Delia vs. Lily

Nincs semmi teendőm, semmiféle küldetés vagy bármi szórakoztató dolog. Gondoltam, hogy kihasználom az alkalmat és teszek egy sétát London utcáin, csak úgy céltalanul. Viszonylag hamar túltettem magam azon a meglepő tényen, hogy Severus közénk állt. Talán találkoznunk kéne, hogy végre az orra alá dörgölhessem, hogy akkor most ki is az ostoba. Volt képe kinevetni, és azt mondani, hogy idióta vagyok, hogy beállok a sok birka közé. Na, tessék, most meg a jellel karján kellett végül viszont látnom. Sóhajtva túrtam bele a hajamba, miközben megálltam egy kirakat előtt nézelődni. Most már csak azért is fel fogom keresni. Had örüljön szerény személyemnek. Egy mosollyal fordulok el a kirakattól, majd folytatom tovább a lézengésem. Nálunk olyan nincs, hogy szabadság, így csak azokat a pillanatokat lehet kiélvezni, amikor éppen nincs rád bízva semmi. Ez pedig nálam egy ilyen csodás nap. Ráadásul jelenleg Londonban ejtőztem, még csak utaznom sem kellett. Kiléptem a lakás ajtaján, aztán irány sétálni. Bár talán nem ártana elnézni egy-két boltba. Venni kéne pár hozzávalót egy igen igényes főzethez. Hm, és talán az e havi magazinomnak sem ártana utána nézni. Ha minden igaz, akkor már kiadták. Ah, most komolyan terveket készítettem? Ennyit a céltalanságról. Lemondó sóhajjal állok meg pár lépésnyire a Foltozott Üsttől, és magamban siratom a semmit tevésemet. Jó volt, míg tartott. Összehúzott szemekkel nézek annak a hangnak az irányába, ami nem csak bántja a fülemet, de meg is mert szólítani. Amikor meg is pillantom zaklatómat elgondolkodom, hogy csak egy rémálomban vagyok, amit a másnaposságom okozott, vagy ez tényleg a valóság... Mi a-? EZ mit keres itt? Oké, nem mintha London csak az enyém lenne...
– Nem, nem én vagyok, biztosan összetévesztesz valakivel, aki a kiköpött másom – mondom szarkasztikusan, nem éppen jó kedvűen. Ennyit a csodás napról. Evans feltűnt a láthatáron... Ó, igaz is, ő már Potter! Fene a máját... Nem is tudom mit látott benne Severus. Kész időpocséklás volt a csaj, főleg, hogy még szerintem a nyilvánvalót sem látta.
– Ahha, örültem volna, ha így is marad... – morgom, majd felvont szemöldökkel nézek rá, aztán lassú mosoly terül el arcomon. Nocsak! – Tudnom kéne, hogy mi nő rajta? – kérdeztem tettetve a tudatlant. Tekintetem pedig egy röpke pillanatra a mellkasán ékeskedő auror jelvényre röppen. – Ezzel bátorságot szerzel magadnak vagy engem akarsz megfélemlíteni vele? Mert akkor jelzem, hogy ez nem fog összejönni.

Semmi sem tudja úgy elszúrni egy jól kezdődő napomat, mint egy olyan személy felbukkanása, aki nem éppen a szívem csücske. Vajon akkor is rám talált volna, ha nem erre fordulok? Bárkit, csak ne őt sodorta volna most az utamba a sors... vagy mi fene. Jól elvoltam a kis gondolataimmal, az üzletek kirakatainak és a körülöttem lévő emberek bámulásával. Persze a fő gondolatszál Severus volt, aki olyanokat mondott nekem egykor, hogy azt még egyszer az orra alá fogom dörgölni. Mert ugye láss csodát, azt kellett megtudnom, hogy közénk lép. Bár volt egy sejtésem, hogy a vöröske miatt csinálta, de az indíttatását csak ő tudja igazán. Meg egyébként is, nagyfiú már. El tudja dönteni, hogy mihez kezd az életével. Ő pedig itt kötött ki. Én meg ott, hogy kénytelen vagyok beszélgetni egy olyan személlyel, akit a legjobb esetben is a föld alá kívánok. Talán nem vagyok egyedül az érzéssel... Na és? Sokan vagyunk így. Álljatok sorba!
–Van, ami nem változik – vonok vállat lazán. A humorizálás nem az én asztalom. Sosem fogom megkapni a nagy mókamester díjat. Szörnyű! – Ja, vágom. Kötelező, persze. Én tökéletesen tudom hol a helyem – mondom a Foltozott Üst falához sétálva, majd a vállammal nekidőltem. Viszont úgy néz ki, hogy információs pultnak néznek. Most komolyan... Mi köze hozzá? Severus úgy döntött, ahogy. Téma lezárva. Mit kell ezen lovagolni?
–Mit akarsz pontosan megtudni? Azt, hogy a te hibád-e, hogy az lett, ami? Nem lep meg, hogy nem nagyon beszélt neked erről... Mindennek te vagy az okozója. Te vagy a kezdete és a vége. Remélem nem azért „találtál” rám, hogy azt is az én számlámra írd, hogy Severus nem egy olyan helyen kötött ki, ami a te kis világodban létezik és olyan jó lenne neki – felelem, és az ellenséges hangnemem mit sem akar szűnni. Egyébként is már az irritál, hogy egyáltalán látnom kell. Az meg végképp, hogy olyan felől érdeklődik, amihez abszolút semmi köze. Nem mellesleg, én valóban próbáltam „hívni” őt csatlakozni, de kinevetett és ostobának nevezett, hogy megteszem azt a lépést, ahol most vagyok már hosszú ideje. Én sem értem miért tette, de nem fogom erről faggatni. Meg volt az oka rá, ebben biztos vagyok, nekem pedig ennyi elég.

Nem számítottam rá, hogy bárki is meg akar állítani, vagy egyáltalán találkozni velem. Főleg az ellenkező oldalról. Így nem meglepő, hogy váratlanul ér Lily felbukkanása, ami persze fel is dühít. Sosem váltott ki belőlem pozitív érzelmeket. Az pedig tény, hogy egy fának is jobb humora van, mint nekem, de én amúgy is lelket tiporni szeretek, mint humorizálni. Olyan jó látni a fájdalmat a másik arcán, vagy ahogy elsápad, majd elpirul szégyenében. Ó, igen, azok a régi szép idők. Néha hiányzik az egyszerű élet, főleg két napi kialvatlanság után, egy bonyolult küldetés során.
– Nem vitatom – felelem megvonva a vállam. Egy szóval sem mondtam, hogy semmi sem változott, de van, ami nem fog sosem. Példának hozhatnám a gyatra humorom. Nem mindenkiből lehet a poénok királya. Nem tudom mit vár el tőlem, hogy mégis mit kössek az orrára. Severus csatlakozása engem is meglepetésként ért, főleg azért, mert a kapcsolatot se igazán tartottuk. Ő élte az életét, ahogy én is az enyémet halálfalóként.
Az igazat várja, persze, mert az olyan könnyű. Viszont a pohár már megtelt nálam, és hogy kissé oldjak a feszültségemen a fejéhez vágok mindent, ami már egy ideje amúgy is kikívánkozott belőlem. Severust nem látta azon napon, amikor a barátságuk a darabjaira hullott, és talán nem csak az. Mivel nem voltam és nem is vagyok egy lelkizős típus, talán nem vagyok tisztában mindennel vele kapcsolatban, főleg az érzelmeivel. Lily észrevette egyáltalán, hogy mit érez pontosan iránta Severus? Talán, nem, mert, ha tudta volna, akkor most esetleg máshogy állnának a dolgok.
– Mindenki a saját sorsa kovácsa, döntéseink adják utunkat. Severus nagy fiú már, el tudja dönteni, hogy mit akar. Ő bonyolult lélek, de az biztos, hogy minden egyes lépésének jó oka van. Hogy a köreinkben kötött ki, az talán nem volt egy könnyű lépés neki, de valami rávette... vagy valaki. Nem gondolod, hogy az elvesztésed miatt tette? – kérdezem elhúzva a szám. Sose voltam oda azért, hogy milyen jó kapcsolatuk volt. Viszont csodásan hagyták széthullani. Gratulálok érte. Most meg itt sír a szája nekem, hogy jajj, Severus halálfaló lett. Nem tudom eldönteni, hogy a falat kaparjam vagy az ő arcát. Ellököm magam a faltól és közelebb megyek egy lépéssel, majd felhorkantok. Nem hittem volna, hogy valaha elmondom bárkinek is, de legyen. – Tudod mit? – kezdek bele, és közelebb hajolok hozzá. – Nem akart az lenni. Kinevetett, amikor azt mondtam neki, hogy csatlakozni fogok. Vajon mit mondott? Idiótának nevezett. Azt mondta, hogy idióta vagyok, amiért beállok a sok birka közé – mondom, aztán kiegyenesedtem. – Nem tudtam a döntéséről. Engem is meglepett.

Ha fel tennék a kérdést, hogy miért is ekkora a feszültség köztünk és mi az ellenségesség tárgya, akkor akadna pár válasz. Egynek ott van a neveltetésem. Mindig csak azt hallgatni a szüleidtől, hogy a muglik rosszak és gyűlölni valóak a mugli születésűekkel együtt, nos, az nyomott hagy. Severus és az ő kapcsolata sosem tetszett, és hogy tetézzem még a dolgokat két ellenséges oldalhoz tartozunk. Nem mellesleg már megválasztottam az utamat. Hogy megbántam-e? Nem. Úgy gondolom én sosem tartozhattam volna sehová a sötétségen kívül. Severus egy olyan valaki, aki logikusan végiggondolja, hogy mi a helyes. Ha nem mondta el neki, hogy mi a valódi oka, hogy halálfaló lett, hogy miért került rá a jegy... Erre a választ miért nekem kéne tudnom? Persze, hogy a válaszomat csak abból tudom felépíteni, amit láttam és hallottam.
Nem én tehetek arról, hogy Severus a halálfalók között kötött ki, hogy végül ezt az utat választotta. Mély sebet kapott egy olyantól, akit nagyon szeretett. Nem lenne meglepő, ha a döntése válasz lenne. Elég meglepő lenne viszont az, ha csak hirtelen felindulásból tette volna meg, hiszen általában megfontolt. Persze őt is el tudják ragadni az érzelmei, de ez egy komoly döntés. Nehéz elhinni, hogy sértettségből tette meg ezt a lépést. Talán puhatolózhatnék... Talán elmondaná. Sok ez a talán. Kissé frusztrált sóhaj hagyja el ajkaim, majd beletúrok a hajamba. Idegesít, idegesít... Tényleg nem látta, hogy mennyire szerette őt? A fenébe is. Szinte vékony vonallá válnak ajkaim, ahogy összepréselem őket, miközben igyekszem nem jobban felhúzni magam. Félő, hogy, ha kinyitnám a szám, akkor kiabálnék vele. Sosem vigasztaltuk egymást Severusszal, hogy ha valami bántott minket, magunk alatt voltunk, akkor inkább magányra vágytunk. Ha pedig mégis megkerestük a másikat, csak csendes támasz volt az egész. Nem voltak gyengéd, megnyugtató esetleg biztató szavak, se ölelések. Csak a csönd, a gondolataink és mi.
– Igen, valóban családot akart és egy helyet, ahová tartozhat. Viszont, amikor te is ellökted magadtól, nem maradt volna senkije, ha nem vagyok ott. Veled úgy érezte tartozik valakihez, de egy hirtelen felindulás miatt olyat mondott, ami vérig sértett téged, és amit végül megbánt. Adtál neki esélyt arra, hogy bocsánatot kérjen? Elvágtad az egyetlen köteléket... Tudtad egyáltalán, hogy milyen mélyen is érez irántad? Észrevetted? – mindezt úgy mondom, hogy hangom visszafojtott dühtől remeg. Ha tudta, ha észrevette, akkor az a legdühítőbb, hogy hagyta idáig elfajulni a dolgokat. Csak én láttam? Igaz, hogy Severus nem jeleskedik jól az érzelmek terén, főleg akkor, ha beszélnie kell róla. Az neki nem megy... De szerintem ezt nem lehetett nem észrevenni...
– Itt nem arról van szó, hogy rád akarom kenni. Tettél bármit is, hogy megpróbáld helyrehozni a kapcsolatotokat? Ha már olyan jó gyerekkori barátok voltatok... Mondd, te nem bántál meg bármi olyat, ami a pillanat heve, az indulatok mondattak veled, de később megbántad? – teszem fel az újabb kérdéseket most kissé higgadtabban. Nem tudhatok minden részletről, csak annyi tudok, amit összeraktam magamnak. Előfordulhat, hogy olyat mondok, ami nem igaz, de ez mindig is idegesített. Ha annyira rossz, hogy elváltak útjaik, miért nem tett érte semmit?
Kezdem kicsit unni, hogy járjuk a köröket akörül, hogy Severus megkapta a jegyet és közénk állt. Így hát úgy döntök elmondom, amit tudok. Ellököm magam a faltól és közelebb megyek Lilyhez, aki kihúzza magát és harciasan tekint rám. Egy gúnyos félmosoly tűnik fel arcomon, majd amilyen gyorsan kialakult, olyan gyorsan lettem ismét komoly. Látszólag meglepődik azon, amit mondok neki, majd a válaszára összeráncolom a szemöldököm és kiegyenesedem. Nem tetszik amerre elkanyarodtunk...
– Hogy szeretem? Kedvelem... talán... – felelem karba tett kézzel, majd kissé jobbra billentem a fejem. Sosem boncolgattam milyen érzést táplálhatok Severus iránt. Azt hiszem igyekeztem nem venni róla tudomást. Minden úgy volt jó, ahogy. – Ő viszont téged... és ez talán sosem fog változni. A kérdésedre a válasz pedig: elhagytam. Dacból, méregből vagy megbántottságtól, vagy inkább ez volt a válaszom. Talán akkor sem tehettem volna semmit, ha végig mellette vagyok, tartom vele a kapcsolatot. A valódi választ, hogy miért tette, csak Severus tudja... És megtennéd, hogy nem mosolyogsz így rám?

Talán tényleg azt kellett volna tennem. Elküldeni őt oda, ahonnan jött már az első perctől kezdve, hogy hagyjon engem ezzel békén, és inkább mardossák tovább a gondolatai. Végül már én kötök ki ott, hogy szinte már-már kitálalok. Elmondhatom, hogy jobban ismerem nála Severust. Én ott voltam, amikor ő nem, és akkor is ott voltam, amikor ő már végleg feladta. Én nem értem az ő kapcsolatukat, és szerintem ő sem fogja megérteni a miénket. A fenébe is, kellett nekem ebbe a témába belefolynom. Faképnél kellett volna hagynom, és élvezni a napomat, de most már nem fogok visszakozni. Azt hiszem egy kisebb fajta megnyugvást ad, hogy mindezeket kiadhatom magamból, amiket az évek során egyre csak gyűjtöttem. Nem tetszik a hozzáállása, de nem tudok ellene mit tenni. Ha szerinte a baráti kapcsolatuk sehogy sem volt menthető, akkor a továbbiakban hiába jártatnám a szám rongyosra. Meg minek akarnám én egyáltalán buzdítani arra, hogy javítson a kapcsolatukon? Severusnak az lenne a legjobb, ha elfelejtené őt, Lily pedig soha többé nem keresné. Egy érzés szorítja össze a mellkasom, ahányszor a kapcsolatuk jut az eszembe. Eleinte nem tudtam, hogy mi ez a furcsa érzés, és igyekeztem nem foglalkozni vele. Később viszont szembesülnöm kellett vele, hogy féltékeny voltam. Ezt az érzést pedig igyekeztem később eltemetni, de azt hiszem, hogy sosem fogom tudni igazán elpalástolni ezt, ha Lily szóba kerül. Én bármit szívesen elhallgattam Severustól, de a Lilys panaszai és minden más, ami vele volt kapcsolatos csak dühített. Aztán jött az a csúnya összeveszés, majd mondta, hogy mindennek vége. Elrontotta, nem kellett volna azt mondania. Ezek szerint, ha nem mondja ki azt a szót, csak idő kérdése lett volna, hogy megszűnjön a kapcsolatuk. Nem is értem miért járatom ezen még mindig az agyam. Ez már a múlt, és nem lehet már rajta változtatni. Sosem fog visszakerülni az eredeti medrébe. Ennek a változásnak el kellett jönnie, bár az nem tetszett és továbbra sem tetszik, hogy miatta szenved igazán. Azt hiszem bevallhatom magamnak, hogy abban reménykedem, hogy el fogja őt felejteni, még, ha nem is teljesen... de nem fogja így megviselni.
– Hagyjuk – legyintek. – Ennek sosem lenne vége, csak rójuk a felesleges köröket – mondom egy másodpercre lehunyva a szemem, majd tekintetem újra rajta függ. Itt minden egybe játszik, lehetetlen megtalálni az igazi okot.
– Potter, igen, ő is csak újabb ék volt a szakadékhoz... Az biztos, hogy bármit meghallgattam tőle, amit el akart mondani. Malfoyról, a bájitalokról, Potterékről, rólad. Nálam panaszkodhatott, kibosszankodhatta magát, hiszen amúgy sem tudott másnál – mondom, majd legyintek egyet. Hagyjuk, csak újabb kör. Megint.
Nem azért megyek közelebb, hogy bántsam, de a hangulatom sem éppen arra enged következtetni, hogy barátságosak a szándékaim. Érthető, hogy rögtön kapcsoltak a reflexei. Viszont, ha már eddig visszafogtam magam, nem most fogom bántani. Tekinthetnénk úgy erre a beszélgetésre, mint egy pillanatnyi fegyverszünet. El se hiszem, hogy egy férfi miatt van az egész.
– Evans – szalad ki a neve a számon. Még nem sikerült ráállni az új családnevére. Egy frusztrált sóhaj szakad fel tüdőmből. – Miattam? Úgy gondolod ennyire számítok neki, hogy engem is az okok listájához csapjon? Fontos, persze. Az egyetlen személy, akivel mindig is jól kijöttem. Nem akart velem jönni, hiszen még engem is kinevetett, hogy csatlakozom. Hogy miért tettem? Nem szándékosan. Új voltam, bizonyítani akartam és nem egy kis senki maradni, csak erre fókuszáltam – felelem, majd hosszan nézek rá. Talán pár perc is eltelik mire megszólalok. – Amikor ő megkapta a jegyet, én küldetésen voltam. Nem találkoztam vele, nem láttam és nem mondta. Mástól tudtam meg.

Egyikőnk sem fogja feladni az álláspontját, így csak feleslegesen jártatjuk a szánkat és tesszük a köröket. Hibáztathatjuk egymást, én mindenki mást, de nem mennék semmire. A múltat nem lehet már megváltoztatni, de a jövő még változtatható. Hogy végül negatív vagy pozitív irányba borul a mérleg, az már más kérdés. Így hát hagyom a dolgokat, mindketten elmondtuk, amit akartunk, a többi már tényleg csak felesleges szócséplés. Bennem meg amúgy is csak még jobban felnyomná az ideget, így se volt egyszerű visszafognom magam.
Válaszára csak bólintok, majd körbetekintek az utcán. Nem is tudom mi lenne a jobb. Inni egyet vagy sétálni egy nagyot. Talán mindkettő jó lenne. Először inni valami töményet erre a francos témára, aztán meg kisétálni magamból az indulatokat. Közben esetleg ki is találhatnám, hogy csalogassam találkozóra Severust.
Egy időre mind a ketten elcsöndesedünk, én pedig a falhoz sétálok, hátamat neki döntöm, majd az egyik hajtincsemmel kezdek el játszadozni. Elmondtam most már tényleg mindent, ami belülről már majd szét vetett. Valahogy könnyebbnek is érzem magam. Furcsa. Viszont tudom, hogy nem csupán egyetlen tényező okozhatja valami végét. Ha már túl sok minden gyűlik össze, akkor előbb vagy utóbb abból nem sül ki semmi jó. Azt hiszem túlságosan próbálom védelmezni Severust, pedig nem igazán vall rám ez a védelmezősdi. Tekintetem újra Lilyre siklik, amikor megszólal. Érdeklődve vonom fel egyik szemöldökömet, amikor megköszöni, hogy ott voltam Severusnak. Hálás. Ezt is megértük.
– Nincs mit – mondom, majd félre rúgok egy apró követ a lábam előtt. Tudom, hogy azt hiszi, hogy részben az én hibám, hogy Severus miattam lett halálfaló. Vajon biztos ez? Sosem neveztük egymást barátnak, csak beszélgető társak voltunk. Tényleg értem annyit a szemében, hogy belevegyen az okok listájába? Vajon közrejátszottam, vagy csak ez is egy téves feltételezés?
Az utolsó mondanivalómnál közelebb lépek hozzá, úgy közlöm vele, de tudom, hogy ennek itt még nincs vége. Rengeteg kérdése lehet, végtelenül sok dolog, amit még nem ért. Én viszont nem válaszolhatok minden kérdésére.
–Akartam is, meg nem is – mondom kissé oldalra billentett fejjel. – Nem akartam magammal rántani, bár egy részem nem szívesen szakadt el tőle – válaszolom őszintén, majd kérdésére felkuncogok. – Szívi, ez már bizalmas információ. Kicsinálnak, ha megtudják mesélek neked erről. Kém pedig nem vagyok... Annyit viszont elmondhatok, hogy ki lehet lépni, de csak a halál által. Szörnyű, de ez van. A Nagyúr nem szereti a hűtlen embereket, vagy hű maradsz hozzá, vagy meghalsz. Nincs köztes út.

Túl hosszúra nyúlt már ez a beszélgetés, én is, és szerintem ő is kiadta mindazt magából, amit akart. Egy témán pedig már felesleges újabb köröket futni a semmiért, csak az idegeink mennének tönkre, azt enyémekről meg aztán ne is beszéljünk. Szerintem viszonylag elég közlékeny és normális voltam. Egy-két részlettől eltekintve, azért volta apró kirohanásom. Van, amit nem lehet szó nélkül hagyni, vagy ne okozna indulatokat. Nekem Severus és Lily kapcsolata mindig is érzékeny pont lesz, amivel lehet jobb békén hagyni, mielőtt valaki végleg kihoz a béketűrésből és előbb fogok átkozni, csak aztán kérdezni. Mielőtt elkapna a szentimentalizmus, lassan talán ideje lenne felfüggeszteni ezt a találkozót és mehetne mindenki a dolgára. Úgy is tudom, hogy valamilyen formában, egyszer vagy többször még találkozni fogunk, hiszen elkerülhetetlen. Na, meg nálam is vannak csodák, ahogy látszik. Meglepetés, meglepetés hátán.
– Ki nem fura? Nézőpont kérdése az egész – felelem megvonva a vállam. – Ahogy mondod – mondom egy bólintás kíséretében. Ha valaki egyszer bekerül közénk és még a jegyet is magán viseli, akkor csak a halál adhat felmentést. Hacsak valaki nem akar örökké bujkálni, talán még úgy megúszható.
– Na, ja. Mondhatni viszonylag jó volt a kedvem, meg amúgy sem bírtam volna elviselni a faggatózást. A kevésbé rossz pedig az, ha elmondom, amit lehet. – Na, meg végre én is könnyíthettem a terhemen, ami mindig generálta a feszültségem. Érzelemmentes arccal nézek rá, miközben azt mondja, hogy Severusnak talán szüksége lenne rám. Nem kell túl félteni, de mondani sem kéne. Amúgy is találkozni akartam már vele. – El tudom képzelni miket hoztál fel neki. Gondolom, kiakadt – mondom, majd felsóhajtok. – A kapcsolatunk sosem volt igazán barátinak mondható. Könnyen kezdhetjük onnan, ahonnan abbamaradt. Egyébként pedig terveztem meglátogatni a közel jövőben. Egyéb jókívánság az útra? Sütit esetleg ne vigyek a nevedben? – kérdezem, és kissé gúnyos félmosoly jelenik meg a szám szegletében. Az pedig, hogy a későbbiekben milyen lesz a mi kapcsolatunk Severusszal, az még a jövő homályába vész. Ő tanít, miközben köztünk van. Én pedig a halálfalós dolgaimmal vagyok elfoglalva nagy részt, ha meg épp nincs semmi, akkor mikor hol dolgozom. Voltam már felszolgáló, pultos és árus is. Nem, mintha olyannyira szükségem lenne munkára, de beépülni így sokkal könnyebb. Elvegyülés a tömegben sokban segíthet.
– Egyéb kérdés, óhaj vagy sóhaj? Lelki segélyt nem nyújtok, és ha nincs több kérdésed, akkor nem szobroznék itt tovább.
Úgy érzem már éppen eleget töltöttem a társaságában. Na, meg persze szerintem a mondandóinkból is kifogytunk már, ha a kérdésekből nem is... De ki tudja.

Azt hiszem eléggé látható már rajtam, hogy mehetnékem van. Nem csupán azért, mert tényleg be kéne szerezni egy-két hozzávalót, hanem már kezdem azt érezni, hogy túl sokáig voltam vele. Még a végén túlságosan gyanús lesz a dolog, főleg, ha meg is lát minket valaki. El kéne intézni a vásárlást, hazavinni azokat, aztán lehet meg kéne látogatni egy mugli falut vagy esetleg egy városban kéne elszórakozni. A tétlenség úgy se igazán nekem való. Az pedig, hogy ki szerint fura a másik, csak is nézőpont kérdése.
– Még szerencse – jegyzem meg csak úgy mellékesen. Valaki még mindig nem képes felismerni, hogy mikor ne akarjon a közelemben lenni, vagy velem beszélgetésbe elegyedni. Még az is előfordulhat, hogy lehetősége sem lenne megszólalni, azonnal támadnék. Ez akkor sem változna, ha nem lennék halálfaló, ez nálam ilyen, és kész.
Javaslatot kapok, hogy látogassam meg Severust. Nem, mintha nem terveztem volna már, de ugye ezt honnan is tudhatná. Mellesleg ezt a tudtára is adom. Az meg lehetséges, hogy békülő szándékkal látogatta meg, hogy nem úgy gondolta, ahogy, de igazán tudhatná már, hogy milyen témát kellene a leginkább hanyagolnia Severus társaságában. Az a két srác alapból nem bírja egymást, nagyon nehéz lenne rábírni őket a kibékülésre. Amit én reménytelennek látok.
– Igen, úgy tűnik mellé ment a lövés. Ilyenről nehéz beszélni vele – mondom megvonva a vállam, azt már nem is említem, hogy a puszta feltételezésre, hogy bántani merné valaki Lilyt, Severus azonnal robban. Nem kizárt, hogy még nekem is jönne miatta. Na, nem átkozna meg abban a pillanatban, de nem kapnék szép szavakat és egy igen csúnya pillantással jutalmazna. Arra a válaszára, hogy nem küld velem sütit, mert Severus nem szereti egy mosoly bukkan fel a szám szegletében. Igen, tapasztaltam milyen véleménnyel van rájuk.
– Igyekszem, de nem ígérhetek semmit. Nem tudok mindig vele lenni – felelem, majd megengedek magamnak egy mosolyt. Nem mellesleg Severus már nagy fiú, ahogy már többször is hangoztattam. Tud vigyázni magára, és még ő lenne amúgy is felháborodva, és közölné velem, hogy rá nem kell vigyázni, mert nem kisgyerek már. Szóval mindenki ügyeljen a saját bőrére. – Nos, szerintem nem mondok újat... Még látjuk egymást.
Ez az én végszóm, ideje tovább állni. Megkerülöm Lilyt, hogy tovább haladjak. Mielőtt elmennék alapanyag beszerző körútra, még egy valamit meg kell tennem.

//Nagyon szépen köszöntem ezt a játékot! *-*//