Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
Tárgy: Devorah & Peter Vas. Ápr. 16, 2017 12:15 pm
Faith
Megvan. Nagyjából minden harmadik lépés után sóhajtok egyet, ami elég sok sóhajtás, ha figyelembe vesszük, milyen gyorsan jártatom a lábaimat. Sokkal több kedvem lenne patkány formában fel-le futkosni London utcáin, érezni a szabadságot és a hatalmat, amit a sok mugli és varázsló fölött gyakorolhatnék; a hatalmat, hogy ők még csak nem is tudnak a létezésemről. Nem tudnak a szerepemről. A saját barátaim sem ismernek igazán. Van ebben valami keserédes, de egyáltalán nem foglalkozom vele, annyira elönt a diadalittas mámor. Feladatot kaptam és teljesítettem, gond nélkül. Előveszem Remus családi örökségét, ezt a giccses nyakláncot, amit egyébként sosem hord (csak tudnám, akkor mégis mi értelme) és megforgatom az ujjam körül, mielőtt visszadugom a kabátzsebembe. Bárcsak minden ilyen simán menne! Elég hideg van még, hiába várjuk a tavaszt, az angol szigeten ez nem megy olyan gyorsan. Az eső is szemerkél, lassan esteledik. Téli kabátom van rajtam, de sapkával, sállal nem rejtem el az arcom. Nincs semmi okom a bujkálásra. A tervem az, hogy minél hamarabb megszabadulok a "kincstől", azután megajándékozom magam egy korsó vajsörrel. Szörnyen fárasztó egész nap James miatt aggódni.
Vetek egy pillantást az utcai órára, miközben a betonra satírozom az imént felemésztett csikket - nem csak a sérültek tudnak lábbal alkotni, ez az én saját, egyedi szénrajzom. Ha ízesített cigi lett volna, talán elmentem volna a kukáig... Én nem hibáztatom őt ezért, ha ő sem engem, de kétlem, hogy eszébe jutna megbeszélni a konfliktusunkat, szóval inkább ott hagyom. Új elfoglaltságra van szükségem, amíg el nem tűnik mindenki a fedélzetről és hazamehetek. Olyasmire, ami endorfinnal jár.
Ekkor, mintha valami béna égi jel lenne, elsiet mellettem egy sóhajtozó srác. Netán rossz napja van? Kikosarazták? Vagy csak megbukott egy vizsgán, és most azon tanakodik, hogy magyarázza meg a szüleinek? Csatlakozom hozzá: sóhajtva érem utol és veszem fel a tempóját. Teszik, amit a kezében tart, de jobban mutatna az én nyakamban. Micsoda egybeesés! Mindazonáltal gondosan kerülöm, hogy egy pillantást is vessek rá, amíg a srác rám figyel. Ha feltűnik neki egyáltalán a jelenlétem, miközben szemlátomást a világ összes gondját-súlyát cipeli a vállán.
- Túlmagasztalják ezt a várost, nem? Olyan unalmas - szólítom meg csak úgy, mintha régi ismerősök lennénk. - Jártál már Amerikában? Ártatlan kíváncsisággal fordulok felé, persze menet közben, hátha sikerül nekioldalaznom valaminek. Miközben ő értetlenségből zavarba esik, vagy más, ehhez hasonló érzelmi skálákat bonyolít le, én észrevétlenül kapom ki a zsebéből az ékszert, hogy a saját kabátomba süllyesszem. Hiába van ilyen közel és hiába figyel árgus szemekkel, miközben válaszol a kérdésemre, túlságosan gyakorlott vagyok ahhoz, hogy bármi is feltűnjön neki azon kívül, hogy beszélgetés közben megmozdult a karom. - Jó volt dumálni - kacsintok rá vigyorogva, és már fordulok is a másik irányba, ugyanis időközben pont egy kereszteződéshez értünk. Fura, nem?
Vicces. Egyáltalán nem vagyok az a típus, akit bárki leszólít, az utcán, egy bárban, a suliban, akinek elkérték a jegyzeteit, akivel elmentek vacsorázni. James és Sirius nagy nőcsábászok voltak, Remust is kedvelték a lányok, én meg csak úgy ott voltam, csendes és kedves kis Peter, aki nem sok vizet zavar. Szóval vicces, hogy pont ma, amikor végre úgy tűnik, sikerül túljárnom a barátaim eszén; ma, amikor valami nagy volumenűt hajtok végre, egyszerűen csak elkezd hozzám beszélni egy lány. A semmiből. Vajon mi keltette fel ennyire az érdeklődését? Mivel én is igyekszem elterelni magamról a gyanút, nem esik nehezemre gyanakodni rá. Mégis túl jó ma a kedvem ahhoz, hogy csendben, hallgatagon, nem sok vizet zavarva sétáljak tovább mellette. Talán csak pár másodpercig habozok, mielőtt félretenném a furcsállásom és válaszolnék neki. - Nem értek egyet. De ha te Amerikába vágysz, mit keresel még itt? - Nem szeretném hallgatni, hogy milyen rossz itt az élete, mikor nekem ilyen remek napom van, de az is lehet, hogy érdekes lesz a sztorija. Az biztos, hogy amit csinál, nagyon is érdekes. Félredöntöm a fejem, ahogy utána pillantok, nem tudom, mire fel ez a rohanás, de már nyúlok is vissza a zsebembe... az üres zsebembe. Enyveskezű kicsi lány. Nagyon rossz embert választott ehhez. Az csak tovább tüzeli a hangulatot, hogy pont attól fosztott meg, ami az örömömet okozta. Nagyon fáj ám. Gondolkodás nélkül rohanok utána, nem tűnhet el előlem abban a városban, ahol felnőttem. Pálcám a kezembe csusszan, és már morgom is utána az egyik kedvenc átkom. (Csak azért ezt, mert a Cruciatust még gyakorolnom kell.) Elégedetten lassítok le mellette, ahogy hasra vágódik, mesés! Gonoszkás vigyor költözik a képemre, ahogy mellé guggolok és kiveszem a kezéből a láncot. Jobb, ha odaadja szépen. - Ha nincs pénzed jegyre, azt mondd. Vagy legalább gondold meg, kinek a zsebében turkálhatsz. Kezdő vagy? Nyilvánvalóan semmi ötlete a mágusvilágról, ez pedig szörnyen sebezhetővé teszi. Örülök, és mindig is örülni fogok annak, amilyen az életem lett - tudom, milyen így lopkodni, de nekem legalább volt megváltásom. - Jobb, ha csak ennyire emlékszel majd. - Tiszteletben kell tartanom a mágusszabályokat és elfeledtetnem vele a semmiből előtörő gáncsoló rontást. Szerencséjére a jótanácsaimat megőrizheti. - Jó volt dumálni. - Számítok rá, hogy a meglepettség és a tiltakozás majd a száján is kijön, de ettől függetlenül mormogom rá az Exmemoriamot.
Ajkaim pimasz, féloldalas mosolyra húzódnak. - Ha már úgyis hozzám szólsz, miért kerülöd ki a kérdésemet? - Hogy teljes legyen a kör, én sem válaszolom meg az övét, ehelyett megfogadom a tanácsát és az elcsent nyaklánccal a zsebemben egyenesen Amerika felé veszem az irányt. Értettem ám a célzást! Futás nélkül is vagyok olyan gyors, hogy ne érjen utol egykönnyen - pontosabban sehogy -,
szóval egészen addig tartom ezt a tempót, amíg meg nem hallom, hogy utánam ered. Az előnyöm csakhamar behozhatatlanná válik, még egy önelégült mosolyt is vetek rá a vállam fölött... Aztán megérzem a körém fonódó köteleket. Szitkozódva esek pofára, mindkettőnk érdekében remélve, hogy a számban felgyűlt vér nem egy fogam elvesztésével függ össze. - Kezdő? - kérdezek vissza hisztérikusan, miközben a hátamra fordulok. Hát nem logikus, hogy jobban izgat az engem ért sérelem, mint az, hogyan sikerült elfognia? Megpróbálhatja visszavenni a nyakláncot, ezután csak annyit ér el vele, hogy egyenesen az arcába köpöm az általa fakasztott véremet.
Habár fogalmam sincs, mire jó az a fadarab a kezében, az iménti műsort követően nem kockáztathatom meg, hogy kiderüljön. Mindössze fél másodpercre van szükségem ahhoz, hogy megperzseljem a béklyóimat (a bőrömmel együtt) és szabadságomat felavatván kirúgjam a kezéből a botocskáját. Ülő helyzetbe lendülök, ezzel még inkább meglazítva a köteleket, és miután a lehető legtávolabb ügyködtem azt az izét, nemes egyszerűséggel leteperem a földre a srácot. - Beszéljünk inkább arról - szűröm a fogaim között. Remek, ezek szerint mind megvannak! - Hogy csináltad ezt, és mi az a valami, amit össze fogok törni - biccentek a fejemmel a fadarab irányába.
- Nem tartozok neked válasszal, de ezt te is tudod. - Elvégre ő sem tett ilyesmit, csak kerülget, nem tudom, mi lehet a célja vele, de már nem érzem magam olyan nyugodtnak, mint egy perccel ezelőtt. Az megint más kérdés, hogy nem leszek elég szemfüles sem. Máskor elkaphatnám a túrkáló csuklóját, vagy a karját, amikor kifordul mellőlem - de legtöbbször nincs ilyen mázlim a reflexekkel. Legalábbis ebben a testben nincs. Hagyhatnám, hogy elfusson, hiszen sietek, de nem csak pár fontról van szó, így pedig az sem érdekel, hogy mugli városrészben kell mágiához folyamodnom. El kell kapnom a lányt, vissza kell szereznem, és összességében minél hamarabb lerázni ezt az ügyet. Könnyen kapom el, diadalittasan guggolok mellé. Kinevetem a visszakérdezését, megmondtam, hiába nem érti. - Legközelebb válassz körültekintőbben, csak ennyi. - Rávigyorgok, mintha élete jótanácsát mondanám el neki, de nem kifejezetten szórakoztat és már mennék a dolgomra. Azonban a láncot nem engedi, még pluszban ki is fejezi ellenállását. Mi a franc. Feszültté válok, idegesen törlöm le az arcomról a vért és a nyálat, hogy merészeli… Kirabol, azután még neki áll feljebb? Mégsem vesztem el a fejem, hiszen meg van kötözve ez a mugli, nem sokat árthat nekem egy kis köpködéssel. Az viszont biztos, hogy nem adja könnyen magát. A füst szaga és a kötél sercegése megüti éles érzékszerveimet, meglepetésemben felszalad a szemöldököm. Sosem voltam valami jó párbajozó, így nincs nehéz dolga a lefegyverzésemmel. Csak azt nem értem, miért nem használ bűbájt. Vagy hogy miért veti rám magát őrült módjára. Így szokás a mai utcabosziknál? - Semmit sem fogsz összetörni! Te jó ég, mi bajod van neked? Hol a pálcád? - Mivel még mindig lógnak rajta a béklyói, könnyedén megragadhatom annál fogva, hogy egy kicsit szorítsak rajta, csak hogy ne érezze olyan jól magát. Nem tűnik teljesen őrültnek, elszántsága még tetszik is, azonban velem nem viselkedhet így. Csak szeretne varázsolni, nem tud. Én viszont még élvezem is a felvágást. - Invito! - nyújtom a kezem a pálcám felé, mire az engedelmesen simul a tenyerembe. Ezúttal nem engedem majd magam kizökkenteni. - Szállj le rólam, amíg szépen kérem - intek neki a pálcámmal, de már a nyelvem hegyére készítek egy átkot, ha mégsem engedelmeskedne. - Mesélek neked a magamfajtákról, ha rendesen viselkedsz, rendes körülmények között - ígérem cserébe. Magamfajták… Biztosan szeretné uralni a mágiáját, de talán még a Nagyúr is hasznát venné egy ilyen kis vadócnak.
Hmpf. Szívesen elmagyaráznám neki, hogy nem az ex nője vagyok, aki a jelenlegi lepedőakrobata cimbijeiről faggatja - na, nem mintha úgy nézne ki, mint aki bármelyikkel is rendelkezne a felsoroltak közül -, hanem A Rejtélyes Bombanő, aki csak úgy leszólította az utcán, de van jobb dolgom is.
Jelenleg épp a tenyeremben. De úgy látszik, nem képes feldolgozni, melyikünknek állna jobban. Szóra se méltatom a megjegyzését, magától is rájön majd, hogy kettőnk közül ő van tévedésben. Ha nem foglalna le túlságosan a köteleim eltávolítása, biztosan villantanék egy önelégült mosolyt a reakciója láttán. Pedig csak visszaadtam neki, amit főzött - ha szeretné, akár csereüzletnek is tekinthetjük. Amint kirúgtam a kezéből a... mindegy, micsodát, egy legyintéssel tessékelem arrébb, hogy eszébe se jusson újra felkapni. Aztán már rajta is vagyok. Szívesen megkérdezném, máskor is gyorsan másszák-e meg a lányok, de ennél sokkal lényegesebb témák foglalkoztatnak jelenleg. - Hogy micsodám? - kérdezem értetlenül, majd felszisszenek, mikor megszorítja a kötél viszonylag ép részét. Szerencsétlenségére akaratlanul is megperzselem az ujjait, ha nem húzza el őket időben.
Bár még nem ért véget a harcunk, hajlandó vagyok felegyenesedni a közvetlen közeléből, hogy véglegesen kiszabadítsam magamat a béklyóimból. Pedig, hogy csesszem meg, gondolhattam volna rá, hogy aki először csal, az másodjára is: elég egy másodpercnyi figyelmetlenség, máris a kezében a "pálcája". - Mit értesz az alatt, hogy rendes körülmények között? Ó, tudom! - Árnyalatnyit közelebb hajolok hozzá, miközben ajkaim pimasz félmosolyra húzódnak. - Nem vagy hozzászokva a pozitúrához? Ha türelmesen végighallgatott, azért csak lemászok róla. - Rendben. Elismerem, győztél - mondom a vérző számat törölgetve, míg a másik kezemet felé nyújtom, hogy felsegítsem, ha hagyja. - Bár nem volt teljesen fer küzdelem.
Nem vagyok hozzászokva a hirtelen közeledő idegenekhez, és ha ez elsőre nem is látszik rajtam, másodjára biztosan. Nem érdekel, ki ő, nem érdekel, hova megy, csak a saját dolgommal akarok foglalkozni, és éppen gátol benne. Sajnos, ahogy telik az idő, ez nem lesz jobb. Mivel ennyire ragaszkodik a kitüntető figyelmemhez, muszáj megjutalmaznom vele. És csak ezután kelti fel bennem az érdeklődés szikráját. Milyen mágus az, aki nem tudja, mire való a varázspálca? Aki inkább megégeti magát, mint hogy egy gyors Finite Incantatemmel szabaduljon? Őrült. Friss. Jó lehetőség. Nekem pedig minden jó lehetőségre szükségem van. - A pálc... áucs! - Elkapom a kezem, ahogy a mérge engem is elér. Minden bizonnyal megéri vigyázni vele, veszélyes lehet a kis zabolázatlan lányka. Valószínűleg semmit sem tud a mágusvilágról. Csak annyira használja az erejét, amennyire az érzelmei engedik, ezzel pedig én jelentős előnyben vagyok. Nagyjából, mint egy muglival szemben, csak ez mégis érdekesebb. Gyorsan tanul, és sikeresen belátja, hogy nincs sok esélye ellenem. Arra gondolok, Jamesék hogyan reagálnának le egy ilyen helyzetet... Elvinnék a Rendbe, befogadnák, saját erejükkel kezdenék el tanítani. És én mit fogok csinálni? - Mozgás! - vágok vissza fantáziátlanul a pimaszkodására. Semmi köze hozzám, hogy mihez vagyok hozzászokva vagy mihez nem, és főleg nem éri meg neki ezzel viccelődni. Azonban nekem is be kell látnom, hogy felesleges lenne fenyegetőznöm - fogalma sincs, mit jelentenek a főbenjáró átkok. - Jó kislány. Elkapom a kezét és álló helyzetbe húzom magam a segítségével. Elég közel állapodok meg előtte, nem is engedem el azonnal a kezét, nem engedem elmozdulni. Figyelmesen végigfürkészem az arcát, ezúttal jobban megnézem magamnak nagy, barna szemeit és telt ajkát... véres ajkát. - Hippokrax - mondom halkan, és pálcám hegyét finoman a szájához érintem. Egy picit talán bizseregni vagy csípni fog, de utána biztosan megszűnik a fájdalma és a vérzés is. Én pedig csak tovább csigáztam a kíváncsiságát. Ezután elengedem a kezét, hátrébb lépek, és hanyagul elteszem a pálcám, a nyaklánccal együtt. - A jövőben ne próbálj meg meglopni, és ferül játszom tovább. - Képes vagyok rá, természetesen, amennyiben ennyit ő is megígér nekem. - Ismered a vajsört? - Ha lehet tippelnem, akkor nem. Azzal talán még nem vállalok túl nagy kockázatot, ha elviszem a Foltozott Üstbe. Mellettem biztonságban lesz, bárkivel is találkozunk.
- Egy-egy, bűvészfiú - dobom hátra a hajamat, mintha mi sem lenne természetesebb, minthogy szánt szándékkal égettem meg saját magamat is. Nos, lehetnék akár mazochista is. Vagy szadista, gondolom, amint egy egyszerű utasítással felel az élcelődésemre.
Bármennyire fáj is a vereség, jóízűen nevetek fel, miközben álló helyzetbe tornázom magamat. Micsoda szigor! Kár, hogy nem tudom komolyan venni. - Igenis, kapitány. - Mint udvarias kalóz, még egy meghajlást is produkálok, mielőtt felhúznám a hajókabinból. Már az is meglep, hogy elfogadja a kezemet, de hogy a közelembe merészkedik, arra végképp nem számítottam. Ettől függetlenül egyetlen szempillám sem rezzen, szerintem soha nem is volt olyanom, hogy magánszféra - hát nem fura, hogy ismerem ezt a szót? Tekintetem kihívóan fúródik az övébe, miközben a szám szegletében újabb félmosoly jelenik meg. Épp akkor döntöm oldalra a fejemet, mikor az ajkaimhoz érinti a pálcája hegyét. Vajon neki fel sem tűnik a mozzanat intimitása?
Unalmas egy fazon lehet, mágus létére, de azért rendes, amiért meggyógyítja a sebet, amit történetesen ő okozott. Meg kéne köszönnöm? - Már a közös jövőnket tervezgetjük? - kérdezem meghatottan. - Most se loptalak volna meg, ha nem vittél volna kísértésbe. - Igen, lényegében kizárólag az ő hibája. - Úgy nézegetted azt a nyakláncot az utca kellős közepén, mintha a világ minden kincse a te kezedben lenne. Pedig épp csak az imént ragadtad meg - célzok ezzel a saját kezemre, és ha nem esne le neki, készségesen mutatom fel. - Nem - válaszolom lassan, némi (valójában elég sok) gyanakvással a hangomban.
Idegesen fújok egyet - mindössze azért, hogy elrejtsem előle a majdnem nevetésem. Valóban érdekesebb ez a lány, mint elsőre gondoltam. Egyáltalán nem tart tőlem, pedig tehetné, éppen az előbb bántam el vele, és nem gondolhatja, hogy egy kis égéstől majd egy-egy lesz. De szerencséje van velem, nem vagyok vitatkozós típus, sem túl büszke, könnyedén hagyom meg a hitében. Én sem tartok tőle a továbbiakban, talán lehetne okom gyanakodni, mégis elfogadom a segítségét, és én is kihasználom ezt a pillanatot. Felkeltette a kíváncsiságomat, egyrészt, de szeretném, ha egy kicsit jobban látszódna rajta a vágyakozás az információimra. Lássuk be, annak az esélye, hogy valaki felkarolja, nem fog megnőni, miután velem találkozik. Vagy mégis? Ezt nem az én tisztem eldönteni. Valószínűleg már így is túl sokat teszek meg érte, és régen túl kellett volna esnünk az Exmemoriamon. Bevallom, ennek a kis intimitásnak az előbbi beszólásához is köze lehet. De elég, ha ezzel csak én vagyok tisztában. - Egy ilyen kezdés után? Naná! - Ha még tudná, milyen jövőt tervezgetek... Bosszant azonban, hogy ilyen nyilvánvaló hibát követtem el, de nincs időm komolyabban ostorozni magamat. Ezúttal nem bírok ellenállni a kísértésnek és felnevetek a felháborodásán. Még hogy ő lenne a világ minden kincse? - Sokra tartja magát a lány, aki még csak varázsolni sem tud rendesen. - Nehezen találom meg az arany középutat a viccelődés és a sértegetés között, de remélhetőleg nem veszi magára. - Sok dolgot nem ismersz még, talán nem a te hibád, de azért nem kell okoskodni. - Utálom, hogy mindenki teljesen hülyének néz, és kioktathatónak gondol. Nem vagyok az. Sőt. Ma én vagyok az, aki segíthet neki. Sőt! Az egész háborúban én leszek a legértékesebb! Franc bele. - Nem kell félned tőle. Meghívlak egyre. Szerintem tetszeni fog... már ha igazi varázsló vagy. - Félmosolyra húzódik az ajkam, ahogy elhangzik tőlem ez a kihívás, de nem várom ácsorogva a válaszát, jobbra fordulva indulok el az első utcán. Vakon is eltalálnék az Üstig. - Peter vagyok, egyébként - osztom meg vele az értékes információt, ha végül úgy dönt, csatlakozik hozzám.
- Elismerem, bemelegítő körnek nem volt rossz - vonok vállat lezseren. - Évek óta te vagy az első, aki utolért. - Még díjaznám is a szerencséjét, ha nem csalással érte volna el. Kíváncsi vagyok, hogy boldogulna velem szemben, ha kiegyenlítettek lennének az erőviszonyok - teszem azt, ha eltörtem volna a pálcáját azelőtt, hogy egyáltalán megemlítettem volna a lehetőséget.
Ha belegondolunk, meglehetősen sok hibát vétett már azóta, hogy felfigyeltem rá. Talán, mert a hatókörömbe sétált. Akkor is kettétörhettem volna a botocskát, mikor az ajkaimhoz érintette, hisz csupáncsak egyetlen, gyors mozdulatba került volna. Biztos vagyok benne, hogy nagyobb erőfeszítéseket is tettem már a saját védelmem érdekében... vagy azért, hogy szemléltessem, valójában ki áll nyerésre. Most viszont önszántamból engedtem át a győzelmet, anélkül, hogy viszonoztam volna a tisztességtelenségét. Remélem, nem reklámozza majd a jófejségemet, a végén még oda lesz miatta az imázsom. Is. Meg az a csini nyaklánc is. Bár, hogy őszinte legyek, még nem döntöttem el, mi lesz a sorsa. Könnyen lehet, hogy búcsú gyanánt visszalopom. Hallott már valaki tolvaj becsületről? Mert én még nem. - Mond csak ki még egyszer, hogy nem tudok varázsolni, és grillhúst csinálok az arcodból - mosolygok rá angyalian.
Apropó, tényleg kezdek megéhezni. Persze, így már érthető, hogy beletiport a gyenge pontomba. - Nem szokásom okoskodni, az indítékaimat ismertettem. Csak egy másodpercet habozok, mielőtt utána indulnék. - Faith, a még nem biztosan igazi varázsló. Ha az lennék, kettőre is meghívnál? - vetem fel az első kérdést, ami megfogalmazódott bennem. Lehet, hogy csalnak a megérzéseim, de néha egészen úgy tűnik, mintha szórakoztatná a pimaszságom. - Tudod, éhes is lettem. Mindig ennyire kifárasztod a lányokat? - lököm meg a bal vállammal.
- Bemelegítő? - Nem szívesen folytatnám a hajtépést, ha nem ragaszkodik hozzá. - Azt hittem, te már kellőképpen… felforrósodtál. - Frusztrál, hogy mindenre van valamilyen csípős válasza, ezért én is igyekszem… legalább nem alulmaradni, bár közel sem vagyok elégedett az eredménnyel. Nem vagyok valami jó ebben. Ezúttal rajtam van a színpadias köszönetnyilvánítás sora: derékból hajlok egy kicsit és lehajtom a fejem. - Ennek az lehet az oka, hogy eddig rangon aluli áldozataid voltak csak. - Habár az egómat nagyon is kellemesen érinti az elismerés, nem vagyok bolond, hogy hirtelenjében a legjobb mágusnak érezzem magam a világon. Persze, ez nem jelenti azt, hogy neki nem szabad ezt gondolnia. Higgyen csak, amit szeretne. - Felesleges így heveskedni - tartom fel a kezem is a mondókám mellé. Még hogy grillhúst! De ezek szerint a tűzön kívül nem sok más lehet a tarsolyában. - Bebizonyíthatod még az ellenkezőjét! - Bizony-bizony, nagyon is érdekel, mire képes. Ha valóban csak egy árva utcabosziról van szó, az ügyesége függvényében szerezhetek neki segítséget. Az erősebb oldalról. - Mindegy - legyintek hanyagul. Nem érdekel, mi célból kontasztozza a hibáimat, csak ne tegye. Annyira nem nagy kérés ez. - Valószínűleg - vigyorgok rá. Örülök, hogy nem utasít vissza, így sokkal könnyebb dolgom van. Nem is kell titkolnom, hogy a varázs tudása érdekel a legjobban. Mégis mi másról beszélhetne két idegen? - Többnyire nem szoktak meglopni, és akkor én is lehetek kedvesebb. - Angyali mosollyal sandítok Faithre. - Ennyi igazán kijárt, beláthatod te is. Meg sem izzadtál. - Mintha a csatakos homlok lenne a fáradtság egyetlen hiteles jele. - Mit ennél? - Nem vagyok teljesen tapintatlan. Pár perces séta után érünk el az ütött-kopott kocsmához, aminek ajtaját másoktól lesett mű udvariassággal nyitok ki a lány előtt. - Válassz egy szimpatikus asztalt - hagyom rá, miközben én a pult felé veszem az irányt, hogy rendelhessek. Majd a két korsóval keresem meg, hova csücsült.
- Felforrósodtam? - vonom fel a szemöldökömet, mert nem vagyok biztos benne, hogy ezt tényleg visszavágásnak szánta, vagy csak nyelvbotlás volt. Talán ha kicsit magabiztosabban... mondta volna. - Arra gondolsz, mikor mindkettőnket megégettem, vagy arra, mikor a számhoz emelted a pálcádat? - Legszívesebben máris a tenyeremet dörzsölgetném a valószínűsíthető zavarától.
- Vagy az, hogy kihaltak a cowboyok - utalok a csúúnya, övön aluli húzására. Lehet, hogy túl bizalmatlan vagyok, de valami akkor sem stimmel a sráccal. Mondhatni percek leforgása alatt vált közvetlenné, míg azelőtt, hogy megloptam(!), minden egyes gesztusával a tudtomra adta, hogy nincs igénye a társaságomra. A viccelődése is meglepett, hát még, hogy csak úgy visszavonulót fúj. - Miért akarnék bizonyítani előtted? - kérdezek vissza karba font kézzel, majd még azelőtt pontosítok, hogy válaszolhatna: - Mi előnyöm származna abból, ha bizonyítanám neked? Én csak kalózvigyornak hívom azt a kifejezést, ami kiül az arcomra. - Nem csíped az egyszerű embereket? - A rasszizmus hegycsúcsa, hogy csak akkor jár két ital, ha más trükköket is tudok virítani. - Ahhoz több kell, csibi - vigyorodom el sokat sejtetően. - Nem is tudom... Neked mi a kedvenc kajád? -Többnyire azokon az ételeken élek, amiket spontán, az utcán haladva el lehet csípni. Nem azért, mert nem futná a saját zsebemből - igazából elég sok pénzt gyűjtöttem össze az utóbbi években -, egyszerűen csak finomabb, amit én magam vadászok le. Épp ezért nehéz dönteni, ha ennyire széles a választék.
Hagyom, hogy az asztal válasszon engem és ledobom magam az első székre, ahová a lábam visz. Enyhe kifejezés az, hogy fura fazonok járnak ide, de megtanultam, hogy nem jó taktika úgy nézni rájuk, mint egy bogarakkal teli terráriumra, ezért inkább az ablakon bámulok ki, amíg Peter meg nem érkezik. - Miben különbözik a rendes sörtől? - kérdezem kíváncsian, miközben magam elé húzom a korsót és résnyire szűkített szemekkel kezdem tanulmányozni a tartalmát. - Biztos, hogy nem keverték össze egy csupor mézzel?
- Aha - furcsállva a visszakérdezését vonom fel a szemöldököm. Sosem kellett minden szavam így megmagyaráznom. Értheti is, hogy nem világos a kérdése, ezért folytatja pontosítással. - Hát… - Nem mondom, hogy kifejezetten örülök a szőrözésnek. Inkább maradtunk volna értetlenek egymással. - A tűzre. De értsd, ahogy akarod… - Egy pillanatnyi szünetet tartok, amíg körülnézek. Csak azért, hogy teljen az idő. - Melyik tetszene jobban? - Egyre frappánsabb leszel, Pete, gratula! - Hogy jönnek ide a cowboyok? - Oké, nem megy ez nekem. Ha valami nem világos, hát nem az, érteni viszont szeretném. Egyáltalán nem fontos azonban, miről csevegünk, csak az számít, hogy felfedezzem a képességeit a Nagyúrnak. Mindenkire szükség van és mindenkinek a nyertes oldalon a helye. - Egyrészt, jó érzés lenne, ha végre megtalálnád a helyed, nem? Én ezt fel tudom ajánlani. - Olyan embereket mutathatnék be neki, akik megértik a képességeit, akikkel megismerheti a világát, akik a családja lehetnek. - Másrészt, miért ne akarnál? - Rávigyorgok, mintha egyetemes igazságról rántottam volna le a leplet. Ismerem a típusát. James és Sirius is szerették a figyelmet, a felvágást. Én is mindig büszke voltam magamra, ha valami másoknak kihívást jelentőt hajtottam végre - esetében ez a lopás. Egyszerűen tudom, hogy bizonyítani akar. - Egyszerű embereket? - Most már gyanús lehet neki, hogy nem vagyok teljesen százas, minden második megszólalásom kérdés. - Én is egyszerű… - folytatom, folytatnám, de ekkor leesik az előbbi mondat helytelensége. Mit is tekintünk egyszerűnek? - Úgy érted mug… varázstalanok? - Inkább megkímélem az idegen szavaktól. - Semmi bajom velük, hidd el. - Apám kvibli, ezáltal az egyik legszégyenteljesebb fajtája a varázstalanoknak és rengeteget is szégyenkeztem miatta. Miattuk. De utálni… sosem utáltam őket azért, amilyenek… Csak amiért pocsék szülők. Az izzadásra már inkább nem is mondok semmit, nem tudom, milyen irányba halad ez a beszélgetés, de az biztos, hogy a flört számomra az elmúlt tíz percben sem lett barátságosabb. - Itt? - Úgy nézek az épületre, mintha el sem hinném, hogy ide jöttünk. - Bízol az ízlésemben? - Választok valami mugliknál is kapható szendvicset, azzal biztosan nem lövök majd mellé a lánynál. - Van valami, amit utálsz? - kérdezem azért a biztonság kedvéért, majd a sörrel együtt ezt is megrendelem, amíg ő asztalt foglal. Az ablak környékén ül le, van is itt bőven hely. Ebből is látszik, mennyire mugli - fogalma sincs a politikai helyzetünk válságáról. Máskülönben tartana tőle, hogy valaki egyszerűen rátöri az ablakot. Bár nem teljesen értem, ez az anarchikus állapot idővel biztosan a Nagyúr szigorú rendjébe vezet. A két korsóval aztán helyet foglalok vele szemben. Helyes kis asztalok ezek itt az Üstben, bár nem igazán nagy társaságokra vannak, mint inkább titkos ügyletekre. Akárcsak a Vadkan Roxmortsban. - Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Mindenben. Habosabb. Krémesebb. - A mugli sör inkább keserű, ennem nincs szörnyű utóíze. - Ezt is lehet jól meg rosszul csinálni, de nem kell félned, nem fogsz cukormérgezést kapni tőle. - Főleg úgy, hogy ez tényleg nem rossz. Első vajsörnek életében pedig éppen ideális. Pár perc múlva a két tányér is megérkezik, addigra tudni fogom Faith véleményét a varázslók és boszorkák közkedvelt italáról.
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
