Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
Emmeline csókja visszahúz a felszínre és eltűnik az a bajjóslatú érzés. Újra a szobában vagyok, Elinnel a karjaim közt. A csend körül ölel minket és ez megnyugtat. - Tudom, hogy nem emlékszel, de szeretnék bocsánatot kérni valamiért, amit a múltban követtem el ellened - szólalok meg, miközben kezemmel Emmeline arcát simogatom. Nehéz most a szemébe néznem, mert tudom, hogy látja rajtam a szégyent, ami el fog ha erre gondolok. - Már nagyon megbántam. De tudod mit? Inkább ne bocsáss meg nekem. Így olyan, mintha kihasználnám a helyzeted. Csak azt akarom, hogy tudd nagyon sajnálom, rendben? Talán ez sem segíthet majd azon, ha minden eszébe jut, de csak így könnyíthetek a lelkiismeretemen, amiről eddig azt sem tudtam, hogy létezik.
Kutatóan fürkészem az arcát, mintha bármilyen válasszal is szolgálhatna a ki nem mondott kérdésemre. Természetesen komolyan gondoltam, hogy nem számít, hogyan indult a kapcsolatunk - ez viszont korántsem jelenti azt, hogy ne lennék rá kíváncsi. A megérzésem mégis azt súgja, jobb, ha ezúttal nem forgatom fel a múltat. Mindent a maga idejében... - Rendben - válaszolom kissé megkésve, de annál határozottabban, majd hogy az esetleges, megmaradt kétségeit is eloszlassam, apró csókot nyomok a homlokára. - Ha már itt tartunk, mi lenne, ha ezúttal az agyunkat mozgatnánk meg egy kicsit? Pontosabban az enyémet. És nem fogadok el nemleges választ. Hogy lássa, mennyire tettre kész vagyok, máris ülő helyzetbe tornázom magam és felkapom a legfontosabb ruhadarabokat, történetesen a fehérneműimet, hogy egy fokkal jobban működjön a koncentrációnk. Még csak most kezdődik a nap!
- Mire gondolsz? Csak nem most akarod megpróbálni az emlékeid visszaállítását? - kérdezem zavartan, mikor látom, hogy már fel is vette a melltartóját. Szép melltartó, de ami alatta van sokkal szebb. Ránézek az órára, ami már hat órát mutat. Nem mintha annyira késő lenne, de én inkább egy vacsorával egybekötött ebédet ejtenék meg végre és talán nem ártana egy zuhany sem. Egyikünk sem olyan friss. - Figyelj, a két módszer közül, az egyikhez bájital kell, ami nincs most nálam. A másik módszer, amit pálcával kell végrehajtani, pedig elég fájdalmas. Jobb lenne, ha előtte lezuhanyoznánk és ennénk valamit. Tudom milyen fontos neki ez az egész és bár én inkább nem akarom, hogy emlékezzen, ő sosem értené meg az indokaimat. A legtöbb amit megtehetek, hogy megpróbálom késleltetni az eseményt és néma imákat mormolok, hogy egyik módszernek se legyen hatása.
- Rendben, meggyőztél - válaszolom két nyújtózkodás között. Valahol reméltem, hogy az ágyban maradhatunk még egy kicsit, de iyen nemes célok érdekében, mint az étkezés és az emlékeim visszaszerzése, megéri erőt vennem magamon, és ami azt illeti, nem is esik olyan nehezemre, mint hittem. - Jobb lesz, ha belehúzol, ha velem akarsz zuhanyozni - kiabálom már az ajtóból. Bár az öltözésem így feleslegessé vált, legalább a testem egy minimális része nem fagy meg, mire a fürdőbe érek.
Bárhogy is, igyekszem még Nigel előtt a konyhába érni... nem is tudom, mire számítottam. Csalódottan veszem szemügyre a hűtő felhozatalát, amivel semmit, semmit az égvilágon nem tudok kezdeni. Nem is tudatosul bennem, milyen csúnyán becsaptam az ajtót, miközben lehuppanok az egyik székre.
Az együtt fürdés több mint jól hangzik. Kipattanok az ágyból és Emmeline után indulok, hogy a forró víz alatt ma már sokadszorra fedezzem fel testét. Sosem fogom tudni megunni. A frissítő zuhany és még frissítőbb együttlét után, már felöltözve várom Elint a konyhában. Csalódottan, sőt dühösen vágja be a hűtő ajtaját, de nem tudom miért. Mögötte a kamrában van, amit a faluból hoztam. Friss kenyér, szalonna, kolbász, tojások, kecske sajt és tej. Isteni vacsorának és reggelinek való. Még egy kis lekvárt is kaptam, egy kedves öregnénitől, aki bár nem értett angolul, a saját nyelvén nagyon is hevesen magyarázott, miközben beletuszkolta csomagomba az ajándékot. - Valami baj van, életem? - kérdezem kedveskedve. Furcsának kellene lennie ezeknek a becézéseknek, de most annyira magától értetődőek, hogy egyenesen megrémiszt az érzés.
Közel sem lenne olyan zavaró az emlékezetvesztésem, ha nem érezném úgy egyfolytában, hogy egy hajszál választ el az emlékeimtől. Mintha egy mágiával átitatott helyen járnék, de nem éreznék mást, mint a hatásait: legyek itthon, a városban vagy az erdőben, ez az érzés nem szűnik meg, és napról napra egyre frusztráltabbá tesz. Beleértve azt is, hogy hiába nyitogatom a hűtőt, vagy bármi mást, egy tisztességes vacsorát sem tudok elkészíteni a férjemnek. Legszívesebben addig nyaggatnám, amíg újból fel nem oldja a házat körülvevő bűbájt, hogy feltankoljak néhány könyvvel és most azonnal nekiállhassak a szakács tudományom felevenítésének. Nem akkora őrültség, mint amilyennek hangzik, az üres gyomrunkat leszámítva. Sosem tudom meg, sikerülne-e, ha még csak meg sem próbálom. Végülis a palacsintával is tökéletesen elboldogultam. A fentebb említettek fényében azonban kénytelen vagyok lemondani az ambícióimról. Persze, ez korántsem jelenti azt, hogy nem sürgök-forgok majd körülötte... - Tiszteletbeli nőként be kell tartanom a napi ajtócsapkodás-előírást - válaszolom komolyan, miközben megigazgatom a szoknyámat. Nos igen, a bőröndöm jelentős része ruhákból és szoknyákból áll. Nem a legideálisabb felhozatal a jelenlegi otthonunkba, ugyanakkor tény, hogy minden egyes alkalommal elégedett mosollyal távozom a tükör elől. - Mit terveztél? Tudok segíteni valamiben? - kérdezem elmosolyodva, és elkapom a kezét, hogy magamhoz húzhassam egy újabb csókra. Sosem fogom megunni.
Nevetek a válaszán, miközben kihozom a kamrából a finomságokat. Meglep mikor magához húz, de örömmel mélyülök el a csókban, miközben kezeimmel megtalálom a legkényelmesebb helyet a szoknya alatt. Imádom ezt a ruhadarabot. Olyan könnyű lenne most felültetni Elint az asztalra, felhajtani ezt a szoknyát, és ... Nem tudom mi van velem. Még soha nem voltam ennyire telhetetlen. Kölyök koromban persze éreztem hasonlót, de ott lehetőség nem adódott, hogy ilyen mértékben élhessek a vágyaimnak, később pedig a katonaság miatt nem volt alkalmam. Most a bosszúmnak kellene élnem, és a gyilkolási ösztönnek, de ehelyett csak Emmelinere tudok gondolni. Egy percre sem vagyok képes elszakadni tőle és minden percben egyre jobban vágyom rá. Azt hihetné az ember, ha már ennyiszer megkapott valakit, ráadásul nem egész fél nap alatt, akkor le tud nyugodni. De Emmeline olyan, mint egy afrodiziákum. Minél többet kapok belőle annál jobban vágyok rá. Ez lenne a szerelem? - Csak valami egyszerűt - válaszolom ajkainak. - Gondoltam, ha már szláv nyelvterületen vagyunk, együnk is úgy, mint ők. Ezzel kibontom a kecske sajtot, a kolbászt és a kenyeret a barna csomagoló papírból. Ha jól tudom vacsorára inkább alkoholt szoktak inni, de okulva a múltkori esetből, ezt most inkább kerülöm és maradok a forrásvíznél. - Csak a hagyma hiányzik, de nem tudom mennyire vágysz most rá. Rossz lenne a leheletünk - mosolygok rá, majd egy gyors csók után leülök az asztalhoz.
Meglepetten pislogok a vacsoránkra. Egészen másra számítottam Nigel étvágyát ismerve, na meg figyelembe véve a tényt, hogy az ebédünket is most pótoljuk be. Persze, én több, mint elégedett vagyok a felhozatallal: a hasam máris apró korgással adja a tudtomra, hogy ő is nagyon jól látja, micsoda finomságnak nézünk elébe. Akaratlanul is a gyomromra emelem a kezemet és egy lopott pillantással győződök meg afelől, hogy a férjem hallotta-e a szólót. - Egy kis hagymától talán nem kábulunk el - válaszolom elmosolyodva, miközben előkészítem a vacsit. - Mit szólnál hozzá, ha holnap reggel tényleg bevásárolnánk? Már ha tud rám szakítani egy kis időt az apámmal való találkozás előtt... - Egyébként meddig leszel távol? - teszem hozzá kicsit később, ártatlan kíváncsisággal.
- Hajnalban futni megyek. Ha van kedved te is jöhetsz velem. Utána viszont ráérek. Délig biztosan végzünk, akkor találkozom az apáddal - válaszolom miközben neki állok enni. - Még nem tudom mennyi ideig leszek távol. Ez attól is függ apád mennyire lesz közlékeny. De ha már ez szóba került, ugye tudod, hogy hazudnom kell rólad neki? - teszem fel a kérdést szemébe nézve. Nem várom a találkozót. Most már nem. Nem akarom tudni, hogy ki vette el Emmeline emlékeit és ezáltal ki ajándékozott meg egy csodálatos nővel. Hálásnak kellene lennem az illetőnek, de valószínűleg a harag fog felül kerekedni rajtam. Nem tudom mi lenne a rosszabb, ha Elin csinálta volna ezt magával, vagy ha az apja. Egyetlen reményem, ha egy harmadik fél játszott közre az ügyben. A remény hal meg utoljára.
- Természetesen - válaszolom két falat között. - Ha nem állna szándékodban is megkérnélek rá. Főként, amíg nem térnek vissza az emlékeim. Kétlem, hogy ez lenne az első húzása, márpedig ha beigazolódik a sejtésem, lesz némi megbeszélnivalónk - had legyen csak tévhitben, amíg ez be nem következik. Minden esetre kár, hogy Nigel nem tudja megmondani, mikor tér vissza. Így nehéz lesz bármivel is meglepnem. Ha túl sokat kérdezősködök mindenképp, de egy próbát igazán megér. - És ha küldenél előtte egy baglyot? - pillantok rá reménykedve.
Amint végeztünk a vacsorával, ismét eltulajdonítom a tányérokat, vigyázva rá, hogy a szoknyám azért ne repkedjen mindenfelé a gyors mozdulatok közepette. Kétszer olyan kipihentnek érzem magam most, hogy túl vagyunk az estebéden. Ha mindent elpakoltunk és megtisztítottunk, máris Nigel előtt termek, hogy a szaván fogjam, de még azelőtt kézen.
Felhúzott szemöldökkel nézek Emmelinere. Furcsa ez a kérés. Miért küldjek arról baglyot, hogy hazajövök? - Nem lenne az egy kicsit felesleges? Mire elküldeném a baglyot, már a nappaliban állnék - mosolygok rá féloldalasan. Valamire készül. Most már még annyira sem akarok elmenni itthonról. Nem szeretem, ha nem tudom mi történik a hátam mögött. A vacsorát végül kellemes csendben költjük el, mindketten a gondolatainkba merülve. Az én fejemben leginkább a holnapi nap forgatókönyve pörög. Szeretek minden eshetőségre felkészülni.
Amikor Emmeline elém szökken, muszáj végig simítanom az arcán. Nagyon lelkes, pedig az elkövetkező percek koránt sem lesznek annyira szórakoztatóak. - Ez nagy fájdalommal fog járni. Biztos, hogy akarod? - kérdezem, nem rejtve véka alá aggodalmam.
- Ezért is küldenéd bizonyos idővel azelőtt, hogy megérkeznél. Végül is nem egyik pillanatról a másikra döntöd majd el, mikor indulsz vissza, nem igaz? - kérdezek vissza komolyan, szemeimben azonban mosoly csillan. Mondanom sem kell, milyen erőfeszítéseket igényel, hogy ne nevessem el magam a gyanakvása láttán. Ha tudná, milyen apróságról van szó... Nekem mégis számít. Szeretnék örömöt szerezni neki, és remélhetőleg sikerül is majd anélkül, hogy magamra gyújtanám a konyhát.
A kezéért nyúlok, ahogy végigsimít az arcomon és apró csókot lehelek rá. - Egészen biztos - mosolygok rá halványan. Egyébként is: mi okozhatna nagyobb fájdalmat annál, amit az apámmal kapcsolatos emlékemben tapasztaltam? Vagy annál, ami az agyrázkódással járt? Vagy... Az elmúlt napok után nincs okom arra, hogy kételkedjek a tűrőképességemben.
Na jó, ennél feljebb már nem tudom húzni a szemöldököm. - Hát, ha hiszed ha nem, általában így szoktam. Vagy, ha mégsem és a gondolat, valamint a cselekvés között eltelne több idő, netán egy negyed vagy akár egy teljes fél óra, a nagy távolságra való tekintettel, a bagoly akkor sem körözné le a hoppanálás sebességét - felelek és talán túl kioktatóra sikeredik a hangnem, de nem tehetek róla. Nagy butaságra akar rávenni.
A szobába irányítom magunkat és amikor az ágyhoz érünk, szó nélkül leül rá. - Feküdj a hátadra - adom ki az utasítást, míg én leülök az ágy szélére. Mikor lefekszik mellém, lemosolygok rá majd odahajolok és csókot nyomok a homlokára. - Ide fogom érinteni a pálcámat - mondom, még mindig ott tartva ajkaimat. - Az elején úgy fogod érezni, hogy nagyon belenyomom a pálcavégét a bőrödbe, de aztán a várzslat fájdalma el fogja vonni a figyelmed. Akkor tudod, hogy vége, ha már újra érzed majd a pálca hegyét, rendben? - míg a választ várom, vissza idézem az emlékét annak, amikor először alkalmazta rajtam ezt a módszert a sensei. Ez volt az első olyan fájdalom, amit bár közvetve, de magamnak okoztam. - Bízol bennem? - kérdezem Emmeline szemeibe nézve és remélem, hogy ha ő nem is, de én eléggé bízom magamban, hogy feldolgozzam majd azt, amit látok.
Homlokráncolva nézek vissza rá. Utálom, ha ilyen lekezelően viselkedik velem, és egyébként is, honnan kéne tudnom, pontosan mennyi ideig lesz távol, ha nem mond semmi konkrétumot? Már szóra nyitnám a számat, hogy hangot adjak a nemtetszésemnek, de még épp idejében meggondolom magamat. Nem lenne okos dolog feldühítenem azután, ami legutóbb történt, ráadásul ha valami, ez igazán nem ér annyit, hogy rázúdítsam a frusztrációmat, ami alig néhány perc alatt fészkelte be magát a fejembe. Talán az emlékeim hiánya, talán az apám említése... nem számít. Nagy levegőt vévé folytatom az evést, hogy minél előbb nekiláthassunk az első próbálkozásnak.
Engedelmesen fekszem el, bár egyenlőre aligha érzek rá késztetést, hogy egy pillanatra is nyugton maradjak. Kíváncsi vagyok és feszült, izgatott és nagyon-nagyon türelmetlen. Ilyen lehet az Első Alkalom is, nemigaz? Bármilyen más esetben egészen biztos, hogy felnevetnék ezen. - Rendben - válaszolom csendesen, kezemmel végigsimítva az arcán, mielőtt kiegyenesedne. Az egyetlen dolog, amitől félek, hogy nem leszek elég erős, pedig ahogy azt már említettem, igazán nincs mitől tartanom. Ugye? - Igen - mosolygok rá halványan. - Bízom benned. - És magamban?
Lehunyom a szememet és kifújom a levegőt - pedig azt sem vettem észre, hogy bent tartottam -, ahogy megérzem a pálca hegyét a homlokomon. Nem kell túl... Olyan hirtelen hasít belém a fájdalom, hogy az ajkamba kell harapjak, hogy visszafojtsam a sikolyt, ami máris a torkomat mardossa.
És újra. Már nem is érzem, hol talált el pontosan a gurkó: az egész testemet égető kín járja át, ahogy nekicsapódok a kilátótorony falának és zuhanni kezdek. Túl magasan vagyok és túl gyorsan száguldok lefelé, de képtelen vagyok félrenézni, a föld pedig egyre csak közeledik és közeledik...
- Sok szerencsét, Line! - mosolyog rám Alice, mielőtt átölelne. Mindketten előre tudjuk a válaszomat: - Ez nem szerencse kérdése, Ice.
Azelőtt érzem meg a körém fonódó karokat, hogy elveszíteném az eszméletemet. Mikor felébredek, a gyengélkedő hatalmas ablakai merednek vissza rám. Egyre gyorsuló levegővétellel ülök fel az ágyban, vagy legalábbis próbálnék: a számra szorítom a tenyeremet, hogy visszafojtsak egy fájdalmas kiáltást. - Emmeline! - Legnagyobb meglepetésemre Baddock lép közelebb az ágyamhoz. Nincs szükségem időre ahhoz, hogy végiggondoljam, érdemes-e venni rá a fáradtságot, már hajítom is felé az első gyógyító bájitalt, ami a kezem ügyébe kerül. Miattuk történt ez az egész, csakis miattuk!
- Ő meg a barátnőd? Nagy levegőt veszek, mikor átkarolja a derekamat, így a felére csökkentve a kettőnk közt lévő, egyébként sem túl jelentős méretű távolságot. Egy rövid pillanatra azt is elfelejtem, mit mondtam az imént, viszont a kérdése - és a mellékelt idióta vihogás a háttérben - hamar az eszembe idézi. - Nem. Nem ő az. Eszemben sincs hátrafordulni, a vész mégis utolér, méghozzá egy kéz képében, a vállamon. - Em? Az arcomra fagy a mosoly, pedig azt sem vettem észre, mikor tűnt fel rajta egyáltalán. Hátrébb lépek, mielőtt rápillantanék. Karja a lány vállán átvetve pihen, szája önelégült vigyorra húzódik. - Miért nem mondtad, hogy ennyire hiányzom? - kérdezi Gideonon végignézve.
Ahogy megérzem a pálca hegyét a homlokomon, megelevenedik előttem a hálószobánk képe és a varázslattal járó kín tompa fájdalommá szelídül... ellenben érzem, hogy az alsó ajkam vérezni kezdett a harapástól. Kissé remegő kezekkel nyúlok oda, hogy letörölhessem. Ice. Emlékszem rá, rá az öcsémre és Duncanre is, ahogy a Godric's Hollowban lévő, aprócska házunkra. Nem olyan régen találkoztunk... Ő biztosan tud rólam mindent, talán azt is, mi történt, mielőtt elveszítettem az emlékezetemet.
- Ostoba vagy fiú! Miért kínzod magad? Nincs róla emléked. Egyszerűen csak engedd el! - NEM! Csinálja még egyszer! A szőnyegen egy vérfolt jelzi, hol rogytak össze térdeim. Az orromból ömlik a vér, de tudom, hogy hamarosan eláll. Emiatt nem hagyhatom abba. Emiatt soha!
Emmeline emlékei zavarosak és amikor meglátom kiserkenni a vért a szája szélén, megakad a hangom. Bár a varázslat nem marad abba rögtön, érzem, hogy ideje leállnom. Ő nem én vagyok. Amikor kinyitja a szemét, fájdalmat és felismerést látok a szemeiben. Neki tehát többet mondott az a pár kép. Pálcámmal meggyógyítom sebét, mielőtt megszólalnék. - Hogy érzed magad? Rendesen hallasz? - kérdezem, amikor eszembe jut, hogy pár kínzásnak felérő próbálkozás után, nekem komoly gondjaim voltak a dobhártyámmal. - Mire sikerült vissza emlékezned? - teszem fel a kérdést, mert bár láttam amit ő is, értelmezni nem tudom. Egyedül abban vagyok biztos, hogy régi gyerekkori emlékek kerültek felszínre. A kviddics például egyértelmű volt, de hogy kik voltak azok a gyerekek, akikkel beszélt, már kérdéses.
Beletelik néhány percbe, míg a szívverésem normalizálódik és képes vagyok úgy ahogy összeszedni a gondolataimat. Hálás mosolyt vetek Nigelre, mikor meggyógyít, a figyelmem azonban egészen máshol jár. Bár az emlékképek elég behatároltak és zavarosak voltak, rengeteg más is eszembe jut velük kapcsolatosan: egyszerre bővül ki az életem története és fed fel újabb hiányosságokat. Bár sokkal több információhoz jutottam most, mint az egyszerű és természetes "bevillanásokkal", ugyanolyan messze érzem magamat attól, hogy mindent visszaszerezzek. Arról nem is beszélve, hogy az apámmal történtek továbbra is homályba vesznek. Talán, ha jobban koncentráltam volna... - Jól vagyok - felelem automatikusan, ezúttal tényleg egyenesen rá nézve. - Miért hagytad abba? A koponyám sajgása önmagában túl heves is válasz a kérdésre, de ez most igazán mellékes. - Sok mindenre - válaszolom szűkszavúan, és már fel is pattanok az ágyról. Bár minden egyes lépéstől fájdalom nyilall a fejembe és gyengébbnek is érzem magam, mint a varázslat előtt, túlságosan feldúlt vagyok ahhoz, hogy foglalkozzak bármi mással, mint... - Alice... Nigel, meg kell találnom Alice-t! Ő mindenről tud, mindenről tudnia kell... Vagy mégsem? A hajamba túrok, így félig-meddig a homlokomra szorítva a kezemet. Emlékeznem kell! Ő az egyetlen biztos pont a múltamban, nem lehet, hogy... - Tudnád... folytatni? - fordulok vissza hozzá.
Megrökönyödve nézem, hogy felpattan. Fogalma sincs, ezzel milyen veszélybe sodorja magát! Gyorsan utána lépek, és hátulról átölelve tartom meg a karjánál fogva, minél kevesebb súlyt helyezve a lábaira. - Ülj vissza! - mondom ellent mondást nem tűrő hangon. Az egy dolog, hogy én gyerekként heveskedtem, de a senseiem meg is büntetett érte. Én hogy büntethetném meg Emmelinet? Így csak dühösön nézek rá, miközben lenyomom az ágyra. - Először is nyugodj meg! A szilánkok most állnak össze a fejedben. Hamarosan több részletre is emlékezni fogsz. Talán a barátnőd teljes neve is eszedbe jut. Ehhez viszont pihenned kell és hagyni, hogy a vér az agyadban maradjon. Szóval ne pattogj - oktatom ki. - Most nem ismételhetjük meg. Minél több emlék jön vissza, annál több idő, mire újra lehet használni. Csak az ismételheti vég nélkül, aki egyáltalán nem találja az emlékét. Kivételes, hogy neked elsőre ilyen sok jött vissza. Talán tévedek, de mintha keserűséget hallanék ki a hangomból. Hiába, nem mindenki lehet ilyen mázlista.
Hagyom, hogy visszanyomjon az ágyra. Ezúttal túlságosan feldúlt vagyok ahhoz, hogy egyáltalán eszembe jusson háborogni és egyébként is tudom, hogy csak aggódik, pedig nincs miért, minden rendben. Vagy legalábbis jó úton haladok afelé, hogy magamnak is ezt hazudjam. A szavai mégis elérik a kívánt hatást. Sóhajtva engedem le a kezemet, miközben visszanézek Nigelre. - Úgy érted, te is... próbálkoztál már ezzel? - kérdezem homlokráncolva, és már el is kapom a kezét, hogy lehúzzam magam mellé. Lehet, hogy félreértettem és a hangjában bujkáló keserűség egyszerűen csak a kapkodásomnak szól, dehát nála sosem lehet tudni. Főként, mivel legalább azóta ilyen, hogy meg mertem kérni, értesítsen, mielőtt jön. Nem, nem leszek dühös. Egyáltalán nem vagyok dühös.
- Állj fel és hagyd abba a sírást! - lép be a szobába a sensei. Észre sem vettem, amikor kiment. Vajon mióta ülhetek a földön vértől és könnyektől nedves felsőben? Lassan állok fel. A lábaim elzsibbadtak, alig van már bennük erő. Felsőm ujjába próbálom törölni az orromat, de nem sokat segít. - Nesze, idd meg! - tesz le az asztalra egy poharat. Nem tudom mi lehet a barnás folyadék, de úgysem számít. Az alkohol végig marja a torkom, mégis egy hajtásra megiszom. - Mit fogsz tenni? - kérdezi. Most először nézek fel a sensei-re, mióta felkeltem. Hangom épp olyan eltökélt, mint amilyennek én érzem magam. - Amit kell. Utána megyek.
Leülök Emmeline mellé az ágyra, miközben a válaszon gondolkodom. Hiába ígértem meg, hogy őszinte leszek vele, vannak dolgok amiket szeretnék elhallgatni. - Ne erőltesd most a beszédet. Feküdj hátra és vegyél mély levegőket. Hagyd, hogy az elméd lecsillapodjon. Aztán hunyd le a szemed és idézd vissza újra az emlékeket. Biztos eszedbe jutnak még részletek. Addig én készítek egy teát. Most csendre van szükséged. Míg ő teszi amit mondok, felállok és kimegyek a konyhába. A tea inkább nekem kell, mint neki. Nem tudtam, hogy ez a módszer az én fejembe is ilyen élesen fogja visszaidézni az emlékeket arról a napról. Vajon a sensei-el is ez volt?
Csendre lenne szükségem, vagy inkább ő tart igényt egy ennyire átlátszó kibúvóra? Néha elég türelmesnek lenni... Hisz tudnia kell, hogy hiába hagy magamra, a zsongás és az egyre erősödő, tompa fájdalom nem fog megszűnni. Szóval szerinted ölbe tett kézzel... Mintha nem lennék a valóságban is épp elég frusztrált, az emlékeim újabb és újabb indulatokkal árasztanak el. Főként, mert ezúttal ugyanolyan értelmezhetetlen kavalkáddal állok szemben. - Rendben - válaszolom kissé élesebben a kelleténél. Most hagytam, hogy bepillantást nyerjen az emlékeimbe, a gondolataimba, ő viszont zavartalanul folytatja tovább a titkolózást... Ki tudja, min ment keresztül, én mégis rázúdítom a haragomat, ami egyáltalán nem ellene irányul. - Ne haragudj - teszem hozzá megenyhülve, mielőtt kilépne az ajtón. Nem kell kétszer mondania, hogy dőljek hátra: egyre rosszabbul érzem magam, mintha eddig csak az adrenalin nyomta volna el a varázslat mellékhatásait. Ellenállok a késztetésnek, hogy masszírozni kezdjem a homlokomat - miattuk történt az egész -, vagy bármi más fájó pontot. Nincs itt semmi probléma. Nem lehet, amíg az emlékeimre kell koncentrálnom. Lehunyom a szemeimet és megpróbálok mélyeket lélegezni, miközben felidézem az iménti képeket, a törekvéseimnek azonban csupán egy fájdalmas szisszenés lesz az eredménye, semmi más. Muszáj kinyitnom a szemeimet, annyira forog körülöttem a világ... túlságosan... Le fogok zuhanni! Zihálva ülök fel és túrok a hajamba, de már attól is elfog a tériszony, ha lepillantok a padlóra.
Miután felteszem a vizet forrni, megtámaszkodom a pulton. Miért ez az emlék tört fel bennem? Miért az az átkozott nap?
- Azt hiszed, ha megtalálod, választ kapsz a kérdéseidre? - áll elém a sensei. Már nem magasabb nálam. A nyáron túlnőttem őt, de mindig amikor így áll elém, úgy érzem felfelé nézek, amikor rá pillantok. - Azt hiszed a válasz majd feloldoz? - teszi fel a kérdést, de én csak ingatom a fejem. Ő ezt nem értheti. - Talán azt hiszed készen állsz rá, de nézz magadra. Gyerek vagy még csupán! Hallgatnom kellene rá. Az eszem felfogja, még akkor is ha csak egy gyermek agyáról beszélünk, de a szívem nem. A szívem tombol a haragtól és a félelemtől. Nincs felette uralmam. Gyerek vagyok még.
A teáskanna fütyülése ragad ki az emlékből. Kiveszek két bögrét és leforrázom a tealevelet. Egy tálcán viszem be a szobába. Amikor belépek az ajtón megtorpanok. - Jól vagy?
Újra és újra átélem a becsapódás emlékét, a bordáimat sújtó fájdalom viszont nem szűnik; szinte rettegve szegezem a padlóra a tekintetemet, és minden egyes másodperccel közelebb érzem magamhoz, hiába ismétlem egyfolytában, hogy csupán a képzeletem, a szabadjára engedett emlékeim játszanak velem. Ha a valóságban is leszédülnék... Nem, nem, egyáltalán nem vagyok ilyen magasan! Belső vívódásaimnak Nigel hangja vet véget, de, ahogy korábban történt, ezúttal is valaki máséval keveredik. Már nem tudom, hogy én, vagy a múltbéli Emmeline mondja ki a következő szavakat: - Jól vagyok. - Néhány pillanat erejéig én is elhiszem, hogy így van. Aztán megpillantok egy vércseppet a kézfejemen... amit újabb és újabb követ. Testem egészét vágások borítják, némelyik egészen felületes, máshol olyan mély, hogy félő, komolyabb következménye is lesz annak, ha nem állítom el a vérzést... de ezt ő nem láthatja, úgyhogy nincs semmi probléma. Ha már egyszer megtudták, sosem fogják elfelejteni. Poppy majd meggyógyít, csak a diákokat kell elkerülnöm... Öntudatlanul emelem a kezéhez a kezemet - úgy tűnik, még mindig ő az egyetlen, aki el tudja érni, hogy előbb cselekedjek, mint gondolkodjak - ám ahogy megérinteném, a kép szertefoszlik és újra Nigelt látom magam előtt, már amennyire ki tudom venni az alakját, a látásom ugyanis egyre inkább elhomályosul. Már nem félek lehunyni a szemeimet.
Hiába válaszolja azt amit, látom a távolba révedő tekintetét és a bizonytalan mozgást. Egy nonverbális varázslattal a tálcát a komódra reptetem, miközben Emmelinehez lépek. Még épp időben, hogy elkapjam, mielőtt visszaesne az ágyra és beverné a fejét a háttámlába. - Emmeline. Emmeline! - szólongatom, de nem reagál. Szeme csukva, de lélegzik. Álomba ájult. Bizonyára fáradtság. Ha túl sok emlék tör fel, vagy valami nagy trauma emléke tér vissza, az okozhat ilyen idegi kimerülést. Hagynom kellene pihenni, de ki tudja, milyen állapotban ébred majd. Egy percre sem veszíthetem szem elől. Rövid gondolkodás után felmászok az ágyra és a háttámlának dőlve vonom magamhoz Elint. Kicsit még piszmogok a párnával, hogy a lehető legkényelmesebb pózt vegyem fel, de aztán csak az arcát nézem. Ezt a gyönyörű arcot, ami olyan rövid idő alatt teljesen felforgatta az életem. Kezemmel félre seprek egy kósza tincset, és aztán megismétlem a mozdulatot. Bár a tincs már nincs útban, jól esik hozzáérni és simogatni, míg ő az álmaiban vívja meg a csatáját. Jól esik, hogy itt van és hogy segíthetek neki. Jól esik támogatni, még ha igazán nem is tudok tenni érte semmit. A csend és az eltelt órák lassan rajtam is erőt vesznek. Elnyomok egy ásítást és már épp azon gondolkodom, hogyan kellene magunkat kényelmesebb pozícióba helyezni, amikor megremeg. Az első, szinte észrevétlen, nem is vagyok benne biztos, hogy tényleg megtörtént-e, de aztán jön a következő, amihez egy erős rándulás és halk, panaszos nyöszörgés is társul. Olyan édes a hang, hogy mosolyognom kell, de közben magamhoz szorítom és homlokon csókolom. - Csss, semmi baj kicsim - suttogom. - Csak egy rossz álom. Megvédelek, nem eshet bántódásod. A szavak önkéntelenül törnek fel bennem, miközben megnyugodva konstatálom, hogy a remegés lassan alábbhagy. - Ez az. Nagyon ügyes vagy - suttogom mosolyogva, amikor befejezi a mozgást, azt képzelve, hogy álmában lehet, hogy épp most vívott meg egy fontos harcot. - Ez az én szerelmem! A mosoly egy pillanat alatt fagy le az arcomról és még a levegőt is bent felejtem. Ezt ugye nem hallhatta meg? Hogy is kell imádkozni?
Fejfájásra ébredek. A valóság és a tegnap átélt emlékeim közti határ összemosódott: már abban sem vagyok biztos, hol vagyok és ki tart a karjaiban, amíg ki nem nyitom a szemeimet. A felkelő nap fénye egészen vöröses árnyalatot kölcsönöz a szőke hajának és melegséggel árasztja el a vonásait. Látva, Nigel milyen nyugodtan alszik, az én szívverésem is alábbhagy kissé. Magamba iszom a látványát, miközben ujjaim leheletfinoman siklanak végig az arcán, majd a kulcscsontján. Mintha egy szunnyadó sárkányt tartanék figyelemmel - éppoly gyönyörű, mint amilyen veszélyes. Csak néhány óra telt el, mégis mintha évekkel ezelőtt kíséreltük volna meg az emlékeim visszaállítását. Minden annyira más. Napok óta először érzem úgy, hogy valóban önmagam vagyok... de tudhatom, mit takar ez valójában? Kizárólag a gyermekkori emlékeim kerültek felszínre, az elmúlt évekről egy villanásnyi betekintést sem kaptam. Lehet, sőt, egészen biztos, hogy nem koncentráltam kellőképpen, mégsem hagy nyugodni a tudat, hogy talán okkal nem fértem hozzá a legfontosabb részletekhez. Ezek után komolyan fontolóra kell vennünk, hogy én magam töröltem ki az emlékeimet. Eddig nem is tudatosult bennem, milyen elszántan tartózkodtam a lehetőségétől is: anélkül is épp elég gyötrő a folytonos kiszolgáltatottság és bizonytalanság, hogy tudnám, soha többé nem szűnik meg.
A lehető legóvatosabban bújok ki Nigel karjai közül, hogy lezuhanyozzak és készítsek magunknak valami reggelit, ő viszont negyed óra elteltével is ugyanolyan békésen alszik. Végül az éjjeliszekrényen hagyom a rántottáját, a sajátommal pedig alig néhány perc alatt végzek, és indulok is ki a verandára, mielőtt lekésném a hajnal utolsó mozzanatait. A korlátnak támaszkodva csodálom a bíborszín égboltot, miközben a szél bele-belekap a hajamba. Mégis, mikor a hideg a bőröm alá szivárog és mindenemet átjárja, tudom, hogy semmi köze nincs a téli fagyhoz.
Egyedül kelek az ágyban, de az első döbbenet után rájövök, hogy jobb is így. Ma találkozom Corneliussal és Elinnek nem hiányzik, hogy lássa rajtam ezt a gondterhelt kifejezést. A délelőtt nagy része csendben telik. Emmelinenel a nappaliban találkozom, de egy homlok puszi után már tovább is állok, hogy befejezzem a még hiányzó dokumentumok áttekintését. Hamarosan vissza megyek a minisztériumba és nem hagyhatom, hogy az ottani események idő előtt kicsússzanak a kezeim közül. Mikor elérkezik az indulás ideje, Emmeline mögé lépek és kezemet a dereka köré kulcsolva átkarolom. Nem tudom mit gondol ezzel a találkozóval kapcsolatban, de érzem a belőle áradó feszültséget a levegőben. Hazugság lenne azt állítani, hogy így próbálom megnyugtatni őt, mert nekem sokkal nagyobb szükségem van erre az ölelésre, mint neki. Egy baljóslatú hang a lelkem mélyéről azt súgja, hogy ha most elhagyom a házat, elveszítem Emmelinet. Elveszítem, mielőtt igazán az enyém lehetett volna. Behunyt szemmel veszek egy mély levegőt. - Vigyázz magadra - suttogom fülébe. Miután belecsókolok nyakába, hátralépek és szó nélkül hoppanálok.
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
