a day when we can be a little bit different - Marl & Sirius

To: Marl

Amióta nem otthon töltöm a karácsonyt, kifejezetten szeretem ezt az ünnepet. A Potter családdal meg pláne élvezem a dolgot, hiszen végre egy normális családi környezetben történik az ünneplés. A mostani valahogy mégis más. Nem azért, mert most már Lily is velünk tölti az ünnepeket, hiszen örülök annak, hogy James ennyire, gusztustalanul boldog, valamiért mégis hiányérzetem van, és nem tudnám megmondani, hogy miért van ez így. Ma, karácsony másnapján, amikor mindenki más az ünnepi étkezéseket piheni ki és mindenki teljes nyugalomban van, eléggé kilógok a sorból azzal, hogy én viszont nem találom a helyemet és szokatlan módon még csendben is vagyok. Ez az érthetetlen nyugtalanság végül arra késztet, hogy mikor senki nem figyel, egyszerűen lelépjek, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, és tegyek egy sétát.

A kedvenc évszakom mindig is a tél volt. Imádom, amikor ilyen sűrű pelyhekben hullik a hó, hogy a fekete kabátomat teljesen fehérre színezi. Még a hideg sem zavar, a gondolataimba merülök teljesen. Persze, ki más is járna a fejemben, ha nem Marl? Mostanában ez a lehetetlen nőszemély folyton ott motoszkál a gondolataimban, mintha direkt valami átkot szórt volna rám a ravasz boszorka, hogy szenvedjek csak. Ezt pedig, nagyon is ki tudnám nézni belőle. Ez az állapot azóta a bizonyos éjszaka óta folyamatosan fennáll, és hatványozottan is foglalkoztat. Pedig tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy én nem vagyok jó alapanyag egy párkapcsolathoz. Nem bírnám elviselni azt, ha elveszteném a szabadságom, arról már nem is szólva, hogy végtelenül távol áll tőlem a romantika is. Észre sem veszem, hogy időközben önkéntelenül is a lábaim Marlék háza felé visz.

Megtorpanok, mikor ez tudatosul bennem, és mikor már a ház is a szemem elé kerül. Mit művelek? Miért jöttem ide? Valamiért mégsem tudom meggyőzni magamat arról, hogy ez egy rossz ötlet, és most azonnal fordítsak hátat, majd húzzak vissza a meleg házba,amilyen gyorsan csak lehet. Már ott is állok az ajtó előtt, az öklöm pedig koppan párszor rajta. Tévedtem. Nem vagyok normális. Baromi rossz ötlet ez az egész. De még mielőtt meggondolhatnám magam, hallom a közeledő lépteket, és a fenébe is, griffendéles vagyok! Nem fogok egy lány elől elmenekülni, még akkor sem, ha fogalmam sincs mit is akarok tőle. Most, hogy itt állok, és már nem mozgok, a hideg is kezd elérni hozzám, amire önkéntelenül is dideregni kezdek. Még visszafordulhatok… még elmehetek. De amikor kinyílik az ajtó, tudom, hogy már nincs visszaút.

if there is a hell

I'll see you there

tag: Sirius <3 • words: 692 • oufit: Marl • made by emilie

A karácsony nálunk mindig olyan dolog, amit nem lehet két pillanat alatt lerendezni. Mármint… két nap alatt sem. Átjáró ház van mindig nálunk, ki megy, ki jön, hol mi megyünk és néha ez akár 3-4 napig is eltarthat, mert mindig akadnak újabb és újabb program ötletek. Mondjuk azt, hogy őrültek háza, de én szeretem a nyüzsgését. Pláne most nem árt, hogy lekötöm magam, mikor az iskolában minden a feje tetejére állt, a magánéletemtől kezdve, a párbajszakkör, készülés a vizsgákra… Minden. Most Lily se ér rá abajgatni, mert éppen nagyon szerelmes, aminek persze örülök, meg annak is, hogy Potterék meghívták karácsonyra, de azért hiányzik, nah. A legjobb barátnőm és kész.
A házban lévő felfordulást nagyon élvezem, ahogy újabb adag karácsonyi pudinggal lépek ki a konyhából. Igen, ez az időszak a töménytelen zabálásról szól, ezt be kell vallani. Még szerencse, hogy ez nem látszik meg rajtam, pedig tudok enni rendesen, ha arról van szó. A desszertet az asztalra teszem, majd már indulnék is vissza a konyhába, mikor meghallom, hogy valaki be szeretne jutni.
- Nyitom! – kiáltom inkább a háziaknak, bár nem mintha bárki is mozdult volna, de azért nah. Éppen a kötényt szedtem le magamról, miközben megindultam az ajtó felé.
- Kopogott valaki? – kérdezte apa lemaradva, mire megismételtem, hogy már nyitom is. - Ha karácsonyi énekesek, akkor mondd meg nekik, hogy nincs itthon senki! – mondta nagyon viccesnek érezve magát, de csak megforgattam a szemem és végre sikeresen kibogoztam a kötényem kötőjét – látszik, hogy még ehhez sem értek, nem hogy a főzéshez, majd lenyomtam a kilincset, hogy beengedjem, gondolom a nagybátyámékat, akik körülbelül másfél órával ezelőttre ígérték, hogy megérkeznek. Hatalmas mosollyal akartam üdvözölni őket, de az pillanatok alatt változott döbbenetre, amint felfogtam ki is áll ott. Dermedten bámultam rá, majd mint a villám kaptam le magamról a kötényt, s dobtam el valahova messzire, de csak pislogtam párat.
- Black? – kérdetem kissé bizonytalanul, mint aki nem teljesen biztos abban, hogy jól látja, amit/akit lát. - Ugye Lily jól van? Ugye nem esett baja? – kérdeztem meg nagy hirtelen, amint eszembe jutott egy lehetőség, miért is jöhetett el hozzánk bár még így sem éreztem a logikát a cselekményben.
- Nem ők azok? – kiáltott apukám bentről, de én csak pillanatokkal később fogtam fel, hogy ez nekem szólt, ugyanis még mindig próbáltam feldolgozni amit láttam, s így elkéstem, anyukám már meg is jelent mögöttem, s kedves mosollyal üdvözölte „vendégem”.
- Nem is mondtad Leny, hogy vársz valakit. Ne legyél udvariatlan, hívd őt beljebb! – kezdett máris bele, mire én csak még jobban zavarba jöttem. Az ég világon nem vártam senkit, pláne nem ŐT. Azonban gyorsan ki kellett vágnom magam a helyzetből. Elléptem az ajtóból, hogy beljebb léphessen, bár továbbra is kattogott az agyam, most akkor mi is van.
- Anya, ő Sirius, ház és évfolyam társak vagyunk. Lily papu… izé pasijának a legjobb barátja. Közös projekten dolgozunk… öhm izéé… SVK-ra. Elfelejtettem, hogy mára beszéltük meg, hogy egyeztetünk. – mondtam, de még mielőtt magam is rájöhettem volna milyen gyenge volt a hazugságom, már hallottam is az arra elrohanó öcsém nevetését.
- Te még iskola időben sem tanulsz, nem hogy szünetben. – mondta pimaszul.
- Fogd be és húzd el a csíkot! – morrantam rá, mire nyelvet nyújtott felém, én pedig utánoztam. Anya felnevetett, amire elvörösödtem. Jah izé… Itt van Black és én… Első gondolatom az volt, hogy normálisan nézek e ki, de szerencsére az ünnep miatt extrán csinosra vettem a figurát. Kinyúlt pulóverben és tréningnadrágban, vagy valamelyik „cuki” pizsamámban sokkal zavarbaejtőbb lett volna.
- Ne haragudj Sirius, kicsit nagy nálunk a felfordulás. – mondta anya nevetve rám és az öcsémre nézve. - Örülök, hogy megismerhettelek. Remélem maradsz vacsorára is! – kezdett bele egyből, de csak szúrósan néztem rá.
- Nézd csak oda, milyen jó idő van kint! – mondtam, s gyorsan a kabátomért nyúltam, s már ugrottam is bele a csizmámba. - Menjünk egyet sétálni, jó? – kérdeztem Siriustól nyomatékosan, mert a helyzet kezdett egyre kellemetlenebb lenni, de elküldeni meg nem akartam, meg akartam tudni, miért jött, szóval már vettem is fel a sálamat, de úgy kapkodva, majd kiejtettem a kezemből, s próbáltam minél hamarabb eltűnni a házból. Kész őrület! Nem tudtam feldolgozni, hogy ténylegesen Sirius Black kopogtatott az ajtónkon. Mi a fene üthetett belé? Bele se mertem gondolni…

To: Marl

A pillanat tehát elillant, amint kinyílt az ajtó. Már nem tudok menekülni és valamiért, most, hogy látom, maga Marl nyitott ajtót, már annyira nem is akarok, akármennyire is furán hangozzon ez, még gondolatban is.
- Én. Életnagyságban. – Az, hogy ennyire csodálkozik azon, hogy ilyen hirtelen megjelentem, az egyáltalán nem meglepő, úgy látszik ma én leszek az, aki az igazi meglepetéseket okozza, és íme itt a következő: önkéntelenül is rámosolygok, és kivételesen nem gúnyosan, ahogy általában szoktam.
- Nem, Lilynek nincs semmi baja. Sőt, gyanítom éppen Jamessel rosszalkodik kihasználva azt, hogy én most nem vagyok ott. – Mondom még mindig ugyanazzal a tőlem szokatlan mosollyal. Miért teszek úgy, mintha az, hogy ilyen hirtelen beugrottam hozzá, olyan természetes lenne? Nem ismerek magamra. Csak akkor eszmélek egy kicsit fel, amikor Marl anyukája is megjelenik, újabb szokatlan dolog történik: zavarba jövök. Ez sem történik meg gyakran, bár tény, hogy Marllal a kapcsolatom cseppet bonyolult, és a mai napig nem tudnám megmondani, hogy mit is akarok tőle… vagyis, de, nagyjából tudom, csak azzal is tisztában vagyok, hogy az nem jöhet össze. Egyikünk sem az a típus, továbbra sem. Mindenesetre udvariasan köszönök a nőnek, miután kicsit beljebb léptem, de ezt is csak azért, mert még egyelőre fogalmam sincs, hogy hogyan tovább, hiszen ezt az egész betoppanást sem gondoltam át alaposan.

Felvonom a szemöldököm, mikor azt mondja, hogy közös SVK projekten dolgozunk, de azt hiszem a pillanat hevében én sem tudtam volna jobbat kitalálni, pedig ez valóban igen gyenge lábakon áll. Ezt Marl öccse pontosan el is mondja, ugyanis, se Marl, se én nem vagyunk azok a típusok, akik képesek nekiállni a szünetben tanulni. De inkább nem szólok semmit. Sőt, kicsit el is merengek a családi jelenet láttán, és Regulus jelenik meg a gondolataim között. Vajon nekünk lehetett volna egy viszonylag normális testvéri kapcsolatunk, vagy ez a lehetőség már alapból halálra volt ítélve? Azt hiszem, ezt most már sosem fogom megtudni, annyira sikerült eltávolodnunk egymástól.
- Ugyan, az a jó, ha van felfordulás. – Válaszolom Marl anyukájának. Legalábbis ez volt mindig az amire én vágytam, de nálunk az ünnepek, amikor még abban az otthonnak nem nevezhető házban éltem, inkább csak felvágós partik voltak, hogy összehozzák az összes pöffeszkedő aranyvérűt egy rakásra, és együtt szidhassák a nem tiszta vérűeket, vagy az árulókat. Mondhatom csodás napok voltak…
- Áh, nem akarok zavarni. – Hárítom el egyből a vacsora meghívást, Marl felvetésére pedig megkönnyebbülten bólogatok, és már megyek is ki újra, habár fogalmam sincs, hogy jobb lesz-e a helyzet, ha kettesben maradok a lánnyal.

Ez pedig, akárhogy is nézzük, hamar valósággá válik, mert már kint is vagyunk a hóesésben. Csendben és céltalanul indulok el valamerre, pedig tudom, hogy biztos kíváncsi, hogy miért is jelentem meg nála ilyen hirtelen.
- Csak erre jártam. – Előzöm meg végül a kérdést, felé fordulva.
- Gondoltam, ha már idáig eljöttem, akkor beugrok. – Tudom, hogy elég gyenge lábakon áll ez a magyarázat, de végül is, tényleg ez az igazság.
- Rosszul vetted fel a sálad. – Jegyzem meg kis idő után, majd már lépek is hozzá közelebb, hogy megigazítsam. Kifejezetten jó érzés az, amikor a közelemben van, ami mostanában ugye nem igen fordult elő a sok veszekedés miatt, de az igazítás után újra eltávolodok tőle, még akkor is, ha minden porcikám az ellenkezőjét akarja. Újra elindulok. Fogalmam sincs mi lesz ebből a napból.

if there is a hell

I'll see you there

tag: Sirius <3 • words: 682 • oufit: Marl • made by emilie

Egyetlen másodpercig azon kezdek gondolkodni, hogy Sirius esetleg megbolondult, valami történt a fejével, huzatot kapott, vagy nem tudom, de az a mosoly, ami megjelenik az arcán, szinte megijeszt. Legalább annyi, amennyire nagyot dobban tőle a szíve. Össze kéne szedni magam…
Amit mond, azon viszont nem tudok túljutni és a „rosszalkodik” szón önkéntelenül is felkuncogok, ami egy pillanatra elkergeti a döbbenetem. - Akkor értem már, kiraktak, hogy ne tartsd tovább a gyertyát? – kérdezem egy pillanatra jókedvvel, majd megint eluralkodik rajtam a gondolat, hogy oké, még ha ez így is történt, miért jött pont IDE? Remus is elzavarta? Meg Peter is? Meg a töménytelen mennyiségű libája? Vagy… azért jött, hogy megszívasson? Még azt is kinézem belőle, habár az most nagyon rosszul érintene…
A családi perpatvart igyekszem elfelejteni, de még akkor se szabadulok a kellemetlen érzéstől, mikor már kettesben maradom Siriussal az utcán, sőt, még rosszabbul érzem tőle magam. Egy egész bogár hadsereg költözhetett a gyomromba, mert az a mocorgás, amit odabent érzek, az nem hiszem hogy normális, ráadásul mintha gombóc lenne a torkomban. - Azt se tudtam, hogy tudod hol lakom… Hogy járhattál erre? Az ember nem szokott csak úgy „erre járni”. – kezdek azonnal bele az akadékoskodásba, mert be akarom magyarázni magamnak, hogy bizony meg akar viccelni, de akkor nagyon csúnyán megjárja, mert pokollá teszem az utolsó hónapjait a Roxfortban, de annyira, hogy nagypapa korában is ezt fogja még emlegetni. Nagypapa… oké, ez még viccnek is rossz, senki nem lenne olyan hülye, hogy huzamosabb ideig leragadjon mellette. Érted Marl? SENKI! Ha meg véletlenül esne meg a dolog… Szerencsétlen lány…
Mikor felém fordul teljesen, hozzám lép és még a keze is megindul felém, konkrétan lefagyok, az arcán hagyom a tekintetem, a szám elnyílik, mint ha meg akarnék szólalni, de semmi nem jön ki rajta egy meglepett „ooo”-n kívül, de az is csak halkan. A… a sálam? Értetlenül pislogva figyelem az arcát, miközben ő gondosan megigazgatja a sálam és a fejemből úgy szöknek ki a gondolatok, mint ha kergették volna őket, hogy pár pillanatra teljes némaságban dolgozhassam fel, hogy Sirius éppen a sálamat igazgatja. Mert… mert rosszul vettem fel. Én. A sálam. És ő… mármint Sirius megigazította, mert észrevette, hogy rosszul vettem fel. A sálam… Ez most komoly? Amint eltávolodik tőlem, abban a pillanatban szinte fejbe vág a millió gondolat, ami visszarohan a fejembe, s szinte még bele is szédülök, ahogy ezernyi óvva intés kezd el üvöltözni milliónyi vágyakozással. Érdekes egy harc ez.
Kicsit megbirizgálom a sálam, ahogy tovább haladunk, majd pár percig némán lépkedek csak mellette, majd hirtelen kibukik belőlem egy kérdés, amit máskor is feltettem már neki, de mindig éllel a hangomban, vagy cinikusan, de a lényeg, hogy teljesen máshogy, mint most. - Hiányoztam? – kérdezem kissé inkább hitetlenkedve, majd egyből az ajkamba is harapok, mert saját hangom hallva rájöttem, hogy megbántam, hogy ilyet kérdeztem. Gyorsan hárítani kezdek, miközben a kezeimet pakolgatom hol zsebre dugva, hol tördelve, hol a kabátom szélét morzsolgatva, mindegy, csak mozogjon a kezem… - Durva, hogy már csak fél évünk van a suliból, újabban nagyon gyorsan megy az idő, nem? – mondom az első dolgot, ami eszembe jut. Oké, a másodikat, mert először a havazásról akartam valami hasonlóan lényeges dolgot mondani, de végül úgy döntök, hogy az már az über cikinél is sokkal cikibb lenne. Eleget égettem már magam, meg kellene próbálnom mérsékelni. Nem is tudom mikor voltam utoljára kettesben Siriussal… öhm izé… de tudom. Jaj ne, én ezekre most nagyon nem akartam emlékezni. Végighúzom a kezem a korláton, ami mellett elsétálunk, összegyűjtve róla a havat, ami megült rajta. Egy pillanatig eszembe jut, hogy Sirius nyakába kellene belenyomni, de ahogy ránézek, arra jutok, hogy ha most a nyakához érnék, elfelejteném elvenni onnan a kezem és lehet… szóval inkább nem. Csak elkezdem ujjaim között morzsolgatni a havat, ami lassan olvadásnak indul, s kicsöpög a kezeim közül. Mi értelme volt ennek? Semmi. Jobban fázik tőle a kezem? Igen. Eltereltem a figyelmem? Nem. Gratulálok magamnak, elnyertem a komplett idióták éves különdíját. - Lily jól érzi magát? – kérdezem meg inkább gyorsan, miközben a kabátomba törölgetem a kezem. Nem esik még annyira a hó, hogy vizes lenne a kabátom, szóval tökéletes. Mit is csinálunk mi most egyáltalán?

To: Marl

Úgy látszik ez a nap, valahogy fordítva működik, vagy nem is tudom. Úgy érzem, mintha nem igazán tudnám irányítani a tetteimet és a szavaimat. Valahogy képtelen vagyok most bármilyen sértő megjegyzést is tenni Rá, vagy úgy viselkedni vele, ahogy eddig tettem. Magyarázhatnám a havazással is, hogy biztos az hülyített meg, de az elég gyenge kifogás lenne. Nem tudom mi ütött belém, mindenesetre most már eszemben sincs innen elmenni, sőt: izgatottan várom (!) hogy mi fog kisülni ebből az egészből.
- Azért nem pontosan így történt, James túlságosan szeret ahhoz, hogy ilyesmit mondjon, Lily meg csak túl jól nevelt ahhoz, hogy ezt így konkrétan az arcomba mondja. Különben Lilynek kifejezetten jót tesz az, hogy Jamessel van. Egyre jobban szeretem az ő társaságát is. – Jegyzem meg csak úgy mellékesen. Igaz, addig jó, amíg tudok miről beszélni, mert valószínűleg amikor már teljesen kettesben leszünk, semmi nem fog az eszembe jutni. De egyelőre még nem akarok ezzel a problémával foglalkozni.

Hamarosan ez úgyis bekövetkezik, ugyanis percek múlva, már kettesben vagyok vele az utcán. Na, most legyél okos, Sirius. Beszélj bármiről, csak arról ne, amiről kéne, hátha az beválik.
- Ezért jó, ha az ember egyre jobb kapcsolatot ápol Lilyvel. Pár tojáslikőr és csak fecseg és fecseg végtelen hosszan. Rólad is mesélt. Meg arról, hogy hol laksz. Szóval ebben ő a ludas. – Mondom egy apróbb mosollyal.
- Amúgy dehogynem, tényleg véletlenül keveredtem ide. Eredetileg csak egy hosszabb sétára indultam, hogy egyedül hagyjam kicsit a turbékoló galambokat, mert már nem vette be a gyomrom a látványt. – Ez részben valóban igaz is, de nem ez volt a fő ok, inkább egyszerűen csak az, hogy egyedül akartam maradni a gondolataimmal. Aztán tényleg sikerült annyira elmerülni bennük, hogy itt találtam magam, a gondolataim legfőbb alanyánál. Talán tényleg nem is akkora véletlen ez az egész. Talán valami felsőbb hatalom – mondjuk Merlin – akarta azt, hogy erre jöjjek és beszéljek Marllal. Ki tudja, a sors útjai ugyebár kifürkészhetetlenek.

Aztán, észreveszem a sálát és rendbe teszem. Ebből is egyből látszik, hogy most valahogy tényleg nem vagyok önmagam… vagy most lennék igazán az? Már nem tudom. Annyiszor próbáltam elkerülni a hasonló helyzeteket, hogy már azt sem tudom, hogy mikor engedem szabadjára az igazi Siriust és mikor viselem csak a megszokott álarcot. De most mintha… inkább csupasznak érezném magam előtte, pláne akkor mikor felteszi azt a bizonyos kérdést, egészen másképp, mint ahogy eddig hallhattam tőle. Rálesek, de nem állok meg a sétában, hanem csak még jobban hozzá igazítom a lépteimet és kicsit mintha közelebb is lennék most már hozzá. De még mielőtt válaszolhatnék erre a kérdésre, rögtön terelni kezdi a témát, mire megint csak önkéntelenül elmosolyodom. Igazán… aranyos tud lenni, mikor zavarban van és össze-vissza beszél mindenféle hülyeségről.
- Aha. Csak úgy repül. – Helyeselek belemenve a játékba, de ez cseppet sem jelenti azt, hogy elfelejtettem volna azt a bizonyos kérdést. Ó, de még mennyire, hogy nem felejtettem el. Itt motoszkál az agyamban, ugyanolyan bosszantóan, mint ahogy ő fészkelte be magát a gondolataim közé.

- Persze. Jól van. – Válaszolok a következő kérdésére, közben szinte észrevétlenül megint közelebb kerülök hozzá.
- Azt ne mond, hogy kesztyűt is elfelejtettél hozni. – Pillantok le a kezeire felvont szemöldökökkel, majd mielőtt tiltakozhatna, már fogom is meg a kezét, és így folytatom vele a sétát. Szigorúan csak azért fogtam meg a kezét, hogy felmelegítsem. Szigorúan. Egyáltalán nem azért mert meg akartam fogni. Ááh… soha. Egy ideig megint csendben sétálok mellette, melengetve a kezét.
- Talán hiányoztál. – Bukik ki belőlem az eddig magamban tartott válasz, és akaratlanul is megszorítom kicsit a kezét. De nem nézek rá, inkább csak az előttünk lévő utat nézem. Nem tudom, hogy merjek-e ránézni. Nem tudom, hogy akarom-e látni az arcán a reakciókat, miután ezt mondtam. Nem tudok már semmit. Végtelenül furcsa ez a nap.

if there is a hell

I'll see you there

tag: Sirius <3 • words: 732 • oufit: Marl • made by emilie

A fura helyzet az, mikor egyet értek Siriussal, mert ilyen nagyon kevés alkalommal van. Mármint amikor ki is mondom, hogy egyet értek vele.
- Tényleg jót tesz neki, habár eddig se volt semmi baj a társaságával, csak most… nyitottabb, magabiztosabb és James tud neki segíteni azon, hogy túl legyen a történteken. Magam se hiszem el, hogy ezt mondom, de örülök, hogy egymásra találtak… – mondom végül egy vállrántással, mert igaz, ami igaz. James menő és vicces és hasonlók, de sokáig féltem, hogy rosszul sülhet el ez az egész dolog Lilyvel, de az, hogy látom, tényleg szereti, ez megnyugtat. Lilynek erre volt szüksége és ez boldoggá tesz engem is…

Felkuncogok azon, amit mond, mert bizony igaza van. Lilynek elég egy pici alkohol és elereszti magát, ugyanis nincs hozzászokva. Nem mintha én hatalmas ivó vagyok, de Lilynél mindenki többet iszik. - És mégis mit mesélt rólam? – kérdezem kicsit felvont szemöldökkel. Ezer százalékig megbízom Lilyben, tudom, hogy még kínvallatás alatt se árulna el rólam titkokat, nem hogy egy kis alkoholtól, de nagyon érdekel Sirius mivel hozakodik elő. Mert dumája az van, biztos vagyok benne, hogy erre is lesz valami frappáns válasza.
Mikor azt magyarázza, hogy tényleg véletlen került ide, csak felvont szemöldökkel lesek rá, mármint oké, lehet igaz, de… ide? Hozzám? Meg ha Lily ivott, ő biztosan ötször annyit ivott és mégis Lily miért mondta volna a címem, ha ő nem kérdezi. És ha megtette, miért tette volna? És miért emlékezett rá és… Nem, nem értem Siriust, pedig most a seprűm adnám azért, ha legalább félig érthetném. Csak félig! Mert megőrjít ez az egész, legszívesebben a hajam tépkedném ki szálanként, pedig szeretem a hajam, sokat is ápolgatom, hogy jól nézzen ki… - Nekem sántít ez a történet Sirius… – csúszik ki a számon a keresztnevével a végén. Kicsit meglepődöm magamon, hiszen szinte mindig a vezetéknevén nevezem, még Lilynek is. Mert az úgy távolságtartóbb magatartást jelent. Igen Marl, olyan remek taktikáid vannak, mint egy három évesnek. Pláne, ha még be se tudod tartani…

Miért mosolyog? De most komolyan! Mi a fene az a kis mosoly az ajkai sarkában… az ajkai sarkában… izé öhmm… szóval mi az? Mit gondol? Mit akar? Miért van itt? A feldobott kényszertémára olyan röviden válaszol, hogy az konkrétan nem is válasz, de hát mit vártam? Gyorsan telik az idő? Most tényleg… Gratulálok magamnak. Talán nem kéne erőlködnöm, mert csendben sétálni egymás mellett is lehet kevésbé lenne ciki. Eddig is ennyire közel volt hozzám?

Az erőlködéseim hiábavalók, így csak a hó morzsolása és a sétálás marad. Én bizony nem erőlködöm többet, ha nem partnerem a dologban. Mégis mit gondol? Azt hiszi, egész nap ráérek csendben sétálgatni vele? Mint ha gyomorszájon csapnának, olyan érzés kerít hatalmába, mikor a kezem után nyúl és el sem ereszti. Még az ajkaim is elnyúlnak, ahogy ránézek, s próbálom felfogni mit is kérdezett. Kesztyű? Jah igen, izé. Nem válaszolok, csak lelesek a kezeinkre, miközben úgy helyezem sajátom, hogy teljesen eltűnjön Sirius erős és meleg tenyerében. Most… Kézen fogva sétálunk? Inkább ki se mondom már a késői reakcióm, miszerint otthon felejtettem a kesztyűm, rájött már biztos. De ha itt lenne, már akkor se szedném elő, mert hát… fogja a kezem. Fel se fogom, mi történik ma. Lehet most is részeg?
A szavai tovább fokozzák döbbenetem, de közben olyan heves szívdobogást eredményez, hogy félő, infarktust fogok kapni. Nevetséges az egész, ami bennem zajlik, de ez a mondata olyan földöntúli örömet áraszt el bennem, amit konkrétan képtelen vagyok megmagyarázni. Lassan, már átmelegedett ujjaimat úgy csúsztatom, hogy összekulcsolhassam az övéivel. Elvégre, voltunk már közelebbi helyzetben is? Mit veszíthetek még, ha már a méltóságom úgy is messze jár? Egyéb dolgokkal együtt…
- Jó, hogy erre sétáltál… Talán… – mondom halkan, a talán szót a végére rakva kicsit nagyobb nyomatékkal, csak hogy utánozzam őt. Talán ez volt élete legőszintébb mondata felém, és ha most nem fordulunk vissza, talán nem is fogok tudni. Fellesek rá, meg akarom neki mondani, hogy ne játsszon velem, mert most nincsen erőm rá. Azt akarom, hogy tudja, hogy most nem alkalmas az idő viccekre. Akarom tudni mi zajlik a fejében és mielőtt észhez térnék már meg is kérdezem tőle. - Mire gondolsz most? – kérdezem hirtelen, de hiába zavarom, nem tudom levenni arcáról a tekintetem. Itt van közvetlenül mellettem, kéz a kézben sétálunk, esik a hó és azt mondta hiányoztam neki. Talán. Csak nézem őt, s az sem érdekelne, ha oszlopnak sétálnék. Lehet most is éppen egy fal felé haladok. Nem feltétlenül szó szerint értve.

To: Marl

Amikor Marllal beszélgetek, tény és való, hogy igen kevés olyan téma van, ami biztonságos, ezek egyike közé tartozik az, amikor James és Lily kapcsolata kerül szóba. Ilyenkor képesek vagyunk emberi módon is beszélni egymással, ami az utóbbi időkben nem igazán jött össze, habár most olyan, mintha mi sem történt volna. Igen, azt hiszem, ez egy olyan napnak ígérkezik, amiről senkinek az égvilágon nem fogok mondani semmit, mert egyszerűen túl… személyes. Azok az érzéseim, amiket eddig gondosan elzártam a külvilágtól, most kezdenek egyre inkább elő-elő bukkanni és amennyire zavarodott vagyok, most egyelőre nem is foglalkozok azzal, hogy rejtegessem azokat. Legalábbis olyan szinten biztos nem rejtegetem őket, mint ahogyan eddig.
- Én is nagyon örülök nekik. Azt sem gondoltam volna, hogy ennyire összebarátkozom Lilyvel, hiszen nagyon… más világnak tűnt, mint amilyen én vagyok. – Ahhoz képest, talán ő az egyik olyan személy, akinek képes vagyok elmondani olyan dolgokat is, amit csak a tekergőknek, vagy akár még nekik sem mondok el, nehogy véletlenül is gyengének és érzelgősnek lássanak. Ez amolyan pasi dolog.
- Jamesnek is jót tesz, hogy vele van, és egyáltalán nem lett az, amitől tartottam, hogy már nem fog úgy hülyéskedni velem, ahogy addig, de szerencsére ilyenről szó sincs. – Vigyorodom el egy pillanatra. Most belegondolva, talán tényleg ettől tartottam a legjobban, hogy ha Ágasnak komoly barátnője lesz, aki ráadásul Lily, akkor így már nem fog részt venni a legidiótább ötletekben. Szerencsére kellemesen csalódtam.

- Ugye nem gondolod, hogy elmondom? – Pillantok rá egy csibészes mosollyal.
- Gondolkozz csak azon, hogy miket tudhattam meg rólad a lakáscímeden kívül, nem fogom megkönnyíteni a dolgod. – Bár az is igaz, hogy olyan hű de sok dolgot nem sikerült megtudnom róla. Egyrészt azért, mert nem akartam túl feltűnően Marlról faggatózni, mert Lily hiába volt kicsit becsiccsentve, azért lehet, hogy azért ettől függetlenül emlékezhet dolgokra, másrészt pedig úgy sem mondott volna el semmi nagy horderejű dolgot. De apróságokat megtudtam. A cím pedig kifejezetten hasznos információnak bizonyult.
- Miért sántít? Egyáltalán nem lehetetlen. – Önkéntelenül is beleremeg a gyomrom, amikor meghallom a szájából a nevemet. Nem gyakran szokott ez előfordulni. Jól esik. Kívánom, hogy ezt többször is tegye meg.
- Azt reméltem, hogy örülni fogsz nekem. – Próbálom kicsit oldani a saját feszültségemet.
- Feltételezem, hogy ez így van, mivel most velem sétálsz, és nem csuktad rám az ajtót. – Mosolyodok el újra.

Aztán megfogom a kezét. Ez amúgy sem szokásom, az eddigi úgynevezett „barátnőimmel” sem sétáltam soha kézen fogva, főleg azért, mert ezt túl személyesnek éreztem, olyan dolognak, amit egy egyszerű szexpartnerre nem érdemes vesztegetni. Persze, magyarázhatom azzal, hogy csak meg akarom melegíteni a kezét, de úgyis mind a ketten tudjuk, hogy ez csak egy gyenge kifogás. Furcsa, hogy nem haboztam egy pillanatig sem azon, hogy megfogjam a kezét, pedig… pedig sok minden történt, ami nem kellett volna, hogy történjen. A szavai a hideg ellenére is megmagyarázhatatlan melegséggel töltenek el, de úgy döntök jobb lesz, ha nem folytatom a felsorolást, mert még a végén olyan dolgot is kimondanék, amit nem lenne szabad. De aztán hiába minden, mert csak felteszi azt a kérdést, amit el akarnék kerülni. Hirtelen megtorpanok, és teljesen felé fordulva lenézek rá. A kezét továbbra sem engedem el.
- Valóban tudni akarod? – Igazából nem várok választ a kérdésemre. Mélyen belenézek a szemeibe, próbálva kitalálni, hogy ő vajon mire gondolhat, hogy vajon tényleg akarja-e hallani a választ, vagy jobb lenne, ha inkább kimondatlan maradna.
- Arra gondolok, hogy… – Kezdek bele végül mégis, újra megszorítom a kezét, mintegy erőt gyűjtve a következőkhöz.
-Hogy ha nem lennénk azok, akik vagyunk, akkor talán minden másképp alakulhatott volna. – Egy pillanatra sem engedem el a tekintetét, de végül aztán csak sóhajtok és újra elindulok.
- Talán akkor egyszerűen csak lehetnénk egy pár, normális párkapcsolattal. – Folytatom, most már nem is nézve rá, megint csak szigorúan az utat szemlélem, mintha csak így könnyebb lenne.
- Talán még boldogok is lehettünk volna. – Ezt már csak nagyon halkan mondom.
- Talán. – Mondom egy picit keserűbb mosollyal.

» We can't help everyone, but everyone can help someone ~ Marl && James
» Lily and Sirius