Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
A veszekedésünk Jamessel jól is esett, tekintve hogy sok feszültség halmozódott fel bennem, jó volt kiadni. Viszont lelkileg megviselt, nem szeretem ezt, nem szeretek a férjemmel haragban lenni. Viszont durva dolgokat vágtunk egymás fejéhez. Megértem hogy utálja Severust, de neki fel kell nőnie ahhoz hogy elfogadja őt, és együtt tudjanak " dolgozni ". Még csak nem is kell egy helyiségben lenniük. Mindegy majd elválik mi lesz ebből. Két napja történt, és nem nagyon beszélgettünk egymással. Mintha kerülnénk a másikat. Mindig úgy értünk haza, és nem egyszerre feküdtünk le aludni se. Utálom ezt, és elrontja a minden napjaimat is. Úgy döntöttem, hogy ma sétálok egyet London utcáin ezzel is kicsit lenyugszom. Gondoltam hódolok női hobbimnak, és meglátogatok egy két boltot, de kevesebb lelkesedéssel vetettem bele magam a ruhák közé, mint kellene. Nem, így semmi nem megy még a vásárlás se terelte el a figyelmem. Megvettem a kötelező kozmetikumokat, és egy új meleg pulcsit. Most hogy haza felé sétálok tulajdonképpen már azt se tudom milyen színű... lila ? Sóhajtok majd áthaladva az egyik úton azt érzem, hogy egyre hidegebb van. Összehúzom magamon a kabátot, és a fél arcomat beledugom a sálamba. De még is fura, főleg hogy a környék teljesen kihalt. Megszaporázom lépteimet, már csak két utca és otthon vagyok. Akkor akad ki igazán a szemem mikor meglátok egy falevelekből álló kupacot, ami hirtelen lefagy.... - Ne... - már szinte futok egy híd alatt természetesen , sajnos más hogy nem tudok átkelni. De nem, szerintem csak paranoiás vagyok, nem lehetnek itt. Még a felénél se járok az alagútnak mikor hirtelen meg is jelenik a fekete köpeny....
Kapkodva rángatom le magamról a nyakkendőmet - egyáltalán miért hordok nyakkendőt? -, a másik kezemmel pedig a kanapéra hajítom a szemüvegemet. Még, hogy csak a nők képesek egyszerre több dolgot csinálni. Kis híján tovább pattan a földre a szemüvegem, mikor egy legyintéssel térítem vissza a helyes irányba. Na jó, talán mégsem megy olyan tökéletesen. Sóhajtva pillantok az ablak irányába, először csak futólag, majd újra és újra, egyre inkább megütközve. Ennyire azért nincs hideg... ─ Úgy hallottam, korán ellógtál, asszony! ─ kiabálok fel. Már ötödjére ordibálok fel, a szellemes megjegyzéseim azonban továbbra is válasz nélkül maradnak, ezért körbejárom a házat a feleségem után kutatva. Semmi. Percről percre egyre baljósabb érzés kerít hatalmába, míg végül úgy döntök, az agyamra megy a feszültség, ha nem indulok el megkeresni. Biztos vagyok benne, hogy nem ment el messzire, akkor hagyott volna legalább egy kis cetlit,... És be is igazolódik a feltételezésem. ─ Lily! Teljes gőzzel eredek futásnak, miközben a pálcámért kutatok - hiába. Mégsem lehettem akkora bal***, hogy lepakoltam a nyakkendőmmel együtt, ugye? UGYE?
A Dementor félelmetesen kerekedik fölém, az én pálcám pedig remegve bukkan elő a tenyerembe. Hátrálok, de a másik oldalt is elállja az utamat egy újabb szörnyű teremtmény. Lassan mély levegőket veszek, és próbálok minden erőmmel boldog dolgokra gondolni, de az egyik amelyiknek háttal állok már, mögöttem áll. Nem látom hanem érzem. A hideg fagyott, és azt hogy a szívem összefacsarodik a szomorúságtól. Egyre kevesebb boldog emléket tudok előidézni, alig maradnak... De még nem terített földre az érzés, nem fordulok meg, és amelyik előttem áll pedig csak lassan közeledik felém... Épp mondanám ki az igét, mikor hirtelen megjelenik túloldalt.. - James... - súgom , és újabb pár boldog emléket sikerült előkotornom, mikor megkérte a kezemet... Fogalmam sincs mit kereshetnek ezek itt, azt tudjuk hogy jó pár dementor eltűnt a minisztérium fennhatósága alól. Viszont hogy szabadon kószáljanak... vagy nem is szabadon... Nem is látom mi történik csak annyit, hogy a másik dementor a férjemet vette célba és ezúttal nem lassú. Kapkodom a levegőt, de eközben megfeledkeztem a mögöttem állóról. A pálca remegve áll a kezembe és szegezem a szörnyre. - Expecto patronum! - mondom az igét, bár igen erőtlenre sikeredett, és nem sikerült hirtelen erős emléket előcsalogatnom. Csupán egy halvány fénycsóva tör ki a pálcámból, ami kis pajzsot biztosít számomra, csak hogy hátra nézzek Jamesel mi a helyzet...
Távol vagyok ahhoz, hogy bármit is tegyek, viszont túl közel, hogy a dementorok felfigyeljenek rám, a pálcám pedig merlinért sem lenne nálam, hogy megelőzzem a problémát, mielőtt rám találna. Érzem, hogy megfagy körülöttem a levegő, mintha máris jéghideg ujjak fonódnának a nyakamra. Pillanatok alatt elhagy minden erőm, a karom az oldalamra hullik, ahogy a sötét csuklya felbukkan a látóteremben... Ekkor hallom meg Lily hangját. ─ Expecto ─ suttogom erőtlenül. Egyébként sem lenne könnyű felidéznem a boldog emlékeimet, de úgy, hogy magát a varázslatot is nonverbálisan kell végrehajtanom, még inkább nehezemre esik leküzdeni a korlátaimat. Lily gyönyörű, selymes arca, a smaragdzöld tekintete azonban újra és újra visszatérnek a fejembe, ellenállva a dementorok ráhatásának, minden egyes rossz emléknek. Eszembe jut a piknik, mikor a nászutunkról beszéltünk, a reggel, mikor a megkérdőjelezhető alakú tejszínhabot vizsgálgatta, vagy az előző napi borozgatás, ahogy csillogó szemekkel nézett rám. Szinte érzem magamon a karjait, mikor átöleltük egymást a bálon, a heves szívdobogásomat, mialatt végigmértem őt a ruhájában. És eszembe jutnak a boldogság könnyei az arcán, mikor igent mondott az esküvőnkön. ─ Expecto patronum! ─ Úgy érzem, a hangom önmagában is képes lenne áttörni a dementorok gyűrűjét, a magabiztosságom ellenére azonban csak lassan, bizonytalanul látom feltűnni a patrónusomat. Nevetni támad kedvem a megkönnyebbüléstől, amit meg is teszek, épp abban a pillanatban, mikor a lábaim cserbenhagynak engem és térdre esek.
Mikor meglátom, hogy James a földre kerül, dobogó szívvel markolom még jobban a pálcámat, és borzasztó mérges leszek. A férjemből senki ne szívja ki az életét! Azonnal emlékek áradata halmozz el, az első csókunk, az esküvőnk napja ismételten, mikor olyan borzalmasan táncolt, hogy nevethetnékem támadt tőle. A kedves szavaim, a közös bulik a barátainkkal, mikor a keze az arcomhoz ér.. - Expecto patronum!!! - üvöltöm ezúttal, mire a pálcám hegyéből előmászik egy kecses őzsuta. Az arcomon egy megkönnyebbült mosoly húzódik szét, majd azonnal el is űzi az engem megtámadt dementort. A pálcámat ezúttal Jamesék felé fordítom, mire az őzem a másik dementor elé fut. De össze ütközik egy nagyon halvány másik patrónussal, ami szinte pislákol, annyira gyenge. Hunyorítanom kell, hogy kivegyem... egy szarvas? A két patrónus együtt előzik az utolsó szörnyű lényt, majd oda rohanok Jameshez aki alig van magánál. Leguggolok mellé, és legszívesebben megáznám. - James... Jamie... - pánikba esek fogalmam sincs mit csináljak, felpofozzam? Majd a szemét kezdi kinyitni. - Hála az égnek... - mély levegőt veszek, majd oda hajolok hozzá, és végig csókolgatom az arcát. - Jól vagy ? - közbe keresem, de nem találom a pálcáját. Értetlenül nézek rá... még is hogy tudott pálca nélkül megidézni egy patrónust még úgy is hogy gyenge volt... de kifejlett volt... szarvast, enyém pedig őz... boldog könnyek között felnevetek..
Valahogy fejben máshogy zajlott ez a jelenet: én elkergettem a dementorokat pálca nélkül, olyan erős patrónussal, hogy már-már kiégette a retinánkat és egy egész csordával felért a hatása. Valójában épp, hogy felrémlik előttem az alakja, máris a földre borulok. Még a fejem becsapódása is kellemesebb érzéssel tölt el, mint az engem szürcsölő csuklyás. Arra eszmélek, hogy Lily néz le rám. ─ Máris meghaltam? ─ kérdezem, vagy inkább nyögöm a szavakat. A csókjai azonban másodpercek alatt megtöltenek élettel. Nagy levegőt veszek, ahogy próbálom összeszedni magamat és kinyúlni felé, a kezem viszont mintha bejegesedett volna, először alig mozdul. ─ Mi olyan vicces? ─ Komolyan nem értem, ez elkeserítő. Fáradtan döntöm vissza a korábban kissé megemelt fejemet, ahogy nézem őt. Gyönyörű. Észre se veszem, az arcomon máris mosoly pihen. Szeretlek. Legszívesebben ezerszer is elismételném, ha nem lettem volna már így is épp elégszer épp elég nyálas az utóbbi pár hétben. ─ Ön jól van, Mrs. Potter?
Ahogy megszólal azonnal megkönnyebbülök, agyon is csókolgatom egyszerűen nem tudom megállni. Tényleg megijedtem mikor mozdulatlanul és csukott szemmel láttam a földön. Azt hittem elkéstem, nem voltam elég gyors... Csak arra tudok gondolni, hogy nem veszíthetem el. Csak most veszem észre hogy szinte görcsösen fogom a kabátját. Majd meglátom, hogy pálca nélkül idézett meg egy patrónust és boldogságomba, megkönnyebbülésembe elnevetem magam könnyek között. - Ne haragudj csak... megkönnyebbültem. - mosolyogva nézek rá. - Rájöttem milyen erős a férjem... - itt egy hosszú csókot nyomok a homlokára, majd felállok, és lehajolok segíteni neki. - Fel tudsz állni? El kell mennünk innen, mielőtt visszajönnek vagy újabbak jönnek.. - annyi minden van bennem hirtelen, most hogy tudom James jól van... egyszerűen áradnak bennem a gondolatok,a gondok és a felismerések. Csak félve nézek körül. Ezeket a dementorokat ránk küldték, és lehet itt van az is aki ezt tette, ilyen közel az otthonunktól. - Szarvas, mi ? - kérdezem végül kis mosollyal az arcomon. Egyszerűen nem hagy nyugton amit láttam. Nem is tudom magánál volt akkor mikor a két patrónus találkozott. Végül sikerül felállnia a segítségemmel.
─ Nem én vagyok erős ─ mosolygok rá mindent tudóan. Azt már nem osztom meg vele, hogy pontosan miről van szó, elég ha én tudom, milyen erős érzelmeket ébreszt bennem néhány közös emlékünk. Minden perccel egyre jobban érzem magam, mintha szó szerint újra megtelnék élettel. Jéghideg kezemhez képest egyre kevésbé forróak Lily apró ujjai, miután valóban sikerül megérintenem őt. ─ Hogyne ─ válaszolom a megszokott magabiztossággal a hangomban, majd hogy be is bizonyítsam előtte, nagy lendülettel ülök fel és kezdem el pakolgatni a lábaimat. Annyira merész azért nem vagyok, hogy máris felpattanjak. ─ Te is jól vagy, Lily? ─ kérdezem újra, miközben gyengéden végigsimítok a karján. Mikor felállok érzem csak meg, milyen pukli lesz másnapra a fejemen. Alig bírom el. ─ Miért? ─ vonom össze a szemöldökömet, nem igazán értem, bár... mást sem igazán értek jelenleg, ez nem túl meglepő. Amint stabilnak érzem a helyzetemet, szinte futva indulok el a házunk felé, természetesen Lilyvel az oldalamon. ─ Hol voltál?
- Mi lenne ha egyszer nem vitatkoznál velem? - nézek rá, de egy kis mosoly azért megbújik az arcomon. Gyorsan megpróbálom össze szedni magam, így feltápászkodom, majd Jamienek is segítek. Nehezen de sikerül felülnie, én pedig ettől is csak idegesebb leszek. - Jól vagyok, ne aggódj. Nem bántak el velem. - enyhe mosolyt tudok csak magamra erőltetni, miközben segítek neki rendesen felállni. Csak egyszerűen elakarok tűnni innen. Még mindig érzem azt a jéghideg fuvallatot, bár tudom már csak az elmém játszik velem. Miközben sikerül felállnia, én is belekarolok hisz látom még azért segítségre van szüksége, hiába nem akarja bevallani. Miért is tenné? Ő James. - Az enyémet nem láttad? - ezek szerint még előtte elájult. Csak egy széles vigyor ül ki az arcomra. - Az enyém őzsuta... - kíváncsi vagyok ő mit fog rá reagálni, bár én még mindig nevetnék rajta, ha nem lennék bepánikolva mindig a dementorok miatt. James közbe megszaporázza lépteit. - Lassíts , lehet agyrázkódásod van! - szólok rá szigorúan, és vissza fogom. - Most ez a legfontosabb ? - sóhajtok.- Csak.. vásároltam... - és most jut eszembe hogy a szatyrom ott maradt. Megtorpanok... annyi pénz volt...
Csak legyintek. ─ Nem én lennék. Legalább biztosan észreveszed majd, ha valaki nekem álcázza magát. ─ Ekkor jut eszembe. ─ Nem gondoltam komolyan azt, amit Snape-ről és az ágyunk megosztásáról mondtam... De honnan tudhatjuk, hogy nem kábított el engem és ivott százfűlé főzetet, és... Lily, én minden reggel olyan álmosan kelek, mintha valaki kiütött volna előző este. Világért sem hoznám fel újra a múltkori vita tárgyát, ez a kérdés mégsem hagy nyugodni. Főleg, mert én biztosan ezt tenném, HA a helyében lennék, a beteg rajongó helyében, aki sosem érhet fel egy ilyen mintapéldányhoz, mint amilyen James Potter. Na jó. Valószínűleg a dementorok az eszemet is elszívták. ─ Persze, hisz egy Potterrel sem bánhatnak el ─ sóhajtok fel megkönnyebbülve. Mikor elmondja, hogy az ő patrónusa - tulajdonképpen nem is értem, eddig miért nem tudtunk ezekről - őzsuta, harsány nevetésben török ki. Szinte nem is érzékelem, mennyire hangos vagyok. Egy bizonyos, számomra már gyors futással felérő tempóval megtett távolság után a fejemet sem érzem, de ez nem is számít, csak érjünk haza minél előbb. Majd akkor lassítok. ─ Holnap megveszem neked ugyanazt - ajánlom fel engesztelésképp. Hamarosan meg is pillantjuk az otthonunkat, bár még mindig mintha túl fagyos lenne a levegő...
Komolyan már szinte tátott szájjal hallgatom végig a sok sületlenséget amit össze hord. AZ tény, hogy őt nem lehet összetéveszteni senkivel, ha valaki felvenné az alakját azonnal rá is jönnék, hogy ő nem a férjem. Ebben szerencsésnek tartom magam, hogy nem éppen egy hétköznapi férjet kaptam. - Elmondjam honnan tudjad? Onnan, hogy Snape pont annyira gyűlöl téged, mint te őt. Esze ágában sem lenne, még értem se a te bőrödbe bújni, erről biztosíthatlak. És mivel már teljesen biztos vagyok benne hogy nagyon is beütötted a fejedet, mi lenne ha sietnénk ? - komolyan a fejütés az ő esetében egészen biztos nem segít, hanem csak rondít a helyzeten. Majd végre sikerül felkelnünk, és csak forgatom a szememet a megjegyzésén. Végül pedig a patrónusokat hozom szóba, és mikor elmondom az enyém őz az övé szarvas, hát ő is úgy reagál mint én... elnevetjük magunkat még a helyzet ellenére is. Hisz ez mennyire abszurd ? Tényleg ennyire rokon lelkek lennénk, még akkor is ha ennyire különbözünk? Ezek után egy percig se vonhatjuk kétségbe azt a tényt, hogy összetartozunk, és ez ... tetszik. Ez egy újabb biztosíték. Mikor rákérdez hol voltam, megtorpanok. Annyira sajnáltam annyi pénzt kiadni azokra a cuccokra és most ott hagytam a híd alatt. Remélem legalább egy hajléktalan nő fogja megtalálni. - Nem olyan fontos. - fújtatok hisz most fontosabb Ő . - Tényleg jól vagy ne menjünk inkább egyenesen a Mongu-ba? - nézek rá aggódva, mert őszintén szólva... félek haza menni. Aggódva nézek rá a lakásra, majd újra a fagyott érzem... - Tényleg ismét hideg van vagy már magamba beszélek ? - kérdezem tőle miközben rá nézek. - James... itt élünk és itt támadnak meg..
Van abban valami logikus, amit mond. Lassan, lebiggyesztett szájjal bólintok párat, talán tényleg jobb lesz, ha ezt ennyiben hagyjuk. ─ Nem kell kétszer mondani. Már indulok is, utána pedig az a baj, hogy gyorsan megyek. Ki érti a nőket? Csak egy elkínzott sóhajra futja, hisz már úgyis bebizonyosodott a mai nap során, hogy egynél több dolgot nem tudok egyszerre csinálni. Jobb, ha a lábam elé nézek ahelyett, hogy panaszkodnék. ─ Tökéééletesen ─ válaszolom vidáman. Bár talán mondanom sem kell, a környék láttán kétszer is átgondolom ezen mélységesen bölcs kijelentésemet. ─ Nos, kezdetnek talán mégis jobb választás lenne a Mungo, de nagyon remélem, hogy csak magunkba beszéljük. Mindketten. ─ Kimondva is lehetetlenül hangzik. Még jó, hogy nem hopponáltunk haza. ─ Szerinted bízhatunk most a hopp hálózatban? Annak ellenére, amit mondtam, közel sem állok annyira biztos lábakon, hogy tömegközlekedéssel evickéljünk el odáig. Lényegében nincs is más választásunk, mint... ─ A kertünkben van egy zsupszkulcs. A törpe. Erre senki sem jött volna rá.
Rossz így látni Jamest hiába játssza meg hogy kutya baja látom rajta hogy kótyagos. Igenis beverte a fejét, erősebben mint azt gondoltam és agyrázkódása lehet, az pedig nem vicc dolga. - Tökéletesen egy fitty fenét... - morgom, majd komolyan kezdek kétségbe esni. Ezeket ránk küldték, és a lakásunk közelébe. Tudják hol lakunk, és már nyíltan is megtámadnak. Csak harciasan bólintok. - Akkor irány a Mungo, biztos ami biztos... -sóhajtok ki nem állhatom azt a helyet, főleg tekintve, hogy nem rég kerültem ki onnan, most mehetek vissza. - Őszintén James én már semmiben és senkiben nem bízom... - mondom elkeseredve miközben kezdünk a házunkhoz érni, konkrétan az út túloldaláról nézzek. A zsubszkulcs gondolatára egy pillanatra felvidulok, hisz teljesen megfeledkeztem volna. Természetesen egy tréfás kedvű kerti törpe az, amit James maga szerzett be. Ezt mindenki képzeletére bízom... - Esküszöm James ha három seprűnél vagy zonkonál landolunk, nem csak a fejed miatt kell majd aggódnod... - nézek rá. Nem szabtam meg neki pontosan mi legyen a vész helyünk, gondoltam ezt a fontos feladatot rá bízom, ha esetleg bajba keverednénk.
─ Ne aggódj, kettes számú Potter, csak az életemet próbálom visszacsalogatni a szar poénjaimmal - legyintek könnyedén. Nem kéne mindig mindent túlreagálnia. Na, nem mintha én máshogy tennék, ha a testi épségéről van szó, de rám nem érvényes az, hogy az idegeskedés árt a szépségnek. Mindig csodásan festek majd. Meg kell hogy mondjam, azért mégiscsak osztozom annyira a félelmén, hogy kelletlenül közelítem meg a házunkat, dehát nincs mit tenni. Amint lesz alkalmam, a környező utcákat is teleszórom zsupszkulcsokkal. Már ha visszatérhetünk... Ezek után nem tudom, mi lenne biztonságosabb. ─ Hé, ne túlozzuk el a helyzetet. Valójában nagyon is könnyen ránk találhattak. Ehhez nem kellett áruló, elég volt egyszer követniük minket, de talán ezzel is sokat mondtam. Akaratlanul is elvigyorodok a lenge öltözékű spanom láttán. ─ Ne aggódj, egyenesen a Mungohoz visz miket. Azért nekem is van némi sütnivalóm ─ vetek rá egy morcos pillantást. A Mungohoz közeli kocsma mosdója mégiscsak egyenes utat kínál... Néha át kell értékelnünk, mi a fontosabb.
Mindig elfelejtem, milyen kellemetlen a zsupponálás. ─ Micsoda megtermett illatáradat ─ jegyzem meg fintorogva, ahogy elindulunk kifelé az illemhelyiségből.
Persze, hogy nincs jól és ez cseppet sem segít azon hogy próbálok nem felrobbanni. Ez az egész helyzet egyre kétségbe ejtőbb. Célpontok lettünk, gondolom Bellatrixnak lehet köze hozzá, mert még ilyen nyíltan két aurort nem mertek megtámadni. Most viszont Dementorokat küldtek ránk... A Minisztériumi támadás valóban felhívás volt arra, miszerint a bujdosásnak vége. De még is mi lesz ennek a vége? Meddig fogunk várni ? Az öklömet is össze szorítottam a gondolatra, egyre jobban érzem hogy felrobbanok a dühtől. - Ajánlom is... - nézek komolyan Jamesre, főleg mert... komolyan miért engedtem meg neki ezt a kerti törpét? Nem nagyon fűlik a fogam hozzá, hogy ... hozzá érjek. De hát ha egy baromhoz mentem hozzá ? Így oda hajolunk mind a ketten és egyszerre megérintjük a segg mutogatós kerti törpéjét. Mély levegőt veszek... Majd megérkezünk. Azonnal a hasamhoz kapok, mert soha nem fog jobb lenni a kavargó gyomrom hopponálás után. Mondjuk jobb mióta vissza tartom közbe a levegőt. Majd rájövök.. nem is a hopponálás okozta mellék hatásoktól lett a hányinger... - Úristen... - szám elé teszem a kezemet azonnal. - Te ezt hogy a ... James... - egyszerűen nem tudom az érzéseimet, és a gondolataimat hirtelen szavakba önteni. - HA nem lenne amúgy is agyrázkódásod, most biztos fejbe vernélek! - de most ez a legkisebb gondunk, így mint aki jól végezte dolgát, és mi sem lenne természetesebb kivonulok a mosdóból. Körül se nézek kik vannak a kocsmába, kik nézhetnek meg minket... csak alig várom kijussak és friss levegőt szívhassak. Majd bizonytalanul torpanok meg az út szélén és nézek körbe. Velünk szembe a Szent Mungo bejáratát álcázó bolt. A hely kicsit szakad, elhagyatott, nem véletlenül ide rejtették el. Mikor oldalra pillantok épp egy részeg férfi... próbál megállni egy lábon és magán tartani a nadrágját.
Jót nevetek Lily reakcióján, azért ennyire nincs büdös. ─ Általában biztos nem ilyen vészes ─ mentegetőzök feltartott kezekkel. ─ Egyébként is biztonságosabb így, mintha egyből olyan helyre kerülnénk, ahol megláthatnak minket. Sosem tudhatjuk, milyen sérülésekkel jövünk legközelebb a Mungoba, vagy hogy mennyire leszünk keresettek. ─ Bár valójában nem ez a magyarázata a helyváltoztatásnak, mégsem fedhetem fel csak úgy a lapjaimat, nem igaz? Szerencsére a kocsmából kiérve nem fogadnak újabb kellemes szagok, ehelyett csodás panoráma tárul a szemünk elé. ─ Na ezután panaszkodj a kerti törpe segge miatt ─ jegyzem meg kuncogva, majd közelebb érve a pasashoz a válla fölé hajolok, hogy a fülébe ord... izé, suttogjak. ─ Hölgyek is vannak az utcán! ─ Én csak együttérzek a nagyothallókkal, nincs ebben semmi rossz. Mire azonban túleshetne a döbbenetén, mi már nem vagyunk sehol - pontosabban számára nem, egyébként köszi, nagyon jól mutatok a Mungo falai között. Mint mindenhol. ─ Mi lenne, ha inkább te vizsgálnál meg? ─ karolom át Lily derekát menet közben. Már egyáltalán nem érzem rosszul magamat, és egyébként is csak a biztonságérzetért cserébe jöttünk ide.
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
¤ 
