Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
- Ah, most lebuktam - sóhajtok fel drámaian. - Azóta rettegek ettől, hogy megemeltem ezt az iszonytató harminc teljes kilódat... vasággyal - csipkelődök és a végén nem állom meg, el is vigyorodom. Szórakoztató lenne, ha majd edzés közben is feltudnám húzni annyira, hogy nekem álljon teljes erővel, bár gyanítom egy kismacska karmolásai is nagyobb sebet ejtetnének, mint az ő "öklei". Lassan korog a gyomrom, ezért kicsit felágaskodok, hogy ránézzek azokra a palacsintákra. Nem akarok panaszkodni, de ha a férfi éhes, jobb ha az asszony igyekszik. - Holnap találkozom vele, szóval egyenlőre még semmit - mondom, miközben visszahuppanok a székre és jobb híján beleiszok a narancslevembe.
- Ó, nem kell szumó birkózónak lennem ahhoz, hogy lenyomjalak. - Még a hajamat is hátradobom a hatás kedvéért. Elégedett mosollyal az arcomon, a karjaimat összekulcsolva nyugtázom a palacsinta-kukkoló hadműveletét. Épp csak egy futó pillantást vetek rá: nem, még nem jó. Ráérősen kezdem nézegetni a körmeimet. - Úgy értettem, a találkozóval kapcsolatban. Jobb lesz, ha igyekszik a válaszokkal, ha tőlem is ezt várja. - Szeretnék veled menni - mondom ki, ami már tegnap este óta motoszkál a fejemben. Tudom, hogy ellenezni fogja, mert "nem biztonságos", de itt lenne a tökéletes alkalom arra is, hogy találkozzak Rickkel. Talán az emlékeim visszatérését is elősegítené.
- Nem kell szumó birkózónak lenned, de nem ártana ha ez ellenfeled tüsszentésétől nem esnél hátra. Kicsit talán tovább tartana a küzdelem - megemelem a szemöldököm és látványosan végig nézek rajta. - Talán... - szól a visszavágás miközben szenvedve konstatálom, hogy még mindig nincs kész a reggeli. De semmi baj, nincs vész, visszavonulhat az auror csapat, Emmeline körmei most már tökéletesek. - Kizárt - vágom rá és és ezzel kapcsolatban nincs is több mondanivalóm. - Az a palacsinta már szénné ég - térek vissza az engem leginkább érdeklő témára.
Összeszűkített szemekkel sandítok rá a vállam fölött. - Nem mintha olyan sokszor láttál volna küzdeni. De ha így folytatja, máris változtathatunk ezen. Szóval kizárt? Még a lélegzetemet is visszafojtom, miközben elszámolok háromig... Na jó, inkább tízig. Húszig? Bár túlzás, hogy szénné ég a palacsinta, tekintve, hogy csupán egy kérdés erejéig fordultam el tőle, talán jobb lesz, ha még most megfordítom, mielőtt válaszolnék. Addig is Nigel megtapasztalhatja a vihar előtti csendet. - Lennél olyan kegyes és megosztanád velem, miért?
- Nem is akarlak küzdeni látni - mondom, vissza emlékezve arra a muglira, aki megtámadta őt. Nem akarom, hogy valaha is újra ilyen helyzetbe kerüljön. - Mert az apád azt hiszi lent tartalak a pincében és épp most formállak át azzá a lánnyá, akit ő mindig is akart. Egy engedelmes géppé, ami semmit nem érez, csak végrehajtja a parancsot - válaszolom, kegyetlenül kimondva az igazságot. Ha tovább kerülném a témát biztosan nekem állna, hogy már pedig ő akkor is velem jön. Nem akarok ezen veszekedni. Vagy megérti, hogy ez miért rossz ötlet, vagy egyszerűen itt hagyom holnap és leharaphatja a fejem, ha visszajöttem.
Válaszára azonnal elmegy a kedvem minden további visszavágástól. Tényleg az lenne a legjobb, ha soha többé nem lenne rá szükség, hogy hasznosítsam a (még nem létező) tudásomat. Se más ellen... sem ellene. Bármilyen frusztráló is, a tegnapi után ezt a lehetőséget is számba kell vennünk. Bár tény, hogy vele szemben minden erőszítésem feleslegesnek bizonyulna.
Szóra nyitnám a számat, de ugyanolyan hamar be is csukom. Kifejezéstelen arccal fürkészem Nigel vonásait, mintha csak arra várnék, előbb vagy utóbb közli velem, hogy vicc az egész. Sajnos tisztában vagyok vele, hogy hiába is táplálnék ilyen reményeket. Végül minden további nélkül fordulok vissza a palacsintához, mielőtt valóban leég. Pár perc múlva össze is gyűlik annyi, hogy nekiláthasson a reggelijének. Ami engem illet, a lehető legtöbb időt próbálom eltölteni, mielőtt helyet foglalnék mellette. Képes lett volna rá...? Akárhányszor felmerül bennem a kérdés, makacsul zárom vissza az agyam leghátsó zugába. De nem örökké. - Mi akadályozott meg? - kérdezem egyenesen a szemébe nézve, miután letettem magam elé a saját palacsinta adagomat. Nem mintha olyan sok étvágyam lenne.
Be is fejezem a reggelit mire leül. Szerencse, mert olyan kérdést tesz fel, ami rögtön elvenné az étvágyamat, ha még lenne. Felpillantok rá és komoly tekintete meggyőz, hogy ez elől a téma elől nem menekülhetek. Komoly választ vár, ezért nekem is komolyan el kell gondolkoznom rajta. Hátradőlök székemben, kinyújtom a lábam és fejem mögött összekulcsolva kezem nézek fel a plafonra. Hogy is volt? Gyűlöltem Emmelinet már attól a pillanattól fogva, hogy Cornelius megemlítette. Nem ismertem, csak annyit tudtam, hogy rendtag. Más nem is számított. Amikor találkoztunk szánalmasnak tűnt előttem, épp olyannak, amilyennek egy Dumbledore imádót képzeltem. Mégis a tekintete és a szűkszavú mondatai egy pökhendi hercegkisasszonyt mutattak be nekem. Alig vártam, hogy vége legyen a ceremóniának és ide hozhassam a házba. És akkor, amikor beszélni kezdett, és kiderült, hogy nincsenek emlékei, úgy éreztem kirántották alólam a talajt. Valami megváltozott. Emmeline egy érdektelen, feláldozható, szürke kisegér lett, aki arra sem érdemes, hogy szóljak hozzá. Mi vezetett hát ahhoz, hogy ilyen nagy mértékben változzon a kapcsolatunk? Mikor megérintett és a tekintete szinte könyörgött egy szóért, egy érintésért; a megváltozott, ártatlan tekintete, gyengesége és segítségre szorulása. Minden, ami az emlékei, a régi énje és előítélete nélkül lett. Azt hiszem ezek vezettek idáig. Én pedig a döbbenettől, hogy a terveimnek annyi, leengedtem a védelmem. Emmeline ezt használta ki, még ha öntudatlanul tette is. Mint egy apró kis katica bogár, megtalálta a kis rést és beférkőzött a gondolataim közé. Ezek a "megfertőzött" gondolatok hoztak vissza hozzá, hogy aztán itt maradjak és teljesen összekuszálja az addig logikusnak hitt, egyszerű gondolkodásomat. - Te - foglalom neki össze gondolatmenetem. - Az emlékeid nélkül más ember lettél és ezzel sikerült engem is megváltoztatnod. - Ezért félek, hogy visszatér a régi Emmeline. Mert ha így lesz, talán a régi Nigel is utat talál magának.
Annak ellenére, mennyire féltem a válaszától... mintha egy hatalmas kő esne le a szívemről. Ajkaim halvány mosolyra húzódnak, és inkább időhúzásképp kóstolok bele a palacsintába - jóllehet akkor is finomnak érezném jelen pillanatban, ha a fele odaégett volna. Viszont ahogy jobban belegondolok, úgy hervad le a hirtelen jókedvem. - Ez lehet az oka, hogy az a... valami megszólított? - kérdezem tűnődve. Ha Nigel máshogyan érzett egy ideje, de az én hatásomra változott... Igen, határozottan lenne értelme. Nem hinném, hogy a feltételezett leitatása elég indok lett volna arra, hogy megmutassa magát, így viszont sok minden a helyére kerül. Homlokráncolva rágcsálok tovább. - Bocsi, teljesen hangulat romboló vagyok - szabadkozom teli szájjal, de mentségemre szóljon, a szám elé emelem a kezem. Másképp nem működik, képtelen vagyok csendben maradni. - De egy valamit még tisztázni szeretnék - teszem hozzá gyorsan. - Eszem ágában sincs máris találkozni... azzal az emberrel, viszont itt lenne a tökéletes alkalom arra, hogy láthassam az öcsémet. Biztonságban lennék, amíg te elfoglalt vagy. Miért érzem magamat úgy, mint egy kislány, aki épp engedélyt kér a szüleitől?
- Erre még nem gondoltam - húzom össze szemöldököm. Szeretek egyszerre egy dologra összepontosítani és az jelen esetben Emmeline és az emlékezet kiesése. Azt az izét, most szeretném elfelejteni. Persze Emmelinenek is igaza van abban, hogy nem szabad félvállról venni azt sem ami tegnap történt, de ha ész nélkül csapongok, még a végén olyan következtetést vonok le, ami logikailag kivetni valót hagy maga után. Most még túl kevés a bizonyíték arra dologra, így nem lehet elemezni. Nem, haladjunk csak szépen sorjában. - Nézd Elin, az apád is elég lesz egy napra. Attól függően, hogy mit fog mondani, az sem kizárt, hogy elhozom ide és bezárom a pincében lévő kamrába. Ilyen eshetőségek mellett, hogy beszéljek meg az öcséddel egy találkozót? - kérdezek vissza. - Nem kell sietni. A testvéred megvár. Most sokkal fontosabb, hogy megtudjuk mi történt veled. Rendben?
- Kétlem, hogy létezne ennél logikusabb magyarázat. Nem tettem ellened semmit. - Leszámítva, hogy betörtem a magánszférájába, erről azonban egyikőjüknek sincs tudomása. - És nem is befolyásoltalak. Én legalabbis ezt a két dolgot tudom kapcsolatba hozni az elhangzottakkal. Viszont a befolyásolás a változásnak is beillhet, amit elindítottam. Már csak arra lennék kíváncsi, mit takarnak azok a bizonyos érzések, amiket nem fedett fel előttem. Ha jól sejtem, azokkal a tetteivel hozhatóak kapcsolatba, amiknek sorai között én is szerepeltem volna. Azelőtt hajolok hozzá, hogy apró csókot leheljek az arcára, hogy meggondolhatnám magamat. Lehet, hogy nem ez a megfelelő pillanat, de valahogy ki kell fejeznem a... hálámat? Megkönnyebbülésemet? Vagy valamit, ami ennél sokkal több.
- De... - Nem. Igaza van, és nem szabadna elsietnem ezt az egészet, csakhogy attól függetlenül, hogy nincsenek emlékeim az öcsémről, valamiféle belső kényszer hajt hozzá. Látnom kell. Meg kell győződnöm róla, hogy minden rendben vele, a saját szememmel kell látnom, hogy valóban létezik és egyáltalán milyen. Hogy hiányozhat olyasvalaki, akiről nincs is tudomásom? Végül, hosszas belső vívódást követően megadóan sóhajtok fel. - Rendben. - El sem tudja képzelni, milyen nehéz beletörődnöm. - De komolyan képes lennél bezárni? Nigel, ha újból elborul az agyad miatta... bármi megtörténhet.
- Lehet. Valahogy nem tudom rávenni magam, hogy ezen agyaljak. Bizonyára, mert az ő titka jobban foglalkoztat. Vagy mert nem akarok szembenézni az igazsággal. Melegség jár át, amikor megpuszil és csak azért nem húzom vissza egy csókra, mert még ennie kell. Ez közel sem elég, ha edzeni akar. - Maximum megölöm. Voldemort úgysem merne emiatt panaszkodni - mondom ki gondolkodás nélkül a szavakat, és csak ezután tudatosul bennem, hogy kivel beszélek éppen. Hoppá. - De, persze, ha nem akarod, hogy megfizessen azért amit tett, vissza tudom fogni magam. Valamiért kínosan érzem magam amiért ezt mondtam, ezért inkább felállok az asztaltól és átülök a kanapéra. - Fejezd be nyugodtan a reggelit. Ha van még kedved tehetünk egy sétát, de ha nem, akkor lenne még egy kis átnézni valóm. Az önvédelmi órát délután tartjuk meg, rendben? - kérdezem, miközben egy jelentést veszek a kezembe.
Kijelentése hallatán azonnal tévútra megy a követketkező falat palacsinta. Több, mint fél percnyi köhögést követően már variációkat kezdek gyártani a sírkő feliratomra, jobb híján, lévén az életem aligha pereghet le előttem. Mikor végre úgy érzem, kapok levegőt, gondolkozás nélkül függesztem fel a reggelit és vonulok vissza a konyhába. Maximum megölöm. Ha nem láttam volna az arcát, azt hinném, viccel. Mégis hogy... hogy fordulhat meg ilyesmi a fejében? Ennyit ér számára egy ember élete, az apám élete? Mert bármit is tett velem, semmi sem változtathat azon, hogy egy család vagyunk. És ha másképp is lenne... Megrökönyödve rázom a fejemet, miközben harmadjára is elmosom a tányéromat (anélkül, hogy feltűnne). Hallom, hogy átül a nappaliba, egyenlőre azonban egy pillantást sem vetek hátrafelé. Eszembe jut az iménti elméletem. Mi van, ha ez máris annak a jele? Mi van, ha tényleg árt az apámnak és eluralkodik rajta ez a megszállottság? Mi van, ha egyszer... nem tér magához? Végül még mindig kissé aggodalmasan fordulok Nigel felé. - Talán nem ártana kiszellőztetni a fejünket - válaszolok megkésve. - De ha dolgod van... Tudod, én úgyis ráérek - vonok vállat. Ez nem megjegyzés vagy panaszkodás... beletörődés. Lehet, hogy néha magam miatt is aggódhatnék, mert bárhogy nézem is, ilyesmire még nem volt példa. Ha beleegyezik, ha nem, itt az ideje felöltöznöm. Szinte azelőtt tűnök el a szobámban, hogy válaszolna.
Érzem a feszültséget, amit az előbbivel sikerült generálnom köztünk. Talán nem kellett volna őszintének lennem? Dehát miért játszanám meg, hogy érdekel annak a pojácának az élete? Vagy ha már itt tartunk, akkor bárki élete. Mármint Emmelinen kívül. Vagyis... mi? Érdekel Emmeline élete? Kezembe hajtom fejem, miközben a lapot visszadobom a dohányzó asztalra. Ez kezd egyre bonyolultabbá válni. Ki kell szellőztetnem a fejem. Az ajtónál várom meg, míg Emmeline felöltözik, kezemben a kabátjával. - Akkor séta - mutatom fel kabátját, mikor kilép a szobából. Odakint gyönyörű idő van. Bár a fák sűrűek, a napfény így is átcikázik a lombok között, megvilágítva a frissen leesett havat. - Erre - mutatok balra, miközben előveszem a varázspálcámat, hogy amikor a védőkörhöz érünk kiengedhessem Emmelinet. Csak a felismerő varázslatot hagyom meg, ami végig futva bőrünkön már enged is tovább mindkettőnket. Innentől akadálytalanul folytathatjuk az utat.
Újból meg kell állapítanom, hogy kevés igazi téli ruhám van: valószínűleg korábban varázslattal oldottam meg, hogy ne fázzak. Mivel jelenleg nem áll rendelkezésemre efféle luxus, olyan rétegesen öltözködök, amennyire csak futja, ennek eredményeként pedig mint hóemberek hóembere térek vissza Nigelhez. Igen, most már akkor is kinéztem volna egy kicsit, ha nem tart velem, de tény, hogy így van igazán értelme. És... így van rendjén. Amint kilépünk az ajtón, a kezem már mozdul is az övé felé, ám még épp idejében visszahúzom ahhoz, hogy ne legyen feltűnő. Bármennyire is megdöbbentett, amit mondott, nem ez az oka. Egyszerűen csak úgy érzem, kell most egy kis tér, mindkettőnknek. Emellett kevéssé tudnék ésszerűen gondolkozni, miközben bárhol, bármilyen módon is egymáshoz érünk. Így a látvány az, ami néhány perc erejéig teljesen belém fojtja a szót. Egészen más az erdő ezen része, főként ebben az időben. Káprázatos. Mégsem tudom megállni, hogy időnként hátra-hátra ne pillantsak. Mintha sosem hagyhatnám magam mögött. - Az imént nem válaszoltam - szólalok meg csendesen. Hangom egészen beleolvad a természet halk zörejeibe. - Nem szeretném, ha bántanád őt. Tudom, hogy neked ez semmit sem jelent, de... Nem gondoltál még bele, mi lesz, ha egyszer ez a valami, ami beléd költözött, nem hagy majd visszautat? Ha teljesen eluralkodik rajtad és átveszi az irányítást? Bár nem akarom elhinni, hogy magától is képes lenne ilyen szörnyűségre, ez a lehetőség mindkét esetben ugyanúgy érvényes.
Most, hogy nem futok sokkal jobban megtudom figyelni a tájat. A fák hatalmasra nyúlt, vastag törzsei egészséges kéregükkel gyönyű barna foltokban színesítik a ragyogó fehér és ezüst színben szikrázó havat. A zöld lombkoronák magasan fejünk felett mozdulatlan tökéletességgel viselik a rajtuk pihenő hó súlyát, amit csak a még ébren lévő erdei kisállatok mozgása zavarhat meg, ebben az ember által érintetlen, ősi erdőben. Emmelinenel egy ritmusra lépkedünk és bár a téma, amit felhoz felkavaró, a táj csendje és nyugalma az én lelkemet is lecsendesíti. - Tiszteletben tartom a kérésedet, de ha téged bánt nem fogom vissza magam - jelentem ki, de szavaimon nincs súly. - Ami pedig a tegnap történteket illeti, még nem tudjuk mivel állunk szemben. Lehet, hogy tegnap sikerült felettem átvennie az uralmat, de időben leállítottam. Most pedig semmi sem utal arra, hogy máskor is képes lenne ugyanerre a trükkre. Vagy ha mégis hát újra leállítom. Ne aggódj, meg tudom oldani ezt is, ahogy eddig mindent egyedül oldottam meg. A hangulatom kissé borús lesz, de egy sóhajjal elűzöm a rossz érzéseket. - Hogy tetszik? - kérdezem témát váltva. - Én el voltam ámulva amikor először itt futottam pár napja. Egészen hasonlít az Alpok völgyeire. A terep hamarosan meredek emelkedésbe kezd, ami biztos jele, hogy hamarosan elérjük azt a sziklás részt, ahová tartunk.
- Nem bánthat többé - felelem határozottan. - És épp erről van szó: nem tudhatjuk, mi lesz legközelebb. Csak arra kérlek, légy óvatosabb. - Ujjaim észrevétlenül simulnak Nigel kezére, miközben felnézek rá, egyenesen a gyönyörű, zöld szempárba. - Nem kell egyedül végigcsinálnod. Míg ő talán túlságosan is bizakodó, nekem a lehető legrosszabb eshetőségek jutnak az eszembe - már csak ezért sem árt, ha megosztjuk egymással a gondolatainkat. Hátha rátalálunk az aranyközépútra. - Csodálatos - mosolygok rá őszintén, majd félig-meddig nevetve teszem hozzá: - Várj, hol vagyunk egyáltalán? Valahogy mindig a legkézenfekvőbb információ marad el.
Ahogy meredekebbé válik a terep, én is elcsendesülök. A végén még elárulnám magamat és a szörnyű kondimat, bár alighanem ígyis túlságosan sokatmondó a némasági fogadalmam.
Meglep, amikor keze a kezemhez ér. Fejem felé kapom és belemélyedek a barna szempárba, ami most olyan élénken csillog a reggeli napfényben. Egy pillanatra nem is tudom mit tegyek, de aztán ujjaim maguktól tudva dolgukat ráfonódnak a kisebb kézre. Még soha nem sétáltam kézen fogva. Nem vagyok az a romantikus fajta, legalábbis soha nem volt rá alkalmam, hogy ezt kitapasztaljam. Lévén, hogy még nem volt normális kapcsolatom, ez talán nem olyan meglepő. Ezért most, meglehetősen zavarban érzem magam. Valahogy más érzés így sétálni ezen az egyébként is mesés helyen. A mosolyból ítélve, amit nem bírok levakarni arcomról, azt hiszem boldog vagyok. Jó így. Talán el kellene tévednünk, hogy egy kicsit tovább tartson az érzés. - Jó kérdés - látványosan körülnézek majd Emmeline felé fordulva komolyan válaszolok. - Szerintem egy erdőben. Tovább nem is bírom nevetés nélkül. Amikor Emmeline elhallgat a kaptatón felfelé, próbálom elfojtani mosolyom. Ez a séta megteszi bemelegítésnek is. Hamarosan felérünk a sziklás peremhez, de még a látványos rész előtt megállok, hogy Emmeline észrevétlenül kifújhassa magát. Hogy addig se maradjunk téma nélkül, megfogom a két vállát és nekem háttal fordítom. Fejem az övé mellé teszem és úgy mutatok felfelé. - Odanézz! - Két mókus ül az egyik fenyő lentebb lévő ágán és minket néznek. Talán próbálják eldönteni, hogy pánikoljanak-e vagy se. Elég jópofák. - Tudtad, hogy akár 30 méteres zuhanást is képesek túlélni? - kérdezem, visszaemlékezve arra, amit még az egyik bajtársamtól hallottam egy őrjárat alatt. Meglehetősen felesleges információ volt, az unalom viszont nagy úr és őszintén szólva ez akkor épp elég volt, hogy egy pillanatra ne az öngyilkosság gondolatával játszadozzak. - Gyere - fogom meg kezét és magam után húzva elhajtok pár ágat és átvágva egy bozótoson kilépek a peremre. Elég széles és hosszú mindkettőnknek, de azért óvatosan vezetem ki Emmelinet. Egy kicsit oldalt, közelebb a széléhez, de még biztonságos távolba van egy lapos kő, amiről ha leseperjük a havat le lehet ülni, de először talán megvárom, míg Emmeline szóhoz jut a látványtól. Engem is lenyűgözött, amikor ma hajnalban itt jártam. Pedig akkor még a nap sem volt az égen. Az egész völgyet be lehet látni innen és nagyon messze, alattunk egy kis tavat is felfedezhetünk ha jobban megnézzük. Innen nem egyértelmű, hogy befagyott-e a felszíne. A nagy magasság különbség miatt végülis nem lenne meglepő, ha a hőmérsékletben is nagy változások lennének. A látvány mindenesetre magáért beszélt. Büszke vagyok, hogy ilyen szép helyet találtam. Ezzel az önelégültséggel nézek le Emmelinere, de arcomról azonnal lefagy a mosoly. A lenyűgözött, mosolygó Emmeline látványától levegőt venni is elfelejtek. Ebben a fényben, ebben a pillanatban ő a legszebb látvány a világon. Képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem.
Ahogy a tekintetünk találkozik egymással és a kezeink összefonódnak, mintha minden más megszűnne létezni. Már nem érdekel, mi történt tegnap, vagy a múltban; az sem számít, mi vár ránk ezután. Csillogó szemekkel figyelem a szüntelenül változó környezetet, miközben az érzés, az a furcsa melegség ugyanolyan intenzivitással járja át a mellkasomat, mint percekkel ezelőtt. Sosem voltam ennél nyugodtabb, a szívem mégis őrült tempóban veri ütemét, és ennek köze sincs a meredek talajhoz, vagy bármi máshoz. Nem tudnám máshoz hasonlítani: mintha rövid ideig minden egyes részlet a helyére kerülne. Néhány lopott pillantással bizonyosodok meg a mosolyáról, ami a sajátom tükörképe, sokszor mégis azon kapom magam, hogy még mindig őt nézem. - Tényleg? - kérdezem túljátszott döbbenettel, majd én is elnevetem magam. Fogalma sincs róla, milyen imádnivaló tud lenni ilyenkor.
Szinte gyermeki izgatottsággal szemezek az apróságokkal, annak ellenére, hogy a férjem közelsége egészen más gondolatokat ébreszt bennem. - A helyükben háromszor ennyit is túlélnék, ha cserébe láthatnám a futó Nigelt - csúszik ki a számon gondolkozás nélkül. Végül ahelyett, hogy teljesen zavarba esnék, hátrabillentem a fejemet a vállára és halvány pírral, de széles mosollyal az arcomon fűzöm hozzá: - Szerencse, hogy nekem ennél több is jut, nem igaz? - És az a veszély sem fenyeget, hogy összetöröm magam.
- Gyönyörű - suttogom alig hallhatóan. Képtelen vagyok betelni a látvánnyal. Újra és újra végigpillantok a völgyön, ami mintha minden egyes alkalommal új szépséggel bővülne, magával ragad és visszaút nélkül hagy. Nem is tudom, mikor ébrédek fel ebből a csodaszép álomból, ám mikor ez megtörténik, azon kapom Nigelt, hogy engem figyel. Sugárzó örömmel fordulok szembe vele, hogy a lehető legpontosabban adjam a tudtára ezeket a behatárolhatatlannak tűnő érzéseket. Ajkaim lágyan simulnak az övére, mialatt átkarolom a nyakát, hogy közelebb vonhassam magamhoz. Miután kicsit eltávolodunk egymástól, a homlokának döntöm a homlokomat és az egyik karomat lejjebb csúsztatva simítok végig az arcán.
Amikor hátradönti fejét, átölelem derekát és hagyom, hogy egy pillanatra arcom a hajába temetkezzen. - Hmm... talán - suttogom, miközben mély levegőt veszek. Az illata bár most halványabb, az orromba szökik és elfelejtem minden gondomat.
- Igen, az - felem neki, de közben csak őt látom. Ekkor felém fordul és megtörténik a csoda. Ajka az ajkamhoz ér és... ennyi volt. Minden kérdésére választ kaptam, minden félelmem lecsillapult és minden kétségem megszűnt. Ez nem egyszerű szenvedély, hanem perzselő gyengédség, és olyan erős szerelem, hogy belül beleremegek. Hazatértem. Ide tartozok, és végre idetaláltam. Emmelinnel... otthon vagyok. Mikor elhúzódik levegőért kapok. A szívem ki akar törni mellkasom börtönéből, miközben a pánik elemi erővel tör rám. Nem fogok tudni nélküle élni. Mit tettem? Hogy szerethettem belé? Keze végig simít arcomon és le kell hunynom a szemem. Ebbe egész lelkem beleremeg. A fenébe is! Újra magamhoz vonom és olyan mély, hosszú, lelkes csókban forrunk össze, amelyből nincs visszaút a földre. Nekem befellegzett. Bármi történt a múltban, bármit is érezzen most a karjaimban vagy bármi lesz is a jövőben, én örökké őt fogom szeretni.
Bármilyen boldoggá is tesz a sétánk - hát nem túlságosan lekicsínylő ez a szó? -, a csókunk az, ami valóban kiteljesíti a végtelennek tűnő perceket. Először lehetetlennek bizonyul elszakadnom az ajkaitól, túlságosan puhák, túlságosan hívogatóak, tele szeretettel és gyengédséggel. Mégsem érzek igazi űrt, mikor megnő közöttünk a távolság, mert tudom, hogy bármi történjék is, számomra ez a pillanat örökké fog tartani. Ezek a szívdobbanások élnek bennem akkor is, mikor magához von egy újabb csókra, és nem múlnak el akkor sem, mikor végül elhúzódok tőle, hogy a szemeibe nézhessek. Még az észveszejtő környezetünkről is egészen megfeledkezem a tekintete mellett. Azon kapom magamat, hogy újra mosolygok. Egy olyan szó motoszkál a fejemben, amit, tudom, nem mondhatok ki hangosan, de még csak gondolatban sem. Hisz egyébként sem lenne elég hozzá, hogy kifejezze mindazt, ami bennem zajlik. Ehelyett újból Nigel kezéért nyúlok, hogy a szikla felé vezethessem. Talán nem árt, ha leülünk egy kicsit, bár legszívesebben egyenest a hóba feküdnék. Az sem lenne képes lehűteni, főként, ha ő is velem tartana. - Gyakrabban járhatnánk sétálni - vetem fel, megtörve a csendet.
Amikor újra eltávolodik tőlem, sóvárogva ölelem magamhoz erősebben. Hova és miért megy már megint? A szemembe néz és mosolyog, de amikor kibontakozik ölelésemből, hogy oldalra húzzon, már tudom, hogy nekem ez most nem elég. Nekem most ő kell. Megállítom hát, és amikor vissza fordul felém egy vágytól perzselő csókkal mondom el mennyire szükségem van rá. Tudom és érzem, hogy megijed, de azt akarom, hogy ő is érezze, nincs miért félnie. Mert én vagyok az, akihez mindig is tartozott és tartozni is fog. Nem számít az idő, a múlt, mert az mind tévedés volt. Egy hiba, amikor egymás nélkül kellett élnünk. És ezt a hibát most ki kell javítanunk. - Elin, kérlek - nyögöm bele csókunkba, és egy részem biztosan belehal ha elutasít. Hogy melyik is az a pillanat, amelyik engedélyezi a folytatást, lehetetlen megmondani. Egyszer csak minden ellenállás megszűnik és a sorsunk végre beteljesedhet. Azonnal haza hoppanálunk és a szenvedély tüzében égve olyan gyorsan szabadulunk meg a felesleges ruhadaraboktól, amennyire csak lehet. Fogalmam sincs mikor kerülünk a szobába, vagy az ágyra. Az egész olyan, mintha nem is léteznének ezek a fogalmak. Csak ő létezik a számomra. Amikor először nézek végig meztelen testén, felébred bennem valami. Egy ősi ösztön, ami a lelkembe zengi a szavakat, hogy aztán vágytól rekedt hangomon hagyják el ajkaimat. - Az enyém vagy - mondom, de hangom csak mormogás. Ami számít, az az ő egyetértést sugalló tekintete. Ez nem az a pillanat, amikor vissza tudom fogni magam. Talán kellene, de képtelen vagyok rá. Birtokló csókjaim és harapásaim apró foltokban hagynak billogokat testén. Ha csak belegondolok, hogy előttem más is ölelte ezt a testet, hogy előttem más is szerette őt... Tudnia kell, hogy most már az enyém. Nincs olyan erő a világon, ami elvehetné őt tőlem. Elragad minket a vágy és olyan szenvedéllyel öleljük egymást, amibe beleremegnek a falak, hogy aztán a heves, hullámokban ránk törő gyönyör végre kiteljesítse szívünket. Nem hagyom sokat pihenni. Most, hogy a csillapíttathatatlan éhség elmúlt, olyan gyengéden akarom szeretni, amennyire képes vagyok. Figyelmem csak az ő gyönyörére irányul és addig folytatom az édes kínzást, míg könyörögni nem kezd értem. Sosem tudnám megtagadni magam tőle. Kínzó lassúsággal adom meg azt amire vágyik és hagyom, hogy testünk, a gyönyör kapujának küszöbére kergetve minket, újra összeforrjon. Nem sietek és megállok, még mielőtt újra átélnénk azt a mámort, amire mindketten annyira vágyunk. Csókolózva és egymást simogatva várjuk ki a pillanatot, mikor veszély nélkül kezdhetjük újra a szenvedély ritmusát. Ez most teljesen más, mint az első vad és szenvedélyes szeretkezés. Ez most nem a vágyról, hanem egymásról szól. Testünk szavak nélkül mondja el a másiknak mit érez és szívünk egy ütemre verve biztosítja a másikat arról, hogy összetartozunk. Végül, aztán egy mámoros pillanatban az idő megáll és egymás nevét kiáltva ér el minket a beteljesülés. Erőtlenül hullok Emmeline mellé, és azonnal magamhoz ölelem, hogy őt csókolgatva és simogatva pihenjem ki az imént átélteket. - Jól vagy? - kérdezem egy kis idő múlva. Sosem bocsájtom meg magamnak, ha fájdalmat okoztam neki.
Meglepetten fordulok vissza Nigelhez. Az elmúlt percek kiszámíthatósága után váratlanul ér a hevessége, túl gyors, túl... A néma tiltakozás mégis olyan hamar semmisül meg bennem, amilyen hirtelen keletkezett; az ajkai lángra lobbantanak, felégetve mindent, ami nemleges válaszra emlékeztethetne. Az eddigieknél is közelebb húzom magamhoz, egy, vagy inkább a csókkal pecsételve meg mindazt, ami ezután következik.
Kapkodva, szaggatott levegővétellel húzom le a feleslegessé vált ruhadarabokat, mielőtt az ágyra dőlnénk. - Csak a tiéd - suttogom az ajkainak először, majd másodszor is, miközben kezeim telhetetlenül siklanak végig a testén. Újabb és újabb csókokkal halmozom el, néhol megszívogatva a vékony, selymes bőrét. Úgy kapaszkodok belé, mintha az életet jelentené, és nincs is másképp. Szükségem van minden egyes érintésére, éreznem kell minden egyes rezdülését, miközben teljessé válunk egymás karjaiban.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhet el - ha létezik egyáltalán ilyesmi -, mire elhalványul valamennyire szenvedélyünk. Apró sóhajjal bújok hozzá, és fejemet a mellkasán nyugtatva hallgatom az egyre csillapodó szívverését. - Persze - válaszolom elmosolyodva, és épp csak annyira csúszok arrébb, hogy felpillanthassak rá. Sosem voltam még ennél jobban. - És te hogy vagy? - Gyengéden simítok végig az arcélén, tekintetemet azonban egy pillanatra sem veszem le a szemeiről. Részben, mert ha így tennék, tényleg nem lenne egy perc nyugtunk se.
Kérdésére felnevetek és jobb kezemmel végig simítok oldalának fedetlen bőrén. - Soha jobban - mondom mosolyogva. - Vagy boldogabban - teszem hozzá suttogva, inkább csak magamnak megjegyezve. Minden, ami most történt egy teljesen új dimenziót nyitott a számomra. Soha nem voltam szerelmes, ezért a kapcsolataim is csak a testiségről szóltak, majd a gyors elválásról. De ez most teljesen más. Emmelinet nem akarom elengedni. Egy pillanatra sem. Most karját kezdem cirógatni, amin enyhe libabőr jelenik meg érintésem nyomán. - Fázol? - kérdezem aggódva és mivel nincs nálam a pálcám, ami a valahol elhagyott nadrágom zsebében lapul, pálca nélkül reptetem magunkra az egyik lepedőt. Eközben érzem, hogy Emmeline engem néz és mikor visszanézek rá, újra elfog a vágy, hogy megcsókoljam. Szerencsére ezzel egy időben rájövök, hogy nincs is miért visszafogjam magam. Lassú csókot váltunk. Percekig csókolózunk és csak az jár az eszemben, hogy ez mennyire helyes. Nincs hova sietnünk, nincs más teendőnk, nincs mit megbánnunk. Most már tényleg férj és feleség vagyunk, akik a nászútjukat élvezik. - Hm, nagyon finom vagy, tudsz róla? - kérdezem, mikor elválnak ajkaink és újra a szemébe nézek. Ekkor kezem fentebb csúszik, majdnem a hónaljáig, mire egy apró rándulás és egy halk, apró sikkantás huncut vigyort csal arcomra. - Ejha, mi volt ez? Csak nem csiklandós Mrs. Flamel? - kérdezem és kezemen már tornáztatni kezdem ujjaimat. Ez jó lesz.
Ajkaim még szélesebb mosolyra húzódnak, amint elismétli a gondolataimat, és nem állom meg, hogy apró puszit hintsek az arcára. Bár ilyen látvány mellett egy pillanatra sem érzem úgy, hogy fáznék, ugyanolyan hálás vagyok a lepedőért - hogy pontosabban fogalmazzak, a törődéséért. Ha legalább néha vigyázhatnék rá annyira, ahogyan ő rám, máris elégedettebb lennék a jelenlegi helyzetünkkel. De nem ez a megfelelő időpont arra, hogy borús "ha" mondatokra fecséreljem el az időnket. Túl jó most, túl jó így, és őt is megóvom azzal, ha felfüggesztem az aggodalmaimat. Lágyan viszonozom a csókját, miközben ujjaim ismét rátalálnak a mellkasára és simogatni kezdik a selymes, fedetlen bőrt. - Tudod, próbálok a nyomodban járni - felelem könnyedén, majd hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, finoman beleharapok az alsó ajkába. És ha már ott vagyok... Nos, ízlelgetni kezdeném, ha nem találna rá az Emmeline Flamelek világának legcsikisebb pontjára. Esküszöm, még én sem tapasztaltam magamtól ilyen hangot! - Neem-nem, itt valami tévedés lesz! - Már bukok is le a lepedő alá, mintha ezzel el is tűnhetnék a szemei, vagy a kezei elől. Itttt sem vagyok!
A lepedő fedezéke sem óvja meg a gonosz férje támadásától. Felülök, és vigyorogva próbálom meg lehúzni róla a takarót. - Gyere elő asszony, úgysem menekülsz! Tíz körömmel ragaszkodik menedékéhez, ezért stratégiát váltok és inkább én nyúlok a takaró alá, érzékeny pontját keresve. Amikor rátalálok hatalmas nevetéssel kezd el vonaglani, és rugdalózni. - Héé vigyázz! - kiálltok fel nevetve, mert csak ügyes kitérésemnek köszönhető, hogy nem talál el lába. A sikítva nevetés egy egészen új és édes formáját mutatja be Emmeline, és egyszerűen lehetetlen nem vele együtt nevetni. Aztán végre sikerül lehúznom róla a takarót, így már a nevetéstől kicsordult könnyét is láthatom. Egy pillanatra meg is állok. Ő lihegve veszi a levegőt, miközben lehajolok hozzá és apró puszikkal hintem be arcát. - Ahw, csak nem meghatódtál édesem? - kérdezem pimaszul és aztán már folytatom is a kínzását. Én vagyok a leggonoszabb ember a világon és piszkosul élvezem!
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
