünk Frankkel egy közös házat – felelem, majd követem őt, amikor beljebb invitál.
– Kávét ritkán iszom, a tea jó lesz, köszi – mondom egy mosoly kíséretében, majd a kabátom zsebe felé nyúlok, hogy onnan előhalászhassam azt a kis dobozt, amit még indulás előtt lekicsinyítve elraktam. Felnagyítom, hogy aztán a tetejét leemelve a levelekre nézzek. Minden itt van. A gyenge, a bátortalan, a boldog és szomorú pillanataim borítékolva. Válaszok és kétségbeesett szavak, amiket végül sosem osztottam meg Emmel. Helyet foglalok a kanapén, majd felpillantok Emre, amikor visszatér. – Megbántam párszor, hogy nem vettem fel veled a kapcsolatot hamarabb. Ezek azok, amiket neked szántam, de végül sosem kerültek elküldésre.

Alice & Emmeline

A helyes megoldásra válaszul kitárom előtte az ajtót és addig ölelgetem, amíg csak bírjuk szusszal. El sem tudja hinni, mennyire hiányzott. Annyiszor lett volna szükségem rá, és csakis rá... Talán épp emiatt neheztelek még mindig, holott ugyanannyira az én hibám is, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól. Mi több, talán épp a titkok voltak azok, amelyek végső soron éket vertek közénk - onnantól valóban csak idő és távolság kérdése volt, hogy elhalványuljon a barátságunk. Dehát hogyan beszélhettem volna a családom széteséséről úgy, hogy ő végérvényesen elveszítette az édesanyját? Úgy hogy neki mindig is tökéletes volt a Duncannel való kapcsolata, míg Rick és én folyton folyvást összekaptunk, mióta csak betette a lábát a Roxfortba? Hogy magyarázhattam volna el, hogy viszonyt folytatok Molly felnőtt bátyjával és minden egyes hétvégét a roxmortsi lakásán töltünk, ha nincs fontosabb dolga, miközben róla és Frankről már akkor úgy beszéltek, mint tökéletes álompárról, mikor még ők maguk sem fogták fel, hogy többet éreznek egymás iránt?
Akkor úgy éreztem, lehetetlen, hogy Ice megértse, min megyek keresztül, vagy ha mégsem, teher lenne végighallgatni valaki más problémáit is a sajátjai mellett. Óvni akartam őt, és ez kapóra jött: úgy gondoltam, ha nem beszélek a hibáimról, valójában nem is azok. Létező szégyenfolt lenne az, amiről senki más nem tud? Könnyebb volt tökéletesnek, érzelemmentesnek mutatnom magamat, ahogyan mindig is tettem. Ahogyan az apám tanította. Mikor végül felnyílt a szemem és rádöbbentem, hogy a tanácsai sosem vezetnek jóra, már túl késő volt.
Minden nap szembesülnöm kell a következményeivel. Rick, Gideon, Alice és Dorcas. Anya. Mindenkit elveszítettem, aki igazán fontos volt számomra, és hiába házasodunk össze Giddel, hiába békültünk ki Rickkel és tért vissza a két legjobb barátnőm, egy valakit sosem kaphatok vissza. Megakadályozhattam volna, ha nem lettem volna ennyire vak. Tudnom kellett volna. De már túl késő. Soha nem fogom látni, hogyan csodálja anya a jegygyűrűmet, nem fog örömkönnyeket hullatni az esküvőmön és nem tartja majd a kezében a Gideonnal közös gyermekeinket. Nem mondhatom el, mennyire sajnálom, hogy nem figyeltem rá eléggé; hogy mindig is a gyilkosát bálványoztam, aki ahhoz is túl gyáva volt, hogy a saját kezével végezze be az akaratát.
Képtelen vagyok mást okolni, mint saját magamat.
- Valóban? - kérdezem érdeklődve. Bár Alice jelenléte önmagában is erős nosztalgiát vált ki belőlem, muszáj lesz elhessegetnem a borús gondolataimat. Ma az ünneplésnek van itt az ideje, nem a gyásznak. - Itt, Londonban?
A konyhába lépve halovány megkönnyebbülés fut végig rajtam. Jól jön ez a néhány perc, pedig általában nem szokásom elmenekülni a nehéz helyzetekből, és ami azt illeti, ez a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető annak. Hisz azóta várok rá, hogy viszontláthassam Ice-t, mióta elment. Sokkal inkább az emlékek azok, amik újra és újra felkavarnak és padlóra küldenek. Talán könnyebb lett volna, ha én is elutazom és magam mögött hagyok mindent.
De kár rágódni a múlton, mikor itt a jelen kávéja, nem igaz?
Nagy levegőt véve lépek ki a konyhából és helyezem a dohányzóasztalra a kávéval, teával és édesítőszerekkel telepakolt tálcát, hogy én is helyet foglalhassak Alice mellett.
- Miért nem küldted el őket? - Ezúttal szemernyi rosszallás sincs a hangomban. Megdöbbent ez a rengeteg nekem szánt levél; mindvégig abban a tudatban voltam, hogy egyszerűen csak nem tudott időt szakítani az írásra, vagy megfeledkezett rólam. - Mi lenne, ha elkezdenéd őket felolvasni? Én pedig elmondanám, mi történt velem akkoriban. - Igazából, teszem hozzá gondolatban, elvégre én akkor is oldalakat írtam neki a nagy semmiről, mikor az összeomlás szélén álltam.