Rég látott istencsapása - Finn & Poppy

Hogy ezeknek a seprűknek mindig van bajuk.... Nem csodálom, ha senki nem akar hozzájuk nyúlni, elég egy rossz pálcaintés, egy rossz hozzáértés és máris ledobja a használóját a magasból, mint egy megbokrosodott perszóna. Korábban, mikor játszottam néha még hittem is, hogy a seprűnek lelke van. Ma már csak mihaszna fadarabok, amikkel jobb vigyázni. Sokszor meglátszik, hogy mennyire nem szívlelem manapság a sportot és csupán azért foglalkozok most mégis ezzel, mert máshoz nem igazán értek. Mégis miből éljek meg, bohóckodásból? Mert azt tudnám napestig is csinálni. Azért valahol mégis csak bohócot fogok én csinálni itt, ha megkezdődnek az első komoly repüléstan. Egy rakás elsős gólya, akik majd a szavaimat isszák. Hát persze... fel fogom hívni a figyelmüket, mennyire pocsék pálya is egy kviddicsjátékosnak lenni. Utána eldobják mint egy haszontalan rongyot. nem is értem miért vállaltam el mégis, de talán egy évet még kibírok.
- Ó hogy sorvadnál össze, de bokros vagy. - valami nem stimmel a gallyak között, de nem tudom jobban megnézni, mert mint kusza tűk, úgy gabalyodnak össze. Mennyire nem figyelnek arra a nebulók, hogyan használják. Aztán még csodálkoznak, ha nem működik vagy teljesen haszontalanná válik. Épp év végére hoztam teljesen új seprűket és tessék, már a fele használhatatlan. Fogom hát a pálcát és egy legyintéssel eltüntetem a problémát. Akkor hát lássunk is neki a munkának. Gyönyörű idő van, a nap hétágra süt, nekem kezd melegem lenni a nagy koncentrálástól - bár nem hiszem, hogy csak attól -. Kényelmesen ülök egy lócán a seprűtároló előtt  az ölemben és fütyörészni kezdek.
Nem vagyok itt pár napja sem, nem aludtam eddig sem itt, bár nem is fogok, hacsak be nem osztanak éjszakai járőrözésre. Emlékszem mennyit lógtam én annak idején. Fütyültem a szabályokra, egy dologra kellett csak figyelni, ne kapjanak el. Persze nem sikerült mindig megúszni, de egy büntetőmunka sem tartott vissza igazán attól, hogy ne tegyem meg legközelebb is. Azok a diákévek... és még nem mondhatnám el most sem magamról, hogy igazán benőtt volna a fejem lágya. A szó szoros értelmébe véve is agglegény vagyok, ez pedig tetszik vagy sem, rányomja a bélyegét a viselkedésemre.

Miután végeztem minden teendőmmel a gyengélkedőn a lakrészemben átöltözök. Az üvegházban most van elég növény, amelyek közül válogathatok a gyógyító bájitalokhoz. Miután fölvettem a krémszínű ruhámat, belebújtam a szandálomba, és magamhoz vettem a fonott kosaramat, ami összegyűjthetem a gyógynövényeket. Mielőtt viszont elmentem volna, bezártam a lakrészem ajtaját, majd elindultam a birtok felé. Remélhetőleg addig senki nem csinál semmi ostobaságot, míg oda vagyok. Különben kénytelen lesz megvárni, míg visszaérek.
Ahogy haladok a folyosókon, néha kinézek egy-egy ablakon, de szedem a lábaimat, hogy ne kelljen órákig távol lennem. Ezeknél a diákoknál sosem lehet tudni, hogy mikor akarnak ártani a másiknak, vagy éppen önmaguknak. Mióta itt vagyok, a legtöbbször átkokat kellett kezelnem, vagy égési sérüléseket, vagy éppen olyan is akadt, amelyet egy felrobbant bájital okozott.
Elgondolkodva haladok az üvegházak felé, miközben végigfutom magamban azoknak a gyógynövényeknek a listáját, amire szükségem lesz a főzetek elkészítéséhez. Viszont gondolataimból egy ismerős hang rángat ki, ami megtorpanásra késztet. Nem. Biztos, hogy rosszul látok, vagy álmodom. Igen, biztos elaludtam az iratok fölött, és ez az egész most csak egy rossz álom. Meg is csípem magam, de fájdalmasan rándulok össze. Nem, ez nem álom. Tényleg itt van. Teljes életnagyságban.
Még csak kikerülni sem tudom, mert az a seprűtároló pont útba esik. Előtte kell átvágnom, hogy az üvegházakhoz jussak. Lemondó sóhaj hagyja el ajkaimat.
Miért van itt ez az istencsapása? Merlin, miért büntetsz?
Nem tettem semmi rosszat... Ő fogdosott!
Megrázom a fejem, majd nagy levegőt véve folytatom tovább az utamat. Ahogy egyre közelebb érek hozzá, már ő is észrevehet. Pedig milyen szép napunk van...
– Finbar Quigley – szólítom meg a teljes nevén, és már csak azért is megállok. Nem fogok elfutni, bár legszívesebben úgy tennék, mint aki nem látott semmit. De, ugye az nem én lennék. Talán nem ártana józanító bájitalt is készítenem.

Nézzük csak, kelleni fog gyógyfőzet kelések ellen, altatóital, energiafőzet és még kenőcs égési sebekre. Azt hiszem eléggé tele lesz a kosaram, mert ezekhez teljesen kifogytam hozzávalók terén. A többivel pedig még tele a szekrény, de ezek nagyon szükségesek. Ez már csak abból is látszik, hogy egy hónapig sem bírja néha a készletem egy része. Főleg akkor, amikor egy nap tíz diák is megkeres azzal, hogy felrobbant a bájitala, rosszul sült el bűbáj gyakorlat és hasonlók. Viszont akik valami szedett-vedett indokkal jönnek, csak hogy ellógják az órát, azokat kipenderítem. Nálam betegeknek, sérülteknek a helye, és nem lógni vágyóknak.
Ahogy egyre lejjebb érek a kastélyban, majd érek ki a birtokra, hogy eljuthassak az üvegházakig, egy ismerős alakot pillantok meg. Akit valójában nem szívesen látok viszont a gyakorlati éveim alatt szerzett szexuális zaklatás miatt. Többfajta beteget is kezeltem, abban a hónapban pedig éppen a detoxikálós részlegen voltam. Ő pedig ott volt. Merlin látja lelkemet én mindent megteszek a betegeimért, segítem őket és még egyre sem emeltem kezet, vagy emeltem fel a hangom. De ő... Ő képes volt kihozni a sodromból, és csak úgy megtörtént. Reflexből pofán vágtam, mert fogdosott. Ez inkább női reflex volt, mint nővéri. Ha egy beteg erőszakos, akkor be lehet vetni nyugtató bájitalokat vagy egy varázslatot, ami kiüti egy időre. Viszont ő csak egy perverz disznó volt. Amint eljutott a tudatomig, hogy mit is tettem szidtam magam, hogy ezt tettem. Na meg őt is, hogy nem bír viselkedni. Elpirulva elhabogtam valami bocsánatkérés félét, majd elrohantam. Elmondtam a gyakorlati vezetőmnek mit tettem, és sűrűn elnézést kértem tőle is, hogy kezet emeltem egy betegre.
Ezután ő kísért vissza, hogy befejezhessük az állapotfelmérést. Én pedig tartottam a karnyújtásnyi távolságot. Nem hiányzott, hogy máshol is megfogdosson. Nem hiszem, hogy higgadt tudtam volna maradni, és nem kapott volna egy újabb maflást.
Mindez pedig felidéződik bennem, ahogy egyre közelebb és közelebb kerülök hozzá. Máskor talán egy másik útvonalon kéne mennem. Vagy teljesen mindegy, mert úgy tűnik valahol összetalálkozom vele. Amikor pedig elég közel érek hozzá a teljes nevén szólítom meg.
– Legalább a nevem nem veszett el teljesen az emlékezetében – jegyzem meg csípősen. Bár abban biztos vagyok, hogy egy valami tisztán él benne. Mondhatnám példaértékűnek, hogy legalább a családnevemre emlékszik. Arra lehet nem emlékszik, hogy azzal fenyegettem meg, hogy ha még egyszer hozzám merészel nyúlni, akkor golyói bánják. Lehet hozzá képest alacsony teremtés vagyok, de nem kell félteni.
– Sajnos csalódást kell okoznom, a növényekhez indultam az üvegházba – mondom, miközben teszek egy lépést oldalra. Remélem nem most akarja kipróbálni mi történik, ha megint megérint.

Nem számítottam rá, hogy pont ma és pont most fogok vele összetalálkozni. Viszont úgy tűnik a sorsnak nem az a célja, hogy jó messze elsodorjon minket. Nem, ide küldi nekem, pedig nekem egyszer is elég volt belőle. Nem is megyek túl közel hozzá, tartom a tisztes távolságot, mielőtt megint valami illetlenségre vetemedik.
– Aki leissza magát a sárga földig és alkoholmérgezéssel kerül a Mungóba, az már felér egy halálos vétekkel – mondom, miközben szúrós szemmel nézek rá. Tisztességesebb ember lehetne belőle, ha nem nyúlna folyton az ital után. – Még nem szokott le az ivásról, igazam van?
Akik ilyen szinten vedelnek, azoknak nem egyszerű a leszokás, egyedül nehezen megy nekik. Nem tudom meddig tarthatott a józansága, miután kiengedtük a Mungóból. Az egyszer biztos, hogy megemlegeti azt a napot, ha részegen találom az iskola területén. Most úgy tűnik viszonylag rendben van. Legalábbis olyan erős alkoholszag nem áramlik belőle, mint akkor, amikor az osztályon vizsgáltam. Akkor olyan volt, mintha nem csak itta volna, de még abban is fürdött. Azt a pofont pedig vagy ezerszer megbántam már, de amint eszembe jutott, végül mindig az lett belőle, hogy megérdemelte. Ráadásul a születési adatain kívül, meg azon túl, hogy kemény piás, nem tudtam róla semmit. Egy idegen férfi engem ne akarjon tapizni. Nem vagyok egy könnyűvérű nőcske, aki elnézi, ha imitt-amott tapogatják.
Felvonom a szemöldököm, amikor azt mondja milyen kár, majd végighallgatom a mondandóját. Ráadásul Rolanda Hooch a barátom, és tudom mennyire szeret tanítani. Sajnos most valóban kifog esni belőle egy évre a sérülései miatt.
– Igen, tudok Rolandáról, én utaltam a Mungóba, mert ott nagyobb a felszereltség. Súlyos belső sérüléseket szenvedett, amelyekhez nekem itt nincs meg mindenem, hogy gyógyítani tudjam. Dumbledore professzor pedig jól tudja, egy évbe biztos bele fog telni, hogy teljesen felgyógyuljon – felelem, és amikor eszembe jut az a délután, amikor megkérdeztem Dumbledore-t, hogy akkor ki is fogja helyettesíteni Rolandát, akkor csak annyit mondott, hogy már megvan a tökéletes jelölt.
– Nem – szűröm a fogaim között kínkeservesen. – Erről valahogy elfelejtettek tájékoztatni.
Nincs más választásom, mint elfogadni a választást. Azt viszont nem fogja szárazon megúszni, ha egyszer is elkapom részegen. Ez még is csak egy iskola.
– Nem kell, köszönöm... Egyedül is elbírom, és csak ilyen kis kosárral kell – mondom, miközben finoman megütögetem a fonott kosarat, ami a fülénél fogva a karomon lóg. – De, ahogy látom van elég dolga. Nem kell segítenie.

Azt hiszem azt a napot a Mungóban sosem fogom tudni elfelejteni. Egyszerre leszek tőle dühös és jövök mélységesen zavarba. Nem akarok rágondolni, mert megint csak felhúzom magam rajta. Az biztos, hogy piszok tehetséges abban, hogy kihozzon a sodromból. Elég türelmes embernek vallom magam, de ő egy pillanat alatt képes arra, hogy arra gondoljak megint megütöm. Ahogy most is az fut át az agyamon, hogy hozzávágom a kosaram, amikor besavanyodottnak nevez.
– Tessék? Nem vagyok besavanyodott – mondom sértődötten, majd veszek egy mély levegőt és kifújom nehogy megint olyat tegyek, amit aztán ismét megbánok. Most leginkább fognám magam és itt hagynám, de már csak azért sem menekülök el a közeléből. Megfutamodás lenne, és azt az élvezetet nem fogom megadni neki, hogy menekülőre fogom.
Egyszerűen nem kéne hagynom, hogy felbosszantson, de nem tudom figyelmen kívül hagyni. Pedig talán egyszer megunná, ha nem reagálok rá. Ez viszont úgy tűnik, hogy lehetetlen. Talán egy-két percig még menne, de egyszer úgy is mond olyat, amit aztán nem tudnék szó nélkül hagyni.
Szerencsére a következő téma segít kicsit lenyugtatnom magam. Szóba kerül Rolanda, aki már elég régóta tanítja a Roxfortban a repüléstant. Én is tanultam nála, mostanra pedig barátok lettünk. Sajnálom, hogy olyan sokáig ki fog maradni a tanításból, hiszen tudom, hogy mennyire is szereti.
– Valóban. Kétségtelen, hogy fel fog épülni – felelem egy bólintással. Nem csak azért, mert valójában egy erős nő, hanem azért is, mert az állapota kezelhető. A felépülése pedig 100%-os. Pár hónap alatt újra egészséges lesz, aztán még egy kis fizikoterápia, és már vissza is térhet tanítani. Hamarosan meg is tudom látogatni.
– Nem vitatkozom. Dumbledore mindig is tudta, hogy mit csinál. – Remélhetőleg nem kell csalódnia. Addig nem lesz semmi bajom vele, míg nem húzza ki a gyufát. Egy szavam sem lesz, ha tud viselkedni.
– Igen, első kézből – felelem nem túl nagy örömmel. De valóban nem tudok vitatkozni Dumbledore választásával. Rolanda helyettesítésére ő tökéletes jelölt tapasztalat és tudás terén. Ezt viszont nem fogom az orrára kötni.
– Valóban, és köszönöm, hogy felajánlotta. Nos, ha kellenék, tudja hol talál – felelem még mielőtt folytatnám az utamat az üvegházak felé, hogy összeszedjem a szükséges növényeket.

//köszi *-*//