The big announcement - Shelby & Cale

To: Shelby

Mostanában rengeteg dolog szakadt a nyakamba, mert még mindig van mit rendezni ezen a fogadón. Igaz, ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen nem olyan régen került a birtokomba, és hát valljuk be, eléggé lerobbant állapotban volt akkor. Viszont mostanra én és Camilla egész jól kipofoztuk a helyet, olyannyira, hogy végre meg is tudtam nyitni, hogy a sok ráfordított galleon megtérüljön. Az üzlet pedig jól megy. Hogy ez az én érdemem, vagy azé, hogy a feleségem olyan szépen mosolyog, az már más kérdés. Gyanítom inkább ez utóbbi áll a dolgok hátterében, de lényegtelen, az a fontos, hogy a vendégek jönnek, és a kocsma rész már egész jó hírnévnek is örvend. De még így is bőven van tennivaló. Ma például a szállás résszel voltam elfoglalva, mert odáig még nem igazán jutottunk el, hogy teljesen felújítsuk, viszont most, hogy már egyre többen és többen jönnek, olyanok is, akik nem csak egy-két kör italra ugranak be, hanem szállást is keresnek, így itt az ideje, hogy újabb szobákat nyissunk meg. Hát, az állapotok enyhén szólva is borzalmasak voltak, de most már úgy ahogy ez is alakul.

Viszont renoválás közben is folyton máshol járt az agyam, és önkéntelenül is ott ragadt a széles mosoly állandó jelleggel az arcomon. Mondjuk ez az óta így van, miután megtudtam, hogy most már hivatalosan is, tényleg örökbe fogjuk fogadni azt a babát, aki hamarosan a világra jön. Camillával már elég régóta tervezzük azt, hogy családot alapítsunk, de valahogy sosem akart összejönni, pedig Merlinre esküszöm, tényleg kitartóan próbálkoztunk. Ez annyit tesz, hogy mindig elkaptam, amikor akadt akár tíz perc szabadidőm egy kis együttlétre. De nem, nem jött össze. Elmentünk a Szent Mungóba, hátha ott találnak erre valamiféle megoldást, de kiderült, hogy sajnos nem lehet gyerekünk. Ez olyan pont volt, amikor mind a ketten eléggé nekikeseredtünk, pedig egyikünk sem az a depresszióra hajlamos személyiség. Camillát talán még jobban is megviselte, mint engem, a hír után jó ideig nem láttam a megszokott mosolyt az arcán, és már egyáltalán nem volt az a lelkesen fecsegő, mindig energikus nő, akinek megismertem. Aztán jött ez az ötlet: hogy esetleg örökbe is fogadhatnánk. Természetesen belementem, hiszen én is ugyanúgy akartam már egy kis lakót, mint Camilla, így hát belevetettük magunkat a keresgélésbe, és lám: találtunk is. Most pedig végtelenül boldog vagyok. Akkor lennék már csak boldogabb, ha a karjaimban foghatnám.

Camilla mosolya is visszatért, és így már tényleg minden visszatért a rendes kerékvágásba. Persze, izgatott vagyok, hogy vajon milyen leszek apaként, de úgy érzem, csak meg tudok birkózni ezzel a feladattal is, ha már az emberekkel képes vagyok jól bánni, egy gyerekkel már nem lesz olyan nehéz, nem igaz? Viszont egy dolog még elmaradt, amit pedig mindenképpen szerettem volna megejteni. Szólni erről a hírről Shelbynek, hiszen ő az a barát, aki tényleg mindig ott volt mellettem, aki a tanúm volt, akire mindig számíthattam. Egy ilyen fontos hírt, természetesen csak vele fogok megosztani. Így amikor biztos lett a dolog – vagyis ma reggel -, egyből küldtem neki egy baglyot, hogy ma délután, ha ráér, akkor lessen be a fogadóba, mert szeretnék neki valamit mondani. Most pedig már délután van. Egyre többször pillantgatok az ajtó felé, miközben kiszolgálom a vendégeket, és mindig abban reménykedek, hogy a következő belépő az Shelby lesz.  

Hatalmas gombóc van a torkomban. Nem értem miért, sosem voltam az az izgulós fajta, talán csak a közelgő telihold tehet róla, vagy éppen az, hogy az én életem mintha egy helyben állna, másoké viszont sodrásszerűen robog előre… nem mintha irigykednék. Ezekben az időkben az ember jobb, ha befogja a száját és nem panaszkodik. Ha álnéven is, de írhatok, és ez máris több, mint amit a legtöbb sajtós munkatársam elmondhat magáról. Hálásnak kellene lennem, hogy van munkám.
Már messziről hallottam a bagoly huhogását, de most először bosszankodom miatta, a váratlan hírek szükségszerűen rosszak, a félelem és zavar ránca csak akkor simul el a homlokomról, mikor megpillantom Cale kézírását: megkönnyebbülve tépem le az ezüstzsinórt a feltekert pergamenről, vizet adok a bagolynak, aztán hagyom, hogy mosoly terüljön szét az arcomon, mennyivel jobban áll – mondta mindig a nővérem- amikor nem duzzogok.
Kint borús az idő, ahogy Angliában megszokott, francia szívem nem hajlandó meghunyászkodni a csontokig hatoló párának és nedvességnek, és igyekszem visszafogottan elegáns maradni, habár van, amiről egy párizsi nő sem mondhat le: ez pedig a magassarkú cipő és a piros rúzs, muszáj vinni egy kis színt a napba. Háromszobás lakásom rendetlen, csomókban állnak a széthajigált ruhák, táskák és papírok, ki nem csomagolt dobozok és egy üres ketrec, aminek lakója egy macska volt még valamikor, nem láttam a szerencsétlen párát már egy hete, de annyi biztos, hogy jóízűen elfogyasztja a kikészített eledelét, aztán máshol húzza meg magát. Megértem. Az átváltozásom előtt sosem kedvel túlzottan.
Az előszoba türkére csupán futó pillantást vetek, nem látszanak a karikák, nem látszanak a fáradtság jelei, és a mosoly még mindig ott csücsül a szám sarkában – jobban öltöztet, mint egy finom selyemalsónemű-, kabátot húzok, és éppen akkor lépek ki az ajtón, mikor a bagoly is szétfeszíti szárnyait.

A hopponálás nem éppen az erősségem, de semmi esetre sem használnám a metrót, vagy más tömegközlekedést, ráadásul ahhoz sem fűlik a fogam, hogy seprűre üljek fényes nappal, jobb ez így: gyorsabb,tisztább, már ha az ember koncentrál és nem hagyja elkalandozni magát. Veszek egy példányt a Reggeli Prófétából, nem magam miatt, csupán kíváncsiságból, nem vagyok a szerkesztőség látható tagja, legalábbis nem Shelby Dale-ként. Kezeimet mélyen a zsebembe süllyesztem, lehajtott fejjel siklok végig a csúszós macskaköveken, cipőm sarka ütemesen kopog, visszaverődik a csokoládéboltok, ékszerüzletek és antikváriumok kirakatáról. A fogadó szinte belesimul a körülötte álló épületek közé, ha nem jártam volna még itt – és lennék állandó vendég- el is mennék mellette, nem a bűbájok miatt, sokkal inkább azért, mert nem feltűnő, Cale sosem szerette a pompát, éppenséggel Camilla sem, de nélküle meg sivár lenne az egész: a női kéz igenis fontos, ha arról van szó, hogyan tegyünk valamit hívogatóvá és csábítóvá. Camilla ugyan sosem tartozott a barátaim közé, ő csak Cale bordája, de megkedveltem a magam módján, habár mindig is távolságtartással viseltettem iránta: nem területféltésből, inkább olyan ez, mintha ő nyert volna egy soha meg nem vívott csatát. Néha úgy néz rám, mint aki tudja. Tudja, hogy vérfarkas vagyok.
Halk csengő jelzi, mikor belépek. Meleg van bent, szinte fülledt a levegő, de a korai órára való tekintettel kevesen ülnek az asztaloknál, talán még békésen alszanak a szobáikban, vagy éppen most térnek haza az esti tivornyáról. Camilla felajánlotta, hogy itt is maradhatnék, és a hangja ugyan hiába volt kedves, a szemei villámokat szórtak, nem csoda, ha nemet mondtam, sűrű hálálkodások közepette.
Kigombolom a kabátot, éppen csak megérintem a pálcám hegyét a belső zsebben; óvatosnak kell lenni és igencsak gyanakvónak, az még nem ártott senkinek. Intek a pult mögött magasodó Cale-nek, és kivárom a soromat. - A szokásosat. - lépek előre, mosolyom szélesedik.

To: Shelby

Nem kell sokáig nézegetnem az ajtót, mert hamarosan feltűnik az ismerős alak. Ő olyan személy, aki biztosan nem kerüli el az ember figyelmét, már csak pusztán a kinézetével is feltűnést kelt. Ez mindig is így volt. Akkor is, amikor először találkoztunk, egyből tudtam, hogy ő az, pedig még életemben nem találkoztam vele. Valahogy mégis éreztem, hogy csak ő lehet az, akivel már jó ideje tartom a kapcsolatot, és akit már megismertem nagyjából a levelezéseink közben. A szokásostól eltérő módon kicsit türelmetlenül szolgálom ki az előtte álló vendéget, túlságosan is szeretnék már Vele beszélni a nagy hírről, hiszen elképesztően izgatott vagyok miatta, azóta amióta biztosan kiderült, hogy igen, valóban meg fog történni, nemsokára valóban apa leszek: még ha nem is azon a módon, ahogy eredetileg szerettem volna, de ez a lényegen egyáltalán nem változtat. Végre valahára a vendég leül az egyik asztalhoz, én pedig a figyelmemet teljesen Shelbyre fordíthatom. A széles mosolya láttán, egyből nagyobb lesz az én mosolyom is, önkéntelenül.
- Szia. – Üdvözlöm melegen, és ha nem állna közöttünk a pult, akkor valószínűleg már megszorongattam volna egy ölelés keretében, egyáltalán nem törődve azzal, hogy ki mit gondolna erről és milyen pletykák kezdenének terjengeni.

- Ezer éve nem láttalak. – Jegyzem meg. Más emberek olvasatában talán ez tényleg éveket jelentene, de nekem elég volt ehhez egy hét is. Közben elkezdem kikeverni a szokásos italát, amit lassan elé is teszek, majd alaposan körülnézek, hogy nincs-e szüksége az itt lévő vendégeknek valamire, de úgy látom, egyelőre most szabad vagyok.
- Egy percet kérek, és utána teljesen a tiéd vagyok. – Mosolygok rá újra a lányra, majd valóban eltűnik egy pillanatra, hogy megkeressem Camillát, megkérve őt, hogy tartsa egy kicsit a frontot, amíg beszélek Shelbyvel. Nincs kifogása a dolog ellen, bár mintha látnék valamit a szemeiben, amikor Shelby nevét megemlítem, amit nem tudok hova tenni, de ezeket a gondolatokat inkább elhessegetem magamtól.
-Szia. – Biccent Camilla a másik nő felé, miután belépett a pult mögé és elfoglalta az eddigi helyemet.
- Köszönöm. – Adok egy hálás puszit a feleségem ajkaira, majd mielőtt még Shelby észbe kaphatna már ragadom is meg az egyik kezét, hogy behúzzam az egyik szobába, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.

- Gondolom furcsa volt, hogy ilyen hirtelen idehívtalak. – Kezdem mosolyogva. Leülök az egyik fotelbe, neki már nem is mondom, hogy érezze otthon magát, hiszen ezt már számtalanszor említettem neki. Izgatottnak, némiképp idegesnek érzem magam, nem tudom, hogy hogyan kezdjek bele ebbe az egészbe, hiszen ez mégis csak egy olyan dolog, ami megváltoztatja az eddigi életem, ami leginkább utazásokból állt.
- Tudod, meséltem arról, hogy szeretnénk Camillával családot alapítani, de ez nem igazán lehetséges természetes úton. – Itt akaratlanul is sóhajtok, amikor erre rájöttünk az nem volt túl kellemes érzés. Azóta ezt már sikerült feldolgozni, de még mindig egy tüske, ami ott maradt bennem.
- Sokat gondolkoztunk azon, hogy így mi legyen, végül arra jutottunk, hogy örökbe fogadunk egy babát. Ez pedig most már elérhető távolságba is került. Van a Roxfortban egy diáklány, aki nem tudná felnevelni a picit, viszont elvetetni sem szeretné, így jutott eszébe az örökbeadás ötlete, mi pedig lecsaptunk a lehetőségre. – Mondom el neki nagyjából a részleteket.
- Úgyhogy, úgy néz ki, pár hónap múlva apa leszek. El tudod ezt rólam képzelni? – Kérdezem egy kicsit ideges vigyorral. Fontos számomra a véleménye.  

Ha nem látnám, bizonyára akkor is kiszagolnám az izgatottságát, amit az érkezésem vált ki belőle, nem értem, miért ilyen izgága, az inkább rám jellemző, mosolygó tekintettel figyelem a kapkodó profizmusát, még így sem sikerül mellényúlnia a rendeléssel. Node, persze lehet, hogy nem is miattam örül; fura, hogy erre egyáltalán figyelmeztetnem kell magamat, mintha legalábbis tilos lenne ilyen reakciót kiváltanom belőle. Úgy teszek, mintha nem őt bámulnám, és csak azért sikerül, mert elvonja a figyelmemet a közelemben ülők társalgása, az ember ki van élezve a Nagyúr említésére, hát még egy farkas, akinek bujkálnia kell.
Voldemort – azt hiszem, gondolni rá még szabad, még szabaddá tesz- maga köré gyűjti a varázslényeket is, és én nem kívánok az oldalára állni csupán azért, mert annak születtem, ami. Összerándul az állkapcsom, és ezzel együtt a gyomrom is, de Cale előtt nem akarok aggódónak látszani. Majd később sanyargatom magamat. - Szia. - motyogom, mintha most eszmélnék rá, hogy ő is itt van; a hangja olyan meleg és bársonyos, mint egy selyemsál, és ettől sokkal nagyobb biztonságban érzem magamat, mint illene. Lesütöm a szememet, de csak egy pillanatra, mintha a cipőm orrát akarnám ellenőrizni, nem-e lett sáros.
A múltkor beengedett a pult mögé, de akkor kettesben voltunk, átolvastattam vele a cikkem egy részét, lévén, hogy az ő kis vendéglőjéről írtam, és közben igyekeztem bebizonyítani neki, hogy nem vagyok egy igazi katasztrófa a konyhában, de be kellett látnom, hogy varázslat nélkül még a vizet sem tudom felforralni. Pech. Most viszont vendég vagyok, elsősorban. Camillának legalábbis. - Ha öntenél bele egy kis rumot, azt sem venném zokon.- észvesztően hűvös van odakint, és úgy érzem, hogy szükségem lesz egy kortynyi alkoholra is. Bármit akarjon mondani, jó pofát kell vágnom hozzá, ez kétségtelen. - Okéé...- motyogom, miközben felülök a pult előtt magasodó székek egyikére, leveszem a kabátomat és a háttámlára teszem, táskámat pedig az asztallapra. Hülyén érzem magamat: teljesen az enyém. Bárgyún mosolygok. Belekortyolok a kávémba – nem vagyok hajlandó teázni-, ujjaimat használom a kanalat irányítva, hogy felkavarjam a habot. Fel sem pillantok a nőre. - Üdv. - sokkal hűvösebb a hangom, nem is leplezem, egyáltalán nem teszek úgy, mintha kedvelném Camillát, mert akkor hazudnék. Cale miatt eltűröm a társaságát, éppen úgy, ahogy ő az enyémet. Csak a csókjuk hangját hallom, de máris felkavarodik a gyomrom.
A csésze az ajkaimhoz ér, muszáj innom, nehogy feltörjön belőlem egy öklendező, nem tetsző hang, amikor megránt, és magával húz, - ostoba módon diadalt érzek Camillával szemben- én meg botladozva követem, kabátot, táskát, és majdnem a cipőmet is hátrahagyva; időm sincsen levegőhöz jutni, máris átveszi a szót.
Nem ülök le. Ahhoz túlságosan is ideges vagyok. - Nem… végül is, ideje volt, hogy megint találkozzunk.-vonom meg a vállam, és nagyon kell figyelnem, nehogy úgy kezdjek fel-alá járkálni, mint egy áldozatára lecsapni készülő fenevad. Inkább csak az ujjaimat tördelem. - Aha...- nem tehetek róla, azonnal lehervad az arcomról a mosoly. Egészen az apró ablakig sétálok és hátamat nekivetem a hűvös falnak. - Ó. Igazán sajnálom.- mondom, de egyáltalán nem hangzik őszintének, ettől pedig rosszul érzem magamat. Árulónak. Hiszen ő a legjobb barátom! Örülnöm kellene neki. Tudom, mennyire vágytak már egy gyerekre. Mégsem megy. - Öh… hát ez… egyszerűen… hihetetlen. - elkaccantom magamat, csilingelő hang, de talán másoknak fülsértő. Tényleg hihetetlen. - Nagyon… szóval, gratulálok, tényleg! Ez nagyon jó hír!- mégsem megyek hozzá közelebb, hogy megöleljem, vagy megveregessem a hátát. Hajamba túrok. Hatalmasat sóhajtok. - Te nagyon jó apa vagy már most is, Cale. - mutatok rá. - Megvan benned minden, ami ahhoz kell, hogy felnevelj egy gyereket.

To: Shelby

Amióta kiderült, hogy a terveink Camillával mégis sikerül, még ha nem is természetes úton, azóta le se lehet szedni a fellegek közül, pedig nem igazán jellemző rám az, hogy ennyire nem a földön járok. Mindenki úgy ismerhet, mint a legreálisabb embert, aki mindig tisztában van azzal, hogy mikor kell józannak maradnia. A maximalizmusom meg csak rátesz még egy lapáttal erre, a jövőbeli alkalmazottaim, valószínűleg nem fognak túlságosan örülni a szigorúságomnak, amivel elvárom a tökéletességet a munkájukban. Más helyzetben, máskor, biztosan észrevenném Shelbyn, hogy  valahogy nem olyan, mint szokott, de egyelőre túlságosan kitölti a fejemet az, ami hamarosan történni fog. Valószínűleg akkor is ugyanígy lenne, ha rendesen sikerült volna az, hogy apa legyek.
- Egy kis rum rendel. – Vigyorodom el egyből, és mielőtt még odatolnám elé a csészét, löttyintek is bele egy kicsit a kívánt rumból.
- Bár nem tudom, hogy hogyan tudod így elrontani a finom kávét. – Csóválom meg egy kicsit a fejem, de a mosoly továbbra is ott ül az arcomon. A kávé az számomra szent és sérthetetlen, főleg miután az utazások során annyiféle kávét ki tudtam próbálni. Volt, ami mennyei volt, és volt olyan is, amit senkinek sem ajánlanék kóstolásra.

Egy pillanatra magára hagyom, hogy előkerítsem a feleségemet, hogy átvegye az üzlet vezetését, legalábbis addig, hogy tudjak teljes nyugalomban Shelbyvel beszélgetni. Nem túlságosan örülnék, ha más vendégek érkezése folyton félbeszakítaná a megkezdett beszélgetésünket: ez pontosan olyan téma, amit inkább négyszemközt osztanék meg másokkal, még akkor is, ha legszívesebben világgá kürtölném, hogy apa leszek. E felett érzett izgalmamban pedig, már ragadom is meg a lány kezét, és húzom be az egyik hátsó szobába. Még én sem igazán tudom, hogy hogyan is kezdjek bele a bejelentésbe, nehezen szedem össze a használható gondolatokat.
- Naná, hogy ideje volt. Hiányoztál. – Mosolygok rá. Ez pedig egyáltalán nem egy udvarias frázis, mint amit a legtöbb ember használni szokott. Nekem tényleg hiányzik, már akkor is, amikor egy-két napig nem tudunk beszélni egymással. Ilyenkor néha el szoktam gondolkozni, hogy miért is nem lettem belé szerelmes, de valahogy az élet máshogy alakította a dolgokat. Aztán pedig végre elmondom azt is, amiről már annyira be szerettem volna számolni neki. Az, hogy nem teljesen őszinte az a kacaj, még így is hamar feltűnik. Kicsit lehervad a mosoly az arcomról, és egyből aggodalmassá válik az arcom.
- Úgy gondolod? – Kérdezem. Az előbbi izgatottság, szinte azonnal eltűnt a hangomból, most már csak némi feszültség marad utána. Közelebb lépek hozzá.
- Jól vagy? – Mielőtt még meggondolhatnám magamat, már magamhoz is húzom egy szoros ölelésre. Ez nem jött össze akkor, amikor belépett az üzletbe, így vehetjük annak a bepótlásának is.
- Meg sem kérdeztem, hogy mi van veled. Bunkó vagyok, csak magamra gondoltam. – Valóban, mostanában kicsit túlságosan is csak magamra figyeltem.  

- A kávéd borzasztó, éppenséggel feljavítom. - így, hogy Camilla is itt van, óvatosabb vagyok, mint általában, nem öltöm ki rá játékosan a nyelvem, nem is kacsintok rá, még csak bele sem csípek az arcába, hogy aztán összeszorítsam két oldalt, amíg nem formálódik ostoba kis csücsör az ajkaiból, mert csak veszekedés lenne belőle. Camilla csak a területét félti, éppen csak az a gond, hogy én is. Nem mintha… Cale a legjobb barátom. És zavar, hogy Camilla a másik fele, amikor én voltam az. Egyszerűen csak lecserélt egy jobbra és szebbre, és ez igenis keserű szájízt hagy a számban.
Nem akarok én lenni Cami. Nem erről van szó, hiszen ha elleneztem volna a házasságukat, elmondtam volna neki, a tanúja voltam, és őszintén gratuláltam, segítettem neki a gyűrű, és az öltönye kiválasztásában, és hallgattam, hogyan beszél unásig a menyasszonyáról… még a legrosszabb napjaimon is mosolyogtam, csak, hogy tudja, támogatom. De attól még szeretnem nem kell ezt a nőt.
Szinte diadalittasan emelem fel a fejemet, mintha királynő lennék, akit éppen a trónra készülnek ültetni; úgy követem Cale-t a kis helyiségbe. Lehetne meghitt is ez a pillanat, de most kettesben maradni nem játék, inkább veszély. Vele kettesben maradni… az érzékeim egyébként is kiélezettek, rá meg főleg, és az illata csak még jobban felerősödik a csöpp szobában, én pedig túlságosan éhesen szimatolok bele a levegőbe.
Éppen csak kicsit vagyok csalódott, mikor azt mondja bővül a család; nem is tudom, mire számítottam, de aljas, önző módon meg tudom fogalmazni: arra, hogy ne engedje el a kezemet és mondja azt, hogy Camilla és ő szétmennek, elválnak, mert nem működött, mert nem is szereti és… ettől felfordul a gyomrom, ujjaimat a szám elé kapom, nehogy ténylegesen kiokádjam magamból az éppen csak megnyalintott kávét; miért utálom ennyire ezt a nőt, hogy képes lennék miatta félretenni a legjobb barátom boldogságát?
Első ízben őszinte a hangom. - Te is hiányoztál. Jöttem volna hamarabb, de… nem akartam zavarni.- és milyen jól tettem, hogy tüntetőleg távol maradtam, habár azt nem árulom el neki, hogy amikor felajánlottam a segítségemet, Camilla meglehetősen mérgesen utasította azt vissza, mintha már azzal romlást hoznék, hogy felakasztok egy füzért. Veszekedtünk, méghozzá igen csúnyát, ahogy akkor szoktuk, mikor Cale nincsen a közelben. Mindig róla van szó. És mindig más a hülye. Más az akaratos. Más akar többet belőle. Lehervasztom a mosolyát, talán mégis csak Camilla volt a jobb választás, hiszen hogy tudnám én boldoggá tenni őt? Vérfarkas vagyok. Nem szülnék gyereket. Nem… még a végén bántanám is… - Miért mondanék mást? Tényleg. Én...- hozzásimulok, igyekszem nem lélegezni, mert félek, hogy akkor többé nem is engedném el, csak egy pillanatra villan a tekintetem, aztán elernyedek a szorításában. - Fáradt vagyok, ennyi. - suttogom, ujjaim hátát simítják. - Nem, dehogy vagy bunkó! Ez egy nagyon fontos hír, és én mindent tudni akarok! Mesélj még… kérlek.

To: Shelby

- Egyáltalán nem rossz a kávém! – Tiltakozom egyből, már csak elvből is. – Igenis, nagyon finom a kávém, mindenki ezt mondja. – Bizonygatom. Engem nem kifejezetten zavar Camilla jelenléte, pontosan tudja, hogy milyen viszonyban vagyok Shelbyvel, habár már régóta észrevettem a közöttük húzódó feszültséget. Amit egyszerűen nem értek, pedig mindig is jó emberismerőnek gondoltam magam. A feszültséget ugyan nem tudom hova tenni, de ez nem akadályoz meg abban, hogy újra és újra találkozzak a legjobb barátommal. Nincs miért számot adnom, és Cami is pontosan tudja, hogy nem fogom vele megszakítani a régóta erős talpakon álló kapcsolatomat vele, csak azért mert ők nem igazán jönnek ki egymással. Ezt pedig a feleségem látszólag el is fogadta. Próbál Shelbyvel kedves lenni, és látom, hogy tényleg igyekszik, de attól még a feszültség még mindig ott van kettőjük között. Biztosan csak egyszerűen unszimpatikusan egymásra, másra nem tudok gondolni.

Most kifejezetten jó érzés kettesben maradni vele, mostanában erre tényleg nem túl sokszor volt lehetőségünk, eléggé lekötött az, hogy végre kész legyen a fogadó és ráadásul még bevételt is hozzon. Hiányoznak kicsit a régi idők, még akkor is, ha valóban elhatároztam magam, hogy letelepedek, családot alapítok és állandó munkám lesz, de attól még hiányoznak az utazások, az izgalmak, amik eddig az életemet jellemezték. Még mindig hajt az a vágy előre, ami régebben, hogy eljussak minél több helyre, hogy minél jobban megismerjem az adott kultúrát, de vannak olyan dolgok, amikre szintén vágyom és a kettő egy kicsit üti egymást. Még a szerencse az, hogy ez nem jelenti azt, hogy örökre fel kell hagynom az utazásaimmal, nem, továbbra is folytathatom, csak már nem maradatok ott évekig, mert a családomra is gondolnom kell majd.
- Miért gondolod azt, hogy zavarnál? – Szöget üt a fejembe a dolog, persze, hogy nem tudok felette csak úgy elsiklani.
- Te sosem zavarsz, tudod, hogy bármikor szívesen töltöm veled az időmet. – Ez pedig egyáltalán nem kegyes hazugság, hiszen ez mindig is így volt. Shelby mindig olyan volt számomra, akivel jól éreztem magam.

Aztán észreveszem rajta végre azt is, hogy valami talán nincs teljesen rendben. Épp ezért ölelem át, hiszen nem szeretem így látni.
- Fáradtnak is tűnsz, most hogy közelebbről is látlak. – Végigsimítok a haján.
- Ugye ezzel, hogy meséljek még, nem csak magadról akarod elterelni a figyelmem? – Kérdezem gyanakodóan lepillantva rá.
- Különben még nem tudok sokkal több mindent mesélni. Egyelőre még nagyon a dolgok elején vagyunk. Úgyhogy inkább mesélj te. Mik történtek veled? – Próbálok legalább egy kevés dolgot kihúzni belőle, bár nem úgy tűnik, mintha nagyon el szeretné mondani. Mindenesetre az ölelésemből továbbra sem engedem ki.  

- Ha úgy készíted, ahogy kérem, akkor tényleg nem. - megmosolyogtat a visszavágása, ilyenkor kifejezetten kisfiús, és ha nem érzékelném a múló időt, még mindig azt hinném, hogy kölykök vagyunk, akik alig várják, hogy vastag borítékba belegyűrt levelet kapjanak a másiktól. Szeretnék hozzáérni, még ha csak futólag is, rászorítani a vállára, vagy hüvelykujjammal megnyomni az álla és a szája közötti mélyedést, de túlságosan birtoklónak, túlságosan hivalkodónak találnám, holott nem erről szól ez az egész; talán csak az állati ösztönök vezérelnek, talán csak vagyok annyira aljas, hogy Camilla ellen vétsek azzal, hogy a férjét fogdosom, de éppen ez az a gondolat, ami miatt végül nem cselekszem. Kislányos hang csendül a fejemben: ő hamarabb volt az enyém.
Nem arról van szó, hogy nem lennék képes osztozkodni rajta. Erről nem szólhat, hiszen barátok vagyunk, ténylegesen, kézzel foghatóan barátok maradtunk, és Cale többször biztosított arról, hogy a házassága nem okoz változást a mi kettőnk kapcsolatában, hiszen mégsem a haverja vagyok, nem egy pasi, akivel hétvégente beül a Szárnyas Vadkanba, és nem is a kettejük közös barátja, ami enyhítené az ellenem felvetett vádakat, mert abban biztos vagyok, hogy Camilla legalább annyiszor használja pejoratívan a nevemet, mint ahányszor én. Természetesen mindketten Cale érdekeit tartjuk szem előtt, de tudom, hogy akarva-akaratlanul kényelmetlen helyzetbe hozzuk, még ha ezt nem is veti a szemünkre.
Beszívom az alsó ajkamat, lehajtom a fejemet egy pillanatra, és azon gondolkodom tudja-e, hogy áldozatot hoztam azzal, hogy távol maradtam, hogy volt néhány szócsatám a kedves nejével, amit a legtöbbször én generáltam ugyan, de azért őt sem kell félteni, hogy nem bánja-e, hogy az életében ragadtam, aminek hiába is tagadnánk, nem tudok aktív részese maradni, és most még egy gyerek is… - Nem tudom. Mert ti ketten vagytok egy egész, és most lesztek igazán család, és én nem vagyok a családod, Cale. - engedem fogam szorításából a húst, megrázom a fejemet, nem szeretném, hogy azt higgye, szemrehányást teszek neki, merlinre, mekkora hülye picsának kell lennem ahhoz, hogy elrontsam az örömét? - Igen, tudom. Tudom.- bólogatok, öklömet az állam alá nyomom, hogy megtámasszam a fejemet. Elmosolyodom. Már semmi nem lesz ugyanolyan. Még inkább. Ráadásul… ha kiderülne, hogy mi vagyok, sosem engedne a kicsi közelébe. - Sok a munkám, és tudod, bent nincs igazán kihez szólnom, a szüleim… még mindig a szüleim és… nem is tudom, csak tényleg hiányzol. - fejemet nekidöntöm a vállának, mindig is úgy éreztem, hogy pontosan illeszkedik a homlokom a kis mélyedésbe, beszívom az illatát, és igyekszem erőt meríteni a szorításából. Beledünnyögök a felsőjébe. Kávé és menta illata van. Jóleső borzongás fut végig a gerincemen a hajamat simító ujjaktól. - Nem. Dehogy is! Tudod, mindig ugyanaz történik velem: írás, javítás, írás, lapzárta… - ujjaim szinte görcsösen kapaszkodnak belé. - Nem akarom, hogy aggódj értem. Bizonytalan idők ezek, de örülök, hogy belevágtok. Muszáj valami jót is adni ennek a világnak, nem?- oldalra fordítom a fejemet. Valami jót, hogy ellensúlyozza az én gonoszságomat.  

To: Shelby

Néha jó kicsit visszatérni a múltba, mintha nem lennénk már felelősségteljes felnőttek. Milyen szép idők is voltak azok! Túl hamar múltak el, és sokszor úgy érzem túl kevés élménnyel, pedig én aztán igazán nem panaszkodhatok. Több országot jártam be, mint ahogy arra a legtöbb embernek lehetősége lenne, rengeteg nyelvet ismerek legalább társalgás szinten, és lényegében mindenre büszke lehetek, amit elértem. De ezen túl már nem lesz lehetőségem „csak úgy” kiruccanni egy másik országba, vagy nem dönthetek úgy, ha megtetszik, hogy ott maradjak egy évre, vagy akár még tovább. Nem, most már gondolnom kell a jövőbeli családomra, hogy nemsokára lesz egy kis babám, akire ügyelnem kell, akit meg kell majd szoknom, akit be kell építenem az életembe. Előre látom, hogy nem lesz egyszerű, de mindig is szerettem a kihívásokat, egész életemben azok éltettek.

De mégis… hiányozni fog az a spontaneitás, ami eddig annyira jellemzett. Hiányozni fognak a kalandok, az új kultúrák, népek, nyelvek megismerése. Még ha tudom is azt, hogy a jövőbe kell tekintenem, és tényleg akarok egy családot, gyerekkel, sőt, régebben több gyerekben is gondolkoztam, de mindig nehéz ez a változás. Az ember kora hiába jelzi azt, hogy eljött az idő, amikor közben a lelke még száz fokos lángon ég, és ami nem akar enyhülni, és amit nehéz elereszteni egy jobb jövő érdekében. Nekem is ezt kell tennem, akármilyen nehéznek is tűnhet ez most, az elején.
- Dehogynem. – Nézek rá kissé megütközve, mikor azt mondja, hogy nem a családom.
- Nem is értem, hogy ezt most miért mondtad. Igenis a családomba tartozol. Kölyök korom óta ismerlek, azóta az egyik legfontosabb ember voltál az életemben, és ez a mai napig nem változott és a jövőben sem fog változni. – Biztosítom, és nagyon remélem, hogy hamar kiveri a fejéből azt a baromságot, hogy ő nem a családom. Mert az.

Hosszasan fürkészem az arcát, miközben mesél, de most sem igazán kapok konkrét információkat. Bűntudatom van, mert tény, hogy az utóbbi időben kicsit elhanyagoltam, túl sok volt a munka a fogadóval, jöttek a tervek Camillával és valahogy az időérzékemet is elvesztettem, rá pedig valahogy nem jutott annyi idő, mint amennyi kellett volna. Ez pedig hiba. Nem akarom, hogy eltávolodjon tőlem, még ha ez önző gondolkozás is, hiszen tudom, hogy ő és Camilla nem jönnek ki jól. Önző dolog, hogy mégis arra kényszerítem mindkettőjüket, hogy töltsenek el némi időt egymással, mert egyikőjük társaságát sem akarom elveszíteni. Igen, határozottan önző vagyok és képtelen vagyok ezt az érzést másképp kezelni, mindkettőjükre ugyanannyi időt akarok szánni. Mert hiába Camilla a feleségem, Shelby ugyanolyan fontos számomra. Ugyanúgy megérezném a hiányát. Inkább ebbe nem is akarok belegondolni, még a gondolat is fájdalmas, hogy elveszíthetem.
- Gyakrabban kellene találkoznunk. – Bököm ki kis idő elteltével.
- Tudom, hogy ez mostanában miattam nem jött össze, de most már lassan rendeződnek a dolgaim és több időm lesz. – Mondom bizakodva.
- Még annak ellenére is, hogy apa leszek. – Válik gyengédebbé a mosolyom a gondolatra.
- Semmi érdekes sztori a szemét interjúalanyaidról? – Kérdezem még szélesebben mosolyogva. Úgyis tudja, hogy az összes cikkét elolvasom, és leginkább a kulisszatitkokra vagyok kíváncsi. Mindig is ilyen természetem volt, érdekelt, hogyan működik az a bizonyos gépezet.
- Nem fogok aggódni, ha majd többet találkozunk. – Sokkal nyugodtabb leszek, ha gyakrabban látom.
- Hát igen. Ebben reménykedek. Pont ezért nem folytam bele egyik oldal ügyeibe se, hogy később ebből ne lehessen probléma. – Legalábbis nagyon remélem, hogy ezzel nem lesz semmi probléma.  

Azt hittem, hogy kettőnk közül én tartok valahol. Hogy az, amit én teszek mennyivel igazibb, őszintébb, egyszerűen csak jobb, és most rá kell jönnöm, hogy nekem a munkámon kívül semmim sincsen, sőt, az egész életem hazugság, az övé viszont tele van azokkal a dolgokkal, amiket nekem meg kell tagadnom. Irigy vagyok. Rettenetesen irigy, mert nem én kértem, hogy legyek az, ami, nem azért kell bujkálnom, mert veszélyes vagyok, vagy ártalmas, azért kell így tennem, mert védenem kell azokat, akiket szeretek: a családomat és a barátaimat. Cale-t.
Nem is sejti hány alkalommal akartam neki színt vallani. De aztán mindig jött valami, ami miatt képtelen voltam megtenni: először az utazásai, aztán Cami, aztán a munkája, aztán a baba, persze, ezek mind remek kifogások, kiskapuk számomra, de minél több mindene van, annál többet veszhet miattam és nem tehetem kockára az ő életét. Nem ér ennyit az egész.
Nem tudom, maga miatt teszi-e, vagy a felesége miatt, és lényegében véve mindegy is; hiszen ők egy pár, mindent közösen tesznek. De Cale vad, kalandor, legalábbis inkább, mint a neje, - akit most már szándékosan nem szólítok a nevén- mozgékony, és most leköti magát, és kész. Ezzel jelzi, hogy minden meg fog változni, és hiába tesz úgy, mintha nem erről lenne szó, húz egy láthatatlan vonalat kettőnk közé. Új határok érvényesek.
Elfordítom róla a tekintetemet. - De semmi sem lesz ugyanolyan, én… - félek. Mindig, mindentől félek, hiába teszek úgy, mintha nem törődnék semmivel sem, mintha vakmerő lennék és belevaló. Nem vagyok az. Gyenge vagyok és kifejezetten gyáva. Megdörzsölöm a tarkómat, szégyellem magam, és mégis, olyan jól esnek a szavai, hogy képtelen vagyok leplezni az elégedettségemet. Érzem, ahogy a meleg felkúszik a gyomromból az arcomra: elpirulok. - Sajnálom, jó? Visszaszívom.
Kínos csendnek kellene következnie. De közöttünk az ilyesmi nem fordulhat elő, mi nem vagyunk kínban, ha meg mégis, akkor összeölelkezünk, vagy teszünk valami gúnyos megjegyzést, de ennyi. Túllendülünk rajta. Talán csak hallani akartam, ahogy marasztal. Ahogy a fejembe veri, hogy hozzá tartozok. Merlinre, mekkora egy álszent liba vagyok!
- Oké.- vágom rá azonnal. Keresztbe fonom a karomat magam előtt. - Lesz egy kisbabád. Mindened lesz, csak éppen időd nem, de! De, itt leszek, ha kelleni fogok.- rákacsintok. Ne már. Tényleg rákacsintottam? - Tudod, hogy mi a helyzet kint. Mindenki feszült. Azt hiszem, én is. - és nem a telihold miatt, ami megint mintha vészesen közel lenne. - Most nem is annyira szemetek. Riporter volnék, vagy mi, azoknak jár egy kis tisztelet. - vigyorodok el. - Mindenki olyan baromi nagyra van magával, mintha megmentette volna a világot… - pedig nem. A világot sosem lehet megmenteni. - Jó, igyekezni fogok. - motyogom. Nem igazán rajtam múlik. Nem is igazán rajta. Bólintok. - Nem is kell belefolynod. Neked most fontosabb dolgaid vannak, vigyáznod kell a… rájuk. Megígéred, hogy óvatos leszel, ugye?- nézek rá idegesen. Ha valami baja esne, nem is tudom, mit tennék.

To: Shelby

Amióta csak megismertem Shelbyt, valahogy mindig sokkal könnyebb volt az életem. Igen, ezt határozottan elmondhatom.  Ha szükségem volt rá, akkor ott volt, meghallgatott, és pontosan tudta, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy megnyugodjak. Ha bármilyen őrültségbe belekezdtem, mellettem volt, soha nem kérdőjelezte meg a döntéseimet, csak akkor, ha tudta, hogy annak tényleg rossz vége lesz, de mindig hagyta, hogy a saját hibáimból tanuljak, hiszen pontosan tudta, hogy másképp újra és újra elkövetném ugyanazt a hibát. Nehéz lenne olyan embert mondani az életemben, aki annyira ismerne, mint ő, még a saját családom sem lát bele úgy a gondolataimba, mint ő, sőt még Camilla sem, mert egyszerűen vannak olyan dolgok, amiket az ember a szerelmével nem oszt meg, de a legjobb barátjával igen. Határozottan megérezném a hiányát, hiszen most is eléggé éreztem, mikor nem volt időnk olyan gyakran találkozni, mint ahogy eddig. De ezen változtatni fogok, ezt még magamnak is megígértem.

- Valószínűleg változni fog pár dolog, igen. De azt mondani, hogy semmi sem lesz ugyanolyan, azt erős túlzásnak érzem. – Mosolygok rá.
- Persze, rengeteg időt kell majd eltöltenem a picivel és az üzletvezetéssel is, de ismersz, valahogy mindig meg tudom oldani, hogy legyen időm mindenre, még akkor is, ha ez lehetetlennek tűnik. – Ez régen is így volt, amikor még iskolába jártam. A maximalizmusom ott is teljes mértékben előjött, minden tantárgyból kitűnő akartam lenni, így rengeteget tanultam – habár így sem sikerült teljesen kitűnőnek lennem -, de közben valahogy mégis volt időm arra, hogy a szünetekben elutazzak és ott is rengeteg új dolgot és embereket ismerjek meg és a lehető legtöbb élményt éljem meg a rövid idő ellenére. Shelbyvel is, ugyan sokáig csak leveleztünk egymással, de viszonylag hamar elhatároztam magam és egész egyszerűen csak beállítottam hozzá, mintegy élő meglepetésként. Azt hiszem az óta is jól sikerült meglepetésnek könyvelhetem el az esetet, mert az óta is jóban vagyunk, pedig meg volt a dolog rizikója.

- Amit már kimondtál nem lehet visszaszívni, ezt te is tudod. – Mondom továbbra is egy kis mosollyal.
- De nem is baj, hogy kimondtad, tökéletesen meg tudlak érteni. Elég ijesztő lehet, hogy ezt hirtelen rád zúdítottam és bevallom, hogy nekem is ijesztő. De… nagyon vágyom egy gyerekre. – Vallom be neki őszintén, mert neki tényleg bármit elmondhatok.
- Lesz egy gyerekem, igen, de rád mindig fogok tudni időt szakítani. Maximum majd a gyerekkel együtt fogsz velem lenni, de remélem ez nem fog kifejezetten zavarni. Az elején még úgysem fogja tudni követni a beszélgetésünket. – Igen, teljesen be vagyok lelkesedve, még mindig.
- Te pedig mindig kelleni fogsz, úgyhogy számíts rá, hogy az éjszaka közepén is képes leszek felhívni, bepánikolva, hogy most mihez kezdjek a picivel. – Remélem erre fel van készülve, mert valószínű elő fog fordulni ilyen, főleg, ha Camillának bármilyen dolga lenne pár napig.

Mikor bevallja, hogy ő is feszült, kicsit szorosabbra veszem az ölelést. Igen, valahogy sejtettem, hogy ez is közrejátszik a nem túl jó hangulatában.
- Na és valóban tisztelnek az alanyaid, vagy csak úgy tesznek, mintha tisztelnének? – Kérdezem játékosan csipkelődve, de aztán egy nagy mosollyal adok az arcára egy puszit ezzel is jelezve, hogy egyáltalán nem gondoltam komolyan, hiszen én is tisztelem. Nagyon is.
- Persze, hogy óvatos leszek, és rád is fogok vigyázni, remélem azt tudod. De azért te is fokozottan vigyázz magadra rendben? – Kérdezem kicsit aggodalmasan nézve rá, de továbbra sem húzódom el tőle.