Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
Tárgy: Emmeline & Richard Hétf. Aug. 22, 2016 9:44 pm
Emmeline & Richard
Fekete talárom örvénylett körülöttem, ahogy sietősen haladtam Roxfort birtokán keresztül egy kiábrándító bűbáj rejtekében. Nem akartam, hogy bárki is meglásson, hiszen még mindig ellenségnek számítom. Emmeline-t keresem, hozzá jöttem. Muszáj volt vele találkoznom, és mivel nem sok időm maradt, beszélnem kell vele. A napokban küldtem neki egy levelet, amit csak ő tudott elolvasni, és ami megsemmisítette magát, amint elolvasta. Nem kockáztathattam meg, hogy más is lássa, amiket leírtam benne. Így is életemet kockáztatom. Nem tudom mi lesz velem, lehet, hogy bujkálnom kell, mert a Nagyúr haragudni fog rám. Megfutamodni gyávaság és árulás, amiért halál jár. Bármelyik halálfalóját rám küldheti, ha tényleg amellett döntök, hogy felhagyok a halálfalóvá válással, és inkább a jó oldalt szolgálom. Viszont túl sok bennem a kétely és a félelem. Minden egyes nap a rettegés összeszorítja a gyomrom, egyre inkább arra figyelek követnek-e. Ha elárultam magam, és rájöttek, hogy már nem olyan szilárd a hitem, mint eddig... Nekem végem. Jelenleg csak a nővéremre van szükségem. Az idegességtől már szinte aludni sem tudom. Már nem tudom hanyadik napja tart az álmatlanságom. Talán három napja, hogy nem tudok aludni két-három óránál tovább, ami csak még inkább megvisel. A szemeim alatti sötét karikák is erről árulkodnak. Miután sikeresen bejutok az iskolába, egy pillanatra megállok az ajtónál. Fülelek és kémlelek, de egy lelket sem látok a közelben. Egy nagy levegő vétel után elindulok a lépcső felé. Az SVK tanár szobája felé veszem az irányt, a második emeletre. Tudom, hogy Em ezt tanítja a suliban, és tudtommal ma nem ment sehova. Itt lesz. Ha pedig mégsem találom ott, megvárom. Muszáj beszélnem vele.
Sietősen szedem a lábaimat, lépteim mégis hangtalanok maradnak. Szerencsére senkivel sem futok össze, aki miatt lassítanom kéne. Egyébként is sokat kockáztattam azzal, hogy belopóztam ide. Ha elkapnak... Nem, erre gondolnom sem szabad. Egyetlen cél lebeghet a szemem előtt. Megtalálni a nővéremet. Remélem hitt a levelemnek, és nem csak egy újabb próbálkozásnak tartja. A Bones-szal való beszélgetés után sok mindenen elgondolkodtam. Ha nem támogat, akkor elvesztem. Akkor inkább vállalom a rémálmokat, és elveszek a sötétségben. Ha viszont mellettem áll, akkor még van esélyem... akkor hihetek abban, hogy megúszom ezt az egészet. Félek, hogy bárhogy is döntsek, a halál ígérete még mindig ott fog lebegni felettem. Hiszen halálfalóként is bármikor meghalhatok. Áruló válni pedig egyet jelent a halállal. A Nagyúr nem díjazza, ha elárulják. A második emeletre érve kissé kifulladva dőlök neki a falnak. A kialvatlanságtól túl fáradt vagyok, most olyan jó volna aludni, de bájital nélkül nem megy. Amint álomra hajtom a fejem, pár óra múlva rémülten, zihálva, esetleg kiáltva ébredek. Nem vagyok elég kegyetlen, és nem vagyok lelketlen sem. Az ölés lehetősége megrémiszt, pedig az elkerülhetetlen lesz, amint megkapom a Jegyet. Körbenézek a folyosón, majd ellököm magam a faltól, hogy tovább indulhassak. Amint elérek a megfelelő ajtót megállok előtte. Félig nyitva van. Bekémlelek rajta, de hirtelen nem látok senkit. Ismét körbekémlelek, mielőtt picit beljebb lökném az ajtót, hogy besurranhassak rajta.
Hello darling, my name is
Emmeline Flamel
I fight for peace. I'm a member of the Order.
♦ Everybody has secrets. ♦
Leadott tekercsek : 421
Tárgy: Re: Emmeline & Richard Kedd Aug. 23, 2016 10:29 am
richard+emmeline
Kifújom a levegőt, miközben felemelkedek a földről. Szorosan hunyom le a szemeimet, hogy ne lássam, amint egyre feljebb és feljebb repülök. Sikítani akarok, pedig még le sem néztem, a lábaim remegnek, úgy érzem, perceken belül zuhanni kezdek... Aztán újból veszek egy mély levegőt és kinyitom a szememet. A szívem is megáll egy pillanatra, miközben vetek egy pillantást a mélybe; még mindig emlékszem, milyen érzés volt leesni innen, sőt, talán még nagyobb magasságból. Hogy hogyan ütköztem neki az egyik kilátó szerkezetének, majd súroltam végig a szélét félig már eszméletlenül. Mindez nyolc éve történt, én pedig ugyanolyan görcsösen szorongatom a seprűm nyelét, a kezem minden egyes helyzetváltásnál megremeg. Ideje lesz véget vetni ennek. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsítok fel. A szél a hajamba kap és egy csapással szabadítja ki a béklyójából, miközben egyre sebesebben száguldok a tornyok felé. Az utolsó pillanatban rántok egyet a seprűmön és kerülöm ki a becsapódást, szinte fizikai képtelenség, hogy sikerül megtartanom magamat ebben a helyzetben. Ezúttal szabadjára engedem a kitörni kívánkozó sikításomat, majd tovább körözök a pályán, néhány könnyebb manővert is megkockáztatva. Az elméleti rész mind a fejemben van, sőt, tulajdonképpen a fél gyerekkorom a gyakorlati próbálkozásokból állt, így most, felbátorodva legalább az alapokat újra kipróbálhatom. Egy órám van addig, amíg meg nem érkeznek a diákok az edzésükre, viszont ahogy közeledik, egyre inkább keveslem. Végül úgy döntök, kimerészkedek a pályáról, és a birtok többi részén valósítom meg az őrültségeimet. Fogalmam sincs, pontosan mennyi időt töltök a levegőben, mire végül elfáradok és visszaindulok a szobámba, viszont egy dologban biztos vagyok: nem eleget. Az adrenalin még akkor is dübörög az ereimben, mikor felrohanok a második emeletre vezető lépcsőn, legszívesebben minden lépést ugrálva tennék meg. Sikerült! A hajamat próbálom rendbe szedni, csak úgy félkézzel, miközben a kilincsemért nyúlok. Mostanság egyre többször kapom azon magamat, hogy nyitva felejtem az ajtót - elég, ha az előszobait bezárom, hisz pár fellógatott kabát és egy félig üres szekrény valószínűleg egy embernek sem fogja felkelteni az érdeklődését. Arról nem is beszélve, hogy így lehetőséget adok rá a diákoknak, hogy bármikor bedobjanak hozzám pár későn elkészült házi dolgozatot, vagy a jelentéktelenebb üzeneteket. Mégsem érek rá annyira, hogy a nap minden részében személyesen álljak a rendelkezésükre, főleg most, hogy más dolgom is van a tanításon kívül. Ám ahelyett, hogy levelek fogadnának, az öcsémmel találom szembe magam. - Rick? - Döbbenten pillantok végig rajta, ugyanolyan görcsösen szorítva az ajtó kilincset, mint korábban a seprű nyelét. Ha ez számít, nem is érzem magamat másképp.
Tárgy: Re: Emmeline & Richard Kedd Aug. 23, 2016 3:46 pm
Emmeline & Richard
Szörnyen hasogat a fejem, és ez talán a kialvatlanságomnak köszönhető. Úgy érzem, mintha évekig nem aludtam volna, a testem nehéz, mintha minden mozdulat örökké tartana. Pedig csak pár napja kezdődött az egész. Eleinte még tudtam aludni a rémálmok után, aztán viszont egyre sűrűbben jelentkeztek, végül már nem tudtam aludni két-három óránál tovább. Nem vagyok szuicid hajlamú, de úgy érzem a félelmem egyre inkább maga alá temet, megmételyezi a lelkem. Nappal nem a legjobb ötlet beosonni, de este is ugyanannyi esélyem lenne, mint nappal. Szerencsére senkivel sem futok össze, míg felérek a második emeletre. A szobába belépve pedig nem látok senkit, de előveszem a pálcám, mielőtt megszüntetném magamon a varázslatot. Nem lenne túl jó, ha éppen akkor jönne ki, vagy éppen be valaki, amikor megmutatkozom.
– Homenum Revelio – suttogom el a varázslatot, és miután nem történik senki megnyugodva fújom ki a levegőt. Még csak fel se tűnt, hogy visszatartottam. Sóhajtva lépek az ablakhoz és nézek ki rajta, miután megszüntettem magamon a bűbájt. Tekintetem rövid időn belül végigsiklik a helyiség berendezésein. Vonz a kanapé, de még a fotel is, viszont nem kényelmesedhetek el. Félő, hogy elaludnék, nekem pedig muszáj ébren maradnom. Fáradtan dörzsölöm meg az orrnyergemet, majd finoman megnyomkodom a szemem. Fel-alá kezdek el sétálgatni, amikor már úgy érzem, hogy állva is kezd lecsukódni a szemem. Pár kör után ismét az ablak előtt kötök ki. Magam elé bámulok, hiába nézek kifelé, semmit sem fogok fel belőle. A gondolataim máshol járnak. Egyre csak azon gondolkodom, hogy talán még nem késő. Még lehet esélyem a megmenekülésre. Emre kellett volna hallgatnom az elejétől fogva, most más lenne minden, de nem... Nekem apámra kellett hallgatnom, az ő szavait ittam, amikor a testvérem mellett kellett volna állnom. Most pedig azért jöttem el ide, hogy beszélhessek vele... csak vele. Felkapom a fejem, amikor meghallom a döbbent hangját. Felé fordulok, majd egy halvány mosoly jelenik meg arcomon. –Szia, Em. Beszélhetnénk? Szükségem van rád – mondom teljes testemmel felé fordulva. A baglyot közvetlen neki küldtem. Remélem, hogy meg is kapta. Fontos információt tartalmazott, ami miatt jelenleg itt vagyok. Ha mellettem áll, akkor belevágok, és inkább ellenszegülök a Nagyúrnak.
Hello darling, my name is
Emmeline Flamel
I fight for peace. I'm a member of the Order.
♦ Everybody has secrets. ♦
Leadott tekercsek : 421
Tárgy: Re: Emmeline & Richard Hétf. Aug. 29, 2016 6:57 pm
richard+emmeline
Az utóbbi napokban, hetekben ritkán fordult elő, hogy egy percre is megfeledkeztem volna az öcsémről. Ami azt illeti, talán csak most először, az adrenalintól fűtve nem gondolok a szüleinkre, a legutóbbi, korszakalkotó találkozásunkra, vagy a levelére, ami alapjaiban rengette meg a Richarddal kapcsolatos meggyőződésemet. A sors iróniája, hogy éppen ezt az alkalmat választotta arra, hogy felkeressen. Lassan, bizonytalanul lépek közelebb hozzá, mialatt felém fordul. Szükségem van rád. Összeszorítom az ajkaimat, a szemeim szúrni kezdenek. Csak a huzat, csak a repülés okozta huzat az oka. A levelének egy mondata visszhangzik a fejemben: Úgy érzem, nem fogom túlélni. Tudom, hogy engem is könnyedén bajba keverhet azzal, ha segítek neki. De valóban számítana ez? Számít, ha megvan a lehetősége annak, hogy minden szava igaz? Hogy visszakaphatom őt? - Honnan tudjam, hogy nem csapsz be? - A hangom magabiztosan cseng annak ellenére, hogy azonnal képes lennék a halálomba rohanni egy naiv remény miatt. Újból emlékeztetnem kell magam, hogy ezzel másokat is ugyanúgy veszélybe sodornék; ez ad erőt ahhoz, hogy hátat fordítsak neki és a konyha felé vegyem az irányt, miközben beszél. Szükségem van egy pohár vízre. Szükségem van egy kis időre, mielőtt újból a szemébe néznék. - Megkínálhatlak valamivel? - Ki tudja, mióta bujkálhat, a körülményeiről nem is beszélve.
Tárgy: Re: Emmeline & Richard Hétf. Aug. 29, 2016 7:40 pm
Emmeline & Richard
Azt kívánom bár lenne vége ennek az egésznek, bárhogy, de legyen vége. Nem is kellett volna belekeverednek, hiszen sosem voltam ilyen. Apám akart megváltoztatni, büszke akart lenni a fiára. Én persze hagytam magam, és most bánom, hogy nem ellenkeztem. Persze, ki gondolta volna, hogy egy nagy mértékű elköteleződés után végül a Jegy előtt ijedek be. Viszont a tetoválással sem lenne könnyebb, inkább nehezebb. Beszélnem kellett Emmel, találkoznom kellett vele mielőtt bármit is lépnék, mert lehet, hogy ebbe belehalok. A Nagyúr nem tolerálja, ha elárulják. A Rabastanos húzásom, amint a fülébe jutott, elé vittek, hogy megkínozzon. Nagyon dühös volt, csak később tudtam elmondani, hogy a tettem nem árulás volt. Nem akartam keresztbe tenni. A büntetésem egyébként is megkaptam volna, ha előtte kikérdez. Szükségem van a nővéremre... Most jobban, mint bármikor.
Tudom, hogy ezzel akár bajba is keverhetem a nővérem... De most már nincs senki, aki felé bizalommal fordulhatnék. Apánk pedig végképp nem tudhat erről. Nem is tudom mit tenne velem, ha kiderülne számára, ha a saját fia most próbálna ellenszegülni neki. Főleg, hogy annyira próbálta belém nevelni a rossz oldal iránti hűséget. Viszont én képtelen lennék ölni. Nem akarok. – Nem tudhatod – mondom megcsóválva a fejem. – Talán jobb is, ha nem bízol bennem teljes mértékig, főleg, amíg nem tudok kikerülni a markából... De felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy bárkit is meg kelljen ölnöm. Meg sem tettem, de már a gondolattól is rémálmok gyötörnek. Eddig még jó volt, csak apró feladatok voltak. Szállítás, üzenetek eljuttatása, de ha megkapom a Jegyet, azzal a nagyobb feladatok terhét is magamra veszem. Én ezt már nem bírok tovább, Em... A félelem egyre nagyobb méreteket ölt bennem, és csak most világosodtam meg igazán, hogy mibe is kevertem magam. Rád kellett volna hallgatnom – mondom belerogyva egy közeli fotelbe, majd a tenyerembe temetem az arcom. – Egy álomtalan álom jól jönne – nyögöm felnézve, ölembe ejtve kezeim. – Egyébként kávét, ha van... – felelem, majd sóhajtva dörzsölöm meg fájó, égő szemeim.
Közelebb lépek. A lábaim nehezek, ahogyan a mellkasom is; a levegővétel szinte fizikai fájdalmat jelent. Ugyanígy éreztem magam akkor is, mikor két hete megpillantottam őt... Leszámítva, hogy aligha dédelgettem ehhez hasonló, naiv és gyerekes reményeket, hogy nem akartam magamhoz szorítani és felsírni a vállán, mert itt van, önszántából jött vissza hozzám, miután évekig vártam rá! Olyan sokáig, olyan régóta! Eltűnődve térképezem fel minden egyes vonását, látom, szinte már felnőtt, mióta... Látom a szemében ülő fájdalmat, és tudom, hogy ez nem lehet hazugság. De nem kockáztathatok, már nem. - Nos, máshogy döntöttél - felelem tárgyilagosan, a hangom azonban megremeg. Minden egyes szó nehezemre esik. - Akkor sem bíztál bennem annyira, hogy számítson, mit mondok. Ezúttal miért lenne másképp? - Nem kell válaszolnia, magam is tisztában vagyok az okkal: nincs több lehetősége. Kizárólag én maradtam, márpedig tudja, hogy sosem utasítanám el a kérését. Főként, ha az élete múlik rajta. Újabb kétségeim támadnak azt illetően, hogy egyáltalán igazat mond-e. Elvégre ki tudja, mennyit változott azóta? Talán képes lenne szemrebbenés nélkül a szemembe hazudni, miközben egy centire van a hátam mögött a kés. - Mindkettőben segíthetek. Ugyan kész kávé nincs, korábban bekészítettem, hogy csak be kelljen kapcsolni, így lényegesen hamarabb meglesz. A rövid várakozást pedig kihasználhatom arra, hogy a tároló szobámból kihozzak egy enyhén nyugtató főzetet, ami segíthet Richard rémálmain, többek között. De nekem sem fog ártani. Miután mindezzel elkészülök, odaadom a csészéjét és helyet foglalok a kanapémon. - Remélem, még mindig ugyanúgy iszod. Ha több cukor kéne, vagy ilyesmi, szólj nyugodtan. - Nem mintha túl nagy jelentősége lenne most. Persze, nem kell sürgetni, hogy rátérjek a lényegre - alig fogyasztjuk el az első kortyot, mikor az asztalra helyezem a kávémat, majd a combomon összekulcsolva az ujjaimat felé fordulok. - Pontosan mit vársz tőlem?
Tudom, én tehetek arról, hogy a nővérem már nem tud csak úgy megbízni bennem. Nem is számítottam másra. Ebben a világban még a legjobb barátod is képes elárulni egy szempillantás alatt, ha úgy hozza a szükség. Kevesen tartanak ki a másik mellett minden erejükkel. Én most csak annyiról akarok megbizonyosodni, hogy még mindig kitartana-e mellettem, ha azt mondom, hogy készen vagyok ellenszegülni a Nagyúrnak. Hátat fordítani a halálfalóságnak, és mindannak, amivé talán váltam volna. – Tudom. Hibáztam, hogy apánknak jobban hittem, mint neked – mondom, majd arcomon halovány mosoly tűnik fel. – A kérdésedre pedig azt hiszem tudod a választ... Nincs több lehetőségem, nincs már senki másom, akihez fordulhatnék. Választhatnék, hogy felszívódok ki tudja mennyi időre, vagy hagyom, hogy beszippantson a sötétség, és ott vesszek el örökre. Mert még van egy dobásom, aztán vége. A Nagyúrnál csak helyes válasz van, mellette állni, minden parancsát teljesíteni. Ha bárki is ellene van, arra halál vár. Bárki az útjába kerülhet, bárki szemet szúrhat neki, akinek jobbnak látja a halálát
Úgy érzem magam, mint aki csapdába esett, mert későn érezte meg a veszélyt. Az én szemem későn nyílt fel. Az előtt kellett volna nemet mondanom, mielőtt megkerestek volna azzal, hogy lépjek a halálfalók táborába. Én meg persze megtiszteltetésnek vettem. Most már nem annyira. Mostanra rémálommá vált a lehetőség gondolata is. Nem hazudok... Lehet eddig megtettem, amikor úgy hozta a szükség. Most viszont képtelen vagyok rá. – Az jó lesz, köszönöm – felelem, majd arra riadok, hogy elbóbiskoltam. Levegő után kapva egyenesedek ki. Teljesen kiesett, hogy mikor dőltem hátra a fotelban és hunytam le a szemem. Nem szabad aludnom... Ki kell tartanom. Hálásan fogadom, hogy a kávé viszonylag hamar kész is lesz, és kézhez is kapom. – Kösz. Igen, az ízlésem a kávé terén mit sem változott – felelem, majd bele is iszok a koffein mennyországba, ami remélhetőleg egy ideig segít ébren maradnom. Bájital nélkül amúgy sem menne az alvás. Kortyolok még egyet, mielőtt válaszolnék nővérem feltett kérdésére. –Csupán abban akarok biztos lenni, hogy segítesz nekem. Beszéltem néhány napja Bones-szal, és felajánlotta, hogy segít nekem „kiszabadulni”. Mondta azt is, hogy minél hamarabb beszéljek veled, de amúgy is szerettem volna. Ha nem mondja, akkor is felkerestelek volna – mondom, majd egy újabb kortyot engedek meg magamnak. Ujjaim szorosabban fogják körbe a kávés csészét. Aggódom, hogy talán már megtudták, hogy itt vagyok. Már otthon sem tartózkodtam túl sokat, tartva attól, hogy megfigyelnek. Ha feltűnt, hogy követnek, leráztam az illetőt és igyekeztem nem sok időt eltölteni sehol sem. – Segítesz nekem, ha úgy alakul, Em?
Bármikor máskor feltétel nélkül élvezném a helyzetet, hogy elismeri az igazamat, főként az apánkéval szemben, ez viszont esélytelenné vált köztünk anya halála óta. Különös visszagondolni, mennyire ártatlanul kezdődött ez az egész, mardekáros barátokkal és elszórt utalásokkal. Ha egy pillanatig is sejtem, hogy ez lesz belőle - belőlünk -, minden máshogy alakulhatott volna. - Persze. Persze, hogy tudom. Minden jókedv nélkül mosolyodom el, majd indulok el kávét készíteni. Addig sem kell a közelében tartózkodnom; addig is kigondolhatom, mi legyen a következő lépés. Előkeresem a nyugtató bájitalt és két cseppet adok hozzá a kávéhoz, így meg sem érzi majd az ízén, viszont remélhetőleg elég hatást gyakorol majd rá ahhoz, hogy ne gyötörjék rémálmok. Talán butaság, de félelem hasít a mellkasomba, mikor meglátom lehunyt szemekkel. Őrület ez az egész. Szaggatottan fújom ki a levegőt, és elhelyezem az italát a közelben, hogy hozzáférhessen, ha már kihűlt egy kicsit. - Van, ami nem változik - dünnyögöm magam elé elgondolkozva, miközben aprót kortyolok a kávémból. Nekem meg sem kottyan egy kis plusz hő. - Kezdetektől fogva mondtam: segítek, feltéve, hogy hagyod. Eddig lesütött szemmel szuggeráltam a dohányzóasztalt, legalább olyan koncentrációval, mintha életre akarnám kelteni, most azonban egyenesen Richard szemébe nézek. - Nem kell szépíteni, a lényeg, hogy itt vagy és komolyan gondolod a döntést - teszem hozzá jelentőségteljesen. - Jobb lesz, ha egyenlőre a közelemben maradsz. Legalább addig, amíg nem jönnek rá, hogy meggondoltad magad... erről viszont egyenlőre hallgatnod kéne. Biztosan nem esik majd nehezére, elvégre mindeddig ezt tette.
Sok mindent elszúrtam eddig a kapcsolatunkat tekintve. Apámat választottam a nővérem helyett, és amikor anyánk meghalt, akkor újra ellene fordultam. Túl sok minden siklott félre. Olyanokat mondtam neki, amiket mostanra megbántam, bár már nem tudom visszacsinálni. Ami megtörtént, az megtörtént, ez van. A mostani helyzetemet tekintve viszont már csak a nővérem maradt. Halvány mosoly terül el ajkaimon, és amikor Emmeline eltűnik kávét készíteni, nálam beáll a filmszakadás. Pillanatok műve az egész, még csak fel sem fogom, és a fáradtságom maga alá gyűr. Nem tudom mennyi ideig lehetek kiütve, talán percekig, de amint álmodni kezdek, azonnal felriadok. Ha ebbe nem őrülök bele, akkor semmibe. A kialvatlanság feszültté és idegessé tesz. Hirtelen még azt sem tudom hol vagyok, és amikor tekintetem a nővéreremre ugrik, újra minden felelevenedik. Igyekszem elrejteni a remegésem, ezért ökölbe szorítom a kezem egy pillanatra, mielőtt a kávés csésze után nyúlnék. Még az sem zavar, hogy forró.
– Igen – mondom halkan a kávémat figyelve a csészében, látom, ahogy finoman fodrozódik a remegő kezemtől. Na szép, a végére egy gyáva féreg leszek. Enyhítek a csésze szorításán, félő, hogy a végén összeroppantom. Nem szeretném tönkre tenni, se leforrázni magam. Egy nagyot kortyolok belőle, és ahogy lefolyik a nyelőcsövemen kellemesen átmelegít... Pedig még hideg sincs, de én mégis fázom. Belülről. – Tudom. Nem én vagyok a világ legjobb kisöccse. Szeretném azt mondani, hogy sajnálok mindent. Mindent, amit mondtam anyánk halálakor, és minden mást, amivel megbántottam, de nem hiszem, hogy sokat számítana. Semmin sem változtatna, vagy csupán ez is egy kifogás, mert egyszerűen nem merem kimondani. – Igen, elég komolyan – mondom tartva a szemkontaktust, majd kiiszom a kávém maradékát, mielőtt az immár kiürült csészét a közeli asztalra lebegtetem. A szavaira viszont aggodalom jár át. – Valamit sejthetnek, vagy legalábbis nem értik a viselkedésem. Az utóbbi időben néha észrevettem, hogy követnek, de mindig sikerült lerázni az illetőt. Ha most még nem is tudják, nem hiszem, hogy sokáig fog tartani, hogy rájöjjenek mi is zajlik valójában. Félő, hogy a Nagyúr utánam fog küldeni legalább két halálfalót. Talán most is éppen kerestet – mondom, aztán hátradőlök a fotelban. Nem véletlenül szokták mondani, hogy hallgatni arany. Viszont nem is kívántam világgá kürtölni, hogy a franc se akarja a Jegyet, és dugják fel maguknak.
Borzasztó ilyen állapotban látnom őt, annak ellenére, hogy tudom, fordítva hogyan bonyolódott volna le mindez... Az iránta érzett aggodalmam csillapíthatatlan, elnyom minden mást: a csalódottságot, a haragot, vagy a fájdalmat, amit alig két éve okozott édesanyánk elvesztésekor. Zavartan nézek félre. Nem mondhatnám, hogy szavak után kutatok; ami azt illeti inkább csendre lenne szükségem, hisz a gondolataim szüntelenül kínoznak. A rengeteg kérdés - mi van, ha? Változna bármi is attól, hogy bizalmat szavazok neki, vagy csak egy újabb ördögi körbe kezdenénk? - Nem, nem vagy az - mosolyodom el keserűen, minek is tagadnánk? Valószínűleg én sem vagyok a legjobb nővér a világon, elvégre akárhogy is nézzük, kudarcot vallottam. - De ez most nem számít. Figyelmesen hallgatom végig, miközben az arcom egyre feszültebbé válik. - Tehát az a kérdés, megkockáztatjuk-e, hogy sikerül átverned őket legalább addig, amíg felveszem a kapcsolatot a többiekkel és segítséget kérek. - Legalábbis egyenlőre. Később aggódhatunk amiatt, hogy egyáltalán tudnak-e segíteni. - Képes lennél kibírni néhány napot úgy, hogy ne áruld el magad?
Egyszerűbb lenne eltűnni egy szó nélkül a rejtekemre, amiről senki sem tud. Aki tudott is, annak már nincsenek emlékei róla. Az volt az egyetlen hely, ahol addig el tudtam rejtőzni, ameddig akartam. Anyánk halála után pedig szükségem volt rá. Apánk egyre jobban hajtott engem előre, hogy olyanná faragjon, amilyenné szeretne. Tökéletesre. Olyan fiút akart, aki teljesen követi az akaratát, nem ellenkezik és ráadásul jól is teljesít. Mondhatni túl sok minden nyomta már a vállam. Én persze próbáltam megfelelni neki.
Mostanra viszont úgy érzem magam, mint aki belefáradt az egészbe. Az lelketlen öléseket nem nekem találták ki, képtelen vagyok megtenni. Viszont tisztában vagyok vele, hogy ezzel nem csak a Nagyúr haragját fogom elérni... Apánk sem lesz nagyon elragadtatva tőle, hogy a fia elbukott. Erőtlenül felnevetek a nővérem szavaira. Igen, egyikőnk sem nyújtott túl nagy teljesítést a testvéri kötelékekben. Én meg főleg nem. – Persze, megbújok valahol, vagy legalábbis nem maradok egy helyen túl sok ideig. Azonnal költözöm, ha úgy látom, hogy baj van kialakulóban – felelem Em kérdésére. Csak egy kis bujdosás, mi az nekem! Eddig egész jól ment. Már csak ki kéne aludnom magam rendesen, aztán jobb lenne a világ, és nem vonzana a föld sem.
Hol aggódva, hol azzal az acél tekintettel fürkészem, amit - bármennyire fáj is beismerni - az édesapánktól örököltem. Nekem kellett volna Rick sorsára jutnom, és ezekben a percekben, látva az öcsém szenvedését újra és újra azt kívánom, bár valóban így történt volna. Igazából nincs semmi, amit ne adnék oda azért, hogy újra teljes életet élhessen. Mégis tehetetlen vagyok. Elrejthetem, ahová csak elér a kezem, segítséget kérhetek azoktól az emberektől, akik a lehető legtöbbet tehetnek érte; megmozgathatok mindent, akkor is ugyanolyan életveszélyben lesz, és rátalálnak majd. Minden mese ugyanúgy végződik, a különbség pusztán annyi, hogy a mi világunkban nem a jó győzedelmeskedik. Felsóhajtok. A végén még ezekkel a baljós gondolatokkal vívom ki magam ellen a sorsot. - Rendben. Most viszont lepihenhetnél, ha úgy gondolod. Nem hiszem hogy a kávé megakadályozna az alvásban, iszonyú kimerültnek tűnsz. Nekem pedig úgyis akad még dolgom - mosolygok rá kedvesen. Ha rábólint, a hálószobámba kísérem és magam húzom rá a takarót, pontosan úgy, mint gyerekkorunkban. Lesz min gondolkoznom, amíg alszik...
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
