Mark&Rita

Nem sokon múlott, hogy kirúgjanak a bálon való kivételes részvételem miatt - hálás egy bagázs -, így már nem csak azért jut nekem a papírmunka java része, mert egyszer életben mertem maradni, hanem micsoda pofátlanság, másodjára sem óhajtottam kinyíratni magamat! Én viszont ezekkel a körülményekkel is megbékélek, ha cserébe, túlórában az igazi munkámmal foglalkozhatok, a kevés, megmaradt szabadidőmben pedig láthatom Thea alakuló mosolyát, illetve a Rend tagjait, épségben. Ha valaki néhány éve azt mondta volna nekem, hogy Mark Cavelier a munkájába fog temetkezni, biztosan kiröhögtem volna. Most? Nem is lenne erőm máshoz. Főként nem Louishoz.
Talán egy hete, de talán megvan egy hónapja is, hogy beszéltem Lilyvel (a kórházi látogatásomat leszámítva), azonban mindeddig nem tudtam sort keríteni Rita meglepetésére. Gondoltam, megünnepelhetnénk együtt a halloweent... Ami késik, nem múlik. Így történt, hogy majd' egy hónappal a szeretett ünnepet követően, a világ legszuperebb jelmezben fekszem rá kicsit a csengőre. Fülig érő mosollyal pislogok rá, mikor ajtót nyit, na nem mintha látna belőle bármit is.
- Csokit vagy csalunk! - libbentem az orra alá a vödrömet.

Meglep, hogy Rita könnyekben tör ki, de nem annyira, hoy lefagyjak. Eldobom szegény, üres vödröt és magamhoz ölelem a szöszit, készítve a megnyugtatós szövegeimet, amik sosem válnak be. Belekezdeni viszont nincs alkalmam, ugyanis megelőz. Hát, ezek sem váltak be eddig, szinte unottan sóhajtok fel.
- Ahhoz képest, hogy boszorkányok vagytok, elég szűkös fantáziátok van, nem? - kérdezem fejcsóválva, miközben hátralépek és elengedem őt.
Én és a vödröm kézenfogva sétálunk be Rita lakásába, hogy aztán kíváncsian forgolódva nézzünk körbe a kanapé terhelése helyett - ugyanis csak addig foglalok helyet, amíg Skeeter ki nem megy a konyhába. Mire visszatér, a fehér, kilyukasztott lepedő már a cukrok és csokoládék helyén pihen, én pedig teljes, délceg szépségemmel mászkálok ide-oda.
- Magyarázatot? - vonom fel a szemöldökömet. - Mint látod, feltámadtam poraimból. Inkább te mesélj, biztos vagyok benne, hogy van ennél érdekesebb sztorid számomra. Hogy vagy?

Amint a tea illata alattomosan az orromhoz sündörög és megpillantom a rengeteg finomságot, végre eszembe jut helyet foglalni ahelyett, hogy össze-vissza cikáznék a szobában.
- Kómában voltam, kedves Ritus - javítom ki széles mosollyal az arcomon, miközben összefogdosom a süteményeit. - Amíg te pofozkodtál. - Nincs semminemű szemrehányás a hangomban, azt hiszem, azzal még várhatok. Sokkal inkább kíváncsian sandítok felé, miközben megengedek magamnak egy kortyot a teából. Ahhh, de jól esik a kinti hideg után!
- Akkora baj, hogy felébredtem? - kérdezek vissza sértetten, lebiggyesztett szájjal.
Majd egyik pillanatról a másikra válik kétkedővé az arcom a szűkszavú válasz hallatán. Még, hogy megvan?
- Tudod kinek handabandázz. - Vagy hanta? Mindegy. - Hogy vagy, úgy igazából? Tudom, megviselt a halálom - teszem hozzá drámai hangon, felszegett állal, és hogy ott legyen a hab a tortán, végighúzom a kezemet a hajamon. Miinnnndenkit megviselt.
- Remélem, kellőképp kihasználod a megmentett életedet.

Elégedetten majszolom a süteményeket, amiket Rita a kezemre adott, viszont még eközben sem kerüli el a figyelmemet az a csúúúf pillantás. Hát még, ami utána jön - szó szerint. Annyi időm sincs, hogy fedezékbe húzódjak, szerencsére azonban nem bizonyul szükségesnek, ugyanis saját magát ágyúzza le a teával.
- Ez már tényleg háború - jegyzem meg túljátszott elképedéssel, majd elvigyorodva kortyolok egyet a saját, ép teámból. Legalábbis remélem, hogy abba nem jutott semmi.
- Lényegtelen, ki mondta el nekem - legyintek könnyedén. - Az ilyen szaftos kis balhékat még a házimanók is tovább sugdossák egymás fülébe... Szóval? Elmondod, mi történt? - pillantok rá ezúttal komolyan, őszinte érdeklődéssel a hangomban. Mikor Lily elmesélte, mi történt, hihetetlenül dühös lettem, azóta viszont csillapodtak annyira az indulataim, hogy legalább végighallgassam a körülményeket az ő szemszögéből is, mielőtt nekirontanék. Tudom, hogy mennyi mindenen kellett keresztülmennie, attól függetlenül, hogy ő teremtette-e magának a problémák nagy részét, vagy sem. Megértem, hogy nehéz lehetett végigülnie minden egyes gyűlést annak tudatában, hogy mindannyian fújnak rá; egyszerre küzdeni a megfelelési kényszerrel és a haraggal, a megvetésükkel és a saját megvetésével irántuk. Nélkülem már nem maradt köztük egyetlen villámhárító sem. Persze, könnyen lehet, hogy azóta változott a helyzet. Nem tudok semmi konkrétumot, ezért is örülnék neki, ha beavatna. Egyáltalán hogy került a Rendbe? Mikor "éltem", még csak nem is tudott róla.
- Rita, nyugodj meg. Én egyáltalán nem erre értettem azt, amit az imént mondtam - válaszolom higgadtan, majd kissé előrehajolva letörlöm a könnyeit.
- Nem arra, ami köztetek történt, hanem általánosan. Nem volt ebben semmi irónia: remélem, a lehetőségekhez mérten jól érezted magad az elmúlt hónapokban és lazítottál is az újság mellett.

Rita szájából egészen máshogy hangzanak a történtek, és ha akarnám sem tudnám rávenni magamat, hogy tovább haragudjak rá. Az a fránya jó szívem! Egyszer már visszaélt a bizalmammal és ha most mellé állok, azzal egyenes utat engedek a második alkalomhoz. Mégis... Úgy tűnik, Dumbledore kivételével én vagyok az egyetlen, aki olyannak látja Ritát, amilyen valójában. Hogy hagyhatnám cserben?
- Talán jobb is így, Rita. Addig vagy a legnagyobb biztonságban, amíg nem foglalsz állást. Abból ítélve, ahogy elmondtad nekem ezt az egészet, te is hibának tekinted, amit tettél, egyértelműen az is, viszont ezen túl... - Mélyen, szaggatottan sóhajtok fel. - Minden az egységen alapul. Csak úgy lehetsz igazán részese és segítője a Rendnek, ha nem csak te, hanem mindannyian belátják ezt. Ha csak egy ember nem ért egyet a tagságoddal, az is okoz némi gondot, viszont ebben az esetben... - Nem szokásom ezt a szót használni, de lehetetlen. Fogalmam sincs, Dumbledore miért döntött mégis úgy, hogy kockáztat, hisz egyértelmű volt, hogy előbb vagy utóbb elharapódzik a helyzet. Talán csak azzal nem volt tisztában, mennyire.
- Őszintén sajnálom, hogy így alakult. - Ezúttal egyenesen a szemébe nézek. Nem jó érzés így látni. Végre kapott egy esélyt arra, hogy valaminek a részese legyen, mégis ugyanúgy végződött, ahogyan mindig: magánnyal és csalódottsággal. Miért ilyen vakok az emberek? Miért nem látják, hogy egy kis kedvességért, egy kis jóért cserébe képes lenne megváltozni?
Mert nincs így.
Lesütöm a tekintetemet, ahogy újra eszembe jut a végzős bál estéje. Be kéne látnom, hogy Rita egyszerűen ilyen. Nem segíthetek olyasvalakin, aki nem engedi, márpedig ő - még ha nem is tudatosul benne - sosem hagyta ezt. Könnyebb volt falakat húznia maga köré, könnyebb volt utálni és megvetni mindenki mást, kizárva a próbálkozásaimat és a változásokat, amik bekövetkezhettek volna. Ahogyan nekem is hazudott ahelyett, hogy bevallotta volna az érzéseit, az egész életét hazugságokkal és tévhitekkel éli le. Mikor veszi már észre, hogy sosem lesz így boldog?
- Nem sok minden - vonok vállat. A húgomat nyomasztja valami, a főnököm nem lát szívesen, Louis hátba szúrt, mert Thea elvetélt... Végül is tényleg nem történt semmi újdonság. - Nem vagyok talpon olyan régóta, mint hiszed. Bár tény, hogy több, mint egy hét telt el lábadozással... - Ami tulajdonképpen még mindig érvényben lenne, de azután, hogy megtudtam, mi történt Altheával, lehetetlen visszazsuppolnom magam. - Bevallom, kivételesen, életemben először én sem vagyok csúcsformában. - De a terelés még mindig nagy erősségem.