Gideon & Fabian

Gideon & Fabian

Ritka alkalmak egyike volt, hogy a szokásosnál korábban végeztem a Minisztériumban. Pártvezetőként rengeteg munkám volt, miniszteri jelöltként pedig még annál is több, amiket gyakorlatilag rábízhattam volna másokra is, azonban ezt soha nem tettem meg. Szerettem dolgozni, nem véletlenül választottam ezt a munkát, habár néha valóban túlzásba tudtam vinni. Ma nem így tettem. Éreztem, hogy kezd teljesen leépíteni a folytonos rohangálás és az agyam is robbanni készül a megerőltetéstől, úgyhogy a mai napomat előre úgy szerveztem meg, hogy legyen bőségesen időm pihenni. Kissé frusztráló tud lenni, ha az embernek már a szabadidejét is előre megadott időpontra kell rakni, de továbbra sem bántam, hogy ez így van.
Kora délután elhagytam a Mágiaügyi Minisztérium épületét, hogy mindenekelőtt hazamehessek átöltözni és lezuhanyozni. Nem szerettem mocskosnak érezni magam, még akkor sem, amikor nyilvánvalóan nem voltam az, és úgy hiszem, ezt a kis rigolyát már nem fogom magamról levetkőzni. Igazából nincs is vele semmi gond, egy politikusnak - egy Mágiaügyi Miniszternek pedig főleg - előnyös, ha mindig úgy néz ki, mint akit a skatulyából húztak elő.
Hamar elkészültem otthon, utána pedig egyenesen az öcsém lakására hoppanáltam. Már előre eldöntöttem, hogy ott, az ő társaságában akarom eltölteni a mai felszabadított óráimat. Hiába dolgoztunk együtt és egy helyen, mégsem tudtunk soha annyi időt együtt tölteni, ahogyan azt korábban tettük. A beszélgetéseink mindig a munkával voltak kapcsolatosak és alig néhány mondatból álltak. Nem is tudom már, mikor sikerült utoljára úgy leülnöm vele egy korsó sör mellé, hogy a testvéremként és nem a kollégámként, a partneremként beszéltem vele. Éppen ideje volt, hogy bepótoljuk, amit sikerült elmulasztanunk.
Nem voltam annyira udvariatlan, hogy be is invitáljam magam hozzá, így a bejárati ajtó előtt álltam meg és jó hangosan kopogtam. Reméltem, hogy itthon van, hiszen ma már végzett, és hogy egyedül van. Nem szívesen zavartam volna meg női társaságban.

A december számomra mindig a várakozásról szól. Gyerekként az évvégi-eleji szülinapunk volt az év nagy durranása, mostanában viszont inkább már a karácsonyt várom, amikor mindenki összegyűlik otthon, és ha elő is kerülnek a nyomasztó, hétköznapi témák, legalább látjuk, hogy mindenki jól van, egészséges és egy karnyújtással elérhető. Azért volt jó, amikor még Roxmortsban éltem, mert legalább Mollyt láttam majdnem minden nap. Most meg... van olyan nap, hogy arról is meg tudnék feledkezni, hogy egyáltalán testvéreim vannak.
Ez a december viszont másról is szól, ami nem teszi gyorsabbá vagy elviselhetőbbé. Nagyjából két hete nem hallottam semmit Emmeline-ról. Nincs elég munka a világon, amivel ezt kiverhetném a fejemből.
Mintha a világ gúnyolódna velem, ma még a szokásosnál is hamarabb végeztem. Próbáltam elhúzni az időt és szöszmötölni még valamit az irodámban, de egyszer muszáj hazatérni, nem úszhatom meg.
Évek óta egyedül élek, de eddig sosem volt ezzel problémám. Lassan csinálok mindent, hogy teljen az idő, a tusolást, az átöltözést, elmosogatom a reggeli kávéscsészém.
Éppen azon töröm a fejem, hogy mit ehetnék egy késői ebédre, amikor kopognak. Emmeline az első gondolatom, meg talán a második is, ahogy az ajtóhoz sietek, a bátyámra tényleg nem számítok, de annál jobban megörülök neki.
- Fabian! - Köszönésképpen (és meglepetésemben) testvériesen megölelem. - Gyere csak. - Félreállok az útjából és szélesre tárom az ajtót. Talál fogast ebben a kis lépésnyi előszobában, utána pedig beljebb is kerülhetünk a nappaliba.
- Minden rendben? - A volt menyasszonyom mellett a választási időszak is folyamatosan a fejemben rohangál, így először természetesen az ugrik be, hogy azzal kapcsolatban történt valami. Az sem lenne meglepő, ha elfelejtettem volna, hogy valahol jelenésem van.
- Esetleg éhes vagy? Ebédelni készültem. -

Gideon & Fabian

Még emlékeztem rá, Gideon hogy várta mindig a születésnapunkat. Bizonyára az ajádékok miatt is, de az sem utolsó tényező, hogy egy évvel idősebbek lettünk. Ebből pedig mindig le lehet vonni a következtetést, hgoy nagyfiúk lettünk. Gideon volt inkább az ilyen fajta, akinek fontos volt, hogy ne kezeljék gyerekként, mert az egyszerűen elviselhetetlen volt neki. Megértettem, én sem szerettem túlzottan, amikor kisebb korunkban úgy néztek ránk, hiszen már akkor is jóval érettebbek voltunk a kortársainknál. Bizonyos szempontból persze. Csak én sosem szóltam emiatt egy szót sem, könnyű volt lenyelni a békát.
- Gideon -mosolyodtam el és természetesen azonnal visszaöleltem. Nem voltam egy nagy ölelkezős fajta - noha ez családon belül azért egészen más -, de most mégis jólesett egy ölelés a testvéremtől. A tudat viszont, hogy erre ennyit kellett várni, nem tetszett annyira. Mindig közel álltam a testvéreimhez és a szüleimhez, természetes, hogy szerettem volna sokat mellettük lenni. Igazán kár, hogy ennek a munka és gyakorlatilag az egész varázslóvilág keresztbe tesz.
Beljebb léptem az előszobába, a szövetkabátomat a fogasra akasztottam, a cipőmet pedig letettem a sarokba. Nálam otthon mindig szép rend uralkodott, nem volt kérdéses, hogy itt is úgy fogom lepakolni a dolgaimat mintha otthon lennék.
- Persze, nincsen semmi gond -ingattam a fejem. -Korán végeztem a Minisztériumban, gondoltam, meglátogatlak. Jólesne egy nyugodt délután. Remélem, nem zavarlak. -Ha azt mondta volna, hogy dolga van, egész biztosan megfordulok és elmegyek. Nem akartam a nyakán lógni, már neki is megvan a saját élete. Miattam pedig semmilyen tervét nem kell felrúgnia, az biztos.
- Nem kérek, köszönöm -ültem le a kanapé végébe. -De egy sört elfogadnék, ha van behűtve. Te pedig nyugodtan egyél, ne zavartasd magad.

Gyerekként nagyon vártam, hogy felnőjünk és nagyok, felelősségteljesek legyünk, most viszont már nagyon szívesen lemondanék egy részéről. Nem mintha nem szeretném a munkám vagy az életem más részét, de arról senki sem beszélt, hogy ilyen fárasztó lesz.
Legalább a családom körében visszajön az a szabad érzés, a kis önfeledtség, ami hiányzik a mindennapokból.
- Dehogyis, sőt. Nekem is nagy szükségem lenne egy nyugodt délutánra.
Már akkor is éreztem a hajtást és a fáradtságot, amikor nem egyedül kellett ezzel megbirkóznom, mostanában viszont esélyem sem volt pihenni. Kivételt képez a délután, amit Benjaminéknál töltöttem - és amiből rendszert nem csinálhatok, hiszen nekik is van életük, aminek én nem vagyok (és nem is kell) a mindennapi része.
A testvérem, viszont, szervesebb része is lehetne az én életemnek, így máris jobban érzem magam, hogy itt van.
Biccentek a kérésre, természetesen ki tudom szolgálni ennyivel. Gyorsan szendvicset dobok össze magamnak, hogy ne bocsátkozzak semmi nagyobb volumenűbe, mégis egyek valamit.
- Anya neked írt már? - kiáltok előre neki, mielőtt megjelennék a nappaliban. Az üveget és egy poharat elé teszem a kis asztalra, én meg mellette, a fotelban foglalok helyet a tányérommal és egy másik üveg sörrel. Egyedül úgysem fogyasztanám el soha, így legalább van rá indok. - Szólj, ha mégis kérsz mást is - mondom közben. Nem gondolom, hogy nem tenné, de azért legyen csak biztos felőle. Örülök, ha van mit csinálnom.
- Aggódom, hogy megint elveszett a bagoly - térek vissza a kérdésemhez, mivel más magyarázatot nehezen tudnék elképzelni.
Tény, hogy anya már november végén karácsony-lázban ég és minden évben különböző kérdésekkel küldi el a baglyunkat, idén viszont még egy levelet sem kaptam. Időm pedig erről érdeklődni, valahogy sosem jutott.

Gideon & Fabian

Az élet mindig fárasztó. Nekem olykor már a Roxfortban eltöltött napok is annak tűntek. Persze én mindenbe rengeteg energiát öltem, sokat tanultam, prefektus is voltam a végén már, és a többi. Mondanám, hogy ezáltal hozzászoktam, hogy sokszor nagyon kimerülök a sok munkától, de az nem lenne igaz. Azt hiszem, ehhez lehetetlen hozzászokni. De a tényt már elfogadtam, hogy sokszor fog ez rám várni, és valójában nem is zavart annyira. Még ennek ellenére is szerettem a munkámat és mindig maradéktalanul elvégeztem, még ha az kevesebb alvást is jelentett számomra.
- Azt elhiszem. Egyre nagyobb odabent a felfordulás, remélem, hamar vége lesz már. Kezdem elég soknak érezni.
Én is örültem volna neki, ha több időt tudunk együtt tölteni. Igen, azt hiszem ez volt az egyetlen dolog, amit nem szerettem annyira a munkámban és annak méretében. A napjaim minden hasznos percét kitöltötte, emellett pedig sajnos semmi időm nem maradt a családomra. Nem láttam anyát talán több mint egy hónapja, a húgommal sem tudtam néhány szónál többet váltani, de még az öcsémmel sem. Pedig ugyanazon a helyen dolgoztunk mindketten. Ezen szívesen változtattam volna, de nem nagyon volt rá lehetőségem. Mindig azt vallottam, hogy ha valamibe belekezdesz, azt száztíz százalékon kell teljesítened és soha nem félgőzzel. Én is eszerint éltem, bár sokszor belegondoltam, hogy talán nem ez a legjobb hozzáállás.
- Nem, még nem írt. -A kezembe vettem az üveget, de a poharat nem. Nem akartam feleslegesen összekoszolni, tudok én üvegből is inni. -Én is gondolkodtam már rajta. Remélem, hogy valóban csak ennyi a helyzet. Lehet, elküldöm hozzá a saját baglyomat egy levéllel, hogy minden rendben van-e. -Néha teljesen paranoiásnak éreztem magam. De remélhetőleg semmi különösen rossz nem történt odahaza. Sőt, biztosan nem történt semmi.

Megértően bólogatok Fabian szavaira, egyre több. Egészen addig fog ez fokozódni, amíg véget nem érnek a választások, és az utolsó pár hét lesz a legrosszabb, mégis csinálni kell. Kételkedem abban, hogy Caramel jó választás lenne, főleg Fabian Prewettel szemben. Reméljük, hogy a többség majd velem ért egyet.
A munka persze semmilyen eredménnyel nem lesz hiábavaló, mert mint a Rend emberei, akkor is a helyünkön maradunk, ha esetleg kedvezőtlenül alakulnak az események. De ezen előre kár rágódni, most pedig jobb lenne egy kicsit meg is feledkezni róla.
A család-témára térve anya levelei jutnak eszembe, amiről, feltételezem, mind a ketten megfeledkeztünk ebben a felhajtásban. Az tény, hogy a baglyunk nem először tévedne el, és mivel anya nehezen barátkozik csak meg a mugli technikai újításokkal, biztosan levelet küld, nem telefonon hív majd.
- Biztosan. - Inkább Fabiannak mondja, hogy sosem (azaz nem heti rendszerességgel) érdeklődünk a hogylétük iránt, mint nekem. Ennyi felelősséget még igazán háríthatok a bátyámra, ha már felajánlja. Többnyire nem élek vissza a kedvenc-helyzetével, de most sem én vagyok a miniszterelnök-jelölt... Rá lehetetlen neheztelni. - Alig várom már az ünnepeket... Bár nem hiszem, hogy karácsony után otthon tudnék maradni. - Már ha addig Emmeline nem kerül biztonságba, az a három nap is kínkeserves lesz. A szilveszteri születésnapunkra pedig semmiképpen sem akartam nélküle menni.
- Te hogy tervezed? - Ha anyánkon múlna, már az előtte-utána heteket is otthon töltenénk, szóval talán nem ártana legalább egymásról tudnunk.

Először csak a furcsa villanásra figyelek fel a bátyám háta mögött, így neki is feltűnhet, hogy nyújtogatom a nyakam. Ezután pillantom csak meg a kékes fényű macskát, és most még a rágást is abbahagyom. Feszülten figyelem a patrónust, amíg az helyet nem talál magának előttem és "beszélni" nem kezd.
- Sajnálom, hogy csak most jelentkezek. Nem kell aggódnod, minden rendben van. És minden rendben lesz. Szeretlek.
Habár nagyon jó hallani a lány hangját, ez nem tölt be semmilyen űrt bennem, sőt. A macska semmivé foszlik, én pedig újra itt vagyok a zavaros gondolataimmal, egyedül. Kimérten végzek a falattal és igyekszem lecsillapodni, mert kivételesen mégsem vagyok teljesen egyedül.
- Nem voltam veled teljesen őszinte, amikor azt mondtam, gondjaink vannak. - Ki ne hitte volna el? Rengeteget veszekedtünk mindig is, mert képtelenek vagyunk egyszerűen és csendesen megállapodásra jutni. Bárcsak ennyiről lenne szó. Megdörzsölöm a halántékom. - Nem akartam még több problémát vinni az életedbe most... De azt hiszem, ezt nem tudjuk egyedül megoldani. - Másnak nem ismerném be, hogy tanácstalan vagyok, de ki lenne alkalmasabb segítség, mint Fabian?

Gideon & Fabian

Még én magam sem éreztem semmit azzal kapcsolatban, hogy milyen eredményei lehetnek a választásoknak. Általában mindig, mindennel kapcsolatban volt valamiféle megérzésem vagy előérzetem, de ezúttal semmi nem volt. Bármi lehetett mindennek a végkimenetele, én pedig kíváncsian vártam, a lehető legnyugodtabban, ami az embertől egy ilyen helyzetben kitelik. Nem volt szokásom idegeskedni és a körmömet rágni valami miatt, az a munkám rovására ment. Elbízni magam pedig végképp nem mertem, az még a stressznél is rosszabb lenne.
Valóban nem érdeklődtünk eleget anyáék felől, ez pedig gyakran elöntött bűntudattal, amikor eszembe jutott. Én igyekeztem, komolyan megtettem minden tőlem telhetőt, de ez sokszor nem volt elég. A munka mellett egyre és egyre kevesebb időm jutott a családomra, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ez ne így legyen. Ki kellett egyenlítenem a kettőt, mert egészen biztos, hogy nem maradtam volna sokáig épelméjű anya, Gideon és Molly nélkül.
- Mindenképpen szüneteltetem arra a néhány napra a munkát. Legfeljebb a legfontosabb feladatokat végzem el, a maradékot pedig meghagyhatom ké...sőbbre. -Elhallgattam, ahogy észrevettem, hogy nem rám figyel, hanem valamire a hátam mögött. El nem tudtam képzelni először, hogy mi lehet az, egészen addig, amíg a kékesen fénylő macska be nem férkőzött a kettőnk közötti helyre, ahol beszélni kezdett Gideonnak.
Nem szóltam egy szót sem, türelmesen vártam, hogy befejezze a mondandóját, amihez nekem - gondoltam én - semmi közöm sincsen. Szívem szerint nem is figyeltem volna a szavaira, mivel nem az én dolgom és még a testvérem magánügyeiben sem kotorászok csak úgy. Azonban elég lehetetlen feladat lett volna fél percre megsüketítenem magam, így akaratlanul is hallottam minden szót, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Gideonra pillantottam, egy pillanat alatt megéreztem azt a hirtelen jövő, ideges feszültséget a szavaira. Valami nincsen rendben, ezt szinte már az első szónál észrevettem. Előredőltem ültömben, a sörösüveget leraktam az asztalra.
- Hallgatlak -néztem rá komolyan, minden figyelmemet neki szentelve. Nem fontos, miről van szó, ha segíteni tudok neki valamiben, akkor segíteni is fogok. Ez a testvérek dolga, én pedig ezt nagyon komolyan vettem. Fontos volt nekem, hogy minden rendben legyen, ezt pedig még a Mágiaügyi Miniszter posztjáért sem tenném félre.

Nevetségesnek tartom, hogy csak ebben az időben van időnk a családdal foglalkozni, de képtelen vagyok változtatni ezen. Néha egy-egy bagoly, vagy éppen telefon, ha Fabianról és Mollyról van szó, de a találkozások száma megcsappant. Pár hete még azt gondoltam, ez lesz életem legboldogabb karácsonya, amikor végre hazavihetem a párom, és a családom együtt örül majd nekünk. Egy olyan hét, amikor mindenki boldog. Talán túl naiv voltam.
Bólogatok a szavaira, jól teszi, ha kivonja magát a neheze alól, jól teszi, nekem is ezt kéne, de nem tehetem. Szeretném azt mondani, hogy még én is átgondolom és áttervezem a dolgaimat, azonban a ködös patrónus elvonja a figyelmem mindenről. Mozdulatlanul figyelem a szavait, Emmeline szavait, a hangot, aminek a napjaim részének kéne lennie, de nem változik semmi. Azon kívül, hogy legalább arról megbizonyosodom, a pálcája megvan és van ereje patrónust idézni, semmi sem lesz jobb. Nem is az ő feladata, hogy ezt megoldja, azonban egyedül sem tudok előrébb jutni.
Úgy döntök, ha már Fabian itt van, legalább a tanácsát kikérem. Tisztában vagyok vele, sőt, ragaszkodom hozzá, hogy nagyobb részét ebből az ügyből ne vegye ki: neki most a miniszterelnökséggel kell foglalkoznia. Viszont, mint testvéremre, ugyanúgy számíthatok, mint azelőtt.
- Emmeline visszaköltözött az apjához. - A tenyerem a combomhoz dörzsölöm. - Az öccse életével tartotta sakkban, de nem tudjuk, miért. Mindenesetre erről nem tudhatnék... ezért hivatalosan csak felbontottuk a jegyességünket. - Bárhányszor kell ezt kimondanom, annál rosszabbul hangzik. - Még a Vance birtok helyét sem találtam meg, Cornelius Vance-ról is alig van bármilyen jelentés. Ez az első alkalom, hogy hallok felőle, két hete. Hallottad a hangját... - Visszapillantok oda, ahol az előbb még a patrónus állt, hátha hallhatnám újra. Hátha visszapörgethetnénk odáig az időt, amikor elengedtem és inkább csak valahogyan Richardot menekítettük volna meg. - Biztosan nincs jól, nem tudom, mi történik és... semmit sem tudok tenni! - Bosszúsan szorulnak ökölbe az ujjaim. Nem vagyok sem kiabálós, de még csak nem is túl érzelmes fajta, így ez a hullámvasút is megvisel - hát még a tehetetlenség. Prewették sosem okoznak csalódást, most mégsem haladok a siker felé.

Gideon & Fabian

Feltétlenül szükségesnek éreztem, hogy ezt a karácsonyt szűk családi körben tölthessem el, otthon, ahol senki és semmi nem árthat nekünk... most még. Tudtam, egyszerűen éreztem a zsigereimben, hogy valami történni fog, mégpedig nagyon hamar, ami után már nem lesz semmi sem ugyanolyan, mint eddig volt. Ezzel az érzéssel pedig nem tudtam mit kezdeni, nem tudtam sem elnyomni magamban, sem pedig elmondani valakinek. Biztosan őrültségnek hangzott volna. Mindenesetre szerettem volna ezt a karácsonyt együtt eltölteni a családommal.
Rám mindig számíthatott, akármiről is volt szó. Lehet, hogy nem tudtam neki mindig, mindenben segíteni, de a testvérem volt és megtettem érte bármit, amire csak az erőmből futotta. Mindig összetartottunk és segítettük a másikat, ezen pedig semmi sem fog csak úgy változtatni.
Homlokráncolva hallgattam végig a mondandóját, már az elején nem tetszett, amit hallottam. Nem, ennek nem lett volna szabad így történnie. Csak tudnám, hogyan és miért jutottak el idáig... Nem akartam beleszólni Gideon magánügyeibe, magamtól biztosan nem tettem volna semmit, amit ő nem akart, hogy megtegyek, de az, hogy ezt elmondta nekem, egyfajta felhatalmazásként is volt értelmezhető, hogy igenis tehetek valamit érte. És nem csupán kötelességtudatból, hanem mert így is akartam tenni. Ez ellen tenni kell valamit.
- Akad néhány ember a Minisztériumban és azon kívül is, akik tartoznak nekem egy-egy szívességgel. Tudok beszélni velük, hogy szerezzenek valami információt Emmeline-nel kapcsolatban, megeshet, hogy sikerrel is járnának. De ez rajtad múlik, rád bízom, hogyan döntesz. Ha nem szeretnéd, nem szólok bele. De te is tudod, hogy én mindig, mindenben segítek neked, ha szükséged van rá. Csak egy szavadba kerül. -Komolyan is gondoltam, amit mondtam, bár azt hiszem, nem is igazán volt rá szükségem, hogy kimondjam. Ismertük egymást, jobban mint bárkit és bármit, pontosan tudtuk ezt egymásról. Talán nem voltunk olyan gondolatolvasók mint sok másik ikerpár, de ez nem jelent semmit. -Ha pedig a miniszteri pozícióm miatt aggódsz, ne tedd. Az kevésbé fontos mint az, hogy veled minden rendben legyen.

Egészen megkönnyebbülök attól, hogy valakit beavathatok életem legfontosabb eseményeibe. Az eljegyzési terveimről csak Fabainnak és Benjaminnak szóltam, de két hét alatt az egész Minisztérium tudomására jutott... így a szakítást már ezerszer el kellett ismételnem, de csak most az egyszer lehettem teljesen őszinte a körülményeket illetően.
Bennünk, Prewett-testvérekben az a legjobb, ahogy kiegyensúlyozzuk egymást. Kevés olyan ember van, aki mellett el tudom engedni magam, de Fabian az egyetlen, aki mellett soha nem kell álarc mögé bújnom. Ha elveszítem a higgadtságom, ő képes nyugodt maradni. Fordított helyzetben én is ugyanezt garantálom neki, bár kettőnk közül az esetek többségében én használom ki ezt a lehetőséget.
- Köszönöm - biccentek neki már nyugodtabban. Tudom, hogy mindig számíthatok rá. - Nem szeretném, ha nagy felhajtás lenne ekörül, vagy ha bárki megsejtene valamit. Csak annyit tudok, amennyit te is, így pedig nem lehetek benne biztos, hogy nem esik baja. - Nagyot sóhajtok, ahogy újra és újra mérlegre pakolom a dolgokat. - Azért hálás lennék, ha a Vance birtok helyét meg tudnád érdeklődni. Hátha... valaki tudja. - Számomra érthetetlen, hogy a hely, ahol felnőttek, ahol élő emberek laknak egyszerűen ne létezzen semmilyen papíron.
- Ezzel pedig nem értek egyet. Jelenleg a te győzelmed a legfontosabb. Emmeline is egyetértene ebben.
Nem azt mondom, hogy bármiért hajlandó lennék feláldozni a menyasszonyomat, de nem fogom plusz bajba sodorni Fabiant, amikor ilyen fontos szerepe van a háborúban. Csak annyit tegyen meg, amennyit kértem - biztos vagyok benne, hogy tiszteletben fogja tartani a döntésem -, a többit elintézem. Minden rendbe fog jönni, de ahhoz neki feltétlenül meg kell nyernie a választásokat. Ezen nem vitázom.

Gideon & Fabian

Velem mindig őszintének kellett lennie, szinte elvártam tőle, hogy így tegyen. Hiszen ha bennem nem bízik meg, hogy ilyen információkat a tudomásomra juttasson, akkor ki másban tudna megbízni? Fontos volt nekem, hogy az ilyen fontos dolgokkal mindig tisztában legyek. Ki tudja, mikor csattan visszafelé és találja el őt, ha pedig nem tudok semmiről, akkor nem is leszek ott, hogy segíthessek rajta. Persze talán így sem fogok tudni, de ami még fontosabb, talán nem is lesz belőle akkora hatalmas probléma.
Mi mindig is ilyenek voltunk, mint egy nagy mérleg. Ha egyikünk elkezdett halomra pakolni valamit a saját tányérjára, a másik biztosan gyorsan ráült a másik felére, nehogy elbillenjen a rossz irányba. Azt hiszem, anyáéknak is ezért nem volt soha olyan nehéz dolguk velünk. Megoldottuk magunknak a gondjainkat, legyen szó bármiről is. Nem is emlékszem nagyon olyan pillanatra, amikor valami nagyon fontos dologgal kellett anya felé fordulnom.
- Ha rajtam múlik, egyáltalán nem lesz felhajtás -válaszoltam. Tiszteletben tartottam, hogy Gideon nem szeretné nagydobra verni a dolgot, teljesen érthető okokból kifolyólag. Nem is akartam éppen én belenyúlni ezekbe a dolgaiba, amikor értelemszerűen ez csakis rá tartozik. Nem állt szándékomban mindent felforgatni neki.
- Rendben, megkérdezem néhány ismerősömet, hátha tudnak valami hasznosat. Olyan nem létezik, hogy senki ne tudja, merre van az a birtok. -Azt már elképzelhetetlennek találtam. Ebben a világban nincsenek titkok, valaki mindig tud valamit, ami másnak az előnyére válhat. Reménykedtem benne, hogy ezúttal is ez a helyzet, másképp nagy a probléma. Ha valaki ennyire elrejti az otthonát, annak nagyon nyomós oka kell, hogy legyen. Bele sem akartam gondolni, hogy mit rejtegethet ennyire egy ember a kíváncsi szemek elől.
- Mindig a család az első, Gideon. De ha azt szeretnéd, nem szólok bele. -Tiszteletben tartottam a döntését. Nem mondom, hogy örültem neki, de ha ő így szeretné, akkor így is lesz. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem?

Szerencsések vagyunk Fabiannal, hogy ha mostanában ritkán is, de mindentől függetlenül bármikor számíthatunk egymásra, és jól tudunk együtt működni a munkában is, a család dolgaiban is. Sokkal fontosabb egy ilyen kapcsolat (és persze ki mással lenne ez meg, ha nem a testvéremmel?), mintha minden délután együtt néznénk meccset vagy ilyesmi. A család a legfontosabb, a családunk épsége és biztonsága, márpedig hamarosan Emmeline is közénk fog tartozni. Nagyon örülök, hogy a bátyámnak nem okoz nehézséget befogadni őt, ahogy remélem, senki másnak sem fog.
Ahhoz viszont először itthon kellene tudnom a menyasszonyt, ezzel pedig gondok vannak. Nem csak összevesztünk és durcás, ez már sokkal inkább olyasmi, amivel egyedül nehezen tudok megbirkózni. Fabian nagyon is jól időzített.
A Vance-birtokkal kapcsolatban is megkérdezem, ez az egyetlen nyomom, amin elindulhatnék. Egyedül nem jutottam előrébb, de Fabian más köröket is ismer, másokat is megkérdezhet, és nem kelt vele talán túl nagy feltűnést - de óvatosnak kell lennünk, a Minisztérium már nem olyan megbízható, mint egykor volt. Bármilyen fejlemény esetén magam fogok utánajárni a dolognak, ebben biztos lehet - épp elég, ha annyi kockázatot vállal értem, ami a kérdezősködéssel és titkolózással jár.
Azt semmiképpen sem szeretném, ha ez Fabiant akadályozná, aggasztaná és nem tudna eléggé a munkájára koncentrálni. Bízom Emmeline-ban, tudom, hogy a végsőkig vigyáz magára, és bizakodó maradok amíg csak újra a karjaimban nem tudhatom. Ez a mi kis játékunk, nekünk kell elintézni. A nagyobb játszmában Fabian a fontos emberünk. Én az életemet adnám a menyasszonyomért, de a bátyámtól nem várom el ugyanezt.
- Köszönöm. Már az is nagy segítség, hogy számíthatok rád. - A bátyám vállára teszem a kezem egy pillanatra, nem vagyunk mi érzelgősek, de ez így van, és el sem tudja képzelni, mennyit jelent erről beszélni valakivel, akiben teljesen megbízom.
- De kérlek, mesélj most valamit. Remélem, nem csak az irodád és a lakásod között ingázol. - Fabian bár mindig is emberek tucatjaitól volt körülrajongva, nem tipikusan szociális alkat, és biztos vagyok benne, hogy ez a kampányidőszak csak még kevesebb időt és lehetőséget hagy neki erre.

// Ne haragudj a késői válaszért! :c //