Lily & Severus

Egész éjszaka éberséggel küszködtem, ha pedig pár órára mégis sikerült álomba merülnöm, holtbiztos, hogy vagy én öltem meg valakit, vagy engem nyírt ki valaki. Szó szerint holtbiztos.
Mondanom sem kell, ezek után mekkora örömmel keltem fel és indultam neki az első órámnak, a szokásosnál is több tarkócsapást osztogatva, mivel a griffeseknek és a hugrásoknak kellenek ezek a plusz mellékletek ahhoz, hogy átmenjen a tananyag. Hihetetlen, hogy sosem tanulnak meg feltűnés mentesen levelezni és puskázni. Ha tartanék korrepetálást, biztosan ez lenne a témánk, mert a módszereik gyatrasága már komolyan kezd az idegeimre menni.
Szerencsére viszonylag távol vagyok a türelmem végétől, mire elérkezik a lyukas órám. Egyszerű embernek mondhatom magam, ugyanis a csengő olyasféle érzést vált ki belőlem, mint Salazar Slytherinből a pillanat, mikor megalkotta a Titkok Kamráját. Eleresztek egy fáradt sóhajt, majd szép sorjában mindenkitől elkapkodom a dolgozatát (kezdve az idiótákkal), és kirontok a tanteremből. Út közben, a lépcsőre várakozva még elcsórok valamelyik alsóstól egy pennát, majd zavartalanul sétálok tovább a birtok felé.
Kifejezetten erős szél fúj a tóparton, de miután megtalálom a legelzártabb helyet, ez sem gátolhat meg abban, hogy teleszórjak mindenkit Troll osztályzatokkal, vagy hogy meggyújtsam a mai nap első cigarettáját.
Mikor végeztem létfontosságú teendőimmel, előbújok a fedezékemből és elfekszem a parthoz közeli füves részen. Valóban sosem voltam kifejezetten oda a természetért, sőt. Jelenleg is sokkal csábítóbb és megnyugtatóbb számomra bármelyik sötét, eldugott helyiség, ami az alagsorban van, mostanság mégis rászoktam a kint való lődörgésre. Itt nem mer zaklatni senki, csak úgy vagyok.
Mivel a tűző napon egyre inkább kezd melegem lenni feketében, egy gyors mozdulattal feljebb tűröm a pulcsim ujját - épp idejében ahhoz, hogy a szemem sarkából mozgást észleljek.
- Avery? - ülök fel teljesen, hátrafordulni viszont egyenlőre túlságosan lustának érzem magam. Valószínűleg az egyetlen, aki ilyenkor is (meg bármikor máskor is) bele mer zavarni a nyugodt, magányos pillanataimba.

Gondolhattam volna, hogy amint teljes kényelembe helyezem magam úgyis feltűnik valaki a láthatáron, és mi mással, mint azzal a szándékkal, hogy beszélgessen velem. Minden esetre - legyen akár Cassie, Dumbledore, vagy valamelyik kolléga - nem zavartatom magam túlságosan, mert nem érhet meglepetés. Legalábbis először így hiszem.
Amint meghallom a hangját, lélegezni is elfelejtek. Tisztában voltam vele, hogy előbb-utóbb az őrületbe kergetnek majd a diákok, de hogy ennyire korán? Mert ez biztosan nem az ő hangja, lehetetlen, ő nem lehet itt.
Mielőtt még elkékülnék, rátalálok a levegőre és kapkodni kezdem, majd összegyűjtve az összes lelkierőmet lassan hátrafordulok, egyenesen a szemébe nézve. Egy éve biztosan nem láttam, bár talán megvan az kettő is, ez az idő pedig tagadhatatlanul nyomot hagyott rajta. Mióta Jamessel... együtt vannak, egyre nőiesebbé vált; én is észrevettem, pedig még mindig utálom bevallani, milyen jó hatással van rá látszólag. Mostanra a szépsége mellett az első szembetűnő dolog a stressz, ami minden egyes vonásába és mozdulatába beivódott, az a félelem, ami napról napra általánosan nő, áthat és megmérgez mindent, mindenkit, ahogyan a varázsló társadalom a végét járja.
Engem is utolért, pedig nincs igazi vesztenivalóm rajta kívül. Persze, az én fekete karikáimnál pár újabb sötét árnyalat már nem számít, ahogyan az sem döntő szempont, hogy látszik jelenleg a karomon pihenő Sötét Jegy, avagy sem. Hiába takargatom bűbájjal, a bélyeg örökké rajtam ég majd. Ezért is keresett fel, dacára annak, hogy a lehető legrosszabb ötlet éppen velem cseverésznie. Elég ha megtudják, ki keresett engem, máris bajba sodorja mindkettőnket.
- De Emmeline-t gondolom a közelmúltban - jegyzem meg jelentőségteljesen. - Minek köszönhetem a látogatásodat? - A kérdés költői, semmi kétségem a célját illetően, és a megjegyzésem után ő is pontosan tudja. Szeretném, ha a lényegre térne, elvégre hosszú utat tett meg azért, hogy kérdőre vonjon.

Természetesen tudom, mit keres itt, ő viszont hajlamos megfeledkezni róla, hogy a régi legjobb barátjaként még mindig tehetségem van ahhoz, hogyan találjam ki a gondolatait. Akkor sem kapnám meg gyorsabban a szükséges válaszokat a kérdéseimre, ha megpróbálnék olvasni a fejében, hisz már ösztönösen hangolódok rá az ő szempontjára. Mintha egy dal két szólama lennénk: sokban különbözünk, mégis van bennünk valami megfoghatatlan egyezés, minek folytán kiegészítjük egymást.
Bennem pedig egy költő veszett el, biztosan Poe.
Épp ez az ok, amiért annyi ideig képtelen voltam elfogadni, hogy lecserélt. Hogy már egy barátnak sem feleltem meg, hogy egy kedves szava sem maradt hozzám, helyette - azokon a "különleges" napokon, mikor egyáltalán leállt velem beszélgetni - örökös szarkazmus fogadott. A nővérével, aki szörnyetegként tekintett rá, normálisabb hangnemet ütött meg, mint velem szemben. Csak mert én nem olyan vagyok, mint ő. Mert nem vagyok olyan tökéletes számára, mint Potter.
Igen. Már ott a Sötét Jegy a karomon, de még mindig elmondhatom, hogy egyiküknél sem vagyok kevesebb, vagy rosszabb. Ha szóvá tettem volna valaha is, biztosan a homlokáig kúszott volna a szemöldöke, holott tudom, hogy így igaz, csakhogy túl felszínes és elvakult ahhoz, hogy belássa. Egyedül a saját gondolkozásmódját, a saját elveit képes elfogadni, semmi mást, és ha valaki ellene tesz valamit, máris a legnagyobb bűnössé válik a világon.
És mi a legrosszabb? Hogy számít, mit hisz. Akkor is, és most is. Azzal a tudattal élni le az életemet, hogy minden amit iránta érzek - a barátságunk, a törődés, a szeretet, minden viszonzatlan, felőröl. Biztos vagyok benne, hogy legbelül ő is tudja, ennek ellenére napról napra fájdalmat okoz.
- Igen, önként tettem - felelem csendesen, elzárva minden indulatot és csodálatot, amit a látványa ébresztett bennem. Könnyen megy, hisz már volt időm hozzászokni. - Illetve attól függ, melyikre gondolsz.
Pár pillanatig töprengve nézem, majd eleresztek egy sóhajt és álló helyzetbe tornázom magam.
- Remélem tudod, hogy az eddigieknél is nagyobb veszélybe sodorhatod magadat és engem is azzal, hogy idejöttél. Nem szabadna látniuk, és nem szabadna alkalmat adnod rá, hogy bárki is tudomást szerezzen ezekről a dolgokról. A fának is füle van mostanság.

Az, hogy félretesszük a szarkazmusunkat egymással szemben, az eddigiekhez képest egészen másmilyen beszélgetést eredményez. Talán ha annak idején is így álltunk volna hozzá, mostanra egészen más lenne a viszonyunk. Ezen viszont évek távlatából kár még csak gondolkozni is.
Sosem hozhatjuk helyre, és sosem tehetem jóvá.
Nem tudom viszont figyelmen kívül hagyni, hogy ő is ugyanúgy végigmér. Persze, közel sem azzal a pillantással, amivel én. ... Kíváncsi vagyok, mit láthat rajtam, hogy milyen lehetek az ő szemével. Talán ugyanolyan, mint eddig; legfeljebb egy ránccal öregebb. Talán látja rajtam, hogy végleg elszakadtam a múltamtól és megváltoztam. Ez az egész nem csak a Jegyről szól.
És igen, pontosan ezekre a kérdésekre számítottam. Mégis mit mondhatnék? Hiszen tudom, mit szeretne hallani, és ő is tudja, hogy közel sem azonos azzal, amit hallani fog. Erre lenne szüksége ahhoz, hogy végleg leírjon? Mintha nem tette volna meg eddig. Bár a fel nem tett kérdését is megválaszoltam az imént, azt hiszem nem árt még egyszer kimondanom, hogy feldolgozza és végleg megutáljon.
A hatás kedvéért felállok, lassan teszek felé pár lépést, majd körülbelül egy méterre tőle megtorpanok.
- Önként tettem, Lily - válaszolom szinte lágyan, egyenesen a szemébe nézve. - Biztosan tudja, de ezidáig nem hozta szóba. Úgy hiheti, nem jelentek veszélyt.
Ami különben így is van. Mióta itt tartózkodom, a Roxfort területén egyedül Vance-t sebesítettem meg, amiért a szobámban kutakodott. Igaz, a veszélynek sokfajta formája létezik.
- Mit szólnál az aranyközépúthoz? Beszéljünk máshol. A szobámban, teszem azt - vonok vállat. - Már ha be mersz jönni.

Számomra az okok - a miértek - sosem voltak igazán fontosak. Tényleg olyan lényeges az indok, a szépítő megtévesztés, amibe a következmények burkolóznak? Csatlakoztam hozzájuk, és ezen már semmi sem változtathat. Ő sem. Ha nem lenne tisztában mindezzel, ugyanúgy folytatná azt, amit elkezdett; rám sem nézne egészen addig, amíg össze nem találkozna a tekintetünk a halálfaló maszkomon keresztül. Addig, amíg nem kerülne sor arra, hogy önvédelemből rám emelje a pálcáját. Vajon képes lenne megtenni annak tudatában, hogy én választottam ezt? Vagy képes lenne végignézni?
Ajkaimat összeszorítva tárom szét a karjaimat, hisz erre a kérdésre nem létezik túl sok válasz.
- Így alakult. - Már a nyelvem hegyén a kérdés: miért választottad őt helyettem? Miért tudtad szeretni annak ellenére, hogy milyen volt, és engem miért nem tudsz őszintén úgy szeretni, amilyen vagyok? Miért csatlakoztál a Rendhez azért, hogy megölesd magad?
Nekem ő az egyetlen, aki számít, és amint elfordult tőlem, nem maradt veszíteni valóm... az életemen kívül, persze. Márpedig épp az lett volna kockázatos, ha semleges maradok. Így biztonságosan élek a bájitalaim közé zárkózva, és ha bárki vére is a kezemen szárad, többnyire nem közvetetten.
Ezért is tűr meg Dumbledore. Nem tudom pontosan, hogy tervei vannak velem, vagy egyszerűen csak a jó szíve vezérli, minden esetre úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. Pontosan ez az, amire számítottam tőle. Ő, aki mindig is a védelmet jelentette a számunkra, valójában mégsem tesz meg annyit, amennyit tudna. Ha ez meglepő számára, sajnálni tudom a naivságát.
- A leggyávábbnak - válaszolok viccelődve, a szám kis híján mosolyra húzódik. - Azt hittem, ismered a Lumpsluck szobájához vezető utat - teszem hozzá kétkedve. Persze, ettől függetlenül előre megyek.
Ugyan néhány diák megkísérli a köszönést vagy a kérdezősködést, egyetlen mozdulattal leintem őket, és meg sem állok az ajtómig. Mikor megérkezünk, udvariasan kinyitom Lily előtt, majd belépve előhúzom a varázspálcámat - intézkedek, hogy a beszélgetésünk a szobában maradjon.
- Nos, miről szeretnél még hallani? Mondani?

Némán sétálunk végig a kastély folyosóin. Időközönként rápillantok, az arckifejezésén végbemenő változásokat figyelve, amint újabb és újabb szintet, folyosót vagy termet közelítünk meg. Fáj a tudat, hogy bármerre járunk is, valószínűleg egy helyiség sincs, amiről a velem kapcsolatos emlékei juthatnának eszébe, holott engem a kastély mindegy egyes része rá emlékeztet. Mindenben egyedül őt látom. A bejárati csarnok, ahol hajdanán egymás mellett vonultunk be, a nagyterem, ahol a süveg griffendélt kiáltott mardekár helyett, vagy a bájital tanterem, ahol velük levelezett, és ahol minden egyes órámon az ő helyét keresem a tekintetemmel, mintha még mindig itt lenne.
- Védem a bőrömet: ha lebarnulnék, túl sok rajongóm lenne - válaszolom cinikus félmosollyal az arcomon, miközben biztosítom a szobát. Látom rajta, hogy nem találja a helyét, ezért kezdésképp a kanapé felé intek. Amint helyet foglal, én is kényelembe helyezem magam.
- Biztos vagyok benne, hogy senkit sem hagynál cserben, ha az élete múlna rajta - felelem csendesen, színtelenül. - Csakhogy nálam nem ez a helyzet, Lily. Így döntöttem, és hidd el, nem bántam meg. Ezerszer biztonságosabban élek, mint te. Ha úgy vesszük, megőriztem a semlegességemet. És ha már itt tartunk, mégis hogyan segítenél? Elintézted, hogy a számukra legkeresettebb személyek közé kerülj, és tudod, hogy ez mit jelent. Tulajdonképpen én vagyok az, aki jelenleg segíthet neked. Aki megmenthet téged. Nem te, nem Potter, és senki más, csakis én.

Ajkaim sokadszorra is cinikus mosolyra húzódnak, miközben végighallgatom. Könnyebben megy, mint régen, hiszen mostanra már számítok rá, mi lesz a következő válasza - nem is kelthetnék türelmesebb benyomást. Talán csak egy leheletnyi fáradtság tükröződik a tekintetemben, tekintve, hogy újra és újra ugyanazokat a köröket futjuk. Én vagyok a gonosz, ő a jó, én a halálba taszítom az embereket, ő megmenti őket, ő mindig tehet valamit, én soha nem tehetek semmit, mert egy senki vagyok, aki ráadásul még beállt a halálfalók közé is. Hallgatni is unalmas, nemhogy újra válaszolni rá, hogy aztán újból induljon az egész.
- Sosem fogod megérteni - rázom a fejem lemondóan. - Egyértelmű, hogy nem állok a jó oldalon. De bárhogyan is vélekedsz erről, az igazság akkor is az, hogy nem fogom senki pártját. Amennyit segítek, annyit megtehetne bárki más is: nem változtat semmin. Ugyanennyit el is veszek tőlük.
Mindössze arról van szó, hogy a számomra hasznosabb utat választottam. Ezért hibáztatsz még mindig; mert én nem vagyok olyan, mint te. Nem érdekelnek mások, mert én sem érdekeltem soha senkit.
Igyekszem megőrizni a nyugalmamat, a mondandóm vége mégis kissé hangosabbra sikeredik, mint ahogyan szerettem volna. Nagy levegőt veszek, mielőtt folytatnám.
- Megvolt a jogom dönteni, ahogy neked is. Én ezt választottam: fogadd el. Nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint ti, és tudod mit? Egyetlen porcikám sem akar az lenni azóta, hogy tisztán látom, milyen könnyedén eldobtad a legjobb és korábban egyetlen barátodat azért, hogy a lehető legboldogabban éld majd le az életedet azzal, akit addig utáltál. Aki többször is porig alázta mindenki előtt azt, aki egykor az egyik legfontosabb ember volt az életedben.
Ilyen áron nem akarok "jó ember" lenni. Folyamatosan arról papol, szerinte mi lenne a helyes döntés, és mit csinálok rosszul, a saját hibáit azonban képtelen észrevenni. Azt, amiért a szememben soha többé nem lesz igazán jó, bármit is tesz.
- Hagyjuk. Nem vagyok rászorulva a segítségedre, és úgy tűnik, te sem tartasz igényt az enyémre.
Ennyit akartál?

Két év alatt sok mindenben változtunk, úgy tűnik, mindketten előnyünkre - egyetlen dolgot leszámítva. Túl büszke vagyok ahhoz, hogy engedjek, ő pedig a boldogsága miatt, ami nekem sosem adatott meg, túlságosan nagylelkű. Hisz bárhogy is próbálnám lekicsinyelni, amit most tesz, tény, hogy eljött James jóváhagyása nélkül (ha valami, ez egészen biztos), kockáztatva a biztonságát, és ő az, aki enged a barátságunkért. Áldozatot hozott értem, annak ellenére, hogy nem tudhatta előre, mire vállalkozik. Egyértelműen bizalmat szavazott nekem.
Ha logikusan végiggondolom az egészet, erre jutok. Egyébként? Képtelen vagyok annyira értékelni mindezt, mint amennyire kéne. Azonban mikor közelebb lép hozzám... nem is tudom, egyszerűen szétesnek a gondolataim. Ösztönösen ragadom meg a kezemhez közeledő kezét, épp annyira szorítva, hogy ne okozzon neki fájdalmat.
Nem válaszolok azonnal; hagyom, hogy az iménti kirohanását elnyelje a csend, a tekintetemet pedig makacsul a földre szegezem. Csak most érzem, mennyire felgyorsult a lélegzetem és a szívverésem, mintha a tüdőmmel együtt ki akarna szakadni a helyéről.
- Biztos vagy ebben? - kérdezem csendesen, hangomban csak úgy pattog a visszafojtott feszültség. - Megváltoztam, Lily. Ha valaki, te biztosan észrevetted. Már nem vagyok ugyanaz, aki, és talán épp ezért döntöttem így.
Legbelül tudom, hogy mindez hazugság; kegyes hazugság, amit saját magam számára találtam ki, hogy ne kelljen beismernem, mi a valódi oka ennek az egésznek. Mikor újból a szemébe nézek, már tisztában vagyok benne, hogy ő is rájött a szavaim jelentéktelenségére, mégsem fűzök hozzá semmi többet. Nincs szükség rá, hogy kimondjuk, hogy bárki is kimondja.
- Igazad van, kettőnkről van szó. Csakhogy mióta ők léteznek az életedben, én láthatatlan vagyok számodra. Azt mondod, hogy őket választottam? - Olyan közel hajolok hozzá, hogy alig tíz centi választ el minket egymástól. - Én mindig téged választottalak. Annyit kellett volna mondanod, hogy nem haragszol többé, és melletted maradtam volna. Persze, tudom. Én is hibás vagyok. Fogalmad sincs, hányszor bántam már meg azt, amit aznap mondtam. Hisz tudod, hogy nekem sosem számított. Egyébként is, mit ér az én félvérem, ha ilyen mocsok emberektől származom?
Lassan, bizonytalanul hátrálok egy lépést, és elengedem a kezét.
- De ennek már nincs jelentősége. Egyikünk sem fordíthatja vissza azt, ami történt. - A hangom pillanatok alatt válik rideggé. Nem merek többé a szemébe nézni, nem eshetek újból abba a hibába, hogy megnyíltam előtte. Ahogy mondtam: vége. Ezen már nem változtat semmi.
- Hogy megölnélek-e?
Elkeseredetten nevetek fel. Bármennyire is nem férfias, az én szemeimbe is könnyek szöknek, miközben visszanézek rá. Nem akarom így látni.
Válasz helyett közelebb lépek hozzá és átölelem. Fogalma sincs, mi zajlik most le bennem, de biztos vagyok benne, hogy így a legjobb.

Válaszára csak bólintok, persze, tudom, hogy változott, bármennyire is szeretném az ellenkezőjét hinni; alighanem mindketten így vagyunk ezzel. Mégis ez az, ami megkönnyíti a helyzetemet, hisz másképp nem lennék képes arra, hogy elutasító legyek vele szemben. Próbálom errefelé terelni a figyelmemet, akárhányszor kitörni készül belőlem az évek alatt felgyülemlett, rengeteg sérelem, csakhogy a közelsége azonnal meggátol ebben.
Amit ezután mond... Nos, nincs benne köszönet, mi több, azt is megbánom, hogy egyáltalán szóba álltam vele.
- Fogalmad sincs róla... - sziszegem indulatosan, majd hátat fordítok neki, mielőtt olyan csúszna ki a számon (ismét), amit később keservesen megbánnék. Dühödten sóhajtok fel és lassan, akadozva eresztem ki a levegőt, próbálva összeszedni a gondolataimat. - Nagy örömömre szolgál a boldogságotok - szinte köpöm a szavakat - Még inkább az, hogy nekem hasonlóban se lehet részem veled kapcsolatban, és örülök hogy eljöttél, hogy az orrom alá dörgölhesd. - Visszafordulok. Már nem érdekel, mit gondol rólam, a szemébe nézve folytatom tovább, igyekezve mérsékelni a hangerőm. Nem fogok kikelni magamból, ezek után nem. Miatta semmiképp. - Komolyan ezt gondolod rólam? Hogy többet jelent számomra a mágia, vagy a hülye löttyök? Az, hogy kitöltsem a büszkeségemet? Ha ennyire hatalomvágyó lennék, te már akkor a Nagyúrnál kötöttél volna ki, mikor megjelentél előttem az iskola udvarán! Számít, hogy "elvesztem"-e? Tényleg? Hisz most mondtad, hogy semmi közünk nem lesz egymáshoz a jövőben. Ez nem azt jelenti, hogy számodra így is úgy is elvesztem?
Ha ennyire boldog vagy nélkülem, akkor miért kerestél meg? Hogy osztogasd a békét? Kösz, nem kérek belőle.
Idő kell, hogy végül megenyhüljek, és amint megteszem... Több, mint három év után ölelem meg újra, beismerve ezzel hogy igen, igen is még mindig sebezhető vagyok, ha róla van szó. Hogy igen, tényleg ő az első, és felőlem Voldemort le is húzhatja magát a mosdókagylóban.
Ő pedig újból rákezd a hegyi beszédére.
Betelt a pohár. Elengedem, és egészen a szoba közepéig visszasétálok, hogy minél távolabb legyek tőle.
- Két javaslatom van. Váltsd le az auror állásodat és állj be a lelkészek közé, vagy segíts magadon, a cuki kis barátaidon, akárkin. Ami engem illet, nem tartok igényt a jótékonysági projektedre. Végeztünk.
Legyintek egyet, mire az ajtóm olyan lendülettel tárul ki, hogy visszakézből a falnak csapódik.
- Azt hittem, képes vagy rá, hogy belásd, így döntöttem, méghozzá okkal. Nem akartam, hogy újból így váljunk el, de nem hagysz más választást.