Gyengélkedő - Már megint ez az istencsapása - Finn & Poppy

Ez a nap is átlagosan indult. A reggeli rituálém után, ami a mosakodást és öltözködést foglalja magába lementem a nagyterembe reggelizni, hogy aztán visszatérve a gyengélkedőre elkezdjem a napomat. Lecseréltem az ágyak huzatát, majd a manóknak adtam mosásra. Miután megvolt az újrahúzás ellenőriztem a bájital készletemet az irodában, és a kenőcsöket is átnéztem. Egy-két krém már fogyóban volt, így felírtam egy kis darab pergamenre, majd az asztalomra raktam. Este lesz egy kis munkám ezzel.
Ezután már csak a megmaradt papírmunkán kellett dolgoznom, ami el is vitte a délelőttöm nagy részét. Éppen leraktam a pennámat, amikor egy másodikos hugrabugos lány jelent meg az irodám küszöbén és hívott a társához, akit eltalált egy kóbor rontás. Már megint a felsőbb évesek balhéztak, és ilyenkor mindig van egy nem várt áldozat. Elég szembetűnő volt, hogy milyen rontás is találta el. A densaugeo volt, ami eltalálta szerencsétlen leányzót. Persze most is mindenki megijedt, majd szétszéledt. Így végül nálam kötött ki.
Inkább jöjjenek ide a legkisebb aprósággal is, minthogy még nagyobb bajt csináljanak azzal, hogy segíteni próbálnak. A lányra fogtam a pálcámat, majd megszüntettem rajta a rontást. A foga szépen lassan újra a normális méreteit vette fel, és a hugrabugos diák is jobban érezhette magát. Boldog volt, hogy végre újra normálissá vált.
Amint ők távoztak egy időre egyedül maradtam a gyengélkedőn, viszont ez nem tartott sokáig. Hamarosan kinyílt az ajtó, és sűrű jajgatások ütötték meg a fülem. Odakaptam a fejem, és nem hittem a szememnek. Quigley állt a gyengélkedő ajtajában, a bal oldalán egy elgyötört arcú ötödéves mardekáros állt, a jobb oldalán pedig egy látszólag épségben lévő szintén mardekáros fiú fülét fogta. Komolyan így cibálta végig az iskolán?
– Quigley! Megmondaná, hogy mégis mit művel a diákjával? – ripakodtam rá, majd a sebesült fiú felé intettem. – Te meg gyere ide, hadd nézzem meg a sérülésed! – mondtam, és amint helyet foglalt előttem megvizsgáltam a karját. A mardekáros felszisszent, ahogy megérintettem a karját. – Ez eltört – jegyzem meg, majd sóhajtva egyenesedek ki, hogy a férfira nézhessek. – Mi történt?
Valaki csak tudja, hogy mi is történt. Egy ötödévesnek eltört a karja, a másikat meg a fülénél fogva cibálták idáig.

Az átlagosnak hitt napom nem is lesz olyan sokáig átlagos. Amint ellátom a hugrabugos lányt, nem kell sok idő, hogy valaki betoppanjon hozzám. Arra viszont nem számítottam, hogy Quigley fog megjelenni a gyengélkedő küszöbén két diákkal. Ez még nem is lenne gond, engem az bosszant fel igazán, ahogy a fiúval bánik. Azt hiszem örülhet, ha nem rohan ezek után apucihoz vagy anyucihoz panaszkodni, és lehet, hogy a szülők meg majd patáliát csapnak. Még, ha a grabancánál kapja el, az még nem üti ki nálam a biztosítékot, de hogy a fülénél fogva húzza maga után. Nem csak fájdalmasnak, de megalázó is lehet szerencsétlennek.
Ráripakodom mielőtt a sebesült fiút magamhoz inteném, hogy megvizsgáljam mennyire súlyos a helyzet. Eltört.
– Még hogy bünteti – motyogom magam elé halkan mielőtt felegyenesednék. – Annak a diáknak van lába, amivel anélkül is tudja követni, hogy a fülénél fogva húzná maga után.
Szerencsére a törött kart könnyű kezelni, de először is megtudakolom, hogy mi is történt. Már csak azért is, hogy így bánik a másik gyerekkel. Szerencséje, hogy elereszti a fülét, mert a következő megszólalásom ahhoz fűződött volna. Nem hiszem el, hogy így viselkedik a diákokkal. Nem kell testi erőt alkalmazni rajtuk, amiért nem hallgattak a szép szóra.
Összevont szemöldökkel hallgatom végig a válaszát arra a kérdésemre, hogy mi is történt. Egy másodpercnyi pillanatra a mardekáros fiúra siklik a tekintetem, majd vissza a férfira. Szép, még csak a fél szemét sem tartotta rajtuk.
– Kakaskodtak, persze. Melyik nem teszi? – kezdek bele, miközben az előttem ülő fiú karjára fogom a pálcám, hogy meggyógyítsam a törött részt, aztán egy újabb bűbájt használva felkötöm neki egy kendővel. –  Quigley, ha még egyszer hozzá mer érni a fiú füléhez, panaszt teszek! Felnőtt férfi, nem igaz? Tanárnak vették fel, vannak kötelezettségei. Figyelnie kellett volna rájuk azok után, hogy kakaskodtak. Tudhatná, hogy ha abba is hagyják, annak még nincs vége. Ha arra is figyel, mi folyik a pályán, akkor ezt elkerülhették volna – mondom, majd mielőtt még megszólalna, vagy visszavágna szigorúan nézek a két nebulóra.
– Ti pedig magatoknak köszönhetitek – szidtam meg őket, mire behúzták a nyakukat. – Viszont nem az én feladatom feletettek bíráskodni, ez a házvezetőtök dolga. Azt hiszem ő sem lesz túlságosan elragadtatva tőletek.

Elég lett volna megköszönni, hogy felkísérte a sérült diákot, és nem foglalkozni tovább az egésszel, csak a dolgomat végezni. De egyszerűen nem tudtam szó nélkül hagyni, ahogy azzal a másik gyerekkel bánt. Már nem alkalmaznak testi fenyítést az iskolában. Talán ez így túlzás, végül is nem bántotta. Akkor is miért pont a fülénél fogva kell szerencsétlent idáig felrángatni? Ennél a pontnál kellett volna újra nyugalmat erőltetnem magamra, és lenyelni a békát. Viszont, ahogy mindig, képtelen voltam rá. Ez egyáltalán nem vall rám. Nem szoktam ilyen lenni.
Miközben beszélni kezd én az előttem ülő kölyök kezét gyógyítom. Szerencsére nem kell bent maradnia a gyengélkedőn, de ettől függetlenül pár napig pihentetnie kell majd a karját. Úgyhogy pár edzést biztos ki fog még hagyni, hacsak nem kezd el hősködni. Bár a mardekárosokra ez annyira nem jellemző. Viszont már sosem lehet tudni, hogy mivel állnak elő legközelebb.
– Tudtommal a tanári állás azt is magába foglalja, hogy a gyerekek biztonságára is ügyel – mondom, miközben viszonozom a tekintetét. Ha egyszer még gyerekek, figyelni kell rájuk. Hiába tizenéves már, még nem biztos, hogy olyan érett, hogy csak úgy felügyelet nélkül maradjon. Íme rá a példa, hogy még mindig nem tudnak viselkedni. Az ember azt hinné, hogy kviddics ver beléjük egy kis önfegyelmet, de ezek szerint ők még nem jutottak el odáig.
Amíg a másik fiúhoz beszél, addig én megigazítom a kendőt az ellátott srác nyakában, hogy biztosan ne zavarja őt. Amint helyesen áll rajta a kendő, felegyenesedek. A másik diák közben már kiment, most pedig hozzám intézi a szavait. Csöndben hallgatom végig, és erővel visszanyelem a mondanivalómat. Tényleg nem szeretnék több vitát, főleg, hogy még itt van egy diák. Ha pedig belekezdek, azt senki sem köszöni meg.
– Minden jót – mondom kimérten, majd figyelem, ahogy távozik a gyengélkedőről. Miután távozott a még előttem ülő, kissé megilletődött diákra tekintek. Azt hiszem jól tettem, hogy nem szólaltam meg még egyszer. Pedig már a nyelvem hegyén volt a visszaszólásom.
– Menj! Pár napig még pihentesd a karod. Ha még egyszer Quigley professzor hoz be titeket, azt nem ússzátok meg egy ejnye-bejnyével. Értve vagyok? – kérdezem szigorúan nézve a diákra.
– Igen, Madam Pomfrey – mondta a fiú, majd leszállt az ágyról és távozott. Miután egyedül maradtam lerogytam az egyik ágyra egy nagy sóhaj kíséretében.
– Talán túlzásba vittem – motyogom magam elé, miközben egy tincset a fülem mögé simítok. Nem a gyerekek előtt kellett volna, ez igaz. Nem sokat segítettem a helyzeten. Előre hajolva a tenyerembe temetem az arcom, és lehunyom a szemem. Már megint kihozott a sodromból a viselkedésével. Senki sem vált ki belőlem ilyesmit. Talán... bocsánatot kéne kérnem. Azt hiszem ez tényleg nem volt szép tőlem, akármennyire is felidegesített a bánásmódja a gyerekkel. Egy újabb sóhaj kíséretében engedem le a kezeimet az arcom elől. Túlzásba estem, igaz? Nem fogok belehalni, ha bocsánatot kérek tőle. Azt hiszem...