Lily & Louis - wrecked ones

Hogy előre tisztázzuk: csak és kizárólag azért vagyok itt, mert Bones akarta. Biztos vagyok benne, hogy kitűnően kezelte az összes sérülésem, sőt, én már nem is látom őket (ennyit még ér hazudni, nem?) és teljesen felesleges, mégis be kellett adnom a derekam. Ilyenek ezek a nők. Kenyérre tudna kenni.
Elég morcos vagyok mégis, hogy itt kell lennem, az egész helytől a hideg ráz. Nem az életről szól, hanem a halálról, minden bűzlik tőle és legszívesebben én is feldobnám a pacskert, ahogy végigsasszézok a folyosókon. Még a recepción részletesen elmagyaráztattam magamnak a hölgyikével, hogy pontosan hova is kell mennem, hogy minél rövidebb utat választhassak. Csak legyünk túl rajta, csak legyünk túl rajta.
Esküszöm, megátkozok valakit, ha egy percnél is többet kell majd várnom.
A nagy koncentrációban mégis elrontok valamit, mert amelyik ajtón bekukucskálok, csak fekvő-ülő-álló emberkéket látok kórházi köntösben. Mintha kísértenének, hogy én is ittragadok.
Ebből ugyan nem esztek!
Túl hamar fordulok meg ahhoz, hogy a mögöttem álló reagálni tudjon vagy hogy én észrevegyem őt, így már csak utánakapnom sikerül, mikor megtántorodik. A fenébe!
- Bocs, én... - Én már megyek is, mintha semmi sem történt volna. Majd azt mondom Amynek, hogy az orvos sem látta az égést, nem olyan nagy hazugság az. Biztos vannak itt vakok. - Oh. Szia Lily - ismerem fel a lányt, aztán elengedem a karját (amennyiben sikerült elkapnom a végzetes esés előtt, vagy felsegítem, ha lecsüccsentettem volna). - Te mit keresel itt? - Meggyőződésem, miszerint itt csak halottak fekszenek, nem engedi meg, hogy ezt egyedül megértsem, pedig tényleg gyűröttnek látszik. Gondolom a bál miatt. Nem sétálhatnánk ki csak úgy innen? Megmentem őt is.

Már a gondolattól is rosszabbul vagyok, hogy orvoshoz kellett jönnöm, igazán nem róható fel nekem egy kis figyelmetlenség, főleg, hogy azonnal próbálok korrigálni is. Elhúzom a kezem, mikor szabadulni akar, csak segítségül akartam lenni, nem fájdalmat okozni.
- Oh.. bocsi. - Mintha ma mást nem is tudnék mondani. Ez elég aggasztó. Látja már mindenki más is rajtam kívül, milyen deprimáló hatása van a helynek?
Ettől függetlenül nem tudom elrejteni a kíváncsi pillantásom. Nem hallottam róla, hogy mi történt velük... Igazából Amyn és Markon kívül nem nagyon érdekelt, hogy kérdezősködjek felőlük.
A bálra csak bólintok, elszabadultak... Bár szerintem az indulatok egy kocsmában tudnak elszabadulni, ezt inkább mészárlásnak szánták. Nem mintha tudnám a tervük részleteit.
- Ott voltam - vonom meg a fél vállam.
- Ja, nem - legyintek, ahogy beles a szobába. - Orvoshoz jöttem. - Hát már nem vagyok benne olyan biztos, hogy ez jó ötlet, de az tuti, hogy Amy ellenőrizni fog. Alig tudtam lebeszélni róla, hogy elkísérjen, mert már nem vagyok kisfiú…
Egy laza mozdulattal húzom le a jobb vállamról a dzsekit, nehogy azt higgye, csak kamuzok. Lehet, hogy már hideg van, de minél lengébben jöttem, annál több időt spórolok meg ezzel is, ránézhet a doki, gyors ítélet és spúrok haza. Elég összeszedett terv, mi? Én oda sem pillantok, ahogy visszatakarom, tényleg csak szeretném, ha már nem látszana… Elég ronda, főleg a tetoválás miatt látszik rosszabbnak, mint amilyen, bár már legalább nem fáj folyamatosan. Ezt is meg kell hálálnom még a kis boszimnak, csak most éppen haragszom, ugyebár.
- Esetleg segítenél megkeresni? Egy kissé eltévedtem. - Sosem voltunk puszipajtások, de ismerjük egymást a suliból, az órákról - Potteréket mindenki ismerte. Azt persze nem mondom, hogy sosem törtem borsot a srác orra alá, de hát az akkor normális volt. Lily meg a légynek sem ártott, és ha már a bál óta itt dekkol, biztosan jobban kiismeri magát, mint én.

Utálom az egész felhajtást, amit a sok viaskodás okoz. Nem értem, miért nem lehetne ezt már egyszer és mindenkorra eldönteni, miért kell folyamatosan mindenkit bajba sodorni ezzel a hisztivel. Hát persze, hogy azt utálom a legjobban, hogy nekem is bele kellett folynom és ezért még csak nem is hibáztathatok senkit.
- Aha - válaszolom, hogy ne maradjak szó nélkül, de igazából nem tudok sokat hozzátenni a témához. Felejtsük csak el inkább.
- Ugye?! - csapok le egy kívülálló véleményére. - Rámerőltették az orvost, bár nem tudom, miért. Csak ez a kis sebecske, meg bevertem a fejem, semmi extra. - Mintha minden hétvégén szétátkoznának a halálfalók. Remek. Legyintek. Ha már itt vagyok, mindegy is. - Veled mi lett? - kérdezek rá, mivel nekem senki sem pletykál, márpedig kifúrja az oldalam a kíváncsiság. Szeretek tudni mások dolgairól, csak beleavatkozni nem, ez vagyok én, heló.
- Ööö, hát nevet nem tudok, de a recepción azt mondták, a negyedikre menjek, aztán fogjak valakit. Ez az, nem? - Annyira csak nem vagyok korlátolt, hogy rossz emeletre baktattam volna fel. - Van itt olyan, hogy ügyeletes doki? - Ha valakitől, hát Lilytől nem kell félnem, hogy furán néz majd rám a muglis szavaim miatt.
- Ja, ja... Bár Mark miatt így is lerágtam a körmeimet - elvigyorodok, mennyire egyszerű ezt elmondani végre valakinek! Már majdnem elfelejtettem, milyen a barátom háta mögött róla csacsogni (és nem a haláláról), én is élőnek érzem magam tőle.
- Nem is láttalak titeket - tudatosul, ahogy már nyugodtabban gondolok bele az este eseményeibe. Nem mintha annyi felé figyeltem volna, eléggé lefoglalta gondolataimat, hogy... Szóval igen. Nos. - Én is örülök, hogy azért egyben vagytok. - Gondolom, nem lenne ilyen nyugodt, ha nem így lenne, szóval ezt nyugodtan mondhatom. Amúgy sem vagyok rosszakarója senkinek.

A sérüléseimmel kapcsolatban eléggé szkeptikus vagyok, így az agyrázkódásra is csak megvonom a vállam. Lehet, hogy egy icipici hányingerem volt a bál utáni este, de annak nem a koppanáshoz volt köze...
Részben jó, hogy Lily nem ismeri úgy a helyet, mint a tenyerét, mert akkor valószínűleg aggasztóan sok időt töltött volna már itt - de úgy, hogy nem egészen biztos benne, merre menjünk, attól tartok, rám vár ez a sors. Nem mintha a beszélgetés nem oldaná a feszültségem, elég könnyen megy ahhoz képest, hogy talán ez a valaha volt leghosszabb közöttünk. Nem egy társaság, na.
- Semmi - legyintek, de a vigyorom is állandósul. - Hősködni akart egy kis figyelemeltereléssel és végül meg is úszta néhány csúnya pillantással. Legalábbis ezt mesélte, én meg nem láttam rajta semmit. Addigra már kiütöttek. - Magyarázom a történéseket, olyan ez, mint valami akciófilm, csak tétre megy az egész. Egyszer valaki még sikerkönyvet ír a sztoriból, úgy éljek.
Talán nem Potterékéből, mert eléggé meggyötörte őket a sors.
- A származásod? - értetlenül vonom fel a szemöldököm, mégis mi a fene van a származásán, amit... Leesik. - Úristen, ezek tényleg őrültek. - Ez az ő szent programjuk, az ideák ideája, ahogy a világmindenség tökéletesen működhetne... Holott személyesen tapasztaltam, hogy az "aranyvérűek" csudás köreiben sokkal több a bolond, mint a magunkfajta korcsok között. - Ez nevetséges. - Nem tudok tenni mást, minthogy a fejemet rázom és ellenállok a hatalom kísértésének. A fenébe is, hogy veheti el egy ígéret ennyire az eszüket? Felnőtt emberekről van szó! - Sajnálom.
Elismerem, hogy Marknak igaza van, sok ember életét tönkreteszik, olyanokét, akik nem is tettek közvetlenül semmit sem a Nagyúr ellen. Rosszul születsz és véged. Ezek nem túl jó kilátások. A legjobb lenne, ha addig nem járnék partikba, amíg véget nem ér ez a hóbelebanc.
- Figyu, ez az? - Mutatok egy ajtóra, amin a "Gyógyítói szoba" felirat díszeleg. Olyan ügyes vagyok. - Gyere be velem, oké? Csak egy perc, remélem.
Ez több szempontból is előnyös lenne. Először is nekem, mert nem kéne egyedül szembenéznem a gyanakvó orvossal. Másodszor neki, mert nem kell lemondani a felemelő társaságomról (tudom, hogy unalmas lehet itt lenni). Harmadszor pedig James-nek (igen, tényleg!), mivel a feleségkéje biztosan nem fog egyedül kóricálni. Néha sajnálom, hogy nem tudják, mennyire figyelmes vagyok.

Nagyon jó érzés felszabadultan beszélni Markról, ezt eddig csak Amyvel tehettem meg, de a gyanakvó pillantásai miatt akkor sem vihettem túlzásba. Mintha adtam volna rá okot, hogy megkérdőjelezzen...
- Én próbáltam! - Védekezőn emelem fel a kezeim. Isten az atyám, hogy felajánlottam neki, jöjjön velem haza és hagyjuk hátra ezt az egészt baromságot, de hát nem hallgat ez senkire! Én meg egyedül... Majd végszükségben. - Mondjuk tényleg segített a barátain a bálon - veszem a védelmembe a srácot, mert azért na, rajtam kívül csak keveseknek adatott meg az a luxus, hogy rosszat mondhatnak róla. Persze tudom, hogy Lily is inkább csak aggódik érte a hülyeségei miatt, mint dühös rá. Valószínűleg mind így vagyunk vele. - Csak vigyázni tudunk rá - vigyorogva megvonom a vállam, hiszen amennyire én tudom, ez a titkos kis szövetségük pont erről a védelemről szól. Nem mintha sokat tudnék, vagy Potteréknek meg kéne szimatolniuk, hogy egy kicsit is tudok, de hát a hülye is látja, mennyire komolyan veszik ezt a dolgot. Vagy csak Markot hülyítették be ennyire? Ezt nem gondolnám.
Attól még, hogy pártatlanul tengődöm, a hírek nagy része hozzám is eljut, úgy mint Bellatrix Lestrange túllelkesedése a halálfalók között. Tény, hogy nem sokan szívlelik a lányt, és valószínűleg ezt vezeti le az értelmetlen háborúban, mégis, amit Lilyvel csinált, kiveri nálam a biztosítékot. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ilyen létezik, pedig a gonoszkodás nekem is a létemben van.
- Elvonóra kéne menniük. - Simán el tudok képzelni egy beszélgetést az Anonim Pszichopaták között, ahol Bellatrix éppen kifejti, milyen beteges vágyakat kell elfojtania a kényszerzubbony miatt.
- Tetováltass rá valami mást. Nem kell, hogy elfelejtsd, mit művelt veled, de az sem kell, hogy minden nap lásd is. - Mások nem tudnak olvasni a motívumokból, a hordozójuknak viszont nagyon sok mindent elmondhatnak. Emlékeztetőként vagy egyszerű emlékként. Még előnyt is tudna faragni belőle, ha motivációként gondolna rá ezentúl.
Nem is értem, miért nem tartok a szövetségüknek lelkesítő beszédeket, elég elkeseredettek lehetnek nélkülem.
Örülök, hogy Lily minden további akadékoskodás nélkül velem tart, így egészen jó dolgom van. A társaság tökéletesen megnyugtat, így hajlandó vagyok higgadtan kivárni a sorom, és még anyukám is büszke lenne így rám. Én viszont talán mégsem vagyok a legjobb ezen a téren, mert mikor újra odafigyelek, Potterné már szeretné előre kisírni magát a megjelentek temetésére.
- Minden oké? - Valójában fogalmam sincs, mi borította így ki.
- Amíg várunk, mesélj arróóól hooogy... - A figyelemelterelés remek ötlet, azonban alig akar eszembe jutni valami. - Hogy milyen a házasság. - Magamban vágok egy fintort, amiért ilyen unalmas dologra böktem rá, mégis érdeklődő pillantásokkal várom, hogy beszélni kezdjen. Így biztosan elüthetjük az időt, amíg behívnak.

Jó ember. Ez mit jelent? Hogy mindenkit maga elé helyez? Mit mondana rólam Lily, ha megkérdezné valaki? Félig olyan rossz vagyok, mint a halálfalók, de azért nem olyan igazi jó ember? Nem tudom, furcsa nekem ez az egész, mintha a saját életük egyiküknek sem számítana, holott mindegyiküknek van mit veszíteniük. Mindenkinek van, és mégis hajlandóak kockáztatni minden egyes alkalommal. Sosem fogom ezt megérteni.
Az viszont, hogy ez lesz Mark veszte is, egyszerűen képtelenség, amíg engem látnak. Azért számomra is vannak szent dolgok.
Hogy a másik táborban is találjak valami kivetnivalót, Lily hamarosan elmeséli a történteket egy másik szempontból is. Komolyan az értetlenség az egyetlen, ami a fejemben van, ideges leszek tőle, legszívesebben helyettük is fejelgetném a falat, hogy térjenek észhez, mert ez az egész nem normális. Nem elég nagy a világ ennyi embernek? Korlátolt bagázs.
Az Azkabanra csak bólintok. Az is megteszi, bár biztos vagyok benne, hogy pszichiáteri beavatkozás lenne az igazán hatásos. Egy kis agytisztítás és nyugtatók. Szimulációs játékok.
Mindenesetre egyre biztosabb vagyok benne, hogy a muglik világa közelebb áll hozzám, mint a varázsháború.
- Bármi. Ezt te tudhatod... - Milyen tetoválás? Nem is ismerem túlságosan. - Mi a patrónusod? Vagy Jamesé... - Vigyorogva rákacsintok, hát persze, hogy a szerelmet is bőrre kell vetni. Ha valaha szakítanak/elválnak, akkor szép kis hiba lesz, ha meg nem, még jobb. Nem lehet veszíteni vele. - A neveket nem ajánlanám, az olyan... klisés.
A várakozás nincs ínyemre, és azt hiszem, Potternénak sem, ezért gondolom, hogy elterelem mindkettőnk figyelmét, még ha ő szívesebben is sopánkodna a sérülteken. Nincs az a világ, ahol én ennyit foglalkoznék másokkal, hogy a saját kedvemet és életemet is elrontsa ez az egész.
- Merlinre, dehogy! Túl fiatal vagyok én még ahhoz. - Felnevetek, amikor félreértelmezi a kérdést, ilyen mögöttes tartalmak meg sem fordultak a fejemben. Nem vagyok én ilyen számító, meg főleg nem ilyen elkötelezett. Vagy igen? Sajnos ezt nem lehet csak így eldönteni. Vagy igen? Francba.
- A legjobb barátoddal? Ez érdekes. - Igazán kedvelem Markot, de nem biztos, hogy jó ötlet lenne minden napunk 24 óráját összezárva töltenünk. A közös ágyról meg ne is beszéljünk. Ellenben ha Amyről van szó... Ez tényleg érdekes megközelítése a dolognak. - Nem unalmas? - Gyűrű vagy nem gyűrű, minden monogámia ugyanolyan, furcsa és beteges. Az én természetemmel mindenképpen ellentétes, még ha néhányan képesek is alkalmazkodni hozzá. Lásd, Mark. Na mindegy.

Elégedetten mosolyogva bólogatok, hát persze, hogy a tetoválás jó ötlet. Most jutott eszembe először, hogy ilyesmire is jó lehet, de hát, miért is ne? A patrónusok számomra nagyon maguktól értetődőnek tűnnek, de ha valami mást szeretne, az is szíve joga, nem vagyok én a tanácsadója vagy ilyesmi. Csak csevegünk.
- Hogyha úgy alakul, akkor nyugodtan értesíts, nem minden hely megfelelő erre Londonban. - Tény, hogy nagyon csúnyán is elsülhet, ha nem jól választ, én pedig szívesen segítek olyasmiben, amiben biztosan tudok. Másba nem igazán akarok belefolyni, de nem rossz, ha tényleg hasznomat veszik.
Muszáj kérdeznem valamiről, és mivel a suli óta nem láttam, célszerűnek ígérkezik az elsőszámú változás az életében: házasság. Bele sem gondolok, hogy esetleg mit gondolhat, miért kérdezek erről, olyan naivan kíváncsi vagyok az ő életére.
- Nem szörnyű... Csak túl komoly. Egy házasság után jön az együttélés, a "mit csinálsz a szabadidődben", a "kivel vagy szabadidődben", "mikor jön már a gyerek", "nem is szeretem anyádat"... - Elváltoztatom a hangom, miközben beszélek, majd befejezésül vágok egy fintort. - Nekem túl sok lenne. - Bár az is lehet, hogy eddig nagyon rossz természetű lányokhoz volt csak szerencsém. Van egy olyan sanda megérzésem, hogy Amy keresztültáncolna a tesztjeimen, de nincs az a világ, ahol ezt ilyen könnyen beismerném. - De annak örülök, ha nektek bejött. - Egyszerűen csak furcsa, de miért is ne? Ha boldogok így, tegyék csak.
Totál hippi vagyok.
Ez hiányzik az emberekből.
- Az lehetséges, hogy először csak a barátod? - Oké, ez kezd egy kicsit személyes lenni, mégis érdekel a válasz. Lily nem ismer igazán, nem tudhatja, mennyire izgat valójában ez a téma. - Vagy azért tartod a legjobb barátodnak, mert a szerelmed, ezért örökké csak vele vagy? - Mindig csak együtt, hogy még véletlenül se legyen esélyed másik legjobb barátot tartani. Ez persze elég drasztikus nézőpont, és igazán komolyan sem gondolom.
Az unalmas kérdésre adott válaszára csak biccentek. Persze, ő nem érti, hogy kérdeztem. De hogy unalmas-e mindig ugyanoda menni, mindig ugyanazzal lenni, mindig ugyanazt csinálni..? Hiába van ezernyi emlékem arról, mennyire szeretek vele lenni, de... Valóban a falra festem az ördögöt?
Rajtam is múlik, jobb lenne hát, ha abbahagynám végre.
Megjelenik egy talizmános alak, kiszúr magának és faggatni is kezd, így Lilyvel fel kell függesztenünk a beszélgetést egy percre, amíg megmondom a nevem és hogy mit akarok. A gyógyító néni kedvesen közli, hogy azért még várnom kell, de hamarosan ránéz a karomra. Szeretném azt mondani, hogy akár haza is megyek, de még hamarabb kiejti a száján a "azért jól tette, hogy bejött" szavakat, én pedig sértett óvodásként csupán bólintok válaszként.

Fennáll a veszélye, hogyha elkísérem Lilyt, nem fogok bírni majd magammal, elvégre nem az önuralmamról vagyok híres, és sajnos már fogalmam sincs, hol lenne rajtam hely... De ez egyelőre a jövő gondja, az is lehet, hogy nem akarja majd végül, csak engem spanoltunk fel...
Mi lehet Bones famulusa? Az romantikus lenne?
Lily a bizalomról meg a természetességről beszél, de számomra ez egyszerűen furcsa. Valószínűleg nem ismertem még olyan lányt, aki képes lett volna így kezelni engem vagy én őt. Túl flegma pasi voltam, de hát tényleg nem érdekelt, merre mennek. Fogalmam sincs, mi történne, ha féltékeny lennék. Vagy leszek. Ez kötelező velejárója a dolognak?
- Mindent elmondasz? - Egyszerűen hihetetlen.
Sosem csüngtem a sztorijukon, így fogalmam sincs, mi azon ilyen hihetetlen, hogy nem tudom, hogy jöttek össze. Talán könyv is van róla? Haha. Persze, aztán érdekesnek tűnik, amit mesél. Ezek szerint ők már minden szinten kipróbálták egymást, ellenségnek nem voltak igaziak, barátnak pedig túl sok... Igen, ez ismerős, barátságnak túl sok. Még működhet is.
Bólintok, először megismerni egymást. Azt hiszem, ez már megvan, elég üdítő belegondolni, másnál sosem vettem erre az erőfeszítést. Ez jelent valamit?
- De mi van, ha tönkremegy a barátság? - Lilyvel nem ismerjük egymást eléggé ahhoz, hogy erről beszéljek vele, pont ezért olyan könnyű mindent kimondani. Mellesleg, neki tényleg lehet erről tapasztalata, vagy valamije, nekem pedig szükségem van mindenre. - Nekem ez túl bonyolult. - Könnyű volt kivonni magam az efféle felelősségteljes gondolatok alól, most pedig mástól sem zsong a fejem. És még Markot sem nyúzhatom vele. Megőrülök.
Hát még a következő kérdéstől.
A fenébe. Segítség. Segítség! Jobban meg kellett volna beszélnünk, ilyenkor mi a teendő. Mégis mit csináljak? Nem titkolózunk, csak nem mondjuk ki. Mekkora baromság! Most csak a kettő közül tudok választani. Mégis melyiket válasszam?
Remélem itt nem mérnek vérnyomást, mert akkor tutira örökre bent tartanak. Kiugrik a tüdőm is. Nem kéne annyit cigizni. Vagy többet kéne.
- Tényleg nem akarom megkérni senki kezét. - Lazán megvonom a bal vállam. Ügyesen kitértem. Ez félig titkolózás, igaz? Kicsit hazugság is, mert valamilyen lány van, de... A másik fele igaz. A házasság totál baromság. Így is nagyon jól megvagyunk. Két napja. Lesz ez még több is.
A doktor néni egyenesen megment, bár az nem tetszik, hogy még várnom kell. De hát akkor várok. Csak valami jobb téma kell.
- James-nek nem lett baja? - kérdezem és megpróbálok hintázni a széken, de ezek mind rögzítve vannak, így ez a játékom is lehetetlenek bizonyul.

A válasza annyira hihetetlen, hogy biztos vagyok benne, félreértette a kérdést.
- Úgy értem, neki. Nincs semmilyen titkod előtte?
Képtelenségnek tartom, hogy élhet egy olyan ember is, aki valóban mindent tud rólam. Még én sem tudok magamról mindent! Titkok nélkül mindenki rohangálhatna meztelenül az utcán - ehhez még én is túl szemérmes vagyok.
Az, hogy a kapcsolatuk nem mindig tökéletes, egy kicsit megnyugtat. Szóval olyan tényleg nincs. Nem csak anyámék vannak elszúrva ezek szerint, hanem együtt élni nehéz. Alkalmazkodni nehéz.
- Hmm - emésztem szinte hangosan a hallottakat. Csak ússzak az árral. Attól tartok, éppen ez történt, most pedig túlagyalnám. Ne csináljam. De abból nem lesz felelőtlenség? Elszúrnám. - Attól tartok, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne gondolkozzak. - A fejem nem dísznek van a nyakamon, ha fontos az ügy, tudnom kell használni is.
Hé, Amy tényleg fontos nekem. Nem is ebben kételkedem.
- Mettől számít komolynak? - Azt mondanám, még a kezét megfogni is félek, de persze, már nem oviban vagyunk és... Valószínűleg ezt már nevezhetjük komolynak, mégis jó lenne tudni, ha van erre valami definíció. Pontosan mikortól is féljek, ugye.
Na, tessék! Mintha tudná, mit gondolok, ki is mondja, amitől rettegek. Elköteleződés. Mintha új időszámítást kellene kezdeni, amikortól egy csomó dolgot nem csinálhatok, más dolgok közben arra kell gondolnom "Vajon mit fog ehhez szólni Amy?", aztán egy csomó másikat pedig meg kell tanulnom. Mi a fene az a romantika, például?
Inkább James-ről kérdezem, mielőtt túl kényelmetlen vizekre eveznénk. Bólintok a fizikai egészségére, az sem minden. Szeretnék olyan szert kérni a dokinénitől, ami a bűntudatot is elmulasztja. Jól jönne.
- Biztosan aggódik érted. - Ez az érzés eléggé el tudja szúrni az ember közérzetét. Potter is inkább meghalna, mint hogy lássanak rajta bármit is. Értem én.

Egy kicsit megnyugtat, hogy nincs tökéletes kapcsolat, és ezt pont egy Pottertől hallom. Mindenki oda volt értük, nem? Mint a Mark-Thea párosért. Mert ők bizony tökéletesek. De hát ha semmi sem az, egy olyan elcseszett valakinek is sikerülhet az élet, mint én.
- Beszélgetni könnyű - megvonom a vállam, rengeteget tudok dumálni bármiről, így ezzel sem lehet baj soha. Még akkor is, ha valahol sejtem, nem csak üres csevegésre gondol, és ezeknek a beszélgetéseknek még tétjük lehet. Mintha mázsás terhet vennék a nyakamba, de vigyorogva cipelném. Egyszerűen csak furcsán érzem magam.
Lily egyértelműen nem ismer annyira, hogy érezze a helyzet komolyságát, így nem haragszom rá, amiért kinevet. Még ha igazat is mondtam. Legalább addig muszáj gondolkodnom, amíg minden természetessé nem válik.
Persze, ebben a végkifejletben is van valami ijesztő, de hát az életünk nem arról szól, hogy mindig új dolgokhoz alkalmazkodunk? Körforgás meg változás meg minden.
Nem tudom, buta kérdést teszek e fel, de nekem fontosnak tűnik. Egy nem-komoly kapcsolatot bármelyik pillanatban megszakíthat az ember, csak nem telefonál többet vagy elköltözik, ilyenek. De most... Talán kérdés nélkül is tudnám a választ.
Mikor nem tudok nélküle élni. Ez elég hülyeség, mert Louis Deveroux a jég hátán is megélne, nem vagyok egy tehetetlen alkat, de... Hogy akarok e? Egyszerre csapom fejbe az összes szöget - csak remélem, hogy nem a síromon.
Felnevetek a kis visszacélzásán, Lily kedves lány, és egyáltalán nem érzem tolakodónak. - Megjegyzem - bólintok mellé. Igazából kipipálom. Meg sem kellett csókolnom ahhoz, hogy aggódjak érte, ami persze önmagában még nem sokat jelent, Markért is aggódtam... de őt sosem akartam megcsókolni.
- Mindenki ezt mondja - legyintek. - De én nem hiszek benne. Ez is csak egy olyan probléma, amit a világunkkal jár. Csak azért, mert egy ilyen... "egység" alulmarad, a gondolatok ugyanúgy megmaradnak. Aztán jön a következő generáció. - Ha a Roxfortban rendesen tanulnánk mugli történelmet, látnák, hogy az ideológiák sosem szűnnek meg teljesen, talán el lehet hallgattatni a szélsőségeket, de úgyis újrakezdődik majd. - De ne legyen igazam. - Mark szörnyű borúlátása átragad rám, ha nem lesz hajlandó felvidulni velem. Valamelyik nap muszáj lesz felkeresnem.
Nem kell már sokat várnom, mire kiabálni kezdik a nevem, és pedig felpattanok.
- Ideje volt már, egészen elzsibbadtam - vigyorgok Lilyre. - Tíz perc. - Ennél legalábbis nem vagyok hajlandó többet bent tölteni. Bones már úgyis ellátta a bajom.

- Ezt most megnyugtatásnak szántad vagy figyelmeztetésnek? Mert csak ideges leszek tőle - meg is vakargatom a stressztől a tarkóm, hátha ettől majd elmúlik. Még hogy nehéz beszélgetés... Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor fordult velem elő olyasmi, sőt, a legtöbbjük a közelmúltban. Nem tett nekem jót, hogy belefolytam Morgan és Cavelier ügyeibe, de egy időre hivatalosan is kispadra kerültem.
- Nem gond, megértelek. - Legyintek. Szerencsére nincs gond az önértékelésemmel és tisztában vagyok vele, hogy beszélgetésünk igenis izgalmas. - Nyugtatókon élsz? - Nem lenne szép, ha rászokna a boldogítófűzgyökér teára és utána nem tudna majd leszállni közénk. Persze, nekem ezzel nem lenne szabad viccelődnöm, de Bones-nak nem kell tudnia mindenről, főleg úgy, hogy hangosan ki sem mondom.
Őszintén nem tudom, mi hozna békét és pont ezért vagyok pártatlan. Nem örülök neki, hogy a halálfalók csak úgy ölnek embereket, mintha piknikelnének, de a háborút (amit a másik oldal táplál, mert véleményem szerint ellenkezés nélkül nem lenne izgalmas ez az egész) totális baromságnak tartom. Mindenki harcol, mint katonák a mágussakkban és mind el is pusztulnak. Nem védik meg magukat, hanem megöletik egymást. Ez az, amiben nem akarok részt venni és hálás vagyok, amiért Lily nem akarja rámtukmálni az álláspontját.
- Ez biztos - fűzöm hozzá az utolsó megjegyzéséhez. Először a nagy hal, utána a kicsik közül sokan átgondolják majd az egészet. Szerintem nem is akarják, valami belekényszerítette őket, kimosták az agyukat... Barátok barátokat ölnek. Erre nincs érthető magyarázat.
Jó is, hogy behívnak, majdnem el is felejtkeztem róla, miért vagyok itt. Érdekes, hogy sosem beszélgettem Lilyvel, és furcsa, hogy most mégis mennyire jól éreztem magam.
Durcás vagyok, amiért itt kell lennem, ezért Lily bátorítására válaszul öltöm ki a nyelvem. Nagyfiú vagy kisfiú, nem mindegy az, ha semmi bajom? A doktornéni, aki az előbb kijött és kedves volt, most már inkább csak fáradtnak tűnik, úgyhogy engedelmesen (ügyes nagyfiúként) követem az utasításokat. A társa sokkal fiatalabb és nagyjából semmit sem csinál. Csini nyugtatónak tartják itt? Még ijesztőbb, hogy mugli gépek helyett a néni mindenhez a kezét és a pálcáját használja, de legalább gyorsan megvan az a koponya-CT. Hahaha. Talán apám legalább ezt a részét hasznos találhatná.
Megörülnek, hogy nem ment össze az agyam meg semmi, a kis égésem pedig a további kezelés mellett hamar eltűnik majd. Nem adnak semmit, de mintha a fiatal szeme megrebbenne, mikor megemlítem Amyt. Jól megnézem magamnak, hogy majd kipletykáljuk.
Nem kívánnak tovább kezelni, így pár perc alatt tényleg végzek is, ahogy azt jósoltuk. Meg Amy is jósolta. Remélem, Lily közben épen és egészségesen vár rám, nem rabolta el senki vagy taszította le egy öreg néni a helyéről. Csúnya-rossz mugli tapasztalatok.
- Egészséges vagyok, mint egy makk - jelentem be neki büszkén. - Még visszakísérlek a szobádba, hogy ne kóvályogj egyedül. A segítségért meghívhatlak egy automatás kávéra? Már ha van itt olyan... Vagy attól nem tudnál aludni?
Sokkal jobban érzem magam, hogy végre túl vagyok ezen az egészen.
- Ismered Amelia Bonest? - kérdezem hirtelen, ahogy elindultunk.

Ebben a háború helyzetben az a legrosszabb, hogy senki sem tudja figyelmen kívül hagyni. Ha nem is kell állást foglalnod, akkor is hatással van az életedre. Mert megölhetnek csak úgy. És abban igaza van Lilynek, hogy rövid az élet, főleg ilyen fenyegetettség mellett, de én nem azért akarok bármit is csinálni, mert rohanok a vesztem előtt. Nem akarom, hogy ez a sok baromság hatással legyen az életemre, ezért örökös ellentmondásokba kerülök. Milyen élet ez? Csak nyerjen valamelyik és éljük normálisan.
Azon, hogy James tovább növelte a dózisát, csak megcsóválom a fejem. Lehet, hogy a gyógyítók többet tudnak, mint a mugli orvosok, de akkor sem istenek és nem normális, bármilyen bogyót is nyomnak le az emberek torkán. Oké, kivéve Bones gyógynövényes cuccait, azok tényleg segítenek. De másnak nem vagyok hajlandó hinni.
- Az biztos.
Józannak. James biztosan nem lesz józan az aggodalomtól, ha nem találja Lilyt a helyén. Egy kicsit máris bűnösnek érzem magam, de egy kicsit élvezem is a "rosszalkodást".
Szerencsére elég jó állapotban vagyok ahhoz, hogy tíz percnél ne húzzák tovább az időmet, így egy vigyázzak magamra és tartsam meg a háziorvosom (haha, persze, ők nem pont így mondták, de mennyivel jobban hangzik) jótanáccsal megúszom.
Lily kedvesen megvárt, és a sok segítségért én is szeretnék egy kicsit kedves lenni.
- Azt hittem, állva elalszol - vonom fel a szemöldököm és várok egy pillanatot, hátha visszakozik vagy ad rá valami jelet, hogy nekem kellene visszakoznom. - De rendben, menjünk, én elbírnék egy kis koffeint. - Mintha az embernek már azért alacsony lenne a vérnyomása, mert belép a kórházba. Szörnyű.
Mindenesetre követem a lányt ebben a labirintusban, amíg meg nem találjuk azt a házsártos házimanót.

Nem mondom, hogy én vagyok a barátkozás legjobb művelője, de nem csinálom rosszul. Lehet, hogy nem vagyok mindig mindenkivel rendes, de annyira utálatos se, így Lilyvel nincs gondunk egymással, még tovább is húzzuk ezt a közösen eltöltött időt, mint szükséges lett volna. Igazából meglep, hogy ilyen nyitott irányomba, és hálás vagyok neki ezért. Ha cserébe meghívhatom valami rendes innivalóra (megvan a véleményem a kórházi kosztról), legyen úgy.
James-re csak egy pillanatra gondolok, de mivel Lily nem ad hangot az aggodalmának, már engem is jobban leköt a bunkó házimanó. Bunkó, nem? Persze, értem én, nem szívesen lennék szolga helyette.
- Hmm - válaszolom nagyon bölcsen az Amyről alkotott véleményére. Nos, Bones, ezek szerint mégsem ismer mindenki. Néha muszáj rájönnöm, hogy a számomra fontos emberek nem mindenkinek azok. Markot is utálja a Nagyúr, mi? Hah. - Kedves... - ismételgetem szórakozottan Lily szavait, bár nem szívesen kezdenék bele, szerintem milyen. Estig itt rohadhatnánk, Potter pedig kibelezne, amiért elraboltam a feleségét.
Na jó, még mindig nem értem, huszonpárévesen hogyan lehetnek házasok. Nincs erre valami minimum korhatáros törvény? Férfijogok védelme?
Amint viszont leérünk és meghallom Morgót, minden gondolatom tovaszáll és jókedvűen nevetek fel.
- Uhh, remélem, nem kell minden nap ilyen tömeggel megküzdenie. - Nem hiszem, hogy értékelné a humorom, de legalább tisztelettudó vagyok vele. - Én egy kávét kérek csak. Tudok esetleg segíteni? - Na jó, egy picit talán szemtelenkedem. De basszus, tényleg csak ketten vagyunk itt! Látná, a dokiknak mivel kell megküzdeniük, nem irigyelné a helyzetet.
- Köszönjük szépen - vigyorgok rá, amikor átnyújtom neki a pénzt, bár nem lepődnék meg, ha többet számolna fel. Sebaj. Vicces kis figura. Jó, hogy nem kell minden nap látnom, mondjuk.
- Leüljünk még egy kicsit, amíg megiszod? - Merlin óvjon meg minket attól, hogy útközben félrenyeljen és megfulladjon nekem.

// Ne haragudj a hosszas várakoztatásért! //