Lily & Severus

Eddig sem telt eseménytelenül az idő a Roxfortban, az utóbbi pár hónap történései azonban a szokásoshoz képest is váratlanok voltak. Ezalatt persze leginkább Lily felbukkanását értem. Gondolná bárki is?
Én is tisztában vagyok vele, hogy teljesen kifordultam önmagamból; ha eddig nem bolondított volna meg szó szerint, ezúttal behozta minden lemaradását. Kis híján nekitámadtam Mulcibernek - annak a személynek, aki a lehető legközelebb áll ahhoz, hogy a barátomnak hívjam -, mikor felsejlett előttem az egyébként alaptalan gyanú, hogy veszélyeztette őt. Ahhoz képest, hogy mennyire kiborultam, mielőtt elváltunk... Nem, nem vagyok normális. És ki más érthetné ezt meg, mint Albus Dumbledore? Néha olyan, mintha az ember fejébe látna (és valószínűleg így is van).
Félmosoly kúszik az arcomra, miközben lemondóan rázom a fejemet. Hihetetlen, de valamiért mégis azok közé tartozik, akiket képtelen vagyok utálni, pedig nem mondanám hosszúnak azt a listát.
Kissé oldalra döntött fejjel veszem újból szemügyre a merengőt, az elmúlt tíz perc alatt már vagy ezredjére.
Legyen.

Ugyanott, a roxforti tó partján vagyunk. Amint leülök jómagam és Lily fiatalabb kiadása mellé, feltámad a szél; a víz felszíne borzongva rándul össze a csípős hidegben. Mindennek már több, mint négy éve, mégis pontosan emlékszem minden mondatra, ami elhagyta a számat.
- Nem értem, miért tartják ennyire mulatságosnak, hogy... - Piszkálnak. De ezt nem mondom ki, még beismerném, hogy velem lehet ilyet tenni. Zavaromban és szégyenemben a fűszálakat tépkedem, hogy ne kelljen Lily szemébe néznem. Az a legrosszabb, hogy őt sem tudom megvédeni. Túl gyáva vagyok hozzá. - A felnőtt énem már tudja, hogy ez nem tart majd sokáig. Mindössze csak... három évig. Négy. Öt.
- Lily, te sosem akartál másokkal barátkozni? Úgy értem, helyettem - érdeklődöm aggódva. Olyanokkal, akik bátrabbak biztosan jobb lenne neki. Két suhintás, és Potterék már el is repülnek jó messzire.

Gyűlölöm őket. Gyűlölöm, hogy a legnyugodtabbnak induló napot is képesek egyik pillanatról a másikra elrontani, gyűlölöm, hogy lefagyok, mikor megjelennek a közelemben. Hogy lehetek ennyire gyáva?
Amint felmerül bennem a gondolat, hogy Lilynek talán könnyebb lenne a barátságom nélkül, már fel se merek nézni attól tartva, mit látnék. Tudom, hogy nem cserélne le, mégis felébred bennem a félelem, hogy ő is ugyanígy vélekedik, csak túl kedves, hogy az orrom alá dörgölje.
- Ezúttal Black, a változatosság kedvéért - fújom ki a levegőt indulatosan. - De igazad van. Nem ér annyit, hogy a róla való témázással pazaroljuk az időt.
Csak egy pillanatra nézek fel rá, épp időben ahhoz, hogy elkapjam a kacsintását. Nem bírom megállni, először csak egy kis mosoly tűnik fel az arcomon, majd kis híján nevetésben török ki. Fogalmam sincs, hogy igazából magamon, vagy azokon az idiótákon mulatok, talán nem is számít. Ezúttal nem.
- Mivel? - kérdezem megütközve. Mind ezidáig észre sem vettem a serleget, most azonban homlok ráncolva mustrálom végig. - Ó. Telepíts bele halakat...? - dobom fel az ötletet, teljes komolyságot erőltetve az arcomra.
- Pontosan mi a feladat?
Ez annyira jellemző rám... Elég egy megoldatlan kérdés, és már teljesen máshol jár a figyelmem.

Persze, még legyek hálás is. Az arckifejezésem grimaszba torzul, amíg róluk beszél, és már attól is elmegy a kedvem, hogy egyáltalán válaszoljak valamit. Eddig a hátam mögött támasztottam magam, most viszont az elzárkózás egyértelmű jeleként karolom át a lábamat, miközben a Fekete tóra siklik a pillantásom. A felszíne lassan, szinte ütemesen hullámzik; ha sokáig nézem, valahogy mindig megnyugtat a látványa.
Ahogyan Lily jelenléte is. A rosszkedvem szinte teljesen elpárolog, miközben beszélgetünk, bár ebben valószínűleg a feladvány is nagy szerepet játszik. Azt nem szeretem, hogy ha problémái akadnak - akkor sem, ha csupán ilyen apró-cseprő gondokról van szó -, viszont mindig fellelkesülök, ha lehetőségem akad segíteni valamiben. Elég ritka számba megy.
Épp szóra nyitnám a számat, mikor meghallom, hogy valakik közelednek. Keserű szájízzel emelem az égnek a szemeimet, szóval ez az oka, hogy nem ért rá Potter. Borzasztóan örülök, hogy nem látnak minket.
- Ez egy nagyon jó ötlet, Lily - válaszolom szinte nevetve. - Bár nem vagyok benne biztos, hogy a tanárnőnek is elnyerné a tetszését... Mi lenne, ha... - Elgondolkozva ráncolom a homlokomat. - Egy tükörré változtatnád? - Talán nem vagyunk még olyan profik, hogy bűbájjal lássuk el, viszont egyértelműen több mindent lehetne kihozni egy tükörből, mint egy piranhából.
- Nos, nem. Igazából úgy gondoltam, majd rögtönözök - vonok vállat. Valahogy nem hozott lázba a feladat, nem is értem, mi a lényege.

- Bár ez nem lenne olyan nagy baj - vágom rá kárörvendő mosollyal az arcomon. Részben, mert jól jönne egy kis előny a mardekárnak, részben, mert ennél jobb áron nem is lehetne. Persze, ettől függetlenül segítek neki az ötletelésben, méghozzá eredményesen, hisz egy tükörrel igen sok bűbájt lehet létrehozni. Én is ezt választanám, csakhogy nem kedvelem túlzottan az ilyen tárgyakat.
Ennek ellenére az, amit ő készít, azonnal elnyeri a tetszésemet; csodálat tükröződik az arcomról, miközben figyelem, ahogyan csinálja. És nem csak azért, mert olyan szép munkát végez.
- Nem, nem az - felelem kedvesen, miközben végighordozom rajta a tekintetemet, majd a szemeinél állapodok meg. - Gyönyörű.
Annyira, hogy szeretnék hozzáérni. Mikor gyerekek voltunk nem volt különös, hogy fogjuk egymás kezét, vagy, hogy piszkálom a haját, mostanra azonban felnőttünk, és egy ölelést is ritkán kapok tőle. Hiányzik - szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy nem simíthatok végig az arcán, de biztosan kellemetlenül érezné magát, ha ilyesmit tennék.
- Jól értem? Azt javaslod, hogy ne válasszam azt a megoldást, amit szeretnék, csak, mert Potterék egyből ugranának? Mióta számít, hogy mit csinálnak ők?
Olyat csinálok az órára, amit csak akarok, tegyenek bármit. Nem fogok lemondani az ötleteimről éppen miattuk, hisz másért sem tenném meg. Nem is értem, Lily miért van úgy oda...

- Csak lehet? - kérdezek vissza mosolyogva, hisz amit az imént csinált, az valami eszméletlenül jól néz ki. A lelkesedése hamar magával ragad, míg azon nem kapom magam, hogy egészen másfelé kalandoznak a gondolataim. Épp az ajkaira esik a pillantásom, mikor rákérdez, mi a baj. Ennyire látszik rajtam? Zavartan köhintek egyet, kettőt, miközben egyre vörösebb fejjel nézek félre. Bárhova, csak ne rá. Ezidáig eszembe se jutott Potter, most viszont felötlik bennem a kérdés, hogy hogy tud olyan magabiztos lenni a lányokkal szemben? Én egy percre tekintek Lilyre máshogy, mint egy barátomra, és máris...
De nem, nem gondolhatok erre. Az a seggfej és a hollóhátos csaj egyébként is teljesen más szituáció, mint mi ketten, és én... nekem számít. Nem ronthatok el mindent azzal, hogy olyat teszek, ami totálisan összezavarná, sőt, talán el is taszítaná tőlem. Sosem fog rám úgy gondolni, ebben egészen biztos vagyok. Ki gondolna rám úgy?
Szaggatottan szívom be a levegőt, és több percre van szükségem ahhoz, hogy zavartalanul folytassam a csevegést. A félelmeim fognak a sírba vinni.
- Inkább hívom fel magamra bárki figyelmét, minthogy megtagadjam azt, amit szeretnék csinálni - felelem határozottan és türelmesen annak ellenére, hogy milyen stílusban szólt hozzám. Nem, ez nem Potterékről szól. Bárkit hozott is volna fel példának, nem érdekelne, mert nem leszek más csak azért, hogy ne kössenek belém. Különben sem gondolom úgy, hogy bármi okot adnék arra, hogy mások "morbidnak" gondolják az ötleteimet. Csak egyéni a fantáziám, ennyi. Ezt kéne szégyelljem? Elrejtenem? Ilyen vagyok.

- Vagy ha sokszorozod - teszem hozzá. Az embereknek valahogy mindig a legegyszerűbb megoldás kerüli el a figyelmét; kezdem úgy érezni, hogy a sors egyetlen célt szánt nekem a másokkal való kapcsolatokat illetően, méghozzá azt, hogy helyettük gondolkozzak. Vagy hogy élő céltáblaként szolgáljak, ha valaki le akarja vezetni az indulatait. Komolyan többet veszekszem egy nap, mint normálisan beszélgetek.
- Egy fejetlen állat nem lenne valami ízléses - vágok közbe teljes nyugalommal. Nagyon úgy néz ki, hogy egyikünk sem képes tartósan dühös maradni a másik társaságában. Vagy csak nem akar?
Meglágyulva pillantok rá, mikor nevetni kezd. Bárcsak többet láthatnám így. Bárcsak...

Az emlék pillanatok alatt szertefoszlik, hogy aztán egy újabb vegye kezdetét. A Roxfort második emeleti folyosóján állok. Zaklatottan túrok a hajamba, épp abban a pillanatban, mikor Lily és a fiatalabbik én elsiet mellettem. Mindketten igyekeznek halkan beszélni, lévén mindenki más órán ül: nem lenne tanácsos felhívni magukra a bent ódákat zengő tanárok figyelmét.

- Miért olyan nagy baj, hogy én is barátkozom másokkal? - Igyekszem higgadtságot erőltetni magamra, meglehetősen kevés sikerrel. A feszültség csak úgy vibrál közöttünk.

Nem érdekel, mennyit késünk, sem az, hogy mi a véleménye erről - fontosabb dolog is van, amivel jelenleg foglalkoznunk kell, történetesen az iménti kiborulása. Komolyan kezdem úgy érezni, hogy bármit is teszek, neki úgysem lesz jó. Sosem lesz velem elégedett, nem lesz rám büszke, nem fog velem egyetérteni, de főként nem fogja tolerálni azt, amilyen vagyok. Mintha egész egyszerűen nem akarná tudomásul venni, pedig szó sincs arról, hogy megváltoztam volna.
- Nem a te dolgod, hogy megválogasd a megfelelő barátokat számomra, hanem az enyém, de képtelen vagy rá, hogy egyáltalán tiszteletben tartsd ezt. Képtelen vagy elviselni, pedig semmin nem változtat. Az, hogy érdekel a sötét mágia, nem miattuk van, és nem jelenti azt, hogy ezért a szolgálatába is állnék. Nem látsz tovább az orrodnál - jelentem ki széttárt karokkal. Igen, lehet, hogy ezzel túl messzire megyek: ő is érzékelheti, hogy ott lebeg a ki nem mondott folytatás a szavaim mögött, az utalás Jamesék brancsára. Ezúttal viszont képtelen vagyok visszafogni magam. Túl sokszor húzott már fel a hülye fekete mágia utálatával, pedig tudja, hogy mindig is érdekelt. Ráadásul ha tökéletesre akarom fejleszteni a bájitaltanbéli tudásomat, ahhoz szükséges minden egyes oldalát alaposan ismernem.
Csakhogy az indulataim egy csapásra megszűnnek, mikor megbotlik menet közben. Fogó lévén rendelkezem olyan éles reflexekkel, hogy azonnal a dereka után nyúljak, mielőtt elesne.
Eltűnik közöttünk a távolság. Lefagyok. Elkerekedett szemekkel pillantok rá, majd a tekintetem lejjebb vándorol az ajkaira... Mindaz, amit napok, hónapok, évek óta fojtottam el magamban, most másodpercek alatt eláraszt. Elveszítem a józan ítélőképességemet, sőt, elveszítek mindent. Csak az ajkait látom magam előtt, a lehetőséget, hogy megérinthetem őket.
És megcsókolom.

- Hogy mondhatod ezt? - kérdezem már-már kiabálva.
Szóval tényleg beigazolódott az, amitől tartottam: többé nem akar a barátom lenni. Elveszítettem. Nem számít mit mond, hogy meddig tűr meg maga mellett a továbbiakban, mert innentől kezdve, hogy ez a mondat elhagyta a száját, nincs tovább. Már nem csak az én, vagy az ő gondolataiban létezik a kétely, a barátságunk vége; itt lebeg kettőnk között, és nem látok rá lehetőséget, hogy valaha is eltűnjön.
Azt hiszem, ennél már nem lehet rosszabb.
Pedig ó, dehogynem.
Szinte fel sem fogom, mit csináltam, amíg Lily tenyere az arcomon nem csattan. Ajtók nyílnak ki a folyosón, megelégelve a hangzavart, amit okoztunk, de nem nézek hátra, csakis rá.
- Szeretlek - válaszolom szinte magától értetődően. - Ennyi az egész.
Tehetetlenül tárom szét a karjaimat és hátrálok pár lépést, mielőtt sarkon fordulnék. Nem érdekel, hogy javában tart az óránk, nem érdekel, hogy többen is hallották, amit mondtam. Hogy megalázott, hogy ilyen helyzetbe hoztam. Többé nem számít, nem számít semmi.

Ezzel pedig véget ér az emlék.
Megtörten könyökölök a merengő szélére. A kezeim és az alsó ajkam megállíthatatlanul remegnek, sötét hajam az arcom elé hullik. Hagyom. Továbbra is ott vagyok, bennragadva a pillanatban, mikor az ajka az enyémhez ért.