Dorcas & Remus - We need to talk

Alig tudom visszafogni a remegést és az még csak egyetlen dolog, legszívesebben egyszerre zokognék, üvöltenék és átkoznék halálra minden halálfalót, kezdve azokkal, akik kettős játékot játszanak. Nem láttam ki volt az a hulladék, aki az átkot küldte, de talán ez a szerencséje. Ha rájövök, a vadászlistám elejére fog kerülni. Talán a gyűlölködés picit segít, leköti az energiáim, s így legalább nem azon gondolkodom, hogy mi lehet Lilyékkel, vagy hogy mi következik majd most. Nem megy, képtelen vagyok mindent szabadon engedni, talán bele is rokkannék.
Éveknek tűnő idő volt, mire beértünk a Mungóba, s végig attól rettegtem, hogy Sirius állapota átlép egy kritikussági pontot, s nem bírja már tovább. Azt mondják a Gyógyítók, hogy már stabil, hogy csak idő kell neki, hogy legyőzze az átok okozta sérüléseket és hogy nagy szerencséje volt, több ponton is. A torkom száraz, s csak nézem őt, a kezét fogva, nehezen megy még a levegővétel is. Évforduló, mostantól utálom az évfordulókat, az összeset. Közelebb hajolok az arcához és puszit adok a szájára, szemem sarkából pedig egy csepp könny is kicsordul. Erősnek kell lennem. - Nem hagyhatsz itt, megértetted? Megtiltom neked, hogy valaha is hamarabb szállj ki a harcból, mint én. Nem lehetsz ilyen béna, neked mindig nyerned kell, emlékszel? - magyarázom neki visszafogott hangon, de a sírás folytogat. Nem fog válaszolni. - Beszélek Remussal és visszajövök, jó? Pár perc, addig ne csinálj több ostobaságot! - beszélek hozzá tovább, mint ha legalább tudnám, hall és reagálni fog. Nekem segít, közelebb érzem magamhoz. Végigsimítok mozdulatlan arcán, még egyszer a kezére szorítok, majd nagy nehezen ellépek mellőle, csak reménykedve, hogy nem lesz baj. Nem lehet baj. Vontatottan sétálok az ajtóhoz, majd s lépek ki rajta, s meg se állok, míg közel nem érek Remushoz, de a szemeibe nézve már nem tudok újra megszólalni. Megremegek, s meg kell kapaszkodnom a legközelebbi székben, attól tartok, különben összerogynék. Pár hét telt el azóta, hogy megtámadták Sirius lakását, s kishíján mindkettőnket kinyírtak. Alig egy kis ideje lakunk együtt, s most majdnem elveszítettem. Én ezt képtelen vagyok felfogni. Nem jönnek a szavak. Mit kellene mondanom, hogy jól van? Az hazugság lenne, de mást képtelen vagyok, csak nézem Remust, néha szóra nyitom a szám, de semmi hang nem jön elő ajkaim közül. Megelőz, s ölelésbe invitál. Szinte karjai közé omlok, alig pár másodperc hezitálás után, s úgy szorítom magamhoz, mint ha az életem múlna rajta. - Nélküle semminek nincsen értelme... - mondom halkan, remegő hanggal. Nem, nem sírok, nem is fogok, esküszöm magamnak. Próbálok nagyokat lélegezni, de alig segít. Probáljuk meg máshogy megközelíteni a dolgot. - Tudod, hogy imád lustálkodni. Most se sieti el a felébredést, de... de fel fog, csak.... tudod lehet jobb is, hogy még alszik, így nem kell ágyhoz kötözni, mert úgy se akarna itt maradni és... és korábban azt mondta borzalmas a hajam, most mit szólna, kritizálna, mert gyűrött és tépett a ruhám, kócos is vagyok és elhagytam a cipőm, halálra cikizne és én mérges lennék és veszekednénk és... Remus ugye... ugye tudja, hogy akkor is szeretem, ha azt mondom utálom és azt akarom, hogy velem legyen örökre akkor is, ha azt mondom neki takarodjon... Remus... Remus hazudj ha kell, csak mondd azt, hogy tudja ezt és... - össze vissza beszélek, mint egy idióta. Ez a baj azzal, ha megszólalok ilyen esetben, mert belelovalom magam. Látom, hogy Dorcas alig tud mit kezdeni magával, topog, minket néz, de elkapkodja a tekintetét, mondana is valamit, de nem szól végül. Szorosabban bújok Remushoz, annyira, hogy mikor megszólalok, csak ő halljon. - Bízhatunk benne? - kérdezem nagyon halkan Dorcasra gondolva. Ha Remus bízik benne, elfogadom, de ha ő se, akkor kiátkozom innen. Mindenkit meg akarok átkozni, akinek köze lehetett Sirius sérüléséhez. Látom, hogy Dorcas elfordul, mint ha zavarná a jelenet, de ő az, akivel már cseppet se tudok foglalkozni, mármint azzal, hogyan érzi magát.