Hall

Eltökélt szándékkal érkezem. Eliassal volna némi megbeszélnivalóm. Ha valaki, hát ő biztosan nem az mindenáron hű személy. Igen, hirtelen felindulásból jöttem el, hogy beszéljek vele, ami rám csak ritkán jellemző. Ha valami életbevágóan fontos, azt meg szoktam tervezni, átgondolni sokszor, gondosan előkészíteni a terepet. Márpedig az, hogy a bizalmam megingott a sajátjaim felé a közelmúltban, elég életbevágó. Szó szerint is.
A közelbe hoppanálom magamat, hisz nem jelentettem be előre, hogy készülök, nem várnak odabent. De gyors léptekkel szelem át az annyira jól ismert utcát. Egy sötét része akad mindig, ahol sem lámpa nem világít oda, se nem mászkál senki. Tökéletes hely érkezésre anélkül, hogy bárki észrevehetné, valaki csak úgy odacsöppent. Bár nem érdekelne, habozás nélkül cselekednék. Nem kockáztathatok. Sohasem kockáztathatok, nem hibázhatok és erre minduntalan kényszerítem magamat. Már egyszer nagyon csúnyán megégettem magam ezzel. Többet nem hibázhatok.
Határozott, gyors de inkább elnagyolt léptekkel indulok meg a kapu felé, majd ahogy belépek a hatalmas udvarra, a bejárat felé. Látszik, hogy gazdag család, vagy az volt valamikor. Amióta a szülők nincsenek itt, nincs dőzsölés. Nincsenek rendezvények igazán, nincs semmi olyan, ami arra utalna, vígan megélnek. Persze tudom miért... az apjuk az Azkabanban van. Vagyis volt. A napokban tudtam meg a hírt, hogy él és kiengedték. Olyan volt kissé számomra, mint egy hideg vizes arcon öntés.
Megállok az ajtóban, így hogy egyre több gondolat üti fel magát a fejemben, már közel sem vagyok magabiztos. Már szívesen fordulnék inkább vissza. Lassan, vacillálva emelem a kezem az ajtóhoz, hogy aztán három aprót kopogjak. Most már mindegy, valaki jönni fog. Valaki beenged és a műsornak mennie kell. Biztos vagyok én abban, hogy ezt így kellene? Beszélni Eliassal, a bajtársainkról... a kishúgom ... vagy épp az apjáról? Ő tudja már a hírt?

Shadow Preachers | hey   /

Milyen egyszerű lenne az élet, ha minden cselekedetünket csak sztornóznánk és újból megcsinálnánk ugyanazt, csak épp... jobban. Vagy máshogy. De mindegy is már, abban a pillanatban elhessegetem annak a gondolatát is, hogy én akkor most hazamegyek, amikor nyílik az ajtó. Arra számítottam, Elias nyitja ki, vagy a házimanójuk, vagy épp valamelyik öccse. De a kisasszony már megint itthon van? Ezek szerint hosszabb időre jött haza, amiről valljuk be nem sokat tudok. Meg talán közöm sem sok van. Elvégre mi van abban, hogy mi ismerjük egymást?
- Oh, helló... - köszönök neki kurtán és egy kissé bizonytalanul. Igazítok a kabátomon, hogy határozottságomat egy kis szöszmötöléssel visszanyerjem. Meg sosem árt ellenőrizni, hogy éppen mi hogy áll rajtunk, nemde?
- Ne haragudj, ha hirtelen érkeztem. És hogy későn. - nos látogatáshoz talán tényleg későn lehet, alaposan meglephettem őt is az érkezésemmel. Erre enged következtetni néhány apró gondolatfoszlány, amit szinte automatikusan hallok a fejemben. És mint ha csak olvasna ő is, a felteendő kérdésemre válaszol. Nos... ez nem is olyan nehéz, hisz ki máshoz jönnék? Tán hozzá? Nem, annak nem hiszem, hogy jelentősége lenne. Vagy mégis?
- Oh, köszönöm, valóban cudar idő jön. - pillantok magam mögé mintegy a gondolataiból kiindulva, végül belépek a hallba. A kabátomat lassan kigombolom, hogy felakaszthassam a fogasra. Talán később eláll az eső, ha nem, akkor majd némi bűbájjal hazamegyek. De most kifejezetten jobb ez így. Talán a bátyja mégis előbb érkezik, mint azt mondta.
- Apádról mi hír, érkezik már? - kérdezem mintegy udvarias kérdéssel elindítva a társalgást. Közben pedig megigazítom az ingujjamat, lehúzva rendesen a csuklómra.

Shadow Preachers | hey /

A szemöldököm egy pillanatra megrezdül, ahogy a kalapját leveszi. Hová igyekezett vajon most, és miért is gondolta meg magát? Ha jól hallottam, valami állatkutató, vagy növénykutató, vagy micsoda. Hmm... nem ártana talán jobban képben lennem vele.
- Könnyen meg lehet fázni ebben az időben. De hová igyekeztél ebben az időben, ilyen későn? Már ha szabad tudnom. - teszem hozzá, ahogy azt a protokoll is megköveteli. Az ilyeneket sosem hagyom el, mélyen belém ivódott a neveltetésem során. Ahogy most vissza is fogom magam attól, hogy olvassak a gondolatai között. Ha mondani akarja, a szájából szívesebben hallgatnám a szavakat.
Most mindketten itt vagyunk az annyira ismerős házban. Gyermekkoromban sok időt töltöttem itt, vannak ugyanannyira szép emlékeim is, mint rosszak. A kisasszonyt sokat csúfoltam amiért egészen fiúsan viselkedett olykor. De ennyi fiútestvér mellett nem is csoda. A csoda az, hogy most mégis egészen másképp, egészen vonzó nőként áll előttem. Jót tett vele a távollét. Vajon ő magát nem érzi a saját házukban idegennek a sok külhonban eltöltött idő alatt?
- Elias talán hamarabb jön, ha nem tartják fel. - ismétlem igazából el a szavait. Fogalmam sincs, épp mi ügye van, elvileg azt ígérte, várni fog. Fontos közölnivalóm van neki, de sebaj, engem szórakoztat a jelenlegi helyzet is. Ahogy látom mennyire megviseli Felicityt a hirtelen égdörgés, húzom is elő a pálcám, hogy az ablakok felé intsek vele. Ha mást nem, talán egy hangtompító bűbáj megteszi a hatását.
- Egy italt elfogadok. - válaszolok végül egy kis félmosollyal, ahogy felkínálja a lehetőséget. Miért is utasítanám el? A kérdésre pedig a válaszán kezdek el gondolkozni. Vajon tisztában van vele, hogy úton van idehaza? Vagy Elias elfelejtette volna ezt az aprócska tényezőt közzé tenni neki? Vagy inkább nekik. A fiúk tudnak róla?
- Szomorú, hogy a bátyád még nem osztotta meg veled. Nem akarok épp ezért én lenni az ünneprontó, de úgy hallottam, hogy szabadlábra helyezik. Azt pontosan nem tudom, hogy már azóta úton van, vagy napok múlva fogják csak kiengedni. A bátyád többet tudna mesélni minderről. - közben pedig helyet foglalok a konyha egyik székén az asztalnál, miközben figyelem a tevékenykedését. Végül csak megköszönöm az italt, amit elém tesz. Talán a tea a legjobb ötlet, ha el nem is áztam, kellően lehűlt az idő odakint.

Shadow Preachers | hey   /

Csak nem hízeleg? Nahát, mire véljem tulajdonképpen azt a mosolyt? Még tud jócskán meglepetéseket okozni nekem, pedig egészen kiskorom óta ismerem őt. Jót tett neki a külhonban tartózkodás, az egyszer már biztos. Vajon mit tartogathat még?
- Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy épp flörtölni próbálsz velem. - jegyzem meg huncut mosollyal, miközben beljebb lépek. Szó se róla, nem zavarba hozni akarom, feldühíteni pedig pláne. De roppant jól szórakozok magamban a helyzeten. De ahogy elnézem, már zavarba jött anélkül is, hogy megszólaltam volna. Jól ismerem ezt az elkapott tekintetet, ezt az arckifejezést. Ha valamivel zavarba hoztuk régen mi fiúk, akkor is így reagált. Hmm... gondtalan gyermekévek. Szívesen repülnék oda vissza, ahol nem kellett olyan mindennapi problémákkal harcolni, mint hogy hogyan maradjak hűséges egy olyan személyhez, akit egyre kevésbé tudok tisztelni. Akinek az elvei már messze túlmutatnak az enyémen, mégis tudom, ha leleplezném önmagam kétkedését, minden úgy dőlne össze körülöttem, mint egy kártyavár. Az életem, a szüleim,a húgom... minden. Így hát talán csak a megfelelő pillanatra várok, ami valaha is ki tudja, eljön-e.
Talán ilyen jótékony burokban igyekszik Elias is tartani a húgát, ugyanis a reakciójából nem az jön le, mennyire a helyzet magaslatán van. Kimérten fogadom, ahogy rám förmed. Tulajdonképpen nincs okom kiakadni ezen, hisz mindenki másképpen reagál egy kicsit a körülötte zajló eseményekre. Vagy inkább az őket érintőekre. Csöndesen megvárom, amíg lecsillapodik. Bocsánatot kér, amiért csak egy együttérző mosolyra futja. Nem haragszom rá, hisz akkor már vagy felvenném a kesztyűt, vagy már elmentem volna rég. De csak nyugodtan várok. Igazából valahol sajnálom, hogy közvetetten is de belecsöppent egy olyan világba, ahol veszélyes játszmát játszik mindenki. Aki a Nagyúr kegyeinek nem felel meg, az búcsút mondhat az életétől is.
Ahogy figyelem mit mond, valahogy szívesebben segítenék neki. Tudom milyen az, amikor valamivel szembesül, amiről mindenki más már réges-rég tud. Ráadásul ez egy olyan dolog, amit neki valóban jobban tudnia kellene, mint akár nekem, akár egy vadidegennek.
- A bátyád talán csak megóvni akart téged a kellemetlenségektől. - szólalok meg végül nyugodt, halk hangon. Végül csak a gőzölgő teáskannára pillantok, előhúzom a pálcám és intek az eszköz felé, hogy töltsön ki bögrébe teát. Ezt tolom Felicity elé.
- Az lesz a legjobb most, ha kicsit megnyugszol. Igyál egy kicsit.

Shadow Preachers | hey   /

- Eszem ágában sincs ezt gondolni. Hisz mindketten tudjuk, hogy te az egyik legjobb barátom kishúga vagy. - mint ha beégett volna mindez az elmémbe, pedig csak a gondolat nem ereszt néha. Azért is annyira újdonság, hogy teljesen másképp viselkedik. Én pedig képes vagyok elhinni, hogy igen csak nőiesen viselkedik. Mindezen gondolatok mint ga csak megmérgeznék az elmémet. Sohasem tekintettem rá másképp, mint ahogy azt mondtam. Mégis úgy gondolom, hogy ha a továbbiakban is ilyen lesz, nehéz lesz elvonatkoztatni a tényektől, hogy kész nővé érte ki magát, aki igen csak kecsegtetően fest akármelyik férfi szemében. Igen, az enyémben is.
- Jól vagy? - teszem fel a kérdést felállva a helyemről, amikor látom, teaügyben nincs a helyzet magaslatán. Első gondolatom is az, megvágta-e magát a csészével. De válasznak elég annyi is, hogy kissé sápadtabb színben leül az asztalhoz. Öhm... követem én magam is, biztos azonban nem vagyok abban, hogy jól van-e. Teljesen érthető, ha most kiakadt, sosem szerette, hogy az apja olyan dolgokba ártja magát... meg persze minket is. És most megint itt lesz.
- Tud, azt hittem mondta. - nem újkeletű és igazság szerint még rajtunk kívül tudják néhányan, akiknek közük van a szabadon engedésének ügyében. De ezt már nem teszem hozzá, eléggé ki van így is borulva. Elég neki ennyi, had ringassa magát ebben.
Azt nem tudom. Mondanám neki, de nem teszem hisz a tanácstalansággal bizonyára rontanék a helyzeten. Mint ha ráéreznék mit akar kérdezni, közelebb ülök hozzá, amíg a varázslattól a felfordulás megszűnik lassan. Nem érek rá most ezt összeszedni, amikor azt látom, hogy kezd nagyon kiborulni. Csöndben tűröm a szóáradatát, a vádaskodását, hisz nem nekem szól. Ahogy felkínálom a lehetőségét, hogy igyon, kifogyok az ötletekből. Hát jó, akkor marad az, hogy itt maradok. Kezemet a hátára simítom, hátha azzal sikerül valamelyest megnyugtatnom, de csak felpattan és mászkálni kezd. Feladom, én nem vagyok elég hogy csillapítsam a helyzetet. Márpedig nem lenne rossz, ha ezt Eliassal sikerül megbeszélniük, elvégre mégis egy család ők. Aztán megrökönyödve pillantok rá a kérdést illetően. Nem számítok rá, hogy ezt ma nekem szegezni, noha ha belegondolok az elmúlt évek bármelyikében megtehette volna.
- Nem egészen. Jó ötletnek tűnt, fiatalok voltunk. - le sem veszem róla a tekintetemet, miközben annyira kifordulok felé, hogy a háttámlára fogok. Nem értem miért most jött elő ezzel a ténnyel.
- Te is tudod, hogy a családjaink milyen oldalon állnak. Jó fényt vetett ránk. Persze rég volt. - még a Roxfortban az ötlettel kacsintgattunk, azt gondoltuk majd milyen büszkék lesznek ránk, miénk lesz a világ. De milyen áron? Már közel sem tűnik annyira jó ötletnek, csak nem hangoztatom.
- Számít ez már valamit?

Shadow Preachers | hey   /

Felicity & Nate

 

Felicity & Nathan

You broken my heart

 Egyszerűen borzasztóan zavart vagyok. Felkavart minden amit mondott, főleg ő maga. Dühös voltam mindig is rá, mióta a bátyám bejelentette, hogy halálfaló vállt belőle. És még kis más is ? Ő ... ő aki a legjobb barátja, aki belevitte ebbe az egészbe. Elias kételkedett, tudok róla. Valaki vagy valami megerősítette benne a tévhitet, hogy az a megfelelő út számára. És ki más lenne ilyen hatással rá mint a legjobb barátja. Feldühödök erre még jobban, majd hozzá vágok minden gondolatot,ami megfordul a fejembe ezzel kapcsolatban.
Viszont váratlanul ér a kirohanása. Mikor a szék is feldől, ahogy hirtelen és agresszívan felpattan, elkezdek hátrálni, majd a karomat is megragadja, amitől megrémülök. A könnyem is kicsordul...
- Miért nem ezt teszitek? Ne mert azt hazudni, hogy egy "Jó" és "békés" halálfaló vagy! Tudom mit tesztek, és tudom mivel jár az, ha ellenszegültök a parancsnak! - üvöltök akár csak ő, próbálom őt túl üvölteni mikor egyszerre vágjuk egymás fejéhez a mérgünket. Jobban feldühödök, és próbálom a karomat kiszabadítani fogságából, de mikor a tenyere átvándorol a derekamra, valóssággal megdermedek. Meglepve tekintek nagy barna szemeire, ami szintén kikerekedik akár csak az én zöldes tekintetem. Levegőt is elfelejtek venni, mikor hirtelen és épp oly agresszívan az ajka találkozik az enyémmel. Hirtelen gyengeségembe szinte elolvadok karjaiba, oly megkönnyebbüléssel, mintha egész életemben erre vágytam volna. De az eszem, és a dühöm most felülkerekedik az érzelmeimen. Krokodil könnyeim csak úgy potyognak, mikor hirtelen teljes erőmből ellököm magamtól. Meg is tántorodik, én pedig egy automatikus hatalmas pofonnal jutalmazom meg.
- Menj innen!! - üvöltök rá. Nem is tudom mikor volt ennyi fájdalom a hangomban. Soha nem szoktam kiadni magamból ennyire az érzéseimet. De most képtelen vagyok kontrollálni magamat. Úgy érzem bármit pluszba hozzá vágnék nyomatékosításként a szándékomról. Nem akarom hogy itt legyen, nem akarom látni! Mit művelt? Én mit művelek ? EZ nem én vagyok!