Mark & René #3

Nyilván furcsa lehet, hogy itt vagyok, pedig már egészen megszoktam. Semmi lamúr nem áll a küszöbön, de amikor csak időm engedi, átugrok Londonba és a Cavelier házban töltök egy-egy estén vagy csak délutánt, ahogy lehet. Mark ma dolgozik, így arra gondoltam, meglepem felemelő barátság-szolgáltatásommal.
Az ágyán üldögélek és éppen valami mugli könyvet bújok, mikor érkezőket hallok. Ki vagyok élezve már a ház neszeire.
Lebattyogok a lépcsőn, komótosan indulva el, de a kétségbeesett szavak felgyorsítják a lépteimet.
- Mark? - kérdezem költőien, hiszen tudom, hogy ő az, felismerem már az árnyékát is. Az elmúlt három hónapban tényleg sok időt töltöttünk együtt, és bár nem sokat tudtam meg a Rendről, a terveikről, de a fiút egy kicsit sikerült megismernem. Egy kicsit. Pont ennyire hasonlít arra a srácra, aki nálunk dekkolt némelyik szünetben. Azt hittem, elégtételt jelent majd ilyen megtörve látni, de talán mégsem vagyok elég szívtelen ehhez a melóhoz.
Ahhoz meg aztán végképp nem, amit most magam előtt látok.
- Mark! - rohanok már, hogy minél hamarabb rátehessem a kezem, lássam, életben van-e. A szerencsétlen másikra csak eztán vetek pillantást.
Tudom, hogy sok haláleset történik, minden nem hullanak az emberek mindkét oldalon… De hatalmas különbség van a tudni és a látni között.
Szerencsére nem vagyok töketlen. Azon kívül, hogy a gyomrom elfelejti, hogy valaha is képes volt emészteni vagy hogy kifut a vér az arcomból, nem veszi el semmi a bátorságom.
- Engedj… - tolom arréb finoman a fiút, hogy a hulla csuklójára tehessem az ujjaim. Tudom, hol kéne lennie a pulzusnak. Tudom, hogy nincs ott, de bárki láthatja, hogy nincs már mit tenni, aki ránéz…
- Mark… - kezdek bele ezúttal erőtlenül. Mégis mit mondhatnék? - Ülj le. - Ha a szavaimnak nem engedelmeskedik, teljes súlyommal dőlök neki, hogy a halottól egy távolabb eső ülőalkalmatosságra nyomjam le. - Megsérültél? - kérdezem tőle finoman, arra is felkészülve, hogy egyszerűen nem válaszol majd, végigfuttatom rajta a pillantásom. Megviselt és véres, de többet nem látok a ruhákon keresztül.
- Nem tudsz segíteni rajta… - Sajnos olyan varázsige nincs, ami egészségesen visszahozhatná a halottainkat - nem is lenne nagy kunszt a halál. - Van valaki, akit felhívhatsz? - Mert az egyértelmű, hogy a test nem maradhat itt. Ha Marknak nincs súlyos sérülése, az ismeretlen férfihoz lépek és lehunyom a szemeit. Legalább ne bámuljon tovább szerencsétlen.

Naivan azt gondolom, hogy segítek rajta, de nem úgy tűnik, mint aki hajlandó elfogadni, hogy a társát megölték. Ködös a tekintete, furcsa a hangja, egyáltalán nem hasonlít önmagára.
Csak tátogni tudok, mikor hirtelen eltűnik, semmit sem foglalkozva velem. Megértőnek kellene lennem, mégis felháborodok és ledobom magam a kanapéra. Feleslegesen engedtem, hogy igazi aggodalmat lásson rajtam, itthagyott egy szempillantás alatt .
Idegesen rágcsálom a szám. Csak azért haragszom rá ezért, mert ez az érzés is jobb, mint a tudatlanság, hogy hol voltak, mi történt és hová ment most. Vajon visszajön?
Pár perc után visszaindulok az emelet irányába, jobb, ha a szobájában várok… Ekkor viszont újra megjelenik, ezúttal egyedül.
Mindent elfelejtve fordulok vissza.
Ijedten sietek oda, lehajolok hozzá, az arcára teszem a kezem, mintegy csekkolva, hogy rendes hőmérsékleten működik, nem zombiként ért haza. Ez egy pillanatig tart, majd kezem visszahúzom és valami sérülést keresek. Mindene véres, borzasztóan néz ki.
Hirtelen nem tudom, mihez kezdjek.
Ha ő vérzik, ha éppen csak rám számíthat… Segítsek neki vagy segítsek magamnak? Ez a gondolat egy életre elég bűntudatot ébreszt bennem, mégis meredten bámulok rá. Ő vagy én? Ő vagy a családom? Vagy inkább… Most vagy később?
Ez az én harcom is. Lehet, hogy nem vagyok sem auror, sem halálfaló, de nekem sem könnyebb. Megtörve fogom meg a kezét.
- Fáj valamid?
Barát is vagyok meg ellenség is, de neki most inkább barátra van szüksége. Sajnálom, hogy bántanom kell valaha is, ha közvetve is. Mark erős fiú, mindig is az volt - de eddig sosem láttam még így. Egyszerűen nem helyes így történnie. Ma nem bánthatom én is.
- Gyere - adom ki az utasítást, és ha kell, támogatva, de mindenképpen a fürdőbe vezetem. Nem foglalkozom azzal, ki ő, hol vagyunk, mit teszek, csak el akarom látni a sérüléseit, segíteni rajta. Dzsekijét a földre lököm, ingjét szétgombolgatom, egyáltalán nem foglalkozom izmos felsőtestével, nem azért csinálom. Ha ellenkezne, sem vagyok hajlandó abbahagyni az ügyködést.
- Ne mondj semmit... - készítem fel, mielőtt a nadrágját is kigombolom, arra azért gondosan ügyelve, hogy ne érjek hozzá rossz helyen.
Ezután pedig körbejárom, megnézem a sebeit, zúzódásait mindenhol, és bár úgy tűnik, a vér nagy része nem tőle származik, amelyik sérülését tudom, meggyógyítom. 18 éves vagyok, ergó szabadon használhatom a mágiámat - most éppen Mark Cavelier megsegítésére.

Nem tudsz segíteni rajta - hallom René szavait újra és újra, számomra az egyedüli valóságos zajt, gyengéd és annál is rémisztőbb duruzsolást a házban, mintha a világ egyszeriben kettészakadt volna és továbbra is ugyanott kuporognék a padlón Lawrence mellett. Tudom, hogy bárhogy is történjék, egy örökkévalóságon át tart majd az a néhány perc.

Aztan felbukkan ő maga, a kislány. Kábán nézek vissza rá, ahogy lassan, ám épp olyannyira fájón nyer bizonyosságot bennem Mike halála. Azé az emberé, akit az auror kiképzés óta a barátomnak tekintettem és akkor sem hagyott cserben, mikor minden ellenem szólt. Annyiszor segítettünk már egymásnak, annyiszor mentette meg az életemet és én az övét... de nem elégszer. Elbuktam. Cserben hagytam őt, nem figyeltem eléggé, és soha többé nem hallhatom már a favicceit és a túlzó áradozást a feleségéről, aki mostanra özvegy; nem ad senki nevetséges tanácsokat, amik minden alkalommal beválnak és nem lesz kit figyelmeztessek, hogy még az orra is kajás lett.
Miért ő? Miért nem én?

Nem hallom, mit mond, de nem is számít. Én is meghaltam, nem először és talán nem is utoljára - de vajon hányszor élhetem túl? Vagy hányszor akarom túlélni? Érdemes lenne? Ha igen, miért?
Hagyom, hogy a fürdőbe vezessen, hogy egymás után hajítsa a földre a vértől piszkos ruháimat... egy darabig. Addig-addig szemlélem a vékony, fürge ujjait, míg azon nem kapom magamat, hogy elkapom őket az ingem utolsó gombjainál. Egészen furcsa érzés, ahogy a bőre az enyémhez ér, mintha valamiért azt feltételeztem volna, hogy ilyesmi meg sem történhet. Szellemnek éreztem magam és annak érzem most is. Muszáj megbizonosodnom róla, hogy nincs így és nem is képzelődöm: hogy valóban itt van és mindketten élünk.
Mély levegőt véve hunyom le a szemeimet és csúsztatom ujjaimat egészen a csuklójáig, hogy kitapinthassam a pulzusát, majd kettőnk kezét emelem fedetlen mellkasomra, hogy ellenőrizzem ugyanezt.
- Rendben - suttogom megnyugodva, miközben elengedem. - Rendben. - Folytathatja, amit csinált, többé nem szakítom félbe. Üres tekintettel figyelem a mozdulatait és hallgatom a hangját, ahogy a gyógyító igéket suttogja. Van benne valami...
- Veled minden oké?

Nem csodálkozom, hogy ma nem jár a szája megszokott módon, nem is erőltetem rá a beszélgetést, csak akkor szólalok meg, amikor mozdulnia kell, egyébként csendben teszem a dolgom. Ha hagyja.
Először el akarom húzni a kezem, nem akarom, hogy feltartson, de a mozdulata olyan finom és gyenge, hogy inkább hagyom, hadd fogja a kezem. Meglep, ahogy ujjai a csuklómra csúsznak, az arcára emelem a pillantásom a kezünkről. Sosem láttam még így. Sosem gondoltam, hogy lehet ilyen gyámoltalan és sérülékeny.
- Itt vagyok… - motyogom neki halkan, ahogy a pulzusomat figyeli. A mellkasára teszem a tenyerem, ezt máskor már túl intimnek találnám, most mégis finoman megsimogatom itt. - Nem vagy egyedül. - Fogalmam sincs, mivel tudnék neki segíteni. Soha nem halt még meg hozzám közelálló, főleg nem a jelenlétemben, de ha bármire szüksége van… Megtörtnek érzem magam én is.
Miután elengedi a kezem megszabadítom az ingjétől, már nem próbálok ügyelni rá, hogy ne érjek a csupasz bőréhez. A nadrágja után már láthatom minden sérülését, így ezeket egyenként ellátom. Ha a lelki fájdalmán nem enyhíthetek… Nem tudom, mikor lettem ilyen gondoskodó.
A kérdése meglep és kizökkent, ezért habozok egy pillanatig. Egy másik zúzódásra simítom a tenyerem.
- Persze… Itt voltam, biztonságban. - Hirtelen szeretném számonkérni, amiért ő erre képtelen. Újra gyógyítgatok, és elégedett vagyok a teljesítményemmel, mégis kezdek fáradni.
- Mark… - kezdem finoman, és a hátán pihentetem a kezem. Egy pillanat szünet jól jöhet. - Örülök, hogy jól vagy. - Azért nem rossz, hogy háttal van nekem és így nem kell a szemébe néznem, de komolyan gondolom. Hiba volt ilyen sokat lógni vele.
- Fáj még valamid? - lépek vissza elé, ahogy a csúnyaságok nagyjától megszabadultam. - Tusolj le, én kint megvárlak. Szólj, ha bármi kell! - Remélhetőleg nem lesz semmi baja egy kicsit egyedül - ha egyáltalán enged elmenni.

Mosolyogva megcsóválom a fejem. Értékelem, hogy viccelődni próbál, de nekem kellene megkönnyíteni az ő estéjét, nem pedig fordítva.
- Azt azért beláthatod, hogy én nem csak hang vagyok - vágok vissza, ahogy kezem a mellkasára simul. Túl intim. Mégis viccelődik. Meggondolatlan voltam a vetkőztetésével, de talán nem követtem el túl nagy hibát.
Nem vagyok a szavak embere, ha nagy volumenű dolgokra kerül sor. Bármiből kidumálom magam (ezt mind eltanultunk apánktól), de sem a felvidításban nem remeklek, sem a vigasztalásban. Esetlenül, de itt vagyok, mintha fizikálisan elég lenne. Puhán simítom a bőrét, valahányszor hozzáérek - a kis libabőr egyszerre imponál és hoz zavarba, mert tényleg semmi "rosszat" nem akarok.
- Semmi baj - motyogom, amikor félbehagy egy mondatot, ami valószínűleg nem egy újabb vicc bevezetése akart lenni. Nem tudom, hogy lenne a helyes, de egyelőre nem akarom kérdésekkel zargatni.
Mivel nem fáj semmije, szabadnak érzem magam a távozásra. Már éppen nyúlok a kilincsért, amikor visszahív. Nyilván nem lógok meg előle.
Várakozón pillantok rá, és mivel ennyire figyelem, az is feltűnik, amikor az ő pillantása az ajkamra vándorol. Mi történik?
Hirtelen elhatározásból lépek hozzá közelebb, mikor köszönetet mond, és ölelem át a nyakát. Súlyommal még véletlenül sem nehezkedem rá, de hosszan bújok hozzá. Vagy csak az időérzékem ment tropára az elmúlt órában, nem mintha számítana. Úgy érzem, jólesik neki a jelenlétem - nekem pedig kellemes ezt éreznem… és tényleg...
- Örülök, hogy jól vagy. Nincs mit megköszönnöd - súgom neki a gondolatom végét.
Természetesen csak Louis miatt, aki nyilván nem viselné jól, ha a barija tényleg bemondaná az unalmast.
Természetesen csak miatta.
Bár lehetséges, hogy ezt nehezen tudnám belemagyarázni abba a pillanatba, amikor rájövök, nem maradhatok így örökké; abba a pillanatba, amikor egy hajszál választja el az orrunkat.
De hősiesen megpróbálom, Louisra gondolok, mint valami hősies testvér és ellépek a barátjától. Szeretek flörtölni, ezzel nincs is gond, élvezem a játékokat, de… Ez talán már…
- Kint várlak - motyogom és kislisszanok az ajtón, egészen a szobájáig menekülök.

Egy lépés előre, kettő hátra. Így van ez jól, feltéve, hogy rólunk van szó. Jelenleg azonban a legkevésbé sem érdekel, mi jó és mi helyes - eddig sem segített -, és amint átkarolja a nyakam, megszüntetve a közöttünk lévő távolságot, magáról a lehetőségről is tökéletesen megfeledkezem.
Nincs erőm egy újabb harchoz. Ma nincs.
- Mégis megtenném - suttogom válaszul a szemébe nézve, és még azelőtt hajolok közelebb, hogy elhúzódhatna... hogy én elhúzódhatnék. Reszketeg sóhaj tör fel a torkomból, mikor ajkaink találkoznak és lassú, gyengéd csókban forrnak össze. Kezem selymes tincsei között időzik, és mikor eltávolodunk egymástól, finom mozdulatokkal játszadozok tovább egy fürttel. Hogy lehet minden aprócska része ilyen gyönyörű? Rá nézve szinte el sem hiszi az ember, hogy létezhet a világban bármi rossz.
Szóra nyitom a szám, bocsánatot kérnék, de azonnal meg is gondolom magam: nincs értelme olyasvalamiért sajnálkozni, amit újra és újra elkövetnék.

Ez már tényleg több.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is örömömet lelem majd Mark Cavelier csókjában - nem mintha nem nézett volna ki mindig jól, lett volna idősebb és vicces, de... azt hiszem, dacból nem kedveltem. Nem volt elég veszélyes vagy ilyesmi.
Persze, most sincs arról szó, hogy hirtelen szerelembe zuhannék... Még akkor sem, a belsőm beleremeg ebbe az újfajta ismerkedésbe. Lehetséges, hogy a szája is felrepedt, azért érzek fémes ízt, vagy csak a kettőnk idegessége mutatkozik meg ilyen idióta jelekben, de az biztos, hogy ez sem veszi el a kedvem. A tarkóján a hajába simítanak az ujjaim, másik kezem izmos mellkasára téved vissza.
Meggondolatlanul csókolom, élvezve, hogy meg is nyugszom tőle. Átfut a fejemen, hogy ezután már nem kételkedhet benne, hogy életben van-e, és elmosolyodom.
Ez persze kizökkent. Ahogy eltávolodik, azonnal akarom vissza, vissza abba a bódult tudatlanságba, amikor még nem villant fel előttem a "Cavelier-Deveroux két jó barát" szlogen, amikor még nem éreztem magam zavarban... Te jó ég, még a végén kiderül, hogy ő játszott velem végig! Mi másért viselkedne így velem?
A fene belém, amiért az ijedtség mégis csak egy pillanatig tart és az ajkamba harapok, ahogy elkalandozik a pillantásom. Nem mintha az előbb nem láttam volna mindent. Ó, bizony, hogy láttam. De hát ő Mark...
És mégis mi rossz van ebben?!
Akarom még egyszer!
- Szeretnéd, ha fürödni is segítenék? - kérdezem incselkedve-viccelődve, de a kezem mégsem húzom el. Ohó. Én szeretnék neki segíteni?
Úgy döntök magamban, hogy ez úgyis csak egyszeri dolog, jobb, ha nem beszélünk róla, nem aggódunk rajta. Kijár neki egy kis boldogság. Talán még nekem is, még mielőtt mártírnak tűnnék. Egyáltalán nem lenne szabad kötődnöm hozzá... De ez nem is erről szól. Biztosan nem. Csak rossz napja volt, én pedig éppen itt vagyok... Ez az oka. Sokkal jobb bűnbe esni, mint a halottainkon... ugyebár, ilyet csak az élők tudnak.

Nem igazán tudom, milyen választ vártam, viszont képtelen vagyok nemet mondani a csókjára. Amiből egyszer már megkaptam a kóstolómat, annak nehezen tudok ellenállni. Nem mondanám magam kifejezetten könnyűvérűnek…
- Kint kellene várnom… - ezért ezt muszáj szóvá tennem, ahogy áthúzza a felsőmet a fejemen, viszont éppen szégyellős vagy prűd sem vagyok, sietek is vissza az ajkaira. Ez talán kétszínűség. Talán lefeküdni a bátyám legjobb barátjával sem éppen helyes… De persze, tapasztalatból mondhatom, hogy nem üti meg érte a bokáját. Ha tartja a száját. Vagy én tartom.
Talán meg kéne ezt majd beszélnünk, most viszont csak azt érzem, mennyire jó ez, mennyire szükségünk van erre - mindkettőnknek. Így nem is lehet igazi hiba.
Nem gondolkozom örökké, ugyanolyan magabiztossággal kezelem a helyzetet, mint bármikor, nem kell egy új Renével ismerkednie. Nem félek tőle, sem az érintéseitől.

Igazán jól esik a közelsége, finom a bőre melege, és tényleg örülök, hogy a fizikai sérülésektől megszabadíthattam. Nem gondolom, hogy az előbbi máris begyógyította a lelkét is, de… talán egy kicsit jobban érzi magát.
Mosolyogva bújok bele a köntösbe - az a helyzet, hogy most nehezen tudok uralkodni a jókedvemen, főleg, ha ezzel az övét is építhetem.
Incselkedve bújok vissza a mellkasára, amikor aggodalmaskodni kezd. Tetszik ez a gyengédség, ennyit igazán érdemlek én is.
- Ne aggódj, úgy lopakodok, mint egy macska! - Meg sem fordul a fejemben, hogy rosszul érezzem magam, amiért nem akarja, hogy bárki is tudja, itt vagyok, vagy mi történt. Nehezen hivatkozhatnánk elszabadult tusolóra, nemigaz? Mindenesetre megszoktam, és tényleg nem panaszkodhat, sosem keltettem nagy feltűnést.
Finom keze van, a tenyerébe hajtom a fejem. A kérdésére azonnal bólintok, de közben tovább beszél… Nem tudom, miért érzi úgy, hogy magyarázkodnia kell, de olyan törékenynek tűnik most, képtelen lennék hazudni neki.
Csak tönkre ne tegyen ezzel mindent.
- Lényegében ott lakom, szóval… - Apró csókot nyomok az ajkaira. Hamar elszállt a jókedve, úgy tűnik. Mindegy. Tudhatja, hogy nem hagyom most magára.
A ruháimat, pálcámat az egyik karomba halmozom, az ő véres gönceit egy másik galacsinban szorítom magamhoz.
- Gyere! - fogom meg az ujjait lazán, majd hátat fordítok neki, hogy először a fürdőajtóhoz, majd azon kifelé lopakodva vezessem. A legkisebb zajkeltés nélkül. Sajnos ebben túlságosan is nagy a gyakorlatom.
A szobájába legalább gond nélkül eljutunk. // vagy nem? // A ruhák itt is a földön kötnek ki, jelen helyzetben nincs sok kedvem/időm velük foglalkozni. Szeretném megint érezni a szívét a kezem alatt… Visszabújok hozzá, finoman csókolom meg, kevésbé szenvedélyesen, mint inkább gyengéden, miközben a karjaim a nyaka köré fonom. Remélhetőleg az ágyba is bemászhatunk.
Nem igénylem, hogy felvegyen valamit, a törölköző is kifejezetten felesleges, de ha szeretne, felhúzhat valamit, ellenkezni sem fogok. Én nagyon is jól érzem magam a kis köntösömben.

Hülyén hangozhat az, hogy fokozni akarom az élményt, ezért inkább maradjunk a legtöbbet kihozom a helyzetből megfogalmazásnál. Jólesik, hogy nem vagyok ellenére, tetszik, hogy ő sem szégyellős és ilyen békésen is élvezhetem a közelségét. Lehetett akármilyen meggyötört állapotban korábban, már nem kisfiú, és nekem valóban imponál a férfiassága.
- Rendben. Oké. - Túlbecsültem magam és a szerepem a gyászában, és most arra kéne gondolnom, hogy "hurrá, nem kell hallgatnom a rinyálását és ápolgatnom a lelkét"… szóval valószínűleg igaza van és én szeretnék beszélni róla. Amilyen ijedten őt láttam, hogyan kívántam, hogy ez ne valóság legyen. Nem akartam elképzelni, hogy ez az élete, hogy szilveszterkor ezt hatványozottan élte át… - Nem… Jól vagyok. - Nincs az a pénz, amiért René Deveroux gyönge volna. Nincs szerepcsere. Vissza a valóságba, a kellemes jelenbe. Talán ez az igazi illúzió, mégsem kételkedem benne egy percig sem, hogy ez az, ami kell.
Szórakozottan simítok végig a borostától már nem annyira "baba" pofiján. Valóban jóképűnek találom, imádnivaló, ahogy mosolyra húzódik az ajka, és bár elkeserítő, hogy most nem vigyorog folyamatosan, van ebben valami más is… Már nem nevezhetem őt a bátyám minduntalan komolytalan barátjának.
Főleg, hogy újabban már az én barátom is.
Vagy ilyesmi.
- Szeretném, ha jobban éreznéd magad - csúszik ki a számon a gondolat annak ellenére, hogy az előbb már "letudtam" ezt az érzelmi túltengést. Ezek szerint mégsem.
- Nem zavar, ha ma itt alszom, ugye? - Átölelem a derekát és a vállára hajtom vissza a fejem. Ha alszok, valószínűleg nem beszélek és nyugodtan ringatózhatunk tovább ebben a tökéletes pillanatban.
Nem akarom, hogy eljöjjön a holnap, a reggel, amikor csak összezavarodottság marad ezután.
Utánunk.