Fabian & Alyse - A karambol

Alyse & Fabian

Sietős léptekkel mentem végig a folyosón, nem futva, de már elég közel ahhoz. Így elkerülhettem azt, hogy az emberek megzavarjanak, mert minden bizonnyal mindegyikük azt gondolta, hogy sürgős, halaszthatatlan feladat vár rám, amit minél hamarabb el kell végeznem. Valójában igazuk volt... valahol. Ugyanis a mosdóba igyekeztem. Legyen az ember bármekkora ember, a dolgát mindenkinek el kell végeznie. És egy végigdolgozott nap után határozottan kezdett ez a feladat sürgőssé válni.
Visszafelé már közel sem siettem annyira, nem meglepő módon. A munka várt rám, de nem annyira, hogy rohanjak felé. Szerettem dolgozni, ez nem volt kérdéses, mindenki tudta rólam, aki egy kicsit is ismert. De nem ez volt minden, amit az életemben el tudtam képzelni és egyáltalán nem dolgoztattam magam halálra. Sokszor éreztem úgy, hogy közel állok ehhez, ilyenkor pedig igyekeztem visszavenni a tempóból. Nem engedhettem meg magamnak, hogy mindent ez töltsön ki az életemben, mert az egész biztosan egyenesen a bukáshoz vezetett volna. Ma szerencsére még közel sem álltam az ilyen helyzethez.
Befordultam az egyik folyosó sarkán, de alig néhány lépés után meg kellett torpannom. Úgy sikerült egymásnak ütköznünk egy fiatal dolgozóval, hogy olyat én már régen nem láttam. Sőt, talán soha nem is láttam, legfeljebb regényekben olvashattam róluk. Ösztönösen kaptam néhány papírdarab után, ami a közelemben készült a földig szállni és egyet-kettőt sikerült is megkaparintanom. Annál kevesebbet kell összeszedni.
Éreztem a súlyt a lábujjaimon, ahogy sikeresen megtaposott, de nem szóltam semmit. Inkább csak kellemetlen volt, semmint fájt, úgyhogy nem is állt szándékomban többet foglalkozni vele. A cipőmet pedig majd letisztítom, ez legyen a legkevesebb. Éppen hajoltam volna le, hogy a lábamnál lévő papírokat felszedjem, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem volt egy túl jó ötlet. Az orromban landoló kemény csont már jobban fájt mint a lábtaposás, ennek pedig minden igyekezetem ellenére sem tudtam nem hangot adni. Az egyik kezemmel kicsit megtapogattam, de természetesen nem kaptam akkora maflást, hogy bármi baja is legyen. A fájdalom néhány perc múlva elmúlik majd.
- Semmi gond, nem veszem a szívemre -dörzsöltem meg az orromat. -Mindenkivel megesik az ilyen.
Úgy döntöttem, nem kockáztatok meg még egy lehajlást, úgyhogy előhúztam a pálcámat és minden széthullott papírt magamhoz invitóztam egy szabályos kupacba.
- Majd nézze át őket, nem biztos, hogy megfelelő sorrendben vannak. Már ha ez fontos. Merre megy? -Nem siettem most már sehova, egy kis segítség pedig szemmel láthatóan elkélt neki.

Alyse & Fabian

Bólintottam a válaszára. Legalább nem kellett sokat cipekednie még, ezzel elkerülhet sok további balesetet. Néhányan megússzák ezt is.
- Semmi bajom, nem kell aggódnia. Kemény fából faragtak, furcsamód még az orromat is -mosolyodtam el. Nagy szerencsémre ez igaz volt. Legtöbbször jól tűrtem a fájdalmat és sok kellett ahhoz, hogy bármitől is igazán szenvedjek. Ez a kis baleset pedig szerencsére nem volt annyira kritikus, hogy ájuldozni kezdjek.
Nem húzódtam el tőle és nem is toltam távolabb magamtól. Ha attól jobban érzi magát, hogy alaposabban is megbizonyosodik a rendbenlétemről, akkor tegye. Úgysem fog találni semm... vagy mégis? Még az én arcomra is kicsit kiült a meglepettség, ahogy az orromhoz emeltem a kezemet. És valóban vérzett, az ujjamon egy egészen aprócska piros folt keletkezett, mire elhúztam az arcomtól. Különös, nem is éreztem ekkora fájdalmat, inkább csak zsibbadt az egész arcom.
- Igazán nem... szükséges. -Mire befejeztem volna a mondatot, már el is viharzott. Megoldottam volna magamnak, nem akartam, hogy erre fecsérelje az idejét. Ahogy elnéztem, volt bőven elég problémája ezzel a kupac irattal is, nem akartam még én is rátenni egy lapáttal. De más választásom nem igazán volt.
Sosem voltam híres arról, hogy lassú és méla lennék, ezúttal mégis annak éreztem magam. Nem tudtam lépést tartani vele, mire kimondta, hogy üljek le, már azon kaptam magam, hogy ülök és szinte arra sem volt időm, hogy felfogjam a szavai jelentését. Egyszerre éreztem magam teljesen szédültnek ettől a rohanástól és valahol teljesen le is nyűgözött. Nem igazán tudtam volna egy szóba összerakni, hogy hogyan is éreztem magam, teljesen furcsa és ambivalens volt. Szótlanul tűrtem, hogy megtapogassa az orromat, bár biztos voltam benne, hogy itt szó sincsen törésről. Közben az arcát fürkésztem, gondoltam, biztosan nem zavarja. Nem tudtam nem elmosolyodni, ahogy hirtelen zavarba jött.
- Köszönöm -vettem el tőle a vattát és az orromhoz nyomtam. -Hogy is hívják? -Én nem mutatkoztam be neki, annyian látják itt minden nap az arcomat, hogy szerintem már rosszul is van tőle mindegyikük.

Alyse & Fabian

Alyse. Ezt a nevet jól el fogom raktározni magamban, ezt biztosra vettem. Nagyon érdekelt már ez a leányzó, percről percre egyre jobban. Márpedig ha engem érdekelt valami, vagy ebben az esetben valaki, akkor az egész biztos, hogy sokat fogok vele a későbbiekben is foglalkozni. Erről pedig nem állt szándékomban most sem letenni, kétségtelen, hogy a mai nap után is fogunk még találkozni egymással. Csak akkor már nem a véletlen határozza meg, hogy hol és mikor.
- Fa... -Szándékomban állt bemutatkozni neki, de nem tudtam befejezni a nevemet, rögtön levonta a következtetést az öltönyömről, a keményre vasalt ingemről és a fényesre pucolt cipőmről. A nevem pedig megragadt egy szolmizációs hangnál, de majd hamarosan ezt is elrendezzük. Egyelőre viszont bele akartam menni a játékba, élveztem, hogy ez a nap egy kicsit másabb volt mint az összes többi. Persze minden nap más, de ez a változás nem olyan volt, mint amire az ember számítana.
- Semmi gond, nem zavar, ha beszél -mosolyogtam, miután végighallgattam a gyorsan pergő történetet. Furcsamód könnyedén tudtam követni, pedig én sosem hadartam és a környezetemben sem sokan. Másrészről pedig érdekelt is, amit mond, magam sem tudom, miért igazán. -Én svédül tudok és valamennyit spanyolul. De szívesen megtanulnám az oroszt is, érdekes nyelv. -Csak az időm elég szűkös ehhez. Sebaj, megvagyok én a svéddel és azzal a gyér spanyollal is.
A következő pillanatban pedig rohant tovább... képletesen értve. Kezdtem úgy érezni magam, mintha ráültettek volna egy búgócsiga tetejére, de ez egyáltalán nem zavart. Sőt, roppant szórakoztatónak találtam. Egyikükről a másikra néztem, ahogy beszéltek egymással. Bevallom, nem sokat értettem a növényekhez, egyszer volt otthon kaktuszom, azt is sikerült halálra szomjaztatnom, pedig egy kaktusz azért jól bírja az ilyet. Mindenesetre igyekeztem figyelni rájuk, hátha rám ragad valami az alvadt vérbe tapadt vattadarabokon kívül. Aztán ismételten a képbe kerültem én is, bár egyáltalán nem éreztem magam túlságosan kirekesztettnek.
- Én is örülök, hogy találkoztunk -fogtam kezet a férfivel, őszinte mosollyal az arcomon. Mindig szerettem új embereket megismerni, még akkor is, ha talán nem lesz többet szerencsém hozzá.
Ahogy felemelte a papírköteget, azonnal levettem a halomról úgy a felét. Ketten könnyebben elbírjuk, újabb balesettől pedig így nem kell tartanunk.
- Rendben, mutassa csak az utat. -Nem állt szándékomban egészen Mr. Flamel irodájáig menni. A félreértettség kényelmetlen helyzete biztosan nem tetszett volna túlzottan Alyse-nek. Én pedig nem hagyhatom, hogy kellemetlenül érezze magát.

Alyse & Fabian

- Valóban nagyon érdekes nyelv. Érdekes, ahogyan a skandinávok beszélnek és a szavakat ejtik, akár a svédek, akár a norvégok. Nagyon különleges. -Szerettem volna megtanulni svédül, ez is egyike volt azon apró célkitűzéseimnek, amiket a Mágiaügyi Minsizter posztjáért járó harcok mind a háttérbe szorítottak. Talán ha ezen túlleszünk, lesz időm rá, hogy belevessem magam a nyelvtanulásba. Ki tudja, lehet, még akkor is lesz rá időm, ha megnyerem a választásokat.
Már akkor meg akartam állítani, amikor be akart nyitni Mr. Flamel irodájába, de ahogy kinyitottam a számat, úgy csuktam is be. Szinte készenlétben figyeltem, hogy a kitekert mozdulat közben mikor ejti el ismét a papírhalmot, hogy gyorsan menthessem, ami még menthető, de erre szerencsére nem volt szükség. Mire pedig visszatértem volna oda, hogy megállítsam, az ajtó már nyitva volt, ő pedig belépett. Valamiféle megkönnyebbüléssel konstatáltam, hogy titkárnő nincsen, így nem szükséges hirtelenjében magyarázkodnom, sem pedig bárkit is zavarba hoznom. Ez volt az utolsó, amit akartam.
És Flamel sincsen bent, ez igazán jó hír. Úgy éreztem, teljesen megnyugodhatok, most már nem éreztem annyira sürgetőnek a dolog tisztázását mint eddig. Ezúttal senkinek a jó közérzete nem forgott kockán és nem kellett félnem egyetlen kényelmetlen és kellemetlen helyzettől sem. Jól le tudtam kezelni azokat is, ilyen problémáim sosem adódtak, de mint minden normális ember, én is szerettem elkerülni ezeket a helyzeteket.
- Semmi gond, fogok én még erre járni a napokban -mosolyodtam el. És hetekben, hónapokban is, ha pedig hirtelen nem tűnök el a föld színéről, akkor években is. De hamarosan úgyis rájön erre is.
Meglepett a hirtelen kérése, de egyáltalán nem zavar és nem éreztem tolakodónak sem. Az arcába szökő pír láttán pedig csak még jobban kiszélesedett a mosolyom. Rendkívül szórakoztatónak találtam az egész jelenséget, aki ez az Alyse Cavalier volt és majd' megőrültem, hogy még több időt tölthessek most el vele. A munkám ráér holnap is, nem sok maradt hátra amúgy sem, azok pedig mind a kevésbé sürgős esetek közé tartoztak.
- Ha itt valaki meghív bárkit is egy kávéra, az én leszek -válaszoltam. Kérdő tekintettel néztem rá és felé nyújtottam a karomat, ahogyan azt illik. Talán sokan meg fognak bámulni minket hirtelenjében, de nem tudott zavarni. Már hozzászoktam az emberek rám tapadó tekintetéhez.

Alyse & Fabian

Egyértelmű, hogy nem utasítottam vissza. Az mindkettőnknek nagyon kellemetlen is lehetett volna, de az a helyzet, hogy nem is akartam visszautasítani. Jól szórakoztam a társaságában, ez a fajta szórakozás pedig nem sokszor adatott meg nekem itt, a Minisztériumban. Szerettem a munkámat, nem jöttem be minden nap úgy dolgozni, hogy bárcsak hazamehettem volna már akkor, de bárhogy is néztem, az egy teljesen más szórakozás volt.
- Szerintem adja be a kérvényt, mert biztos vagyok benne, hogy a leendő Mágiaügyi Miniszternek első dolga lesz iható kávét szerezni. -Ő, de még mennyire, hogy ez lesz az egyik első dolgom. Pontosan jól tudtam, mennyire pocsék és ihatatlan az itteni kávé, ami nekem nagy problémát tudott okozni. Amikor késő estig dolgoztam, mindig átkoztam a Minisztériumot, hogy nem adnak olyan kávét, ami használható is valamire. Mondjuk úgy, hogy nem volt nekem megfelelő üzemanyag.
Nekem már fel sem tűnt, hogy mindig ilyen rettenetes csend lesz, amikor belépek egy helyiségbe vagy megjelenek az egyik folyosón. Már jó ideje megszoktam, nem is igazán zavart úgy mint a legelején. Csak reménykedni mertem benne, hogy ez pusztán tisztelet és nem félelem az emberek részéről. Nem akartam olyan politikus lenni, akitől tartanak a kollégái és a beosztottjai. Azt hiszem, nem is viselkedtem soha úgy.
- Megeshet, hogy ez a helyzet -somolyogtam, körülnézve az embereken. Na jó, talán éppen ideje lenne abbahagynom ezt a játékot. Nem is vall rám, hogy ezt csinálom, szinte soha nem jött rám ilyemsi. Már diákkoromban is komoly voltam, nagyon ritkán csábítottak el hasonló játékok. Úgy fest, a mai is ilyen ritka napnak bizonyult.
Rövid ideig haboztam a válaszadással, ami éppen elég volt neki arra, hogy rájöjjön a cselre. Nem kellett volna ezt csinálnom vele, nem volt túl kedves ötlet. Ó, hogy a fene vinne el engem. Ilyenkor döbbenek rá mindig, hogy miért nem próbálkoztam soha sem azzal, hogy szórakoztató ember legyek. Mert azzal mindig felsültem.
- Ne haragudjon, ostoba vicc volt tőlem. Nem kellett volna, tudom, csak... Igazából nincsen mentségem. Sosem voltam jó a játékokban. Remélem, most nem fog egy életen át gyűlölni engem. -Tényleg reméltem, hogy nem fog így érezni. -Áll még a kávé, vagy jobb lesz, ha inkább elmenekülök?

Alyse & Fabian

Ó, ne, nem, nem. Ennél rosszabb nem is lehetne. Sosem tudtam igazán mit kezdeni az ilyen helyzetekkel. Reméltem, hogy nem fog túlságosan kiakadni rám, mert akkor férfi létemre én leszek az, aki menekülőre fogja. Sosem tettem ilyet, nem volt szokásom elbújni a felelősség elől, politikusként ezt nem is tehettem meg. De ez a munkában közel sem volt olyan nehéz mint a személyes dolgokban, nem véletlenül kerültem el a személyes konfliktusokat a legtöbb emberrel. Ha pedig elkerülhetetlen volt, akkor is inkább megtartottam egy rideg távolságot az illetővel, mint hogy valódi konfliktus legyen belőle.
Egyáltalán nem sértett meg a kávés megjegyzésével. Valóban terveim között volt, hogy ha megválasztanak, valamit módosítok odalent, ugyanis ihatatlan volt, amit ott adtak. Nem is tudom, hogy sokan hogyan bírták meginni. És akadt olyan kollégám, aki egyenesen szerette! El sem hiszem.
Utólag belegondolva talán nem is lett volna alkalmam akkor sem elmondani neki, hogy mi a helyzet, ha igazán akarom és nem folytatom ezt az ostoba kis játékot. Kevés ilyen nőt láttam még életemben, aki ennyire képes volt... nem is tudom, elérni, hogy azt se tudjam, merre fordítsam a fejemet. Ez pedig lenyűgözött egyszerűen.
- Ennek igazán örülök -fújtam ki lassan a tüdőmben felgyülemlett levegőt. -A húgom mellett megszoktam az esetleges pofonokat. -Én nagyon ritkán kaptam, inkább Gideon volt az, aki néha Molly agyára ment. De szó se róla, néha nekem is sikerült kihoznom a sodrából a húgomat, még akaratomon kívül is. Pedig volt annyi eszem, hogy ne éppen őt akarjam magamra haragítani.
Igen, határozottan jobban alakult így minden. Sajnáltam volna, ha nem részesülök teljesen váratlanul egy ilyen kalandban.
- Tekintve, hogy az itteni kávé pocsék, én pedig koffeinen élek, muszáj máshová mennünk. És éppenséggel ismerek egy remek kávézót, néhány utcányira innen. Nagyon kicsike hely, kevesen is járnak oda, eléggé el van rejtve a szemek elől. Pedig ott adják Nagy-Britannia talán legjobb ír kávéját. -Amit munkaidőben természetesen nem ittam. Hiszen tele van whiskyvel.