Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
Azt hiszem mondanom sem kell, mennyire repesett az örömtől Gideon, miután végighallgatta a Richarddal való találkozásom részleteit. Egy pillantást se kellett, hogy vessek rá, hogy tudjam, épp a „nem nőttél még fel ehhez” tekintetét veti be ellenem, néha megspékelve a „sajnálom, hogy ilyen idióta az öcséd” arckifejezésével. Becsületünkre legyen mondva, hogy én (többnyire) megjegyzés nélkül hagytam ezt a jó szokását, ő pedig nem mondta ki nyíltan a véleményét, ehelyett készségesen ajánlotta fel a segítségét, mikor megemlítettem az öcsémmel való találkozónkat. Tulajdonképpen haza megyek az ideiglenes otthonába - egy aprócska, de annál csinosabb hotel szobába -, hisz amíg a sajátom készült, nála húztam meg magam. Komplikált volt elkerülni, hogy felkeltsük a többi halálfaló figyelmét, ám mivel egyenlőre nincs más munkám, így pedig kötelezettségeim sem, nem okozott gondot, hogy minden nap elfogyasszak egy százfűléfőzetet, mielőtt hazaérnék hozzá. Annak ellenére, hogy némileg... összerázódtunk? Megenyhültünk? Helyrejöttünk? Azóta, hogy visszacuccoltam a saját lakásomba, meglehetősen keveset beszéltünk. Nem lett volna biztonságos, dehát mi az ebben a helyzetben? Ezért sem akarom megkockáztatni, hogy ennyi külön töltött idő után egyedül jelenjek meg nála, bár leszögezném, hogy minden óvintézkedés ellenére bízok benne, ahogyan abban is, hogy helyesen dönt. Mellettem. Még akkor is, mikor nyitva találom a hotelszoba ajtaját. Akkor is, mikor átlépve a küszöbön nem csak Rickkel, de a halálfalók egy kis álarcba burkolózott csoportjával találjuk szembe magunkat. - Gideon - mondom, vagy inkább suttogom. Úgy érezem, mintha egy pillanat alatt minden levegő kiszorult volna a tüdőmből.
nalmas napok vették kezdetét, miután nem maradhattam örökké a Roxfort falai között bujkálva. Tekintve, hogy Piton is ott volt. Haza viszont nem mehettem. Azok után, hogy láttam éppen feldúlják a lakásom. Nem volt többé biztonságos még a környéken sem megjelennem. Viszont mindenképpen el kellett bújnom. Így kötöttem ki végül egy hotelszobában. Nem voltak nagy igényeim, csak meg akartam húzni magam, eltűnni a szemük elől. Még csak az utcán sem jelentem meg, alig tettem ki a lábam a szobámból. Amikor muszáj volt, csak akkor mentem ki, de csak is szigorúan elrejtve magam. Egy ideig még Em is velem lakott, ekkor enyém volt a kanapé, az övé pedig ágy. A kanapé marha kényelmetlen volt még átalakított formában is, de nem panaszkodtam. Miután a nővérem elment, hirtelen furcsa lett az egyedüllét. Untam magam abban a szobában, főleg, hogy már társaságom sem volt. Azokat a könyveket és magazinokat olvasgattam, amiket nekem hozott. Aztán egy nap minden megváltozott. Hiába volt a fokozott óvatosság, a meg nem mutatkozás, rám találtak. Nem tudom hogyan, vagy ki köpött, de megtaláltak. Egy késő délutáni időpontban zajt hallottam odakintről. Óvatosságból csak a kémlelőn néztem ki, csak a takarítónőt láttam, így megnyugodtam. Éppen elléptem az ajtótól, amikor az hangos csattanással vágódott neki a falnak. Megpördültem, hogy védjem magam, de egy átok azonnal eltalált, és átküldött a szoba másik felébe. A falnak csapódtam, majd egy nyögéssel estem négykézlábra. Nem volt túl kellemes nekicsapódni. Négyen voltak. A Nagyúr négy halálfalót küldött utánam. Ha nem is itt fognak megölni, akkor megkínoznak, majd elé visznek, hogy egy újabb kínzás után ő maga vegye el az életem. Fájdalmas nyögés szakadt fel belőlem, amikor az egyikük a pálcát tartó kezemre lépet, aztán jól meg is taposta. – Hogy rohadnál meg, te szemét – szűrtem a fogaim között a szavakat.– Félre értitek a dolgot. – Nincs itt semmi félreértés, Vance – mondta az egyik, majd leguggolva hozzám erősen megragadta az állam és kényszerítette, hogy maszkkal fedett arca felé fordítsam a fejem. – Áruló vagy. – Ne, kérlek, megmagyarázom – mondtam, aztán a következő pillanatban, mintha a vérem lávafolyammá vált volna. A fájdalom elviselhetetlen volt, de nem kiáltottam, nem adtam meg nekik ezt az élvezetet. Időt kell nyernem. Ez járt a fejemben, miközben a földön vonaglottam a fájdalomtól, végül megszűnt, én pedig zihálva próbáltam újra fókuszálni a környezetemre. – Ne törd el, te szerencsétlen! – hallottam fölöttem egy másik hangot, amikor felnéztem láttam, hogy az egyikük éppen ketté akarta törni a pálcám. – Még szüksége lesz rá – folytatta az előző, és kárörvendést hallottam a hangjában. – Mit akartok? – Hogy mit akarunk? Nagyon vicces vagy, Vance. Elárultad a Nagyurat, ez hatalmas bűn – felelte felröhögve, majd leguggolt hozzám, hogy aztán megragadva talpra rángasson.– Ha nem vagy áruló, akkor bizonyítsd be nekünk! – Mégis hogyan? Hogy bizonyítsam? – kérdeztem, miközben a nővérem pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy átlépje a hotelszobám küszöbét. A többi halálfaló mögém állva fogta rájuk a pálcáikat, aki pedig felrángatott, az éppen az államon akarta átnyomni a pálcáját. – Em...
Valószínűleg túl sok minden jár ahhoz a fejemben, hogy mindet megosszam másokkal. Egyébként sem a dumámról vagyok híres és nem is akarok változtatni ezen a jó szokásomon, de tudom, hogy akinek kell, ezzel együtt is tökéletes megérti a gondolataimat. Részben átkozom magam, amiért olyan könnyen futni hagytam a Vance fiút, amikor lehetőségünk lett volna biztonságos keretek között elszállásolni valahol jó messze az összes halálfaló barátjától vagy nem barátjától. Sajnos ez a rész még mindig nem teljesen tiszta nekem, márpedig semmit sem utálok jobban, mint sötétben tapogatózni. Ahogy Emmeline bizalma megnőtt irányába, annál nyugtalanabb lettem, főleg úgy, hogy minderről az utolsó pillanatban szereztem tudomást. Ennek ellenére nem tehetek mást, mint hogy felajánlom a segítségem - ez olyasmi, amit sosem tudnék megtagadni tőle és egyébként sem engedném, hogy percig is egyedül vegyen részt ebben a dologban. Ahhoz már túlságosan megszoktam, hogy újra az életem része. A saját testvére sem veszélyeztetheti - hát nem mégis megpróbálja? Reflexszerűen húzom magamhoz közelebb, inkább mögém Emmeline-t, nem mintha kételkednék boszorkányos tehetségének mivoltában, de a védelmező mozdulat a véremben van. Elhagyom a nevek felsorolásának befejezést, az álarcosok nyilvánvalóan tökéletesen tisztában vannak vele, kik vagyunk. Az is felmerül bennem, hogy esetleg Richard tudta, hogy ide tartunk, és egészen ideáig hitegette a nővérét, hogy aztán a rosszabb oldalt válassza. Illetve az életét. Még akkor kellett volna az auroroknak adni, mikor volt rá lehetőség. Mindenesetre van egy olyan érzésem, hogy a diplomáciai érzékem ma nem lesz hasznunkra. - Stupor! Petrificus totalus! Reducto! - Remélhetőleg még eléggé kihasználhatom a jelenlévők megdöbbenését ahhoz, hogy a sorozatban küldött átkaim közül legalább egy pár célt találjon. Utolsó lehetőséget hagyva Richardnak, őt igyekszem kihagyni az áldozatok közül. Most vagy soha. Pedig általában ennél türelmesebb vagyok.
Mintha számomra minden megállna egy pillanatra; képtelen vagyok rá, hogy bármit is tegyek. Előttem van a kép, mikor egy halálfaló anya hajába markolva emelte meg a fejét... Tudom, hogy hibáztam. Már az első adandó alkalommal elszúrtam a dolgot azzal, hogy haboztam, de mindez nem tart sokáig, és amint Gideon hangja megüti a fülemet, én is képes vagyok felülkerekedni a félelmemen. Csakhogy késő. A halálfaló, aki korábban az öcsém állához szegezte a pálcáját, most maga elé húzza, így védve magát az átkoktól, és kényszerítve egyúttal arra, hogy felfüggesszük a támadást. Legalábbis ami engem illet, meggyőzött. - Ejnye, Prewett! Hát így kell minket köszönteni? Azonnal dobd el azt a szép kis pálcádat, különben kicsinálom a srácot. Hiába volt gyors, négy halálfalóból kettő még mindig talpon van, beleértve az említettet, így még csak a túlerő sem áll a mi oldalunkra. Illetve... Richardon a sor, hogy meglepje őket. Most sajnálom igazán, hogy nem vagyok jó a legilimenciában, különben lenne néhány használható tippem Rick számára.
iába voltunk óvatosak, még így is rám találtak. Fogalmam sincs, hogy ki köpött be, hiszen engem nem követhetett senki, mivel el sem hagytam az épületet. Folyamatosan figyeltem, és most még is ez van. Átkozottul fáj, amikor a kínzó átkot alkalmazzák rajtam. Lassan tér csak vissza a világ, miután abbahagyja. Az események tovább pörögnek, nem kell sok időnek eltelnie, hogy a hotelszoba küszöbén megjelenjen Emmeline és Prewett. Szerintem még most is kételkedik bennem, és már bánja azt a napot, hogy nem adott auror kézre. Gyorsan reagál a helyzetre, én pedig próbálom lehetőségeimhez képest összehúzni magam, nehogy egy kósza átok áldozata legyek. Hol lehet a pálcám? Tekintetemmel kezdem el keresni, hogy visszaszerezzem, de aztán még a mozgásban is korlátoznak azzal, hogy ez az idióta pajzsnak mer használni. Ezt még megbánja a mocsadék, csak kapjam vissza a pálcámat. Tekintetem a földön heverő halálfalókon cikázik, majd ekkor pillantom meg az ágynál heverő mellett a keresett tárgyat. Sosem sikerültek a nonverbális varázslataim, de ha magamhoz tudnám hívni... Közben hallom, ahogy Prewetthez beszél, hogy szabaduljon meg a pálcájától. A halálfaló ezután közel hajol a fülemhez, hogy jól halljam a szavait, viszont ebből Emmeline és a másik ne értsen semmit. Az én szemem viszont lassan kikerekedik döbbenetemben, miközben a pálcámat szuggerálva végighallgatom. Ő ezt nem láthatja, viszont Emék annál inkább. Gyerünk már! Mozdulj! – mondom magamban, próbálva koncentrálni a pálca magamhoz hívására, de a folytonos duruzsolása miatt ez nem nagyon megy. Hiába mondja, hogy ezzel bebizonyíthatom, hogy nem vagyok áruló, és minden igaz volt, amit a Nagyúr előtt megvallottam a múltkor. Nem! Ezért nem akartam végül csatlakozni. Nekem ez nem megy! Nem fogom megölni a nővérem!
Kitartom a pálcás kezem, csak semmi hirtelen mozdulat. Nagyon remélem, hogy a fiú megéri a bizalmat, mert különben mára nekünk ért véget a játék. Lassan guggolok le és teszem a pálcát a földre (talán ez nem is furcsa tőlem, hiszen egy Prewett mindig vigyáz a dolgaira), ezalatt a lehetőségekhez mérten legjobban felmérni a helyzetet. - Nem éppen udvarias név nélkül fenyegetőzni. - Persze, remélem, legalább annyi "udvariasság" vagy inkább büszkeség van benne, hogy amíg beszélek, rám figyeljen. - Legalább a maszkot levehetné, hogy egy kicsit úgy tűnjön, egyenlőek az esélyeink. - Nem tudom, a társa mennyire szemfüles, de amilyen eszesek a halálfalók általában (tisztelettel a kivételnek, aki nyilvánvalóan nincs jelen - ergo nem olyan fontos ez az ügy), sokkal jobban fogja őket bosszantani a dumálásom - vagy a nagy fölényben tényleg le is dobják a maszkokat -, mint az a kis mozdulat, amivel a saját pálcámat pöccintem közelebb Richardhoz. Kétségtelen, hogy ő van csapdában, de a figyelem mégis a miénk, a betolakodóké - a túsz inkább csak dísznek van. De kétélű fegyver is lehet belőle. Fogalmam sincs, milyen utasítást kap, de a megdöbbenése legalább részben biztosít arról, hogy nem fűlne hozzá a foga. Ez számunkra csak jót jelent. Mindenesetre remélem, hogy Emmeline-nál még van pálca.
Megszakad a szívem Rickért,... ugyanakkor legszívesebben keresztülmasíroznék a szobán és tarkón csapnám, amiért nem eredett futásnak az első adandó alkalommal. Ahogy visszamasíroznék a múltba és megtenném saját magammal is, amiért lefagytam, mikor cselekednem kellett volna. Gideon reakcióideje egymagában édeskevés volt, most pedig itt állunk a halálfalókkal szemben, az öcsém helyzetét leszámítva szinte egyenlő esélyekkel, és tehetetlenek vagyunk. - A becsületemre próbálsz hatni, Prewett? - kacag fel már-már őszinte jókedvvel a Richardot sakkban tartó halálfaló. - Vagy az én arcomat akarod utoljára látni, mielőtt meghalsz? A végén még meghatódom. Mélyen, szakadozottan szívom be a levegőt. Érzem, hogy a pánik kezd elhatalmasodni rajtam, és csak egy lépésre állok attól, hogy kiboruljak és vakon fussak neki a tini ninja csapatnak, hogy teleszórjam őket az általam ismert átkok teljes gyűjteményével... majd észreveszem, hogy Rick szinte megbűvölten bámul egyetlen egy pontra. A pálcájára. Az egyetlen gond ezzel, hogy bár az egyik halálfalótól nem kell tartania, lévén nem fogja figyelni őt a válla fölött, a másik még mindig éber és tettre kész. Egyszerre tudatosul bennünk, mire készül az öcsém; a pálcánkat tartó kezünk ugyanabban a pillanatban lendül a magasba, hogy aztán lesújtson. - Protego! A pajzsbűbáj azonnal hatásba lép, hátrataszítva ezzel a két halálfalót és ideiglenesen védve minket a támadásaiktól, legalább addig, amíg össze nem szedjük magunkat egy újabb varázslat erejéig. Persze, számomra az első, hogy magamhoz rántsam az öcsémet és az ajtó felé lökjem. Épp egy kötöző ártásra emelném a pálcám, mikor meghallom az első, ránk célzó átkot. Fogalmam sincs, melyikünk felé irányul pontosan - Gidre vagy rám -, de nem is számít. Gondolkozás nélkül vetődöm elé.
én próbáltam rövidre fogni, eskü
Hello darling, my name is
Richard Vance
I have got magic power. I'm a wizard.
♦ Everybody has secrets. ♦
Leadott tekercsek : 92
Tárgy: Re: Richard & Gideon & Emmeline #2 Csüt. Okt. 27, 2016 11:32 am
Emmeline & Gideon
mikor a játék véget ér
A
zt hiszem, hogy ha ezt túléljük, akkor kapok egy jókora fejmosást a nővéremtől, hogy miért nem menekültem el, amikor lehetett volna rá a lehetőségem. A baj csak az, hogy nem igen volt időm rá. Gyorsan történt az egész, és mielőtt fölénybe kerülhettem volna, ők voltak azok, akik fölém kerekedtek. Prewett próbálkozik, de nem sok sikerrel, hiszen egy halálfalót csak akkor tudna leteríteni, ha engem is eltalál. A pálcám viszont nem akar mozdulni. Ettől viszont nem esek pánikba, már csak azért is, mert Prewett egy apró mozdulattal felém pöccinti a pálcáját. Az a két marha szerencsére nem vette észre, túlságosan el vannak foglalva a nővéremékkel. Amikor Em pajzsbűbája hatásba lép kiszabadulok a marha karjai közül, és egy gyors mozdulattal felveszem a földről Prewett pálcáját, aminek segítségével a sajátomat is visszaszerzem. A sajátját odadobom neki, mielőtt a nővérem magához ránt és az ajtó felé lök. Remélhetőleg nem olyan béna, hogy ne tudja elkapni. A két halálfaló ellen szüksége lesz rá. A feléjük tartó egyik átkot a sajátommal eltérítem, hogy legalább az ne találja el a nővérem. Aztán a pálcámat az egyik halálfalóra fogom, és remélem, hogy volt még annyi lélekjelenléte Prewettnek vagy Emnek, hogy kivédje a másik átkot is. Főleg, hogy gondolkodás nélkül vetődött elé. Itt a halálfalókon kívül nem halhat meg senki. – Incarcerandus! – kiáltom az egyikre, aki ezután megkötözve úgy vágódik el a földön, mint egy nehéz krumpliszsák. Ezutá a másikra fogva a pálcám egy varázsigét mondok rá. – Crucio! A második halálfaló ekkor nyögve zuhan a földre, de továbbra sem engedem ki az átkomból. Ölni nem fogok, de legalább megkínzom ezt a nyomorultat, amiért a nővéremet akarta megöletni velem. Remélhetőleg senkinek sem esett baja az előző rövid párbajban.
Hello darling, my name is
Gideon Prewett
I fight for peace. I'm a member of the Order.
♦ Everybody has secrets. ♦
Leadott tekercsek : 185
Tárgy: Re: Richard & Gideon & Emmeline #2 Pént. Okt. 28, 2016 1:31 am
Emmeline & Richard
Gyorsnak kell lenni, ami a tervet illeti, én pedig nagyon nem szeretem a kapkodást - inkább megfontolt típus vagyok, ezért sem aurorként keresem a kenyérre valót. Most sem bírok hát a szokással, muszáj időt nyernem. - Igen. - Rám nem jellemző hanyagsággal vonom meg a vállam, nincs mit titkolnom a szándékaimon. Vagyis… Ha tényleg azt hiszi, hogy a becsülete az egyetlen kapaszkodóm… Szóval tartani épp ugyanolyan fontos. - Ennyit talán mindannyiunk nevében kérhetek. Elégedetten konstatálom, hogy Richard észreveszi a segítséget, míg a halálfalók nem, ezután viszont felgyorsulnak a dolgok. Emmeline a másikra támad, a pálcám visszakerül hozzám, a maszkosok dühösek, Richard viszont végre (remélhetően) elköteleződik. Átok hangzik, de túlságosan el vagyok foglalva a másikkal, hogy reagálni tudjak - Emm viszont sokkal szemfülesebb. És most már biztos vagyok benne, hogy őrültebb is. A lány teste a padlóra roskad, felhangzik a Cruciatus, de engem ugyan nem érdekel, ki használja a főbenjáró átkot. Mindent elsütök, ami eszembe jut, hogy a másik kettőt lehetőleg kiiktassam. Valószínűleg valamelyik magához tért a kezdeti "meglepetésből", így lettek túl sokan. Mégsem ez a legfontosabb, a hátráltató átkaim mellett én közeledni próbálok Emmeline-hoz, egy percre sem hagyhatom védtelenül. Jó lenne tudni, mi találta el, tudnom kell, hogy… Nincs igazán lehetőségem jobban megvizsgálni, ahhoz ketten nem vagyunk elegen Richarddal, de a közeléből nem tágítok.
A hozzászólást Gideon Prewett összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 29, 2016 6:09 pm-kor.
Gyanútlanul, kis kosárral a kezemben libbenek a lift belsejébe, mint a világ legmodernebb piroskája. A mellettem állók, öltönyösök és kosztümösök homlokráncolva pillantanak egymásra, majd minden bizonnyal betudják annyinak a hosszú, éjfekete taláromat, hogy halloweeni bulira jöttem. Ha csak sejtenék, hogy mi a Minisztériumunkban járunk-kelünk ilyen öltözékben... - Szép, ugye? - suttogom széles mosollyal az arcomon, mire mindannyian elfordítják a fejüket. Kisgyerekekre emlékeztetnek, mikor még egy náluk is kisebb tárgytól remélik, hogy tökéletes rejtekhellyé válik majd. Hát nem. - Hölgyeim és uraim, viszlát - kacsintok rájuk, mielőtt az ajtó kitárulna és elhagynám a liftet. A jókedvem azonban nem tart sokáig: már a folyosó végén hallom az átkozódást, és érzem, amint a több embertől származó mágia egymásnak feszül. - Homenum Revelio. Ha a bent tartózkodó embereknek legalább a fele nem halálfaló, máris jó az arány. Rengetegen vannak. Már csak az a kérdés, hogy felhasználjam a meglepetés erejét és minden előzetes figyelmeztetés nélkül rájuk rontsak, vagy kopogjak be, mint egy mugli, ezzel időt nyerve magamnak és ugyanolyan meglepetést okozva törjem rájuk a bejáratot. Vagyis ez a két opció lenne, ha közelebb lépve nem tűnne fel, hogy ugyan csak résnyire, de az ajtó nyitva áll. Micsoda figyelmetlenség! Hangtalanul felsóhajtok, újabb lépést teszek. Egy halálfaló a földön, egy működésben, a tükörből pedig látom, hogy Rick áll az ajtóban. Ismét betörök az elméjébe, ezúttal viszont nem azért, hogy kicsalogassam a szükséges válaszokat - nincs ennyi időnk. Azonnal indulj el kifelé. Fedezlek. Még gyorsan lekicsinyítem a kosaramat, hogy a zsebembe dobhassam, ám mire tudatosulnak Rickben a szavaim, én már a szobában állok. Nehéz egyszerre feltérképezni a helyzetet, támadni és védekezni, de nem lehetetlen. Újabb meglepetést okozok azzal, hogy egyszerre és nonverbálisan alkalmazom a lefegyverző bűbájokat, ugyanakkor az én figyelmem is elkalandozik attól, hogy két rendtagot vélek felfedezni a halálfalókkal szemben, ez pedig lehetővé teszi, hogy valamelyikük összeszedje magát és újból támadásba lendüljön. Vidd ki őket, MOST! - ismétlem meg az utasítást, ha Rick habozna. - Jó végre látni, Amelia. - Hiába takarja álarc, a hangján tökéletesen lehet érzékelni, hogy mosolyog.
em tart sokáig az, hogy engem próbál felhasználni arra, hogy sakkban tartsa Emméket. És én még azt hittem, hogy egy vagy két halálfalót fognak rám küldeni, erre megjelenik itt egy kisebb csapat. Úgy tűnik a Nagyúr nem becsült alá. Ez viszont egy kisebb bajt okozott nekem. Ha csak két ember állít be ide, még el is bánok velük, és nem kerülünk ilyen helyzetbe, vagy simán megpattanok. Azt is megtehettem volna, hogy fogom és elhoppanálok ezzel az átkozottal, lefegyverezhettem volna, és eltűnök úgy, hogy senki sem talál rám. Meg tudom csinálni, nem lett volna nagy feladat. Viszont nem hagyhattam cserben Emet, főleg azok után, hogy már kezdett megbocsátani nekem. Ha itt hagyom őket a szarban, akkor azzal csak magamat ásom mélyebbre a szemében. Talán sose akarna látni, még meg is tagadna. Prewett pálcája és a nővérem lépése jókor jött. Visszaszerezhettem a pálcámat, amivel meg is védhettem magam, na meg vissza is vághattam. Emet sajnos eltalálta egy átok, de szerencsére nem az ártalmas fajtából. Túl fogja élni. Már csak emiatt is élvezetes kínozni azt a mocskot. Viszont nem maradunk sokáig egyedül. Hamarosan egy újabb „vendéggel” bővül a csapatunk. Egy ismerős hang csendül fel a fejembe, de nem veszem le a tekintetemet, se a pálcámat a halálfalókról. Nem kéne, hogy engem is kiüssenek, ne adj Merlin itt helyben megöljenek. Nem azért bujkáltam, hogy most itt végezzem be. Lassan elindulok hátrafelé, útközben egy pillantást vetve a nővéremre, akit eddig Prewett védett. – Prewett, hozd őt! Menjünk! – mondom feszülten, majd kivédek egy felénk küldött átkot. – Menj a pokolba, Thomas! Amint Prewett hozza a nővéremet, ideje lelépnünk. Abban a kis helyiségben nem sok esélyünk maradt. Lehet, hogy szégyen a futás, de hasznos. Most pedig ideje futni, és remélhetőleg Amelia se hagyja itt a fogát, bár ezt nehéz lenne elhinni. Elég okos és ügyes.
Viszonylag jól mennek a dolgok, amíg egy hiba miatt Emmeline össze nem esik. Nemcsak hogy így emberhátrányba kerülünk, de az idegességem is tetőfokára hág. A belépő lányban felismerni vélem a legkisebb Bones-t, és be kell valljam, éppen jókor jött. Ahhoz, hogy összeszedjem Emmeline-t, valakinek le kell foglalnia a halálfalókat, mert így én is használhatatlan leszek. Szó nélkül emelem a karjaimba a lányt és hátrálok ki az ajtón Richard előtt. A folyosó tisztának tűnik, így van egy kis időm megvizsgálni Emmeline-t, még ha az nyilvánvalóan látszik, hogy rendesen veszi a levegőt. Beüthette a fejét és fogalmam sincs, milyen átok találta el, így nem tudom eldönteni, hogy az aggodalmam vagy a dühöm mérvadóbb. Igazán azt sem tudom, kire legyek mérges, sem Richard, sem ő nem tehet erről igazán. - Menjünk. Nem tudom, a Bones boszorkány jön e már vagy sem, de nem akarom megvárni, amíg az egyik halálfalónak lesz elég esze erősítést hívni. Jobb, ha mi hopponálunk, de gyorsan.
em tetszik a helyzet, amibe kerülünk, nagyon nem. Emmet eltalálja egy átok, ami, ha jól láttam, akkor nem halálos fajtából való volt, csupán kiütötte, de ez akkor sem jó. Egy emberrel kevesebben leszünk, viszont ez nem lesz sokáig így. Bones hamarosan megérkezik, hogy mentse még a menthetőt. Nem mellesleg van egy olyan érzésem, mintha mindenki ma akart volna meglátogatni, kár, hogy a halálfalóktól érkeztek először. Most lehet nem ez a helyzet állna fenn, ha ők érkeztek volna Emék és Bones után. Már csak arra tudok gondolni, hogy figyeltek, vagy valaki köpött. Ezen viszont nem agyalhatok sokáig, és nem is itt van ennek a helye. Amint biztonságban leszünk azon gondolkodhatok, amin csak akarok, de most el kell innen mennünk, de nagyon gyorsan. Szerencsére a folyosóról lehet hoppanálni, így nem kell kimennünk az épületből, hogy onnan menjünk el. – A francba már – káromkodok egyet, amikor a szobából egy olyan varázslat talál el, ami megsebesíti a karomat, és érzem, ahogy a vérem elkezd lecsordogálni a bőrömön. – Hogy rohadna meg... Gyerünk! Remélem tartod rendesen Emet – mondom, és egy további szót sem szólva ragadom meg Prewett karját, hogy elhoppanáljunk onnan. Viszont úgy tűnik, hogy cseberből vederbe esünk, mert sikerül egy öt fős halálfaló csoport kellős közepére érkeznünk. Ennek még is mennyi lehetett az esélye? Ez ma nem az én napom, mi? Egy pillanatig sem tétlenkedem, kihasználom a hirtelen jött döbbenetet, és különböző átkokat és varázslatokat kezdek rájuk szórni. Remélhetőleg Prewett sem fagyott le, na meg remélhetőleg Em is magához tér, mert nem lenne rossz még egy ember.
Túl feszült vagyok ahhoz, hogy észrevegyem magamon a sérüléseket, miközben Richardon azonnal kiszúrom, Emmeline-on pedig keresem. Habár szeretném kikérni magam a feltételezést is, hogy nem vigyázok eléggé a lányra, Richard csak egy bosszús pillantást kap, mielőtt indulnánk. Én remélem, hogy nem marad le valamelyikünk kisujja a nagy rohanásban... Bár talán még az is jobb lett volna annál, mint ami fogad. El sem hiszem, hogy tényleg ilyen helyzetbe kerültünk, mikor csak csendes látogatást tettünk volna Richardhoz. Fenébe. Egy Reducto lehetőleg hátráltatja a hordát, de muszáj letérdelnem Emmeline-nal, mert amíg tartanom kell, nem lehetek elég hatásos. Óvatosan engedem le a földre, nem szeretném, ha a kelleténél jobban megütné magát. - Stimula - próbálkozom a Stupor-ellenátkával a lányon, hátha csak ennyiről van szó és felgyorsíthatom az átok távozásának idejét. Nagy szükségünk lenne rád... Persze a gondolat maga nem elég, ha ez nem jön be, más ébresztő-bűbájokat is kipróbálok, átkokkal a halálfalók felé felváltva. Ha Richard álláspontja nem lett volna eddig egyértelmű, az ő ellenségességük mindenképpen árulkodó. Hátat merek fordítani neki, hogy védjem az övét, amíg ki nem ütjük őket annyira, hogy biztonságos legyen továbbmenni.
Ahogy a tudatom szép lassan visszatér, halvány émelygés és szédülés fogad, a hopponálás jól megszokott velejárói. Ezúttal mégis gyengébbnek érzem magam, és határozottan kellemetlenebbé teszi a körülményeket az is, hogy, te jó ég, mintha lebegnék. Mire tudatosul bennem, hogy Gideon karjában feküdtem, már a föld felé tartok, és alighogy leenged a hideg, egyenetlen talajra, a szemeim még azelőtt felpattannak, hogy kimondaná a varázslatot. Fogalmam sincs, hol vagyunk pontosan, de nem kell sokáig tanakodnom hogy leszűrjem, valami nincs rendjén, így hát késlekedés nélkül egyenesedem fel. Abban a pillanatban, mikor az előttünk lévő halálfaló rám emeli a pálcáját. - Rictusempra - vágom rá az első dolgot, ami eszembe jut, mire a halálfaló elvágódik és harsány nevetésben tör ki. Figyelemelterelésnek nem rossz, ráadásul nekem is kacagnom kell a látványon. Érzem, hogy meleg folyadék indul útjára az orromból és még azelőtt távozik is onnan, hogy tehetnék ellene valamit, apró, vörös foltot hagyva a felsőmön. Rátekintve érzem, ahogy megfordul körülöttem a világ. Minden annyira homályos. - Obstructo! Szerencsére ezzel nem kell egy kimondott célpontra emelnem a pálcámat, elvégre a hatás ugyanaz. És így talán nem is szembetűnő, hogy úgy tartom ezt a szerencsétlen pálcát, mintha túl nehéz lenne, hogy elbírjam. Fémes ízt érzek a számban. - Futás uraim - mondom már-már viccelődve, majd eleget is teszek a saját utasításomnak, mielőtt magukhoz térnének a barátaink. - Megkockáztassunk egy újabb hopponálást? Nem tudom, mi történt az imént, de érdemes lenne megfontolni.
mint megérkezünk az új helyszínre hopponálás után úgy érzem, hogy csak cseberből vödörbe estünk, és ez a nap ma tényleg nem a szerencsenapom. Kihasználva a pillanatnyi döbbenetet kimondom az első átkot, ami az eszembe jut az első halálfalóra. – Petrificus totalus! Stuport! Tarantallegra! – mondom egymás után a varázslatokat minél gyorsabban egyik halálfalóról a másikra, miközben igyekszem tudomást nem vetni a karomról, ami már kezd eléggé fájni azon a helyen, ahol eltalált az átok. Talán nem egyszerű sebet okozott. Nem lenne rossz minél hamarabb ellátni. Viszont nem maradunk sokáig ketten a kis csoport ellen. Emmeline hamarosan magához tér és ő is beszáll a párbajba. Így már viszonylag sokkal jobb dolgunk van, bár még így is a halálfalóknál az ember fölény. Ez most per pillanat egyáltalán nem érdekel. Ha elég gyorsak vagyunk a legtöbbjét legyőzhetjük. – Nem. Zsubszkulccsal megyünk tovább – mondom, miközben futva elindulok az erdős rész felé. – Erre gyertek! – kiáltom hátra, és szüntelenül haladok előre, hogy mire beérnek Emmék, addigra előszedjem a rejtekhelyéről azt a kis tárgyat, ami egy biztos helyre visz minket. Egy halálfalóktól mentes helyre. Ezt biztosan állíthatom. Az erdőbe érve két méter futás után hirtelen lefékezek egy fa előtt, és azzal a lendülettel vágódok is le a földre, hogy a kezemmel kilapátoljam a földet egy vastag gyökérzet alól. Varázslatot nem tudok használni, direkt úgy állítottam fel a védelmét, hogy se én, se más ne tudja még véletlenül se előhívni a rejtekéről. Végül egy kissé koszos vászondarabot húzok ki onnan, amiben egy bross feküdt. Ha pedig Em és Prewett utolért engem, és készen állnak az utazásra, akkor már csak meg kell érinteniük, és már mehetünk is. Egy távoli kis faluban fogunk kikötni, de ott meghúzhatjuk magunkat egy kis időre, vagy onnan már nyugodtan mehetünk más biztosabb helyre.
Tárgy: Re: Richard & Gideon & Emmeline #2 Vas. Nov. 06, 2016 10:28 am
Emmeline & Richard
Egy kicsit megilletődöm, hogy azelőtt pattan fel, mielőtt még letehetném, de azért nagyon is megörülök a gyors "felépülésének". Egyelőre nincs alkalmam a hogylétéről faggatni, és mivel harciasan áll a lábán, nem aggódom... csak rajta tartom a szemem. Hárman már viszonylag gyorsan és könnyen kiiktatjuk az öt másikat, sokkal hatásosabb egységben dolgozni, ez mindig kifizetődik. A pillanatnyi csöndet kihasználva kezdünk el teperni Richard után. A hopponálást nem támogatnám, jobb ötletem viszont nincs, szerencsére neki van. Én zárom a sort, a fiú is megsérült, Emmeline-t is figyelni kell, míg én pár apróbb kellemetlenségtől eltekintve nem szenvedtem sérülést. Remélhetőleg még azelőtt tűnünk el az erdő fái között, hogy kiszúrhatnák a mozgást és a nyomunkba erednének. Richard titkos rejtekhelye, titkos zsupszkulcsa egyaránt nagyon gyanús, de nincs időnk ezen tétovázni. Ha mindenki ideért, egyszerre ragadjuk meg a brosst.
Emmeline derekára csúsztatom a kezem, arra az esetre ha megviselné az eszméletvesztés-hopponálás-rohanás-másfajtahopponálás sorozat, nem szeretném, ha megint összecsuklana. - Hol vagyunk? - szegezem Richardnak a kérdést, elvégre nem ismerem fel a kis falut. Honnan tudjuk, hogy ez nem egy újabb csapda? Idegesen pillantok körbe, hátha valami árulkodót fedezek fel. Mivel a környéket pillanatnyilag biztonságosnak ítélem, a válasza közben már Emmeline-hoz fordulok. Letörlöm az orra vérét, aggódva keresem a ködös pillantását. - Hogy érzed magad? - Ha valami olyan baja lesz, amit nem old meg egy kiadós alvás, nagyon ajánlom, hogy Richard sose bocsássa meg magának. Amellett én sem fogom hamarabb megkedvelni. - Tudtad, hogy machináltak a hopponálással? - Én biztosan nem akartam halálfaló-gyűrűbe kerülni, Emmeline pedig eszméletlen volt, így csak Richard intézhette. Vagy tényleg egy trükk volt a bandától, hogy a többiek kezére űzzenek, de hát honnan tudták volna, hogy megyünk, ha nem... A fenébe, hogy bizalom nélkül semmi sem működik! - El kell mennünk a Mungóba, lehet, hogy neked sem ártana - pillantok a karjára, ami elég rondának látszik, de nem vagyok gyógyító, ez meg nem egy szakvélemény. Emmeline nem ellenkezhet vele, hogy ránézzen valaki, de Richardnak nem fogom megmondani, mit csináljon. Most már úgyis tudják, hol rejtőzött, és a mágikus kórház biztonságosabb hely lenne neki, mint visszamennie oda. Aztán majd kitaláljuk. Egyelőre csak induljunk, szeretnék minél hamarabb hazaérni.
Hello darling, my name is
Emmeline Flamel
I fight for peace. I'm a member of the Order.
♦ Everybody has secrets. ♦
Leadott tekercsek : 421
Tárgy: Re: Richard & Gideon & Emmeline #2 Vas. Nov. 06, 2016 11:22 am
Rick & Gid & Em
mikor a játék véget ér
Alig fogom fel, mi történik körülöttem, a gondolataim kizárólag a támadásra korlátozódnak. Látom, hogy Rick megsebesült, látom, hogy Gid aggódva méreget, de ez most a legkisebb gondunk. Kérdés nélkül követem az öcsémet a zsupszkulcshoz - ami nálam elvből nem normális -, a gyorsaságommal szerencsére nincs gond, épp csak nem közlekedek olyan egyenesen, mit kellene. Mintha a fejem egyfolytában jobbra húzna, szinte úgy érzem, fizikai teherként nehezedik rám. A zsupszkulcs használatát követően is csak fokozódni látszik mindez, így hát hagyom, hogy Gideon belém karoljon és segítsen tovább indulni. Bevallom, a kérdést, vagyis talán inkább a kérdéseket sem hallom, az aggodalmas arckifejezését látva azonban nem kell sokat tanakodnom, hogy rájöjjek, miről van szó. - Persze, jól vagyok - vágom rá mosolyogva, miközben igyekszem a szemébe nézni. Kár, hogy túl sok van belőle. A következő lépésnél viszont megérzem, hogy a lábaim cserbenhagynak. Marad annyi lélekjelenlétem, hogy két kézzel kapjak Gideon után, de ennél többre már nem vagyok képes: fokozatosan minden izmom cserbenhagy, én pedig újra az eszméletvesztés határát súrolom. Csak egy perc. Egy rövid perc és rendben leszek - legalábbis ezt szeretném nekik mondani, ha lenne erőm szóra nyitni a számat. Ahogy megígértem magamnak, pár pillanat múlva rendbe jövök, de érzem, hogy nem lesz tartós ez az állapot. Bármerre nézek, forog körülöttem a világ. - Hol vagyunk? Nagyon messze? - Úgy értem a Mungótól, vagy bármilyen más kórháztól, csak túlságosan fárasztó lenne megmagyarázni, és valahogy nem is áll össze a mondat.
em a legjobb érzés sérült és fájó karral futni, aztán pedig ásni is, de most nincs más választásom. Minél gyorsabban el kell tűnnünk innen. Fogalmam sincs, hogyan kerültek ide, de el tudom azt képzelni, hogy egyszer valamelyikük követett erre a helyre, aztán elvesztette a nyomom. Nem egyszer kellett a rejtett zsubszkulcsomat használnom, és most nagyon is jól jön. Az pedig most végképp nem érdekel, hogy mire gondolhat Prewett a rejtett tárgyról. Amint utolértek egyszerre érintjük meg a brosst, ami aztán egy faluba juttat minket.
Megérkezvén leveszem a felsőm, hogy jobban megnézzem a karomat, ami nem mutat valami fényesen. Jobb lenne meglátogatni a Mungót, már csak biztos, ami biztos alapon. Nem mellesleg a nővéremet is meg kéne mutatni egy orvosnak. Ő sem fest valami fényesen, és nem lenne túl jó, ha rosszabbra fordulna az állapota. – Még Angliában vagyunk – felelem Prewett kérdésére. – Pontosabban Biburyben, nagyjából 100 mérföldre Londontól. Körülnézek, és szerencsére az utca teljesen üres, egy lélek sincs most körülöttünk, ami nem is baj. Ez a falu mindig is olyan volt, mintha ki lenne halva. Sosincs itt nagy nyüzsgés. Talán azért, mert sokan a városba járnak dolgozni, vagy éppen halászattal foglalkoznak. – Honnan tudhattam volna? Ott sem kellett volna lenniük – mondom Prewettre nézve, miközben visszabújok a felsőmbe. A karom meg egyre jobban fáj. Ez így nagyon nem lesz jó. Mi a jó franc talált el? Aggódom Emmért, talán nem ártana innen visszamennünk, hogy megnézzék őt. Az biztos, hogy az, ami eltalálta nem volt halálos, de nem lenne jó, ha nagyobb kárt okozna, mint egyébként. Ráadásul az én karom sem nyújt bizalomgerjesztő látványt. – Ha Em bír még egy utazást, akkor most rögtön mehetünk. Nem tudom mi volt, ami eltalálta, de annyira ismerem, hogy tudjam nem volt halálos. Viszont nem tudom milyen károkat okoz, úgyhogy jobb lenne, ha minél hamarabb látná egy gyógyító – felelem a nővéremre pillantva, aki tényleg nagyon nincs jó bőrben. A francba!
Ideges vagyok, amiért rosszul sült el a menekülés, utálom, hogy olyan helyen vagyunk, amit nem ismerek és mindannyian Richard jóindulatára vagyunk bízva. Hát persze, hogy válaszokat keresek! Emmeline viszont jelenleg fontosabb a bizalmatlanságomnál, főleg, hogy nincs jól. A fenébe, hogy nincs jól. Azért bólogatok neki, rendben, szerinte igen, de azt hiszem, ezt Richarddal egyikünk sem látja még így. Szerencse, hogy legalább ebben nem különbözhet a véleményünk. Nagyot sóhajtok a fiú következő válaszára, ennek semmi értelme. Ha nem akarja, most nem bírok belőle semmilyen vallomást sem kihúzni, és egyébként is lehet, hogy igazat mond. Az a legnagyobb baj, hogy minden lehet, de most nincs semmi kapaszkodóm. A Rendtagokkal kapcsolatban legalább Dumbledore véleményére bízhatom magam, de Richardot sosem ismertem, a nővére pedig most nehezen tudna a segítségemre tenni. Nem igazán van választásom. Türelmetlenül bólintok a mondandójára, annyit én is leszűrtem, hogy nem volt halálos, máskülönben nem itt tartanánk. Igazából nem is akarok belegondolni, hol tartanánk, nincs szükségünk ilyen negatív képekre, mikor bőven van mit tenni. - Muszáj lesz kibírnia. - Az sem lenne jó, ha most taxival húznánk az időt, és a Mungóba úgysem tudna közvetlenül semmilyen mugli közlekedési eszköz elvinni. - Mindjárt lepihenhetsz, rendben? Csak kapaszkodj még egy kicsit - kérem és a lehető legóvatosabban emelem fel. Nem bízom a lábaiban, főleg nem egy újabb hopponálás után. - Menjünk - intem közelebb a fiút, aztán ha megfog, már hopponálom is magunkat a Mungóba. Először Emmeline-nak kerítünk segítséget, és amint van, aki hozzáértőn foglalkozzon vele, Richard karját is megnézetjük. Fáradt vagyok, de biztos benne, hogy amint mindketten megkapták a maguk ellátását, már megyünk is innen, csak egyelőre nem tudom, hova.
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
