Severus & Cassandra

Dühöngve lököm le az irataimat az asztalról, sétálok a szobámban fel-alá, átkozva magamat, hogy elengedtem. Ha bárki is értesül a történtekről - nem számít, melyik oldalról - hatalmas bajba keveredem, és az ő megkímélt élete lehet az enyém ára. Valóban képtelen lennék megmondani, egyáltalán mi játszódott le bennem, mikor megláttam, amint a dolgaim között kutakodik, de annyi biztos, hogy semmi férfias bátorság nem szorult belém abban a pillanatban. Ki kellett volna törölnöm az emlékeit, méghozzá késlekedés nélkül. Talán még most sem lenne teljesen késő, viszont nagy valószínűséggel nem tudnék feltűnés mentesen bejutni a szobájába, vagy bárhová, ahová elrejtőzött. Márpedig nem hiányzik, hogy felhívjam magamra bárkinek is a figyelmét, így is szerencsém van, ha nem vették észre amint kiszáguld az ajtómon.
Csodálatos.
Körülnézek a szobámban: csupán pár vércsepp került a padlóra. Felkapok egy eldobható törlőkendőt és pár mozdulattal eltüntetem az összeset, részben mert nem vágyom a látványukra, részben mert nem tudhatom, mikor nyit be valaki. Nem mintha annyian mernének a szobámban zaklatni, maximum Vance térne vissza, vagy Dumbledore, akinek elmondta a történteket.
Tudom hogy sejtették, viszont eddig semmi sem bizonyította, hogy közéjük álltam. Ez lehet az egyetlen oka annak, hogy itt taníthatok, hacsak Albus nem gondolja úgy, hogy ártalmatlan vagyok. Mindig is olyan megértő volt, mindenek előtt a tudásában bízott, csak nehogy egyszer ráfázzon, ahogy a mai napon én is.
Épp kezdenék összepakolni, mikor kopogás szakítja félbe a kezdődő nyugalmamat. Azonnal előhúzom a pálcámat és elindulok az ajtó felé.
- Ki az? - kérdezem mogorván, kissé hangosabban a kelleténél, elvégre még nem vagyok egészen hallótávolságban, és nem szándékozom csak úgy kinyitni az ajtót.

Mikor valaki bekopogtat hozzám, érthetően a legrosszabb lehetőség fut át az agyamon. Megteszem az egyetlen szükséges óvintézkedést: készen állok rá, hogy amint az ajtó kitárul, átkok sorait zúdítsam Vance-re, vagy bárkire, aki rám tör. Ehelyett a kis Avery hangját hallom - bár nem vagyok biztos benne hogy tényleg így van, vagy a képzeletem játszik velem.
Gyors pillantást vetek a szobámban lógó tükörre, keresve a dulakodás esetleges nyomait, amit nem szabadna látnia. És valóban: az adrenalin annyira tompította az érzékeimet, hogy eddig fel sem fogtam a sérüléseimet. Az orrom eltört, ami bizonyára kedvére lenne a diákoknak, emellett van pár kék-zöld foltom is, mivel a kis kotnyelesnek sikerült szépen a falhoz vágnia, miután megsebesítettem. Az, hogy néhány papír még mindig a földön hever, igazán másodlagos tényező.
Mindennek ellenére nem kell sokat gondolkoznom rajta, beengedjem-e a mardekáros lányt. Jó esetben ő az egyetlen, aki szemtanúja volt a történteknek, azonban ha más is tudomást szerzett róla, ő lesz az, aki neveket sorolgat majd. Emellett, természetesen, kénytelen leszek kitörölni az emlékeit.
Anélkül hogy válaszolnék, egyszerűen csak beengedem, és gondosan becsukom utána az ajtót.
- Mit szeretnél? - fordulok felé kíváncsian, egyből a lényegre térve.
Jóllehet először jár a lakosztályomban, talán megérti, ha ezúttal nem szándékozom körbevezetni a helyiségekben. Ehelyett folytatom a pakolászást - már nincs sok hátra -, majd mikor ezzel is végeztem, helyet foglalok a kanapén és gyógyítani kezdem magamat. Ha eddig nem ült volna le, intek neki, hogy csatlakozzon.

Amint beengedtem, már folytatom is a pakolászást. A Roxfortban mindenki ismerhet annyira, hogy ne vegye sértőnek, vagy udvariatlannak az effajta szokásaimat - tekintve, mennyi ember jár a nyakamra nap mint nap, mégsem várhatják el, hogy minden egyes alkalommal felfüggesszem az aktuális teendőmet. Dumbledore sem áll mindig kint a csokibéka erkélyen.
A szobában lévő szekrények üveglapján tökéletesen látom a tükörképét, így még csak el se kell fordulnom, hogy szemmel tarthassam, amint körülnéz. Nem abban az időszakban élünk, mikor repesek az örömtől, ha valaki a hátam mögött áll, bár rám ez eddig sem volt jellemző.
- Miss Vance nem tud uralkodni a kíváncsiságán - felelem hidegen, mégis olyan könnyedén, mintha csupán egy kitessékelésről lett volna szó köztünk. Azonnal eszembe jut, hogy akár célzásnak is vehetné, elvégre bizonyára faggatózni jött, mégsem javítom ki magam. Részben úgy gondolom, túlságosan bízik bennem ahhoz, hogy igazán ráijeszthessek, részben pedig azt se bánnám, ha egy kicsit nyugtalanabb lenne velem kapcsolatban. Nem olyasvalaki vagyok, aki képes igazi, felhőtlen, mézes-mázas barátságokra, jobb ha ezzel tisztában van. Jobb előbb csalódni, mint utóbb.
Amint minden a helyére kerül, magamat is kényelembe helyezem, és a törött orromat kezdem el gyógyítani. Cassie látszólag zavartalanul foglal helyet mellettem, annak ellenére is, hogy szemtanúja volt az imént történt konfliktusnak.
- Az előbbi kérdésedre válaszolva pedig jól vagyok. És te? - Immár egyenes orral fordulok felé, csak az alatta lévő vér árulkodik arról, hogy történt volna bármi is. Na meg persze a fallal való találkozásom más, egyenlőre halvány nyomai. Ilyen apróságokkal ráérek később is foglalkozni.

Fogalmam sincs, minek köszönhetem ezt az elvakult bizalmat irányomba, elvégre attól függetlenül hogy mennyit beszélgettünk ez alatt az egy-két év alatt, látnia kell, milyen vagyok valójában. Lehetséges, hogy ennyire naiv lenne? Más indokot nem látok rá, hacsak nem makacsul próbálja figyelmen kívül hagyni a valóságot, és bebeszéli magának, hogy jó ember vagyok. Nem tudom, melyik elviselhetetlenebb: a tudat, hogy ő is csalódni fog bennem, vagy hogy mindeddig nem került rá sor. Úgy érzem, mintha folyamatosan meg kéne játszanom magamat, azonban - szerencsére - több öntudat szorult belém, mintsem másodjára is eljátsszam ugyanazt valaki kénye-kedvéért.
A poénját csupán egy mosollyal nyugtázom, hisz tudom, a többi részét mind komolyan gondolja. Inkább ez a vicces. Gondolatban egyre jobban dühítem magam, csakhogy mikor rápillantok, azonnal megenyhülök. Komolyan egy tizenéves kislányra akarok ráijeszteni?
- Más oka is van, Cassandra - felelem egy fokkal kedvesebben, félmosollyal az arcomon. - Ha ennyire ragaszkodsz hozzá elmondhatom, úgyis ki kell törölnöm az emlékeidet. - Hozzám képest egész óvatosan sikerül közölnöm, bár a szemem se rebben. Végül is nem olyan rossz dolog ez, neki is jobb, ha nem lesz előtte a több sebből vérző Emmeline képe, miközben SVK órán csücsül.
- Nem kell megrémülnöd, csak Miss Vance-t fogod elfelejteni és a beszélgetésünket - teszem hozzá, hátha ez javít a helyzeten, bár amilyen hangsúllyal sikerül megvalósítanom, kétlem. - A saját érdekedben.
Na jó, felesleges próbálkoznom: ha valaki, hát én biztosan képtelen vagyok megnyugtató lenni.

Talán nem fejeztem ki magam elég nyomatékosan. Talán nem gondol bele, hogy nem kevesebb, mint 7 teljes év van köztünk, nem mellesleg a tanára vagyok; esetleg elfelejtkezett róla, hogy mit látott az imént. Bárhogy is legyen, ezúttal túllépett egy határt, amit nem lett volna szabad. Az arckifejezésem pillanatok alatt fagyossá válik, bár a harag egyetlen apró szikrája sem jelenik meg rajta.
A pálcám, mint eddig, nyugodtan tartom a kezemben, és szinte merengve nézek Cassandra szemébe. Ilyen a vihar előtti csend. Hosszú ideig ülök némán, érezhetően nem amiatt, mert nem találom a szavakat. A levegőben vibrál a feszültség.
- Ülj vissza, Cassandra - szólalok meg végül csendesen, ám annál vészjóslóbban. Nem számít, hogy róla van szó, egyetlen diákomtól sem tűröm el ezt a hangnemet. Pontosabban senkitől nem tűröm el ezt a hangnemet, és ha nem értené, majd én segítek neki feldolgozni.
Teljesen elment az eszem, amiért mindkettőnk életét óvom azzal, ha kitörlöm az emlékeit, és én bolond ezt látom a kézenfekvő megoldásnak? Mégis miből gondolja, hogy a mai világ annyira megbízható, mikor minden tizedik ember sodródik az öntudat határára vagy a fájdalmai miatt, vagy azért, mert irányítják nap mint nap? Igen, az újságok elhallgatnak és hazudnak, de ezekről tudnia kell. Mindenki csak és kizárólag magára számíthat. Ez a háború előtt is így volt, hát még a kellős közepén.
Kivárom, amíg helyet foglal, addig eszem ágában sincs beszélni. Ellenkező esetben, ha elindul az ajtó felé, kénytelen leszek visszatartani.
- Nincs választásom. - Minden egyes szót kihangsúlyozok, miközben továbbra is keresem a tekintetét. Muszáj lesz megértenie. Nem akarom erőszakkal rákényszeríteni, és szerintem ő sincs ezzel másképp. - Te beszélsz nekem bizalomról, mikor ugyanúgy nem hiszed el, hogy ezt kell tennem?

Hiába ül vissza, mondhatni tudomást sem vesz rólam. Először nem tudom pontosan hogy azért, mert nem egészen biztos benne hogy jól gondolkozik, vagy túlságosan dühös rám ahhoz, hogy akár csak a szemembe nézzen. Persze, amint újból rákezd egyértelművé válik számomra, hogy határozottan csak az idegességének köszönhetem ezt a szívélyes bánásmódot.
Megszoktam már.
A combomra könyökölök és fáradtan támasztom meg a fejemet, azon gondolkozva, létezik-e helyes válasz egy sértett kamaszlány elképzeléseire. Vágyálmaira. Ebben a világban muszáj lesz felvennie a tempót: gyors ütemben fog rájönni, hogy igenis van, mikor a lehetőségek valójában csak illúziók. Mindig csak egyetlen döntés áll előttünk, attól függően, kik vagyunk. Én pedig egy csúnya, gonosz halálfaló vagyok, és kénytelen leszek úgy is viselkedni, ehhez pedig az első lépés - bizony - az emlékeinek a kitörlése. Hiba lenne másképp cselekedni, márpedig a hibákat manapság senki sem tűri el.
- Később majd megérted, miért van rá szükség, hogy ezt tegyem - pillantok fel rá komolyan, keresve a tekintetét. - Biztosíthatlak afelől, hogy így lesz a legjobb és a legbiztonságosabb.
Kiegyenesedem és várakozóan figyelem tovább, addig, amíg végre a szemembe nem néz.
Megtehettem volna, hogy minden egyéb hozzáfűzni való és figyelmeztetés nélkül egyszerűen csak csinálom, amit kell, mégis inkább ezt választottam: végighallgattam a naiv ellenvetéseit, eltekintettem a hangnemtől, ami rám nézve felháborító. Megadtam neki a kellő tiszteletet egy olyan helyzetben, amiben bárki más valószínűleg nem tette volna meg. Kár, hogy nem lesz ideje mindezt végiggondolni, akkor talán idővel rájönne, hogy ez volt a maximum.
- Szeretnél még valamit kérdezni?

Ha tudná, mibe tenyerelt bele az imént, biztosan nem venné ennyire félvárról a dolgot. Igyekszem nem hibáztatni ezért, sőt, örülni, hogy legalább őt biztonságban tudhatom majd, amint eltüntettem az emlékeit.
Halvány bólintással veszem tudomásul a beleegyezését, innentől kezdve nincs min vitatkoznunk. A pálcám már a kezem ügyében van arra az esetre, ha megpróbálna elmenekülni, vagy ha egyszerűen csak minél előbb túl akarna esni a dolgon. Elvégre eddig nem úgy tűnt, hogy kíváncsi a részletekre - kissé meg is lep, mikor az előbbi reakcióját meghazudtolva rákérdez.
Elgondolkozva szemlélem, azon tanakodva, hogy mennyire legyek konkrét. Végül úgy döntök, hogy ha már felajánlottam neki az igazságot, ráadásul perceken belül úgyis elveszíti az ezzel kapcsolatos emlékeit, megérdemel annyit, hogy elmondjam neki.
Sóhajtva ejtem a kanapé támlájára a karomat, szinte átkarolva Cassie-t, a szabad kezemmel pedig úgymond lenémítom a beszélgetésünket. Még csak az hiányzik, hogy más is tudomást szerezzen erről.
- Gondolom hallottál a halálfalókról és Voldemortról - kezdek bele lassan, óvatosan. Nem áll szándékomban felzaklatni, hisz abból csakis rossz sülhet ki. - Közéjük tartozom. Nem úgy, ahogyan gondolod; csupán bájitalokat készítek és hasonló, ártalmatlan ügyeket intézek.
Miközben beszélek, folyamatosan figyelemmel kísérem a reakcióit, bár semmiképp sincs lehetősége elmenekülni. Többé már nem.
- Emmeline pedig... Mondhatjuk, hogy az ellenségem, szóval nem tűrhetem, hogy a szobámban kutakodjon.

Tudom, milyen családi háttérrel rendelkezik, ugyanakkor úgy gondolom, sokkal kevésbé jut el hozzá az egész lényege, ha benne él, viszont nem látja át teljes egészében a dolgok súlyát, mintha semmi kapcsolata nem lenne a halálfalókkal, és figyelne arra, amit mások mondanak. Itt minden szemszög fontos, és az, amit ő halványan érzékel belőle, közel sem elég információ. Azzal, hogy mondhatni semlegesen reagál a "vallomásomra", csupán ezt a nézetemet erősíti meg.
Seanre már nem tudok mit mondani. Úgy sem érti ezt az egészet, feleslegesen magyaráznám, hogy mindenki máshogy éli meg, valamint, hogy tulajdonképpen minél kevesebbet tud, annál biztonságosabb számára.
- Így van - bólintok. - Bár tény, hogy kevés esély van rá, hogy bárki is találna bármit. Óvatlan lennék, ha nem tettem volna meg a megfelelő intézkedéseket. Ez részben amolyan erőfitogtatás volt - tárom szét a karjaimat. - Egy figyelmeztetés, hogy ha még egyszer idemerészkedik, mire számíthat.
Persze, ez még nem minden, de nyilván nem kötöm az orrára, hogy nem egészen százszázalékos a védelmi rendszerem. Elvégre ha az lenne, be se kellett volna, hogy jusson. Sajnálatos módon azonban, úgy tűnik, lebecsültem Vance tudását.
Cassie megjegyzésére halvány mosoly lopózik fel az arcomra, de ugyanolyan hamar el is tűnik onnan.
- Nos, igen. Remélem tudod, hogy ettől függetlenül a feltételek változatlanok. - Mielőtt pedig bármit is válaszolhatna, egy intéssel kitárom a szobám ajtaját, a másik kezemmel pedig ráemelem a pálcámat, és egy óvatos széllökéssel kitessékelem a helyiségből. - Exmemoriam - suttogom magam elé, szinte fájdalmas arckifejezéssel.
Mire magához tér, az ajtó becsukódik. Immár magamra maradva a gondolataimmal, egyedül ülök a sötét szobában, azon tűnődve, vajon én elfelejthetem-e, ami az imént történt.