Lily & James

„Ezt a csatát nekem kell megvívnom, úgyhogy nyomatékosan kérlek rá: maradj a szobában.” ─ Ezekkel a szavakkal hagytam el a helyiséget, érezve magamon Lily döbbent tekintetét. A szemem sarkából láttam, hogy nem akarja, annál is inkább nem meri elhinni a hallottakat, de nem volt más választása. Ezúttal nem.
Lépteim tompa koppanása fájó hangzavarnak hatott a lakásunkat uraló kísérteties csendben, mialatt a konyha felé tartottam.
Tudtam, hogy várnak rám.

Öt perc sem telt el, mikor a feleségem felbukkant az ajtóban. Nem tudtam elfojtani a mosolyomat.
─ Azt hittem megegyeztünk, hogy pihensz, amíg el nem készülök. ─ Szabad kezemmel magamhoz vontam, finom csókot lehelve a homlokára, majd az ajkaira.
Valójában percekkel azelőtt elkészültem, egyedül a csomagolás volt hátra, amivel akadtak kisebb problémáim. Akárhogy forgattam, hajtogattam a szalvétát, mint egy origamista, egyszerűen nem működött: a szendvicsek egy kis része mindig fedetlenül maradt. Pedig határozottan emlékeztem rá, hogy Lily csak egy, azaz egy szalvétát használt fel a feladatra.
─ De ha már itt vagy... ─ kezdtem bele az általam ismert legszebb mosolyomat kamatoztatva.

Az otthonunkhoz közeli parkban telepedtünk le, ahogy korábban megbeszéltük, jóllehet dupla pléd, párnák és téli kabát kellett hozzá, hogy ne érjen minket kellemetlenül a fagyos, őszi levegő. Ugyanakkor még James Potterre is megnyugtató hatással lehet a természet lágy öle, vagy a jótékony napfény...
─ Jó étvágyat! ─ vetem oda már teli szájjal. El sem tudja képzelni, milyen éhes voltam. Az a hosszas palacsintakészítés, és mind hiába!

Jily <3

 

Talán így is túl sok idő kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, mennyire törékeny a világunk. Mintha mostanáig nem tudatosult volna bennem teljes egészében, hogy nap mint nap kockára tesszük az életünket, és bármely alkalommal lehetnénk mi azok, akikre pálcát szegeznek, mielőtt kimondják a halálos átkot. Azelőtt, hogy elégszer mondanám Lilynek, hogy mennyire szeretem őt, azt, hogy mennyire hálás vagyok neki, amiért mellettem van.
Elsőre úgy tűnhet, ez az indíttatás borússá teszi az együtt töltött időt, de én tudom, hogy erről szó sincs. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ezúttal és mostantól a teljes valójukban látom a dolgokat. Minket. Nem tölthetjük egyfolytában robotolással és harccal a napjainkat, nem fordíthatom el a fejemet azelőtt, hogy Lily mosolya elhalványulna és bármilyen szörnyű is lehetett az a palacsinta, tudom, hogy ezek az apró figyelmességek igenis számítanak.
A mai napon hosszabban nézek a gyönyörű, smaragdzöld szemekbe és kevesebbszer hagyom, hogy a feleségem aprócska ujjacsái kicsússzanak a kezeim közül. Kivéve talán akkor, ha más helyen járnak...
De mi már nem ott járunk.
─ Igazából pontosan ez a veszély fenyegetett ─ válaszolom komolyan. Ő, aki bepalacsintázott, nem értheti meg, milyen koplaláson mentem keresztül ezidáig.
─ Ez nyálas lenne? Pakoljunk össze gyorsan...
Színpadias rémülettel nézek körbe, mintha bármelyik pillanatban felbukkanhatna Tapmancs valamelyik bokor mögül, hogy rajta kapjon, amint épp egy cukormáz jelenetben szállingózok.
─ De nem, tényleg nem emlékszem hasonlóra ─ teszem hozzá elkomolyodva, bár a mosoly, úgy tűnik, örök életű az arcomon. ─ Talán ideje volt.
Ezt biztosan én mondtam?
─ Remélem, ízlik a szendvics ─ teszem hozzá gyorsan, mintegy terelésképp, és... szemrehányásképp. Mi ez a csipegetés? ─ Lily Potter! Úgy eszel, mint egy nő!

Jily <3

 

Meglep, hogy vannak még hozzánk hasonlóan elvetemült emberek. Nekem eddig úgy tűnt, az október a legtöbbek számára már annak az időszaknak a kezdetét jelenti, mikor a forrócsokoládék közül válogatunk és a kályha előtti helyért lökdösődünk, de elismerem, talán mégsem annyira puhányak. Még egy ok, hogy ne fogjam vissza magamat - és egyébként is, miért kellene?
─ Te vagy az egyedüli, aki így gondolja. ─ Rosszallóan rázom a fejemet, nem hiszem el, hogy ezt komolyan kimondta hangosan. Micsoda hálátlan nőszemély! Hogy én éhezzek!
─ Erre is vonatkozik a négyévente-elméleted?
Megkérdezem, mielőtt aggódni kezdenék - ez az igazi takarékosság.
Figyelmesen hallgatom. Nem érzem szükségét, hogy félbeszakítsam, lévén minden egyes érzelem jól láthatóan kiül az arcomra, és jobb is így, ugyanis annyira meglep a témaváltása, hogy (megjegyzem, nagy szerencséjére) már azt is elfelejtem, hogyan indult a mondanivalója.
Őszinte leszek, nekem eszembe sem jutott mostanában ilyesmi. Túl sok minden történt, ami elvonta róla a figyelmemet, ezért is késtem ennyit a mai nappal és magával a felismeréssel. Kár, hogy a legkézenfekvőbb és a legfontosabb dolog mind ezidáig fel sem merült bennem.
Felfüggesztem az evést, és közelebb csúszva Lilyhez gyengéden cirógatni kezdem az arcát.
─ Sajnálom, édesem ─ mondom őszintén. ─ Ígérem, hamarosan ezt is bepótoljuk majd.
Semmit sem szeretnék megtagadni tőle, dehát nem így van ez általában?
─ Mondd, hova szeretnél menni, és én elintézek mindent.

Jily <3

 

─ Piszkálni? Akkor bökdösnélek ─ pislogok rá, mielőtt megbököm az ujjammal.
Nincs szükség rá, hogy mentegetőzzön. Ilyesmit nem szabadott volna elmulasztanunk, és biztos lehet benne, hogy amint lesz alkalmam, jóváteszem a hibámat. Milyen szuper férj lennék, ha még erre sem lennék képes?
─ Tudom, Lily.
Elszomorodva fürkészem a vonásait. Mit mondhatnék? Hogy úgy gondolom, sosem lesz igazán vége? Vagy hogy egyáltalán nincs garancia arra, hogy túléljük?
─ Ez esetben elő-nászútra megyünk. Mondjuk, jövőhónapban ─ jelentem ki ellentmondást nem tűrően. Túl kevés a tehetséges auror ahhoz, hogy csak úgy nemet mondjanak nekem, ha előállok a kérésemmel, manapság pedig másra sincs szükség. Egy hétvégébe senki sem hal bele. Vagy nem olyan sokan.
─ Egy bevezető útnál sem tudsz dönteni?
Mert ha nem, nekem lenne pár tippem és készségesen megosztom vele, ha szeretné.
─ Vagy a mai nappal kapcsolatban? Úgy látom, a piknik nem megy annyira.
Nem győzök csúnyán nézni rá, amiért nem eszi a szendvicseimet.

Jily <3

 

Szemöldök vonogatva nézek vissza rá, ahogy a tekintetével újabb és újabb fenyegetést intéz felém.
Majd látom rajta, mennyire meghatódik az ötletemtől, emiatt pedig csak még rosszabban érzem magam. Hisz az lett volna a természetes, ha már réges-rég elvittem volna, nincs ezen mit szépíteni, inkább leszidnia kéne, mint hogy itt pillázzon nekem a gyönyörű, smaragdzöld szemecskéivel.
─ Jól értem, Lily Potter? ─ Sokadjára is felvonom a szemöldökömet, ha így haladok, egészen biztos ráncossá válik a homlokom még az elkövetkezendő percekben. ─ Az anyai ösztöneid késztetnek rá, hogy a nászutunkat kihagyva a barátainkat tutujgasd? Ha már így állunk, miért nem megyünk el a nászútra és csinálunk gyerekeket?
Ha mindenképp aggódni akar, én adhatok neki tippeket.
─ Bárkivel, bármikor és bárhol történhet bármi. Nem számít, hogy itt vagyunk-e, vagy sem.
Bármennyire borzasztó is beismerni, így van és ezzel mindnyájunknak szembe kell néznünk nap mint nap. Csupán felszínes megnyugvás itthon maradni és állandóan őrizni őket. Ugyanúgy aggódom, bár ezt alighanem sosem ismerném be nyíltan, mégis be kell látnom, hogy nem várhatunk örökké készenlétben a támadásokra. A rettegésben töltött élet nem élet - sok áldozatot kell meghoznunk, de ezt nem tehetjük meg.
─ Kihívás elfogadva ─ dörzsölöm össze elégedetten a tenyereimet, majd felnevetek Lily evési kísérletén, ennél többnek ugyanis nem nyilvánítanám a folyamatot.
─ Nem fázol?

Jily <3