Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
Valahol számítanom kellett volna rá, hisz ha Wendy élne, miért lennének itt a holmijai, a naplója? Azt hiszem, eddig egész egyszerűen nem mertem belegondolni, hogy ilyesmi történhetett éppen vele. Legszívesebben átölelném Nigelt, addig puszilgatnám, amíg le nem nyugszik és el nem felejtkezik erről, de pontosan tudom, mi lenne a vége. Nem akarok visszaélni a helyzettel és olyan irányt venni, amit holnap megbánna. Tudnia kell, hogy bízhat bennem... még ha ez azt is jelenti, hogy itt és most nem vigasztalhatom meg. - Sajnálom - válaszolom halkan, és egy pillanatra, egy egészen rövid pillanatra a kezére teszem a kezemet, mielőtt tovább állnék.
- Nekem számít, mit érzel. Csak ez számít - válaszolom őszitén, egyenesen a szemébe nézve. - Bármi is történt a múltban, te a jelenem vagy. - Épp ő mondta ezt, nem is olyan régen. - Ahogy én is a tiéd. Nem érdekel a szavaim kétértelműsége, most nem, talán így a leghelyénvalóbb. - Szóval... Csak mond ki, rendben?
Csak a jelen. Csak az amit most látok, hallok, tudok és érzek. Felállok a székről, két tenyeremmel az asztalra támaszkodok és közvetlen közelről nézek Elin szemeibe. - Megőrjít az illatod. Már messziről érzem, ha jössz felém és legyek bármilyen hűvös, ezt nem tudom figyelnem kívül hagyni. - Hogy mondandóm megerősítsem, a nyakához hajolok és mélyen beszívom ezt a különös aromát. Ellenállhatatlan. - Imádom a hajad - nyúlok egy tincséért és a számhoz emelem, hogy belecsókoljak a hajszálakba. - Olyan, mint egy selymes, barna vízesés. Legszívesebben ezt simogatva aludnék el minden éjszaka, hogy az álmaim ezzel kezdődjenek és érjenek véget. - Kicsit elhajolok, hogy újra arcára nézhessek. - És a szemeid, mint két sötét verem, amibe minden alkalommal erőtlenül hullok bele. Mintha minden titkom képes lennél felfedni vele. Egyszerre félek tőlük és csodálom őket. - Kezemet arcához érintem és hüvelykujjammal végig simítok orcáján. - Csodaszépek. És az ajkai, amikről beszélnem sem lenne szabad. Ilyen bűnös léleknek soha nem kellene hozzájuk érnie, mégis úgy vágyom rájuk! De hogy csókoljam meg úgy, hogy ne vegye észre mekkora hatalma van felettem?
Újra és újra emlékeztetnem kell magamat, hogy ezúttal én vagyok a józan kettőnk közül, az, akinek helyette is be kell tartania a szabályokat. Annyira sebezhetőnek tűnik most, sebezhetőnek és őszintének... Máshogy kellett volna kérdeznem, ez egészen biztos. Néhány itallal korábban, esetleg néhány centiméterrel, vagy méterrel messzebb, ugyanis korántsem azt a választ kapom, amire számítottam - ha számítottam valamire egyáltalán. Erre semmiképp sem, és ez egyedül az én felelőtlenségem. Letaglózó, milyen hatással van rám, hogy mennyire elgyengülök, akárhányszor csak közelebb hajol, vagy hozzám ér, hogy a szavairól ne is beszéljünk... Hát keverhettem volna magunkat ennél kilátástalan helyzetbe? Lélegezni is elfelejtek miatta, nem hogy gondolkodni! Nagy levegőt veszek és én is az arcára simítom a kezemet, ujjaimmal emelve meg az állát, hogy tekintetünk egy vonalba kerüljön. Részben, mert láttam, merrefelé kalandozott el, de még nagyobb részt azért, hogy ne kövessem a példáját. - Akkor miért harcolsz ellenem egyfolytában? Nem bízol bennem? - kérdezem szinte elkeseredetten, hisz ez az oka mindennek, ezért jutottunk el idáig, hogy le kellett itatnom, hogy egyaltalán szóbaálljon velem. Nem akarom, hogy holnap ugyanott folytassuk. Nem akarom minden egyes nap ismét elveszíteni.
Egyenesen elképeszt, hogy még mindig nem érti. - Magamban nem bízom Elin - Nem tudom elvenni a kezem. Simogatni akarom még egy kicsit ezt a finom puha arcot. - Félek, hogy bántani foglak, félek hogy mi lesz, ha véghez viszem a terveimet. Olyan sok mindent nem tudsz még rólam. Fogalmad sincs mennyi mindenre vagyok képes. Hogy milyen félelmetes is vagyok igazából. Nem is értem, hogy bírod elviselni az érintésem. Úgy nézek kezemre, mint egy bűnösre. Mintha az ő hibája lenne, hogy vérrel van szennyezve. Pedig egyedül én vagyok érte a felelős. - Számomra nincs menekvés. A lelkem örökre elkárhozott. Nem ránthatlak magammal a pokolba. Ezt neked is el kell fogadnod. Végre el tudom húzni kezem, habár fáj az üresség és a hideg tenyeremnek. Azt hiszem így tűnik el minden jó a világból. Ezzel a fájdalommal. És most hogy nem érinthetem tovább őt, eltűnik a melegség és a fény a szobából.
A keze után nyúlok, mielőtt elhúzhatná és összekulcsolom az ujjainkat. Bármit megtennék azért, hogy ne lássam többé a szemében tükröződő fájdalmat, vagy hogy legalább enyhíthessem; kétségbeesetten kutatok a megfelelő szavak után, de fogalmam sincs, hogyan segíthetnék igazán, ha ő is ennyire kilátástalannak tekinti a helyzetet - Ez nem csak a te döntésed, Nigel - válaszolom gyengéden. - Tudom, hogy nem vagy rossz ember. Ha így lenne, nem törődnél velem szinte az első perctől fogva és most sem próbálnál óvni saját magadtól. Amíg ekkora szíved van, nem lehet túl késő - vetek rá halvány, ám annál szomorúbb mosolyt. - Ha nem adsz rá esélyt, hogy megismerjelek, hogy annak lássalak, aki valójában vagy, azzal csak rontasz a helyzeten. Ellenkező esetben... - Szabad kezem magától indul el, hogy újra végigsimítson az arcán. - Természetesen nem láthatjuk előre, hogyan végződik majd, de az emlékeim sem változtathatnak azon, ami már megtörtént közöttünk. És... azon sem, ahogy érzek ezzel kapcsolatban. Ha nem bízol az ítélőképességemben annyira, hogy ezt elhidd, megértem. Nem akarlak belerángatni olyasmibe, amiben nem vagy egészen biztos, csak annyit kérek, hogy amíg ez meg nem változik, ne lökj el magadtól.
Megártott fejemnek a bor, ez bizonyos, mert logikusnak tűnik az, amit mond. De talán csak a naiv énem került megint felszínre és ezért hajlok arra hogy teljesítsem kérését. Kezeinkre nézek és elmosolyodom. Felemelem kezét, ami olyan kicsinek tűnik az enyémhez képest és egy csókot lehelek kézfejére. - Legyen - nézek fel rá. - A tegnapi és a mai viselkedésem nem fog megismétlődni. Talán egyébként sem tudtam volna sokáig fenntartani azt az állapotot. Nehezebb volt figyelmen kívül hagyni, mint hittem. - Ez így rendben van?
Volt időm végiggondolni a szavait, és már az ébredésemmel párhuzamosan vetettem el mindazt, ami egy nappal ezelőtt megmagyarázhatatlanul és irányíthatatlanul tört ki belőlem. Ezek fényében biztosan úgy tűnhet, könnyen teszem meg a szükséges lépéseket - vagy legalábbis könnyű kellene, hogy legyen, holott önmagában az is órákba telt, mire belenyugodtam, hogy a saját érzéseimre sem hagyatkozhatok, mint kiindulópontra. Erre sem és másra sem, mind-mind csak saját magam és Nigel áltatását jelentenék: egyedül az idő áll a mi szolgálatunkban és az emlékeim, amik jelenleg kitartóan váratnak magukra. Biztos vagyok benne, hogy bár az amnéziám mágiából ered, a korábban felvillanó, csekély emlékképek elmaradása egyedül a megrázkódtatásomnak köszönhető. Ahelyett, hogy hagytam volna elegendő időt arra, hogy túltegyem magam... azon, ami a városban történt, önként és dalolva váltam még sebezhetőbbé Nigel karjaiban, arról nem is beszélve, hogy felforgatni az ideiglenes otthonunk ideiglenes békéjét az egyetlen biztos pontot is elvette tőlem, amire, akire hagyatkozhattam: Őt. De nem bánom. Úgy tűnik, erre a pofonra volt szükségem ahhoz, hogy végre észhez térjek és úgy cselekedjek, ahogyan a kezdetektől fogva kellett volna. Rengeteg tekintetben rá vagyok utalva, de nem mindenben, és valószínűleg kellemetlen incidensek soraitól kímélhettem volna meg magunkat, ha előbb rájövök arra, hogy nem csak az ő kezében van az irányítás. Vagy, hogy ha így is lenne, mekkora hatást tudok rá gyakorolni, amennyiben szükséges. És most nem a borra gondolok, vagy a hajamra, ami olyan, mint egy vízesés. Tisztázhattuk volna. Alkut köthettünk volna, ahogy már a legelején is felajánlotta. Az észérvek és a gyengéd érzelmek, amik folyton folyvást eltöltenek a közelségétől, nem feltétlenül zárják ki egymást, én viszont túl vak és mértéktelen voltam ahhoz, hogy ezt belássam. Most, hogy talán először vagyok olyan állapotban, hogy képes legyek annak látni a helyzetet, ami valójában, a lehető legtöbbet kell kihoznom a beszélgetésünkből, és mindent meg is teszek ennek érdekében. Fogalmam sincs, tényleg sikerült-e meggyőznöm, ha pedig igen, mennyire lesz tartós ez az állapot. Minden esetre további kilenc nap áll rendelkezésemre, hogy megvívjam ezt a harcot ellene, de annál is inkább értünk. Ami késik, nem múlik. Észre sem veszem, és máris mosolygok, miközben őt nézem. - Rendben van - válaszolom túlcsorduló boldogsággal. Nem szívesen engedem el őt, de ideje leszállnom az asztalról, ráadásul amint ez megtörtént, adhatok egy bónuszpuszit a homlokára. - Köszönöm. Köszönök mindent. ... Szeretnéd, ha most magadra hagynálak? Csak mert, tudod, talán jobb lenne, ha akkor beszélnénk, mikor józanul át tudod gondolni, mit szeretnél elmondani nekem és mit nem. Nem akarom, hogy utólag érezd kellemetlenül magadat. - Lehet, hogy így is elkések ezzel, dehát nem gondolhattam, hogy ennyire megnyílik majd egy kis bortól. - Vagy persze beszélhetünk olyasmiről is, ami nem szerepel a titoktartási szerződésedben. És ehetne is egy kicsit, hátha hamarabb kijózanodik. - Biztosan jóllaktál? - kérdezem óvatosan.
Józanul? Na várjunk egy kicsit. Homlokráncolva gondolok vissza az ebédre és a mágikusan újra töltődött poharamra, majd az azt követő ügyes tématerelésre. A felismerés egy pillanat alatt józanít ki. - Te leitattál? - kérdezem meglepetten. A harag és a döbbenet érdekes elegyet alkot a szégyennel, amiért hagytam magam átvágni. Az olyan törékeny jókedvem most egy szempillantás alatt tovaszáll, és a helyét átveszi valami sokkal sötétebb érzés. Elkapom Emmeline csuklóját, míg őt az asztalnak szorítom. Nem hagyom, hogy egy centit is mozduljon. - Mond csak, jól szórakoztál a szerencsétlen idiótán? - hangom nem hasonlít a sajátomra. Mélyebb és ijesztőbb, mint valaha. Ez nem lehet az én hangom. - Élvezted, hogy egy pillanatra kiengedhetted őt a ketrecből? Eljátszottál a kis állatkáddal? - Erősebben szorítom a csuklóját. Ne! Ez már fájni fog neki! - Élvezted, hogy fájdalmat okoztál neki, épp úgy, ahogy most én neked? - Engedd el! Ez nem én vagyok! -- Azt hiszed, hogy oda adom neked? Ő. AZ. ENYÉM. - Elég! - kiáltom és a sötét harag eltűnik. Lihegésem zaján kívül csak a csend fogad. Rémülten nézek Emmelinere és a csuklójára. Mit tettem?
- Nem - válaszolom határozottan. Szükségtelen lett volna, hisz úgy döntötte magába a bort, mintha vizet inna. Lehet, hogy egyszer rásegítettem, de eszembe se jutott volna ezt a módszert választani, hogy szóra bírjam. Sértő, hogy ilyen aljasnak képzel, főként azután, hogy felhívtam rá a figyelmét. Egyáltalán ki leplezné le saját magát? - Csak egy pohárral... - Mielőtt még befejezhetném a mondatot, Nigel megragadja a csuklómat és az asztalhoz szorít, én pedig felszisszenek a hirtelen jött fájdalomtól. Sikerült rátalálnia az egyik zúzódásomra. - Engedj el! - Érezve az alkohollal átitatott lehelletét, hallva a rideg, számomra ismeretlen hangot, egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig azt is elfelejtem, kivel állok szemben. Amint erősebben kezdi szorítani a csuklómat, a másik kezem önkénytelenül csúszik hátra az asztalon, hogy megragadhassa a kiürült üveget. Muszáj lesz megfékeznem, mielőtt... De ahogy az ujjaim köré kulcsolódnak és elérkezne a cselekvés ideje, észhez térek. Nigel az, és mégsem. Nem tudom, mi ez az egész, de abban biztos vagyok, hogy nem önmaga - ám ennek ellenére is képtelen lennék bántani. Miért kellene? Nem lesz semmi baj. Legalább is így gondolom addig a percig, amíg újra meg nem szólal. Nem adja oda nekem? Mit jelentsen ez?
Döbbenten figyelem, amint egy szempillantás alatt megváltoznak a vonásai. - Nigel...? - Csupán most veszem észre, hogy én is szaporabban veszem a levegőt. Lenézek a csuklómra, majd (elengedve a boros üveget) a kezére teszem a kezemet. Tehát ettől féltett. - Mégis... mi volt ez? - kérdezem suttogva.
Feltartom kezem és addig hátrálok Emmelinetől, míg a konyha pultba nem ütközök. - Én... - fogalmam sincs mit mondjak. Nem tudom mi történt. Nem voltam ura a testemnek, vagy a számnak. Olyan volt, mintha egy részem kivált volna. Mintha nem is én lettem volna. De ez lehetetlen! - Te... Te jól vagy? - kérdezem inkább Emmelinet. Talán elővehetném a pálcámat, hogy meggyógyítsam a kezét, de aztán meggondolom magam. Most nem vehetek a kezembe pálcát. Először ki kell derítenem mi történt velem. Addig nem biztonságos Emmeline számára, ha a házban maradok. Minden további beszéd nélkül elindulok a bejárati ajtó felé. Ki kell innen jutnom amilyen gyorsan csak lehet.
A lábam magától mozdul - oda akarok menni hozzá, hogy átölelhessem, hisz olyan kétségbeesettnek tűnt, és... Nem. Kifújom a levegőt és lehuppanok a székre, amin az imént még Nigel foglalt helyet. Féloldalasan, hogy jól láthassuk egymást, mert bevallom, nem akarom és nem is merem szem elől téveszteni ezek után. Lelki szemeim előtt újra és újra lepörögnek a történtek. Nem csak az elmúlt percekről... - Persze. Inkább miattad aggódom. Ahogy elindul, én is felpattanok a székről. Már félúton jár az ajtó felé, mikor végre utolérem és elkapom a kezét. - Nigel, várj! - Akárhányszor elhagyja a házat, valami mindig balul sül el és egyébként is túlságosan feldúlt, túl sokat ivott, és annyira féltem! Nem, nem hagyhat itt újra anélkül, hogy tudnám... Megőrültem, igaz? Teljesen kiborultam. Higgadtságot erőltetek magamra, miközben elengedem őt, de továbbra is él bennem a remény, hogy meggondolja magát.
- Nézd, nekem most kell egy kis levegő. Át kell gondolnom... rá kell jönnöm... - lassan fújom ki a levegőt. Mit csinálok? Miért pánikolok? A varázsvilágban gyakran látunk és tapasztalunk olyan dolgokat, amikre először nem tudjuk a válaszokat, de ettől még igenis megmagyarázhatóak. Csak meg kell nyugodnom és józanul végig kell gondolnom azt ami történt. Az ajtó helyett a kanapét választom és leülök rá. Emmeline még mindig ott áll, ahol az előbb megállított és engem néz. - Sajnálom, nem megyek el. Gyere ide! Nem kell félned, nem foglak bántani - hívom és kezemmel a fotel felé intek. Lehet, hogy fél közelebb jönni hozzám és nem akarom hogy kényelmetlenül érezze magát. Viszont szükségem van az objektív véleményére arról ami történt. Talán csak nekem hangzott másként a hangom. Talán voltak külső jegyei a személyiségváltásnak. Megváltozó szemszín, arckifejezés, bármi, ami segíthet elindulni. Miután leül egy kis csend telepszik ránk. Végig kell gondolnom amit mondani akarok. - Ki akarom deríteni mi történt az előbb, mert ez a valami nem én voltam. Tudom, nehéz elhinni, de téged nem bántanálak - Legalábbis azt hiszem. Most mennyire legyek vele őszinte? Hiszen lehet, hogy az Avadához van köze, vagy ahhoz, ami Wendyvel történt. De lehet, hogy egyszerűen csak megszállt valami más. Még azt sem zárhatom ki, hogy kezdek megőrülni. Mégis hogy oszthatnám ezt meg vele? Ugyanakkor kivel mással oszthatnám meg? Ekkor tekintetem a csuklójára villan és elfog a bűntudat. - Megengeded, hogy segítsek? - kérdezem, fejemmel a seb felé bökve. Nem tudnám hibáztatni, ha elutasítana.
Némi késlekedéssel foglalok helyet mellette - már csak azért sem a fotelban. - Tudom - erősítem meg szavakkal is. Ha attól féltem volna, hogy bántani fog, most a pince tartalmának felével várnám, mikor tér magához és azt a néhány, üvegben maradt borcseppet szagolgathatná álmában, ami a hajára került az ütésem során. Nem, maga a helyzet volt az, ami rám hozta a frászt, nem utolsó sorban azok az emlékek, amiket felidézett. - Nem nehéz - válaszolom lágy hangon. Az iménti... incidens nem változtatott azon, amit korábban mondtam. Bár tény, hogy a "másik" Nigelre már nem vonatkozik ugyanez. Máris úgy beszélek róla, mintha tudathasadása lenne, hát nem nagyszerű kezdet? - Ha ragaszkodsz hozzá - mosolyodom el halványan. Hihetetlen, hogy a jelenlegi körülmények között is képes ezzel, velem foglalkozni. Most az a legfontosabb, hogy rájöjjünk, mi okozta ezt, ráadásul ez a kis sérülés igazán semmiség. Sokkal rosszabb az, ha eszembe jut az oka. - Nigel... Sajnálom. Nem szabadott volna visszaélnem a helyzettel - szólalok meg rövid hallgatást követően. Eddig lesütöttem a szemeimet, most viszont keresni kezdem a tekintetét.
Végig nézem, hogy megy el a fotel mellett és ül le mellém. Bátor kislány, akinek fogalma sincs arról, hogy ezzel most mennyire rám hozza a frászt. Legalább a balta lenne a kezében! Ahogy újra felhozza a témát, megint érzek egy belső haragot. Épp olyat, mint az előbb is, mielőtt teljesen kifordultam önmagamból. - Ne is beszéljünk róla! - mondom gyorsan, de kár aggódnom. Ez semmi ahhoz képest, mint ami az előbb elborította az agyam. Tudom kezelni, de vajon meddig? - Lehet, hogy furcsa kérdés lesz, de az előbb láttál vagy tapasztaltál rajtam valamit? Úgy értem valamit, ami más volt? - kérdezem reménykedve. Ha nem csak képzeltem és a hangom tényleg egy idegené volt, legalább abban biztos lehetnék, hogy nem őrültem meg. Csak ennek kell bizonyságot nyernie, hogy újra magabiztosan ülhessek Emmeline mellett.
Még vetek rá egy utolsó, bűnbánó pillantást, mielőtt a lényegre térnénk. Nem szívesen emlékszem vissza, de tudom, mennyit jelenthet egy aprócska részlet is, ezért minden további nélkül makacsolom meg magamat és próbálom különválasztani a valós észrevételeimet mindattól, ami lejátszodott a fejemben. - A hangod. - A hideg is kiráz tőle, ha felidézem. - Azon kívül... Azt hiszem, semmi. Akaratlanul is a csuklómon felejtem a tekintetemet, ajkaim pedig gúnyos mosolyra húzódnak. Hiába, kék folttal és anélkül is emlékeztetni fog...
A pohár hangos csattanással törik darabjaira a padlón; a vörös folyadék vérként terjed a világos szőnyegen, beleivódva a szövetbe, ahogy az átok okozta fájdalom a testembe. Mikor elvette a pálcámat felugrottam a kanapéról, most pedig térdre rogyok a fájdalomtól, egyenesen a szilánkok közé. A látásom elhomályosul, ajkaim azelőtt engedik szabadjára a kitörni vágyó sikolyomat, hogy egyáltalán eszembe jutna elfojtani. Döbbenten egyenesítem ki az imént ökölbe szorított ujjaimat, és azonnal meg is látom a tenyeremen lévő hegeket. Az apám. Az apám tette ezt velem. Mi van, ha az emlékeimet is... Amint felnézek, a pillantásom találkozik Nigelével és azonnal kijózanodok. Nem tudom, észrevette-e a hirtelen változást, de ha így is van, egy kérdéssel fojtom belé a szót: - Szóval, tudod, mit jelent ez? - Az én figyelmem is egy csapásra visszakanyarodik felé. Ha van valami sejtése, így is úgy is kénytelen lesz megosztani velem. Ami pedig egem illet, később is ráérek végiggondolni ezt az egészet.
A hangom. Vagyis nem csak én hallottam. Ez egyszerre megnyugtató és aggasztó. Ha nem őrültem meg, akkor ki kell derítenem mi történt. Talán az érzéseimre kellene hagyatkoznom. Arra a fojtogató sötét érzésre, ami olyan gyakran eláraszt. Többet kell tudnom arról mi történik velem. Ekkor észreveszem Emmeline távolba révedő tekintetét, majd a zavart téma terelést. Talán egy emlék? - Azt, hogy nem vagyok őrült - válaszolom meg kérdését. - Veled minden rendben? Az előbb mintha máshol jártál volna - jegyzem meg aggódva és megfogom kezét. Ujjam véletlenül a csuklójához ér és érzem, hogy megrezzen a keze. A bűntudat eluralkodik rajtam. Óvatosan két kezembe fogom a tenyerét, hogy odahajolva apró csókokkal borítsam be csuklóját. - Sajnálom - suttogom.
Megértően bólintok, és csak magamban teszem hozzá, hogy nem őrültebb, mint egyébként. Hisz nem is olyan rég lehúztam a Nigel-listáról a rossz poénjaimat. Így utólag végiggondolva talán mégis hatásosabb lett volna ezzel elterelni a figyelmét. Számíthattam volna rá, hogy ismét elmulasztja megosztani velem a teljes választ - ehelyett nekem szegezi a kérdést, amit kerülni próbáltam. Szerencse, hogy akad még bor a házban... Épp azt próbálom kitalálni, hogy váltsak témát, mikor megfogja a kezemet. Először összerezzenek a váratlan érintésre, amit ő láthatóan félreértelmez, de nem tudom bánni. Pár apró puszitól is libabőrös lesz a karom, és azon kapom magamat, hogy szeretetteljes mosollyal nézem őt. Ahelyett, hogy válaszolnék, végigsimítok a haján, majd az arcélén... Hogy tehetne ő bármi rosszat? - Mi lenne, ha alkut kötnénk? Te elmondod, mit tudsz, vagy gondolsz még ennek az okáról, én pedig elmondom, hol jártam.
Vigyorom nem is lehetne ennél szélesebb. Végre kezdi megérteni Emmeline, hogy lehet velem beszélni. Ezt már szeretem. - Kezdem azt hinni el akarsz csábítani, ilyen szép szavakkal - hajolok hozzá közelebb. - Benne vagyok. Szóval van pár lehetséges magyarázat arra, ami történt. Az idegenkezűséget legszívesebben kizárnám. Nem ismerek olyan módszert amivel lehetséges lenne távolról behatolni az elmémbe. Eddig úgy tudtam közelről is lehetetlen. Ugyanakkor, mint tudjuk ez a szó nem létezik, így ezt sem tudom teljesen kizárni, hiába szeretném. Nagyobb a valószínűsége annak viszont, hogy valami belülről tört fel. Ez lehet egy átok, ártás vagy valamilyen lény, ami megszállt. Az utóbbi egy-két évben rengeteg országot megjártam és rengeteg emberrel találkoztam. Barátokat és igen, ellenségeket is szereztem. Jelenleg fogalmam sincs mi történt velem, de szándékomban áll tovább elemezni a történteket. Legfőképp azt, amit mondtam, vagyis mondatott velem az a dolog - fejtem ki álláspontomat Emmelinenek. - Ezek a "kiengedhetted őt a ketrecből" és a "fájdalmat okoztál neki" szavak az én mondatkészletemből származnak, de az "eljátszottál a kis állatkáddal" és a "jól szórakoztál a szerencsétlen idiótán" kifejezéseket még soha nem használtam. Nem tudom mennyire van jelentésük, de tény, hogy neked szóltak. Nem akarom elmondani neki, hogy sejtésem szerint talán azért hozzá beszélt ez az izé, mert Emmeline valahogy jobbá tesz engem. Ez túl sok információ lenne és egyébként sem vagyok benne biztos. - Körülbelül ennyit tudtam kihozni most pár perc alatt az eseményekből, de folyamatosan ezen gondolkodom. Most viszont térjünk át az én kérdésemre. Mit láttál vagy gondoltál az előbb?
Sokkal inkább ő játszik a tűzzel, amíg ilyen közel hajol hozzám, de jobb, ha ezt nem osztom meg vele. Figyelmesen hallgatom végig, majd mielőtt rátérnénk az én részemre, felemelt mutatóujjal jelzem, hogy nincs oka siettségre. - Mi gátolja meg, hogy behatoljanak az elmédbe? - Ha ilyen biztos benne, valószínűleg több oka is lehet, amik közül, ha megszűnt valamelyik, az egyrészt újabb figyelmeztetésre adhat okot, másrészt talán kiküszöbölhető lenne a probléma. Laikusként legalábbis ez az első lehetőség, ami eszembe jut. - Eddig egyaltalán nem észleltél olyasmit, ami kapcsolatba hozható ezzel? - Nem csak neki, magamnak is felteszem a kérdést, de kizárólag a zongorás eset jut eszembe, ami, nos... szintén egészen más volt. - Bárhogy legyen is, valaki vagy valami ki akar téged sajátítani, férjecském. Ezentúl jobban oda kell figyelnem - jegyzem meg szórakozottan, miközben végighordozom rajta a pillantásomat. Ki tudja, nem-e egy bosszúálló nő áll a dolog mögött? Nem csodálnám, ha egy egész háreme lenne belőlük. - Igazából... Eszembe jutott valami. Csak egy villanásnyi emlék, szóval sok mindent nem is tudtam leszűrni belőle - kezdek bele végül, ujjaimmal végigsimítva az apró hegeken. Újra felidézem magamban, ezúttal nagyobb figyelmet szentelve a részleteknek is. - Azon a birtokon voltunk... - Nem tudom rávenni magamat, hogy kimondjam, otthon. - Akkor költöztem vissza. Nem gondolkoztam tisztán, túlságosan dühös voltam, amiért megfenyegetett. - De mivel? Miért? - Tudtam, hogy mi lesz a vége annak, ha feldühítem, de nem érdekelt. Még akkor sem, mikor bekövetkezett. - Tudtam, hogy Rick biztonságban van, és nem számított más. Én sem. - Hogy lehetett képes megkínozni a saját lányát? - kérdezem elhűlve, sokkal inkább magamnak szegezve a kérdést, mint Nigelnek. Az első emlékemben úgy tekintettem rá, mint a példaképemre; már azon is felháborodtam, anya hogyan viszonyul hozzá, pedig nem mondott semmi rosszat. Minden átmenet nélkül fordulok Nigel felé. - Mi volt a célja a házasságunkkal? ... Szerinted lehetséges, hogy ő vette el az emlékeimet? Ez megmagyarázná, miért támadtam rá. - Máshogy nem keletkezhetett a sebe.
A Wendelinnel való kapcsolatomat szerettem jól őrzött titokként kezelni, de az utóbbi két évben gyakorlatilag bárkinek beszéltem róla, akiről elhittem, hogy segíthet. Igaz, hogy most már nincs miért elmondanom, de épp ezért nincs miért titkolnom sem. Hisz már nem is létezik ez a kapcsolat. Mindenesetre megpróbálok először minél kevesebbet elárulni, hátha nem is kíváncsi a részletekre. - Gondolom hallottál már legilimentálásról és okklmenciáról. Nos, én ennek a varázslatnak egy keleti fajtáját tanultam egy mestertől, még iskolás koromban. Ez a módszer úgy lezárja az elmét, hogy még öntudatlan állapotban is feltörhetetlen. - Még akkor is, ha az ember testvérének VIP belépője van az elméjébe. Sok időbe telt, de később is rengeteg hasznát vettem a technikának. Főleg, amikor a seregben, a méltán híres Swjatoslaw őrmesterrel kerültem szembe. - Nehéz megmondani. Gyakorlatilag hónapok óta érzem már ezt a... - Valójában fogalmam sincs mit érzek. Érzéketlenséget és ürességet, de ez, tekintve, hogy meghalt a testvérem, normális. Habár, amikor anyám meghalt teljesen másként reagáltam. Nem számít, ennek biztosan nincs köze hozzá. - Ezt most nem tudom megmondani, de ha legközelebb is érzem mindenképp figyelmesebben vizsgálom meg a kérdést. A kijelentést rövid csend követi. Nehéz elkülöníteni a jogos haragomat és bosszúvágyamat attól a dologtól. Most hiába próbálok jobban odafigyelni, csak a bosszúvágyat érzem magamban. Talán már el is tűnt ez az izé belőlem. Emmeline védelme érdekében legalábbis nagyon remélem. Szórakozott megállapítására vigyoroghatnékom támad. Már csak a gondolat is, hogy Emmeline valaha féltékeny lehet, boldoggá tesz. Felhúzom a lábam és így teljes törzsemmel felé tudok fordulni. Bal karomat a fotel háttámláján támasztom meg, így érve Emmeline hajához, hogy hátra simítva azt, szabaddá tegyem a nyaka jobb oldalát. Csókra hívogató bőrét ujjaimmal cirógatom, miközben beszélek. - Ez eszembe sem jutott eddig. De tudod, az az őrült gondolatom támadt, hogy ez esetleg zavarhat téged. Persze nyilvánvalóan ez lehetetlen, igaz?
Az emlék, amit Emmeline leír nekem kissé zavaros elbeszélésével aggodalomra ad okot. Ez egy meglehetősen közeli emlék. Persze az emlékei visszatérésre nem időrendi sorrendben történnek, viszont így is veszélyesen közel járunk ahhoz, hogy a rendről vagy rólam legyenek emlékei. Minél hamarabb beszélnem kell Corneliussal. - Erről már beszéltünk, emlékszel? Elmondtam, hogy én is gyanakszom rá. Sőt, azt hiszem most azonnal elmegyek, hogy találkozót kérjek tőle - állok fel, de aztán vissza fordulok. - Nem gond, ha magadra hagylak? Nem tudom meddig fog tartani, míg megjön a válasza a hivatalba, és mást is el kell intéznem, de sietek vissza.
- Mit érzel hónapok óta? - kérdezem, árnyalatnyi aggodalommal a hangomban. Látom rajta, hogy a gondolataiba merült, de attól eltekintve, hogy valóban érdekel, talán egyébként sem ártana tisztában lennem vele, milyen "tünetekre" kell odafigyelnem. Nem tudhatjuk, mikor ismétlődik meg újra és ami még rosszabb, azt sem, meddig képes elmenni ez a jelenség.
Féloldalas mosollyal figyelem őt, amint felém fordul. Ahogyan mindig, ezúttal is kellemes borzongás jár át az érintésére, és eszembe jut - bár ne lenne így - milyen puhák voltak az ajkai, mikor ugyanitt haladtak végig. -Természetesen az - vágom rá csípőből, már-már felháborodva, majd egyre erősödő pírral az arcomon teszem hozzá: - Egyáltalán nem zavar. De jó lenne, ha ez az izé - bököm meg Nigel mellkasát - és minden és mindenki más is tudná a helyét, ami egyértelműen nincs se benned, sem a közeledben, sem semmiféle egyéb kapcsolatban veled. És Merlinemre esküszöm, legközelebb nem állok jót magamért, ha ilyesmi történik.
Ahogy feláll, szinte automatikusan követem a példáját. Valahogy mindig rám tud ijeszteni, ha bejelentéssel, vagy akár anélkül tervezi elhagyni a házat. - Rendben, de ne felejtsd az öcsémet és a pálcámat. És... vigyázz magadra, oké? Legalább címkézd fel a bájitalokat, mielőtt indulsz - kérem aggódva, majd elé lépek és engedve a kísértésnek magamhoz szorítom.
Egy csókot nyomok Emmeline homlokára mielőtt elhoppanálnék. Miután elintézem Corneliussal a levélváltást, még elmegyek a mugli bankba és egy-két boltba. Mire végzek, már egész beesteledik. Este kilenckor a kanapén találom Emmelinet az igazak álmát aludva. Óvatosan belebegtetem a szobájába és betakarom, mielőtt a szobámba megyek, hogy átöltözzek és futni menjek. A sötét erőben persze alig látok valamit, de csak akkor fordulok vissza, amikor elkezd esni a hó. Hazaérve egy gyors zuhany után pillanatok alatt mély álomba merülök. Másnap reggel kipihenten ébredek és tettre készen. A reggeli kocogást most nem viszem túlzásba, így hamar haza is érek, hogy a konyhában már ott találjam Emmelinet. - Szép jó reggelt - köszöntöm mosolyogva feleségem és lehuppanok az egyik székre. - Mi lesz a reggeli?
Olyan kényelmetlennek tűnt a hálóingem - a naplót leszámítva tulajdonképpen minden kényelmetlen, idegesítő és unalmas volt, míg Nigelre vártam -, hogy úgy döntöttem, visszacserélem a szöszi pólójára, ami pár nappal ezelőtt nálam maradt. Talán ezért is támad Deja Vu-m, mikor hatalmas ásítások közepette elverekszem magam a konyháig. Már a palacsintát készítem elő, mikor eszembe jut, hogy bizony, én eredetileg nem is a saját ágyamban aludtam el. A puszta gondolatra is valamiféle bugyuta, eddig nem ismert mosoly kúszik a képemre. Nigel. Mintha a gondolataimban olvasna, az emlegetett szamár máris rám hozza a frászt. Újabb Deja Vu következik, méghozzá egy ugrás képében, aminek az lesz a vége, hogy az ujjaimról kell lenyalnom a kifröccsent tejet. - Reggel? Hajnal - válaszolom egy újabb ásítás közepette. - Palacsinta. Ekkor tudatosul bennem. Homlok ráncolva pillantok hátra a vállam fölött, de amint meglátom Nigelt, már azt is elfelejtem, mit akartam mondani. Újból megérzem azt az idétlen mosolyt, ám még azelőtt fordulok vissza az edényhez, hogy ténylegesen leleplezhetne. - Na és, mi a helyzet? - kérdezem, mintha mi sem történt volna.
Megint az én felsőm van rajta, amitől valamiért különösen szexi lesz ez az álmos nyöszörgés és kócos haj. Legszívesebb oda lépnék hozzá, hogy hátulról átöleljem és belecsókolva a nyakába, elirányítsam valamelyik szobába. Ehelyett azonban csak ülök, és azon morfondírozom, hogy örüljek-e vagy se, hogy a palacsinta készítés az eszébe jutott. Corneliussal egy holnapi ebédet sikerült egyeztetni. Nem tudom, hogy mit sikerül majd kiderítenem a találkozón, de a mai napot ki akarom élvezni. Az áldott tudatlanság minden pillanatát ki kell használni. - Futásból jövök. Gyönyörű az idő. Tegnap este esett a hó, ma pedig süt a nap. Innen körülbelül egy fél kilóméterre van egy kis sziklás rész, ahonnan gyönyörű a kilátás a völgyre. Nem akarod megnézni? - kérdezem miközben mindkettőnknek friss narancslevet töltök.
Meg sem kéne lepődnöm, hogy elfelejti említeni az apámmal való levelezés eredményét. Pedig tudhatná, hogy ha ő nem is szándékozik felhozni a témát, nekem nem szokásom kerülgetni a tüzet. Most mégis azzal nyugtatom magamat, hogy biztosan a hangulatot próbálja kímélni, nagyon bölcsen: már attól is feszült leszek, ha egyáltalán eszembe jut. Ilyen körülmények között tényleg jobb, ha várok, amíg nem vagyok képes higgadtan kezelni ezt a problémát. Még csak az kéne, hogy megint összekapjunk valamin. - De, persze - válaszolom elmosolyodva. - Utána akár az önvédelmi tanfolyamot is elkezdhetnénk. Már ha nem félsz, hogy keményebb harcos leszek, mint te - jegyzem meg csipkelődve. Amint sülni kezd az első palacsinta, a konyhapultnak vetve a hátamat szembefordulok Nigellel. - Mit beszéltetek meg? - kérdezem puhatolózva.
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
