Cornelius & Richard Vance

Micsoda szégyen...
Fintorral az arcán néz végig a málló vakolaton. Ha nem viszolyogna tőle, hogy bemocskolja a kezét, még kaparna is rajta párat, mintegy tudományos felmérésképp. Meg van róla győződve, hogy egy pöcköléstől is összedőlne az egész épület. És az ő fia efféle, mocskos hotelben húzza meg magát. Szerencse, hogy kesztyűben jött, így nem kell bepiszkolnia magát még csak a kopogással sem.
Amint meglátja Richardot, arcán széles mosoly terül el.
- Meglepetés!
Mielőtt a fiú bármit is tehetne, Cornelius kitárja maga előtt az ajtót és olyan határozott mozdulattal lép be mellette, hogy szinte ledönti a lábáról. Kelletlenül foglal helyet a kanapén, nos, ki tudja, ki ült rajta előtte... De minél kényelmesebb, annál jobb. Mégsem diskurálhatnak állva, mint két ló.
- Hogy van az én legkedvesebb gyermekem? Boldog lennék, ha megkínálnál egy pohár borral, vagy valami erősebbel. Meglehetősen hosszú volt az út.

Régen, ifjú korában büszkeséggel töltötte volna el, hogy látja a fiú arcán végigfutó megrökönyödést. Hogy kiélvezheti a perceket, amíg a másik kínzó tudatlanságban gyötrődik. Mit sem számít, hogy a fiú történetesen a saját fia, hisz azok után, amit tett, aligha képes eképpen tekinteni rá.
Most egyszerűen csak megveti az árulásáért, a gyengeségéért, amiért képtelen volt egy ilyen egyszerű feladatra. Évekig készültek erre, mindketten, ő pedig képes volt és KUDARCOT VALLOTT. Meg sem érdemli, hogy Cornelius Vance itt üljön ezen a koszos kanapén, még inkább, hogy adjon neki még egy esélyt.
De hát a megbocsátás erős, nemes lélekre vall.
- Hogy kitagadjalak?
Jóízűen nevet, őszinte örömmel. Igen, ezt kéne tennie.
Eddig a whiskyt nézte, ahogy egy áldozatára leső vad tenné, most viszont egyik pillanatról a másikra emeli Richardra éles, vesébe látó tekintetét.
Majd minden jókedv eltűnik az arcáról.
- Megtanulhatnád már, hogy nem vágsz az ember szavába. Nem siettetsz, még ha számodra nem is lesz kedvező a végkifejlet. Azt teszed, amit mondok! - csattan fel mennydörgően, poharát erőteljesen az asztallaphoz csapva, majd amilyen hirtelen jött a haragja, látszólag olyan maradéktalanul illan el. Nyugodt hangon folytatja. - Nem tagadlak ki, édes fiam, de azt fogod kívánni, bár így tennék. A nővéredet is visszafogadom.
Engedélyezve magának egy pillanatnyi szünetet, belekortyol az italába. Fanyar arckifejezéssel ízlelgeti, mintha cseppet sem lenne kedvére.
- A szárnyaim alá veszlek titeket, feltéve, hogy teljesítitek a feltételeimet.
Más választásunk úgysincs.

Látja a Richard szemében ülő dacosságot, s ha nem hinné, hogy különb annál, mintsem hagyja, hogy a kamasz fia dühítse fel, késlekedés nélkül torolná meg a néma ellenszegülést. Így azzal csitítja magát, hogy lesz még rá bőven alkalma.
- Visszaállítjuk a családunk hírnevét - feleli higgadtan, mit sem törődve a kérdéssel. - Mint már mondtam, segítelek benneteket, de csakis ebben, minden mást saját magatoknak kell kiharcolnotok. Hogy ezt milyen úton éritek el, már nem az én dolgom.
Úgy sorolja tervei hálóját, mint egy betanult szöveget, miközben arcán elégedett mosoly pihen.
- Bizonyára sejted, ez azt jelenti, hogy nem óvlak meg a halálfalók támadásaitól. Viszont elvárom, hogy kidugd a fejed erről az ocsmány rejtekhelyről. Tisztes munkát és feleséget keresel magadnak, illetve... Az utóbbiról én magam is szívest örömest gondoskodok, ha úgy kívánod.
Mintha lenne joga hozzá, hogy bármit is kívánhasson.

- Több tiszteletet! - figyelmezteti higgadtan, miután befejezi a mondandóját. Nem tűri, hogy csak bólogasson, mint holmi csomagtartó dísz. Azt hitte, már kivívta magának a fiú megfelelő hozzáállását, de úgy tűnik, fel kell frissítenie az emlékezetét. És nem szabad megfeledkeznie arról sem, hogy az apja egyetlen számára nem tetsző rezdülést is azonnal észrevesz.
- Ennek örülök, ugyanis szívesen venném, ha mindketten visszaköltöznétek. Legalábbis egyenlőre mindenképp.
Emmeline-t addig nem fogja elengedni, amíg hozzá nem adja valakihez, aki megneveli és ellenőrzi, mit csinál. Túlságosan zabolázatlan. Meg kell törnie, méghozzá sürgősen, mielőtt bajba keverné magát is és Corneliust is.
- Amennyiben találsz magadnak megfelelő párt, választhatsz. Nagylelkű vagyok - tárja szét a karjait.

Elégedetten bólint - mindjárt más.
- Őszinte örömömre szolgálna, Richard - mosolyodik el. Nincs ebben semmi túlzott negédesség, semmi gúny. A Vance birtok olyan, mint egy kísértettanya, mióta Cornelius egymaga tartózkodik otthon. Már két éve, hogy a felesége meghalt, de csak most érintette meg a gyász, hogy Richard elhagyta a családi fészket. Minden bizonnyal agyára ment az a rengeteg magányos perc.
- Remélem, valóban hálás vagy. Ennél kedvezőbb ajánlatot aligha kaphatnál.
Egy húzásra kiüríti a poharát.
- Otthon találkozunk. Gondold végig, amit mondtam.
Már a kezét emeli, mintha meg akarná veregetni a fia vállát, a mozdulat azonban megszakad. Nem. Nem érdemli meg.
Vissza se néz, mielőtt eltűnik az ajtóban.