Nigel & Severus & Poppy ~ A jóslat

Ide jöhet egy idézet...

the first prophecy

▲ music ▲ ○ ▲

Ide jöhet egy idézet...

▲ megjegyzés ▲ zene ▲ ○ ▲

Nem kicsit lepődök meg, amikor Minerva sietősen beront az irodámba, ahol éppen néhány pergamenen dolgoztam. Hirtelen azt hittem, hogy valamelyik diák került komoly bajba és sérült meg, de aztán közölte velem, hogy hamarosan Albus és Severus ide fog kísérni valakit. Azt nem tudta megmondani, hogy mi lehet a baja, de nem látott rajta súlyos sérüléseket.
Letettem mindent, majd felvettem a ruhám felé a fehér kötényt, aztán kimentem a gyengélkedő területére, amelynek ágyai jelenleg üresen álltak. Szerencsére pár hete nem volt súlyos állapotú diák. Nem esett le senki a seprűről és törte el a karját, vagy nem zuhant le valamilyen magas helyről, mert egy társa nem vigyázott eléggé. Persze akadtak olyanok, akikről rontásokat kellett eltüntetnem, vagy éppen betegségre adtam bájitalt, ami után egy kiadós alvás csodákat tett. Most viszont hirtelen beesik ide két idegen is. Kettő közül az egyik pedig nagyon nincs jól.
Amint ez az eszembe jutott a gyengélkedő ajtaja szélesre tárult, majd mindenki besétált rajta, akit Minerva mondott. Amint megláttam a lány sápatag arcát és remegő testét, tudtam, hogy láz és fájdalom kínozza. Talán nem tudom megmenteni az életét, de ettől még nem fogom feladni, mindent elkövetek, hogy életben tartsam. Hiszen erre tettem fel az életem, hogy életeket menthessek, segíthessek azoknak, akiknek szüksége van rá.
Sietősen elindultam az egyik ágy felé.
– Azonnal tegyétek le ide! Tudjuk, hogy mi a baja azon kívül, hogy szinte lángol? – tettem fel a kérdésem, miközben megérintettem verejtékező homlokát. Azonnal magamhoz hívtam néhány bájitalt, amellyel legalább javíthatok kicsit az állapotán, és nem kell így szenvednie, miközben remélhetőleg kapok egy kis felvilágosítást azt illetően, hogy mivel van dolgom. Nem mindent tudhat kimutatni a vizsgáló bűbáj, akármennyire is jó lenne. Amint sikerül megitatnom a lánnyal egy fájdalomcsillapító és egy lázcsillapító bájitalt nekilátok a vizsgálatnak, hogy biztosra menjek tényleg nincs-e komolyabb baja. Mint például egy esetleges belső sérülés. Nem mindegyik átok okoz külső sérülést, valamelyik belülről roncsol.

the first prophecy

Trelawney említésére nem titkolt megvetés fut végig az arcomon, ám amilyen hirtelen jött, olyan hamar válik semmivé, mikor felcsendül a hátam mögött Dumbledore hangja. Azonnal összepréselem az imént szóra nyitott számat, az ujjaim viszont ugyanolyan görcsösen markolják tovább a varázspálcám végét. Két éve járják a világot - mi ez, valami dajkamese? Nem titkolt ellenérzéssel pillantok hátra a vállam fölött, bár tudom, felesleges kifejeznem a kételyeimet. Albus segíteni fog, mint mindig. Akkor is, ha ezzel mindannyiunkat veszélybe sodor.
Ahhoz képest, mennyire sietős volt eddig a dolog, ezúttal alig akar megindulni a szőke.
- Kérvényt nyújtsak be? - szúrom hozzá kedvesen.
Úgy döntök, megvárom, hogy a gyengélkedőhöz érjünk, csak azután adok hangot a véleményemnek. Kétlem, hogy bármire is figyelmet szentelne az igazgatónk, amíg a lány még nincs biztonságban, Poppy kezelése alatt. Ha valamit, az ő hozzáértését sosem vontam még kétségbe.
Talán csak igazán kevésszer.
Miután megérkezünk, leeresztem a pálcámat és Dumbledore mellé lépek, a szememet azonban továbbra sem veszem le a jövevényekről.
- Nem vagyok biztos benne, hogy jól dönt, Albus: ez a lány veszélyt jelenthet mindannyiunkra. Sosem találkoztam még ehhez hasonló erővel. - Azzal megpróbálom elmagyarázni neki mindazt, amit tapasztaltam. Homlok ráncolva hallgat végig, ezúttal meg sem próbálva palástolni az aggodalmát, vagy inkább a kíváncsiságát, ami azonnal befúrja magát a fejébe.
Alighanem itt hibázom el: már csak azért is figyelmen kívül hagyja a papolásomat, mert szeretne rájönni, mi áll mindennek a hátterében.

▲ music ▲ ○ ▲

Ide jöhet egy idézet...

A javasasszony neki lát felmérni testvérem állapotát. Sokszor, sokféleképpen megvizsgálták már, ezért kívülről tudom az orvosilag fontos tüneteket. A nő kérdésére sorolni kezdem.
– Láz, fejfájás, izületi fájdalmak az egész testében, ami a varázsereje által a csontokra kifejtett nyomás miatt van.
– Te jó ég – kapja szája elé kezét a Minerva nevezetű hölgy.
– Kialvatlan – folytatom –, nem hatnak rá a sima Álomtalan álom főzetek, csak az Aszfodélosz alapúak, amiből jó ideje kifogytunk már. Alultáplált, mert bárminemű szilárd ételt azonnal elutasít a szervezete. Ezenkívül komoly mentális rohamokat él át még alvás alatt is.
– El ne felejtsd a szemem – szólal meg Wendelin hangja a fejemben. Hangos, és jól kivehető az egyre erősebb többi hanggal szemben. Mivel megnyitotta a kapukat, és hangját áthelyezte a fejembe, vele jöttek az addig csak ajtón átszűrődő hangok. Megtámadják elmém, és minden mást elnyomva próbálják túlharsogni egymást.
– ÉS A SZEME – tudom, hogy kiabálok, de képtelen vagyok normálisan gondolkodni. Átadni az üzenetet, csak ez a cél lebeg a szemem előtt. – HA KINYITJA ÉGETŐ ÉRZÉS ÉS MINDEN FEHÉR – Összeesem. A hasogató fejfájás, ami a hangok állandó velejárója ledönt a lábamról.
– Jajj ne! Bocsáss meg Nigel, nem akartam! Én annyira sajnálom – sikít a fejemben Wendy, amitől csak még rosszabb. Hallom a zokogását és érzem túláradó aggodalmát. Valaki hozzám ér, de durván lerázom magamról a segítő kezeket. – NE! NE FOGLALKOZZANAK VELEM. HA WENDY JOBBAN LESZ, ÉN IS. SEGÍTSENEK RAJTA, HOGY A HANGOK ELMÚLJANAK!
Mentálisan visszafordulok testvérem felé és igyekszem megnyugtatni, de nehezen megy. Érzi a fájdalmam még úgy is, hogy az övé sokkal rosszabb. Aggódunk egymásért, érezzük egymást, és a két énünk mint oly sokszor most is egybeolvad. Nem tudom mennyi idő telik el, míg a pokoli hangok végre csillapodnak, és az ajtó visszazárul. Ahogy Wendelin visszavonul elmémből, úgy leszek lassan újra Nigel. Ekkor tudatosul bennem, hogy végig az ágy mellett ültem a földön, egy elég szánalmas pozícióban. Kínos.

▲ megjegyzés ▲ zene ▲ ○ ▲

Miközben nekilátok megvizsgálni az újonnan érkezett jövevények egyikét, addig az ágy végében Severus és Albus elegyedik beszélgetésbe. Ekkor pedig megkapom mindazt az információt, amire szükségem van ahhoz, hogy a lehető legjobban elláthassam a lányt. Jól gondoltam, hogy igen sok fájdalmat kell elviselnie. Nem kis lista az, amit felsorolt nekem a férfi. Csoda, hogy eddig kibírta az utazást. Viszont akkor szükségem lesz pár vitamin bájitalra, egy Élő halál eszenciájára, hogy majd aludhasson egy nagyot békésen. Olyan mély álomba fog süppedni, hogy ott semmi sem érheti majd el, a teste pedig megerősödhet és pihenhet ezalatt. Azt hiszem egy infúziót is elő kéne állítanom, hogy ehessen valamit, amint magához tér.
– A szeme a mentális sérülések miatt fájhat. Ha sikerül kialudnia magát és sikerül táplálnom őt, akkor ezt meg tudom szüntetni – mondom befejezve a vizsgálódást, majd csak a feladatomra koncentrálok. Az egyik közeli szekrényhez sietek, ahol kutakodni kezdek a kellő bájitalok után. Közben magamhoz hívok egy bájitaltároló dobozt, hogy abba pakoljam a szükséges fiolákat. Amint mindent összeszedtem visszasietek a lányhoz, hogy elsőnek a vitaminokban dús italokat nyelessek le vele. Nem csak a gyomrát fogják rendbe rakni, de az immunrendszerének is sokat fognak segíteni. A két üvegcse vitaminbomba után egy erősebb fájdalomcsillapítót is adok neki, amibe szintén kevertem aszfodéloszt, így biztos, hogy hatásos lesz nála. Remélhetőleg, ha stabilizálódik az állapota, akkor kicsit javul a helyzet. Már csak ennyit tudok tenni. Az iskola ennyire nem felszerelt, hogy csodákat tudjak tenni. Talán nagyobb esélye lehetne a Mungóban, de attól tartok, hogy így is örülhetünk, ha az éjszakát túléli. Az állapota nem túl biztató, és még így sem száz százalék az esély arra, hogy bármit is segítenek a bájitalok. Esetleg a szenvedését tudom tompítani.
Végül megitattam vele a készletemben lévő legerősebb altatót, hogy aludhasson. Kiegyenesedve pillantok le a lányra, és remélhetőleg nem látszik rajtam, hogy mennyire aggódom. Egy kis idő múlva egy figyelő bűbájt szórok rá, ami azonnal jelezni fog nekem, ha változás állna be az állapotában.

the first prophecy

Épp csak a szemem rezzen meg néha-néha, miközben Nigel kitöréseit hallgatom, azonban a látszattal ellentétben egy percig sem szűnök meg azon gondolkozni, mi lehet az oka a testvérek szenvedéseinek. Talán valahogy kivetítette a bátyjára a fájdalmait? Átadta egy részüket? Mert világos, kit kínoz inkább ez az átok, és Flamelen mindeddig nem is mutatkoztak meg a jelei. Bárhogy is, valamiféle kapcsolat áll fenn köztük, és nem tudhatjuk, hogyan keletkezik. Könnyen lehet, hogy minket is veszélyeztethet. Dumbledore valaha hozott legrosszabb döntése volt, hogy beengedte őket, így pedig nekem sem hagy más választást, minthogy segítsek az ügyben.
- Poppy, szükség van más bájitalokra? Esetleg akad olyan, ami később még kellhet? Szívesen elkészíteném őket. - Beszéd közben a lányon pihentetem a tekintetemet, majd bármilyen lehangoló is, a fiú kerül a látóterembe. Meg sem próbálom leplezni a megvetésemet a különös póz láttán. Egy pálcaintéssel segítek neki talpra állni, mielőtt Dumbledore segíthetne rajta.
- Örömömre szolgálna, ha részletesebb magyarázatot kapnánk az imént történtekre.

// Bocsi a hosszért

▲ music ▲ ○ ▲

Ide jöhet egy idézet...

Egy nem épp kedves varázslat állít talpra. Elszédülök, de meg tudok állni a lábamon. A fejem hasogat, de össze kell szednem magam. Még semminek sincs vége. Nem gyengülhetek el, amíg Wendelin beteg.
– Severus, talán jobb lenne, ha ezt az irodámban beszélnénk meg, hogy a beteg zavartalanul pihenjen – mondja az öreg mágus, majd felém fordul. – Mr. Flamel, ha önnek is megfelel máshol folytassuk ezt a beszélgetést.
Aggódva nézek Wendelinre aki bár most nyugodtnak tűnik, tudom, hogy épp az álmaiban harcol az életben maradásért. Hogy hagyhatnám itt? Nem! Nem lehetek ilyen önző. Segítenem kell rajta, amit csak úgy tudok, ha most mindent megteszek az érdekében, és beszélek ezekkel az emberekkel. Hisz ezért jöttünk el ide. Gondterhelt gondolataim bizonyára arcomra is kiülnek, mert az ősz varázsló folytatja.
– Az irodámban van fotel is. – Megnyugtató mosolya van. Válaszként bólintok. – Nagyszerű. Minerva, gyere velünk te is.
Az iroda nincs olyan messze, nekem mégis egy örökké valóságnak tűnik az út. A fejfájásom nem múlt még el, de túl könnyű lenne elájulni. Túl könnyű átadni magam a feledésbe, amikor a testvérem szenved. Így inkább élek a lehetőséggel és jobban szétnézek. A képeken a festmények illedelmesen hajlonganak, amikor elmegyünk előttük, de amikor több figyelmet fordítok a kihalt folyosókra, eszembe idézem, hogy tulajdonképpen egy iskola falai közt járok. Hol vannak a diákok? Mivel az igazgató épp Minervával vált pár szót, csak az árnyékként követő, fekete mumusomat kérdezhetném meg. Vállam fölött átnézek a mogorván méregető varjúra, és erről tervről inkább lemondok. Az iroda előtt Minerva elbúcsúzik tőlünk, így hárman másszuk meg a csigalépcsőt.
– Először is hagy mutatkozzam be – szólal meg az igazgató, amikor belépünk az irodába. – Úgy hiszem ezt a nagy pánikban elfelejtettük. Én Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore professzor vagyok, a Roxfort igazgatója – mondja, miközben kezet nyújt. Elfogadom és megrázom. – De csak az Albust használom. Ő pedig kollégám Severus Tobias Snape, bájitaltan tanár. – A férfi nem lép közelebb kéznyújtásra, és én sem szívesen tennék eleget ennek a kötelezettségnek. Mind ketten megelégedünk azzal, hogy gyanakodva méregetjük a másikat. A csendet Dumbledore töri meg. – Kérem foglaljon helyet Mr. Flamel. Bizonyára alig áll a lábán.
– Köszönöm – mondom, majd leülök az igazgató asztalával szemközti, kényelmes székbe. Izmaim megkönnyebbülnek, hogy végre nem kell tripla erőbedobással küzdeniük, és pihenhetnek. Dumbledore minden szó nélkül nyújt át egy pohár vizet.
– Igya meg, jobban lesz tőle.

▲ megjegyzés ▲ zene ▲ ○ ▲

the first prophecy

- Altató bájitalokra és sebgyógyító kenőcsökre lenne leginkább szükség. Gyógyfőzet kelések kezelésére és egy adag energiafőzet. Legfőképpen ebből fogyott sok az utóbbi időben.
Megértően bólintok és biztosítom róla Poppyt, hogy pár órán belül mindennek nekilátok. Egyenlőre viszont fontosabbnak tartom tudni, hogy egyáltalán van-e értelme a beteg miatt törni magunkat. Nem lehet mindent helyrehozni egy kis gyógykezeléssel, márpedig az eddig tapasztaltak alapján nagy a valószínűsége, hogy a lánnyal - vagy talán mindkettejükkel - történtek is ezen kategóriába sorolhatóak be. Másként nem kellett volna idáig jönniük.
Arról nem is beszélve, hogy ki tudja, miféle alakokkal van dolgunk.
Ha beengedi őt az irodájába, igazgató úr... - tenném hozzá, az utolsó pillanatban mégis lenyelem a csípős választ. Ehelyett néma csendben menetelek a többiek mögött, ahogy az imént is, varázspálcám szorításán egy pillanatig sem engedve.
- Valami gond van? - emelem meg a fél szemöldököm, mikor üdvöskénk hátranéz rám.

Miután megérkezünk Dumbledore irodájába, otthonosan sétálok az ablak párkányhoz, hogy nekitámaszkodhassak. Az arcom még csak meg sem rezzen, mikor Albus letudja helyettem a bemutatkozást - szúrós tekintetem helyettem is elárulja, mennyire feleslegesnek tartom ezt a formalitást. Ahogy a pohár vizet, a kedves szavakat. Mind-mind csak időpocsékolás; Dumbledore tovább melengeti a kígyóját, ami bármelyik percben támadhat.
De nem sürgetem őket. Ezúttal nem.
Karjaimat (továbbra is pálcával a kezemben) a mellkasom előtt összefonva, meglehetősen unottan nézek ki, és azon gondolkozom, mennyi mindent csinálhatnék ahelyett, hogy őket pesztrálom.

▲ music ▲ ○ ▲

Ide jöhet egy idézet...

Miután megiszom a vizet kicsit jobban érzem magam, de most épp a csend kezd el zavarni. Talán nekem kellene mondanom valamit? Igen, minden bizonnyal, hiszen én jöttem el hozzájuk. Ah, gyűlölöm ezt a részt. A magyarázkodást és a könyörgést. Minden büszkeségem félre kell dobnom, és nem hogy megértést, de segítséget sem kapunk az őszinteségemért cserébe. Kiadom minden lapomat a kezemből és várom, hogy valaki megszánjon. Gyűlöltem ezt tenni, de nem volt más választásom. Újra és újra feláldoztam magam, hogy megint eldobjanak és a sorsunkra hagyjanak. Nagyot nyelek és behunyom a szemem mielőtt beszélni kezdek. 
– Anyai üknagymamám egy hatalmas boszorkány a 16. századból. Talán ismerik is a nevét, Catherine Monvoisin.
– Ismerős – hümmög Dumbledore. – Ez az a legenda miszerint, amikor tűzre vetették Catherinet, kékké váltak a lángok, és saját családjára mondott igézetet. Méghozzá olyan nagyot, hogy bár a tűz nem, de a varázslat felemésztette a testét.
Meglepetten néztem az igazgatóra. Ez egy gyanúsan pontos leírása volt a történteknek. Bárhol jártam eddig, még a nevet is csak kevesen ismerték, nem hogy a teljes családi legendát.
– Igen. Ez az igézet, amit mi átokként fogunk fel, csak női vonalon öröklődik és arra hívatott, hogy Catherine varázserejét örökítse generációról, generációra.
– De ha ez igaz, akkor nem kellene ilyen tüneteket okoznia – állapítja meg az ősz varázsló összevont szemöldökkel. Egyetértőn bólintok és magyarázni kezdek.
– A család úgy vette észre, hogy ez az erő egyre instabilabbá válik. A nők egyre nehezebben viselték el a bennük fortyogó, soha nem nyugvó varázserőt. Az anyám is ebbe halt bele két éve. Én úgy gondolom, hogy minél több a hordozó...
– A varázserőnek úgy kell minden alkalommal igazodnia a gazda varázserejéhez, ami ezáltal egyre instabilabbá válik. – veszi át a szót Dumbledore. Én válaszul csak bólintok, majd rövid csend következik. Kihasználom az alkalmat és nagyot nyelek a vízből. Wendy tudata csendes. Ritka alkalom az ilyen. Úgy tűnik az a javasasszony jól ért a munkájához.

▲ megjegyzés ▲ zene ▲ ○ ▲

the first prophecy

Egyre csak fogy a türelmem, miközben ő békésen szürcsölgeti a vizét. Képzelem, mennyire megrázó lehet a helyzete. Mikor végre elkezd beszélni sem a lényeget mondja, ami talán érdekelne is - nem, ő úgy érzi, itt az ideje egy mágiatörténet órának. Netán állásinterjúra jött? Erre már tartunk valakit, akinek még vízre sincs igénye.
- Mégis mi értelme volt? Úgy gondolta, a következő generáció majd bosszút áll az erejével? - kérdezem értetlenül. Őszintén nem látom értelmét. Sem az állítólagos történteknek, sem a meséjének, sem a jelenlétének.
Fel-alá sétálok a szobában, miközben tovább hallgatom Nigelt. A neve is idegesítő, mint valami arisztokrata ficsúrnak.
- A fizikai tüneteket már hallottuk, de mi a helyzet azon kívül? És mi a helyzet veled? - torpanok végül meg, szúrós tekintettel nézve a vendégünkre.
Még mindig nem vetettem el azt a sejtésemet, miszerint fennáll köztük egy kapcsolat, és ami azt illeti, talán az a lehető legjobb magyarázat arra, hogy átvette, vagy átérezte a fájdalmát.

▲ music ▲ ○ ▲

Ide jöhet egy idézet...

Meglep, amikor mögöttem megszólal Severus. Már kezdtem elhinni, hogy őt nem is érdekli miért vagyok itt. A kérdés viszont, amit feltesz az egyik legnagyobb talány volt a családban, míg anyám utána nem járt a dolognak. Még kisgyerekek voltunk, amikor útra kerekedett velünk, hogy bejárva több ország mágikus könyvtárait rájöjjön miért tette ezt a családjával Catherine. Wendelinnel később megegyeztünk abban, hogy valószínűleg azért vitt magával ezekre az utakra, mert a látomások egyikéből kiszűrte, hogy a halála után mi is ilyen utakra leszünk kárhoztatva. Ő így próbált minket felkészíteni.
– Az anyám, rengeteg könyvtárat végigjárt, míg megtalálta azt az ősi varázslatot, amit Catherine használt. Kevés jel volt, de annál látványosabbak, kék tűz és szétmáló test. Az  üknagymamám egy reinkarnációs kötést hívott létre a lelkére. Ebbe pusztult bele a teste, és ennek hatása volt, hogy az adott életének megmaradt varázsereje a vérrokonokra szállt.
– Reinkarnációs kötés, tehát vissza akart térni – hümmög Dumbledore.
– Igen. Azt nem lehet tudni, hogy sikerült-e neki. Ha engem kérdez, szerintem nem. A kötés ugyan létezik – ennek elég bizonyítéka a családi átkunk –, de még soha, senki sem reinkarnálódott, aki valaha kipróbálta. Én amondó vagyok, hogyha ennyi idő után nem jelent meg Catherine, már nem is fog.
Amikor Severus tovább kérdez, kicsi oldalra fordulok ültömben, hogy megfigyeljem a fel-alá járkálását. Olyan, mint egy fekete forgó szél, mégis mitől ilyen ideges? Pedig a kérdését, még törődőnek is lehetne nevezni. Meg is ragadom az alkalmat, hogy ez kicsit húzzam az agyát.
– Meghat az aggodalmad, kedves Severus. Az én és a testvérem közti kötelék úgy hiszem az átoktól teljesen független. Mágikus kapcsolat, ami még az anyaméhben alakult ki köztünk. Halljuk, látjuk és érezzük, amit a másik is. Igaz, nem ugyanolyan intezitással. Így ha én összeesek a fájdalomtól, Wendelin haláltusát vív. Ezt láthatták odalent is. Mivel én fiúnak születtem, nem részesülök a vérvonal átkából, így nem is jelentek veszélyt senkire. – Hirtelen harapom el a mondat végét. Csekély az esély, hogy nem veszik észre az utolsó mondatot, de a remény hal meg utoljára.  

▲ megjegyzés ▲ zene ▲ ○ ▲

the first prophecy

- Na és mi a helyzet Trelawney-jel?
Ez az egész egy rossz viccnek hangzik, semmi többnek; a végén már azon kapom magam, hogy a bal szemöldököm kis híján a homlokom közepéig felliftezett. Fogékonyságomat mi sem bizonyítja jobban, minthogy eszem ágában sincs reagálni a válaszára.
Nem úgy a másikra.
- Tehát ő igen, kedves Nigel - válaszolom gúnyosan, miközben arcomra elégedett mosoly lopózik. - Pontosan erről beszéltem, igazgató úr. Behozta ezt a lányt a diákok és a tanárok közé, akik feltétlenül bíznak önben, miközben ki tudja, mire képes. Azt javaslom, haladéktalanul tüntessük el őket a Roxfort közeléből. Ha Poppy csillapítani tudta a tüneteket, más is képes rá.
Ha ez sem elég ahhoz, hogy lebeszélje őt az őrült hősködéséről, tényleg nem tudom, mit tehetnék még annak érdekében, hogy meggyőzzem.

▲ music ▲ ○ ▲

Ide jöhet egy idézet...

És a reményt most öli meg a fekete bájitaltan tanár. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt a férfit! Hogy beszélhet így a haldokló édestestvéremről? Legszívesebben puszta kézzel tépném ki a szívét, de visszafogom magam. Megalázás, gyanúsítgatások és elutasítás már több mint két éve. Ennyi jár nekünk. Ha nem lenne Wendelin, én... de itt van, és még évekig kellene velem maradnia, hogy örökre visszafogja sötét énem. Visszafojtott lélegzettel várom az igazgató válaszát. Talán tiltakoznom kellene és magyarázkodnom, de olyan fáradtnak érzem magam. Egyszerűen érzem, hogy már nincs tovább. Ha most elutasítanak, nem tudom hova mehetnénk. Nincs más. Kifogytunk a lehetőségekből és az időből.
– Perselus, mi az ártatlanok védelmére esküdtünk fel. Te tényleg úgy gondolod, hogy az a lány bárkinek is ártani szeretne? Elhiszed, hogy ez a fiú, aki minden erejével a testvérét próbálja menteni, rossz? – Döbbenten hallgatom Dumbledoret. Akkor nem akar minket kidobni? – A veszélyt pedig ami fennáll, nem az elutasítással, hanem a probléma megoldásával tudjuk a leghatékonyabban elhárítani, ezért kérlek ülj le, és találjuk ki együtt, hogy mit tehetnénk.
– Köszönöm. Akkor idehívják Trelawneyt? – kérdezem izgatottan. Annyira örülök, amiért nem kell még elmennünk, hogy nem tudom visszafogni magam.
– Már a csarnokban is őt kerested és az előbb Perselus is megkérdezte. Mivel én sem értem, elmondanád, mit szeretnél a mi drága Sybillünktől? – kérdezi Dumbledore. Bólintok, majd belefogok.
– Romániában azt mondták, hogy a Trelawneyk egy látnok család.
– Igen, ezt jól mondták. Némely tagjai ugyan kevésbé örökölték ezt az adottságot, de tény, hogy nagy látók születtek e név alatt a történelem során – helyesel az igazgató.
– Anyám hagyott ránk jegyzeteket Catherineről, amiben szerepelt a Trelawney név is. – kezdek a magyarázatba. – Catherine látta a jövőt, és most Wendelin is az elképzelhetetlenül sok jövőképtől és hangoktól szenved. Azt reméltem, hogyha egy Trelawney kerül kapcsolatba Catherine erejével, akkor csillapíthatjuk a látomásokat és nem is tudom, kiderül valami.
Dumbledore döbbenten néz rám. Szinte látom szemében a kétkedést. Igen, tényleg elég volt nekem ez a kis morzsányi remény is, hogy fél információkba kapaszkodva eljöjjek Angliába és berontsak a Roxfortba. Nekem már bármi megteszi. Ekkor valaki kopogtat az ajtón, és Minerva jelenik meg, mögötte egy másik nővel.
– Áh meg is jöttek? – fogadja felállva a jövevényeket az igazgató. Én is felállok és közelebb lépek. – Mr. Flamel, engedje meg, hogy bemutassam Sybill Trelawneyt. Úgy hiszem őt kereste.
 

▲ megjegyzés ▲ zene ▲ ○ ▲

the first prophecy

Egy szót sem kell szólnia ahhoz, hogy tudjam, mit érez most; elég egy pillantást vetnem Nigel arcára, hogy tisztában legyek vele. Sosem volt testvérem, így nem is érthetem meg ezt a fajta féltést, de nem csak erről van szó. Bármilyen szívtelennek tűnhetek is - bevallom, valahol az is vagyok -, sosem tenném kockára egy diákom életét sem, sőt, Poppyét sem, aki minden további nélkül, önzetlenül sietett a lány segítségére. Aligha van bármi esélye a túlélésre, azonban ha lenne is, mi célból veszélyeztetnénk megannyi életet egyért?
- Lehet, hogy ő nem szeretne, de bármikor megteheti. Igazgató úr, gondoljon bele, hogy ha ilyen mértékben emészti őt belülről, milyen pusztításokat vihet véghez az ereje, ha akaratán kívül szabadjára engedi?
Láttuk, mi történt Nigellel az imént, és akkor még magánál volt. Őt egészen biztos nem akarta bánni, sőt, valószínűleg minden erejével küzdött azért, hogy megszűnjenek a bátyja fájdalmai.
Mégsem hallgat rám. Dehát tehetnék mást, minthogy együttműködök? Nem kell, hogy ennél is nagyobb probléma adódjon.
De úgy tűnik nem hogy probléma nem, más sem fog adódni, ha Trelawneyen áll vagy bukik a terv, ezt Nigel is beláthatja, amint vet rá egy pillantást.
A pápaszemes elkerekedett szemekkel, nagyokat pislogva lépked köreinkbe, göndör haja minden egyes irányba égnek áll egy kicsit. Biztosan a jövő energiáit tapogatja ki.
- Mr. Flamel, örvendek. Mondja kedveském, miben lehetek a segítségére? - lép hozzá zavart mosollyal az arcán, miközben a kezébe fogja Nigel kezét. Kis híján megmosolyogtat a látvány, egészen addig, amíg észre nem veszem a hirtelen támadt változást a jósnő arcán. Pillanatok alatt lesápadt, az alsó ajka csak úgy remeg.
- Kezdődik - dünnyögöm magam elé.

▲ music ▲ ○ ▲

Ide jöhet egy idézet...

Hatalmas bozzontú, pápaszemes nő lépked Minerva után. Bizonytalansága megijeszt. Tényleg ehhez a nőhöz utaztunk Wendelinnel?
– Mr. Flamel, örvendek. Mondja kedveském, miben lehetek a segítségére? – lép hozzám zavart mosollyal az arcán. Megpróbálok kierőszakolni egy mosolyt, de csak grimaszra futja. Ekkor megfogja a kezem és érintésére, a tenyerem felforrósodik, majd hirtelen Wendy jelenik meg a fejemben.
– Nigel, mi folyik itt? Ki ez?
– Ő Trelawney, de te mit keresel itt? Hol vannak a hangok?
– Nem tudom. Hátra maradtak. Egyszer csak valami forró húzást éreztem és itt voltam.
Döbbenten nézem az előttem álló boszorkányt, akinek sápadt arcán remegni kezdenek ajkai, és közben szeme idegesen cikázik. Tudom, hogy Wendy is látja azt, amit én, ezért nem szól. Jelenléte, viszont erős. Erősebb, mint valaha. Szinte ösztönből szorítom meg Sybill kezét. Nem eresztem el, míg élek! Akkor Wendelin itt maradhat velem örökre. Távol a hangoktól és a lelkét felemésztő fájdalomtól.
– Jaj istenem! Halált látok és szörnyű kínokat. – rebegi elhaló, rémült hangon.
– Maga is azt látja, amit mi? – csapok le az információra és közelebb lépek hozzá. – A képeket? A hangokat? – Sybill a fejét ingatja.
– Nem, nem úgy mint önök.
– Kérem segítsen! Maga képes rá – szorítom meg a kezét, mint egy bizonyítva, hogy elég egy érintése, és máris segít vele Wendyn. De a nő megint a fejét ingatja, és próbálja kihúzni kezét vasmarkomból.
– Nem Mr. Flamel. Ez nem én vagyok, hanem ön. Én csak a csatorna vagyok. És ez nagyon fájdalmas nekem, ezért kérem engedjen el.
– Nem! Maga tud segíteni! Itt van Wendy! Nem engedem vissza abba a pokolba.
– Nigel, engedd el! Azt mondja fáj neki.
– Nem érdekel Wendy! – kiáltok fel hisztérikusan. – Nem engedlek el! Nem engedem, hogy tovább szenvedj!
Ekkor a másik kezem felemelkedik, és mielőtt észre venném, hogy ez Wendy műve, a kezem megfogja a másikat, és elrántja a nő kézfejétől. Wendelin eltűnik a fejemből, Trelawney pedig egészen a falig hátrál előlem. Én csak bámulom kezeim, és hallgatom a vészjósló csendet a fejemben.
 

▲ megjegyzés ▲ zene ▲ ○ ▲

the first prophecy

Bár eddig semmilyen együttérzést nem mutattam és nem is éreztem irányába, most komolyan kezdem megsajnálni Nigelt. Rádöbbenni, hogy megtettek egy ilyen hosszú utat ezért a nőért, miközben a testvérének meg vannak számlálva a napjai, borzasztóan elkeserítő lehet. Persze, Sybill ezúttal is hozza a formáját.
- A diákjaink kínjait? - dünnyögöm magam elé az eseményeket kommentálva. Legalább már tudjuk, miért jósol halált mindenkinek: előre látta a lány érkezését. Kacc-kacc. Mondhatom, szép kis páros. Nem bánnám, ha rejtvényfejtés helyett inkább fognák Trelawneyt és eltűnnének balfenéken.

Az előttünk kibontakozó, drámai jelenet azonban egy csapásra félbeszakítja minden megjegyzésemet. A biztonság kedvéért teszek feléjük egy lépést és megemelem a pálcámat, készen állva mindenre, ami ezután következhet; mikor a szőke a másik karját is megemeli, kis híján újabb hátráltató igét küldök rá, legnagyobb meglepetésemre azonban a saját kezét húzza el. Nyilvánvaló, mi áll a háttérben. Vagy inkább ki.
- Azt javaslom, vigyük le hozzá. - Együttérzés lenne a hangomban? Lehetséges. Ennyi szarakodás után én is szeretnék a végére járni, mi folyik itt, és ha mindenképp segíteni akarunk rajtuk, akkor hát tegyük meg most azonnal.

▲ music ▲ ○ ▲

Ide jöhet egy idézet...

– Nem hiszem, hogy Trelawney tud segíteni Mr. Flamel. Ideiglenesen talán, de a lány teste akkor is belehal a varázserő cipelésébe. Ha megakarjuk menteni a testvérét, attól a varázserőtől kell megszabadulnunk.
- Megszabadulni a varázserőtől? Ezt hogy érti? - kérdezem értetlenül.
- Nem veszélytelen eljárás, de el lehet távolítani valakinek a varázserejét.
- Erről miért nem hallottam még soha? - kérdezem dühösen. Annyi helyen jártam már, és mindenki azt mondta nem tudnak segíteni! Ha van módja, miért nem mondták? Még akkor is, ha ők maguk nem akarták megcsinálni, mert veszélyes. Ha kell én egyedül is megteszek bármit. Csak információra lett volna szükségem és nem többre, ezt mégis megtagadták tőlem!
- Mert tiltott eljárás - magyarázza meg egyetlen mondattal az összes kérdésemet. Azok a gyáva férgek! - Teljes titoktartás övezi, még a létezését is.
- És azzal megmenthetjük Wendelint?
- Talán, de ebben a stádiumban már semmi sem biztos. De figyelmeztetnem kell, hogy akár a legrosszabb is bekövetkezhet.
- Bármit megpróbálok - jelentem ki lemondóan.
- Ehhez viszont még egyeztetnem kell Severussal. Addig Minerva, megtenné, hogy lekíséri a fiatalembert?
- Igen igazgató.
- Menjen velük ön is Trelawney, biztos ami biztos.
A két nővel elhagyjuk a szobát és míg a folyosón lépkedünk, igyekszem nem belegondolni abba, hogy Wendelin meghalhat. Olyan sokszor hittem már ezt. Mikor a telet az utcán kellett töltenünk, mikor nem ettünk napokig, mikor olyan heves rohama volt, hogy majdnem leharapta a kezem, amit azért tettem a szájába, hogy le ne nyelje a nyelvét. Ha álmomban nem a szörnyű jövő képeit láttam, akkor Wendy koporsója felett álltam. A fájdalomnál, amit akkor éreztem, bármi jobb volt. Ezért tudtam, hogyha Wendelin meghal, én is vele halok. Nincs ami itt tartson a földön. Remélem Dumbledore ötlete sikerrel jár. Ő az utolsó reményem.

▲ megjegyzés ▲ zene ▲ ○ ▲

the first prophecy

- Nos? - kérdezem sürgetően, felvont szemöldökkel. Ha valakivel, Dumbledore-ral szemben egész biztosan nem áll szándékomban tiszteletlenül viselkedni, de legalább ugyanennyire esik nehezemre, hogy türelmesen kivárjam, míg legalább belekezd a mondandójába.
- Ülj le, Severus, meg kell beszélnem veled valamit.
Az íróasztal előtt álló székre mutat, miközben a saját székéhez sétál és a lehető legkomótosabb, leglassabb mozdulatokkal foglal helyet. Akkorát sóhajtok, hogy valószínűleg a gyengélkedőbe is lehallatszik, de teljesítem a kérését. Tudom, hogy másként még több időt pazarolnánk.
- Hallgatom.
- Amint hallottad, van módja a varázserő eltávolításnak. Hallottál már a módszerről?
- Nem, igazgató úr, nem hallottam - válaszolom egyre feszültebben.
- Szükség lesz hozzá egy bájitalra, azt mindenképp neked kell majd... Őszinte leszek veled, Severus. A lány, Wendelin bele fog halni.
- Akkor mi értelme kockáztatni? Mi értelme volt belemenni ebbe az egészbe? - És ha ennyire biztos benne, miért nem szembesíti vele már most Nigelt, hogy elbúcsúzhassanak? Az a kétes válasz, amit adott neki, épp csak arra elég, hogy felkeltse az utolsó reményt a fiúban, hogy aztán újra a földbe tiporja.
A válasza azonban belém fojt minden további kérdést.
- Mert ha nem vesszük ki a varázserőt, az fel fog robbanni, és csak Merlin a megmondhatója, hogy abba hányan halnak bele. Hallhattad Nigelt. A vérvonal megszakadt: nincs már több női rokon, akibe átszállhatna az erő.
Keserűen felnevetek. Tehát mégis jól sejtettem, milyen kockázattal jár a vendégeink jelenléte.
- Szóval, pontosan hogyan visszük ezt véghez?

Még akkor is a fülemben csengenek az igazgató szavai, mikor már lefelé haladok a lépcsőn, kezemben a bájital receptjét szorongatva.
Szükség lesz még egy felerősített, jól záródó üvegre.
Folyamatos koncentráció kell a részemről, és ehhez síri csendre lesz szükségem, amikor kiemeltem a varázserőt a lányból. Bármi zavaró tényező hatalmas bajt okozhat, mindaddig, míg az erő benne nincs a fiolában.
Ezért el kell távolítanunk a szobából Nigelt.
Ha észrevenné, hogy a lány már nem él...

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer épp Dumbledore-nak fogok segédkezni egy gyilkosságban.

A kért bájitallal és a Poppy által hiányoltakkal együtt érkezek a gyengélkedőhöz. Miután lepakoltam, egyenesen Nigelhez fordulok.
- Szükségem van a segítségedre. Kövess.
Csak pár lépést teszünk, mikor megállítom és felé nyújtok egy bájitalt - egy mondhatni közönséges altatót, ami néhány órára eszméletvesztést okoz. Hogy ne ismerhesse fel, megpróbáltam némileg változtatni a kinézetén.
- A köteléketek miatt van rá szükség.

▲ music ▲ ○ ▲

Ide jöhet egy idézet...

▲ megjegyzés ▲ zene ▲ ○ ▲

the first prophecy

Szerencsére nem kell erőfeszítést tennem ahhoz, hogy tökéletesen kifejezéstelen legyen az arcom.
- Ideiglenesen megbénítja a kettőtök közt fennálló kapcsolatot - válaszolom némileg türelmetlenül. Megértem, hogy gyanakvó: én sem fogyasztanék el semmit, amit ő készített, az érzés feltétlenül kölcsönös. Viszont ideje lenne belátnia, hogy kénytelen bízni bennem, Dumbledore-ban és mindenki másban is. Döntött, hát tartsa magát ehhez. A felesleges időpocséklással semmit nem ér el, azon kívül, hogy súlyosbodhat a lány állapota.
- Mivel nem lehetek benne egészen biztos, hogy megfelelően hat, jobb lenne, ha minél előbb túlesnénk rajta és kiderülne, ha más bájitalhoz kell folyamodnom - teszem hozzá jelentőségteljesen. - Minden percet a javunkra kell fordítanunk, erre az óvintézkedésre pedig feltétlenül szükség van, ha nem akarunk kockáztatni. - Ezzel be is fejeztem a magyarázatot. Vagy lenyeli, vagy nem. Ha továbbra is akadékoskodni szeretne, egy egyszerű stuporral is elintézhetem a problémát, sőt... Igazából elég sok variáció van, amit szívesen hajtanék végre az idegesítő képe láttán.

▲ music ▲ ○ ▲

Ide jöhet egy idézet...

▲ megjegyzés ▲ zene ▲ ○ ▲

the first prophecy

- Minden tőlem telhetőt megteszek - ígérem halkan, csupán fél perccel azelőtt, hogy Nigel elveszítené az eszméletét. Egy apró intéssel gátlom meg, hogy földet is érjen - normál esetben nem izgatna, ha néhány kék-zöld folttal bővül a repertoárja, most viszont olyan gondosan lebegtetem biztos helyre, mintha porcelánból volna. Talán mégis rendelkezem lelkiismerettel.
Persze, ez nem akadályoz meg abban, hogy elvégezzem a feladatomat. Miután visszatérek a gyengélkedőre, egy bűbájjal zárom magunkra az ajtót és csatlakozom az igazgatóhoz.

Hevesen dobogó szívvel hallgatom a monoton, latin igét, készen állva rá, hogy bármikor közbelépjek, ha úgy adódik. Eleinte gördülékenyen megy, Wendelin kínlódását leszámítva. Sosem láttam még ilyesmit, ezért egyszerre kíváncsian és feszülten figyelem a lila színezetű varázserőt, ami, ahogyan egy merengős emlék, kígyózva és engedelmesen hagyja el a lány testét az apró, bőrén ejtett sebből kiindulva.
Az ígéretem jár a fejemben és az, hogy talán beteljesíthetem: egy pillanatra elhiszem, hogy a lány túlélheti.
Reményeimnek egy velőtrázó sikoly vet véget, mely nem csak az adott szavamat, a szobában lévő ablakokat és üvegeket is szilánkokra töri egyetlen szempillantás alatt. Ösztönösen lendítem a pálcámat, hogy pajzsot hozzak létre, mielőtt bárkiben is (legfőképp bennem) kárt tehetnének a szilánkok, majd a reflexemet leküzdve a kiszabadult varázserőnek szentelem a figyelmemet. Dumbledore-t nem zavarhatom meg, ha más nem is, a sűrű, fekete varázserő, Catherine Monvoisin erejének látványa biztosít efelől. Nem marad más, minthogy az egyik szekrényhez rohanva kapjak elő egy újabb üveget, amibe Wendy saját erejét zárhatom. Árnyalatnyi megkönnyebbülés fut végig rajtam, mikor Poppy magához tér a döbbenetéből és segíteni kezd, majd ahogyan lenni szokott, egy, az eddigieknél is nagyobb probléma tűnik fel.
- NIGEL, NE! - kiáltom teli torokból.

▲ music ▲ ○ ▲

Ide jöhet egy idézet...

Egy sikolyra ébredek. Egy sikolyra, mely egyszerre szól szívemben és lelkemben, és amely szétszakítja tudatomat csak hogy kirángasson a bájital hatása alól. Felülök az ágyon, és bár tudom, hogy ébren vagyok, a látvány, ami fogad maga a rémálom. Hatalmas a káosz. Két varázserő van szabadon a szobában. Az egyik lila, amivel Severus és Poppy harcolnak, a másik pedig egy hatalmas, fekete, kígyózó mágiatömeg amivel Dumbledore próbál dűlőre jutni, kiabálva kántálva valamilyen ősi szöveget. Ami viszont számomra az egészet egy horrorisztikus, szörnyű képpé változtatja, az a nővérem tágra nyílt, semmibe vesző tekintete, a sikolytól nyitva maradt szája és mozdulatlan mellkasa. Meghalt. És bár távol tőle, egy messzi ágyon ülök megdermedve, úgy látom őt, mintha felette lebegnék a plafonon. Wendelin halott. Látom, érzem, tudom. És aki minderről tehet, az még ott áll a halotti ágy felett.

- DUMBLEDORE! - kiáltom és neki rontok a férfinak.

Ő kibillen egyensúlyából és a földön kötünk ki. Már emelem is kezem, hogy felismerhetetlenre verjem az arcát, amikor iszonyatos fájdalom nyilall a hátamba, majd egész testembe.

A hirtelen rám törő égető érzés, végigjárja izmaimat, és csontig hatolva kiéget belőlem mindent, amit valaha érzéseknek hittem. Eljött hát az idő, amikor Wendelinnel kell halnom. És bár képes lennék elfogadni a sorsomat! Bár képes lennék elfogadni ami történt, és a feledésbe merülni, ahogy annak lennie kellene. De még nem mehetek. Érzem, hogy küzdelmem során a lelkem hamuvá ég a tűzben, és csak Wendy emlékébe kapaszkodva tudom túlélni a fájdalmat. Ebben a kritikus pillanatban, amikor vele, az utolsó szerettemmel kellene halnom, egy gondolat, egy döntés tart az élők közt. Egyetlen érzelem, amire még képes vagyok, maga a gyűlölet tart a földön. A gyűlölet szítja bennem az erőt, hogy kibírjam a hihetetlen terhet, ami most készül egész további életemre rám telepedni. És amikor vége a gyötrelemnek, nem marad más számomra csak a gyűlölet táplálta bosszú gondolata.