Alyse és Mark

Tudom ám, hogy mindenki azt hitte, hogy csak vicceltem a macskával. Hát nem! Én és Elladora cica nagyon is tisztában vagyunk ezzel, olyannyira, hogy ő lett az új legjobb barátom. Bocs, Louis.
Még csak egy napja, hogy elhoztam őt egy menhelyről, de máris összenőttünk, főként, miután órákat töltött a tértágítóbűbájjal ellátott zsebemben, miközben én a munkámat végeztem. Végül együtt aludtunk el az irodám szegényes kanapéján, mert annyi erőm sem maradt, hogy hazamásszak.
Kora reggel hajnalban indultam haza, szerencsésen elkerülve a legnagyobb nyüzsgést, azonban így is kaptam néhány furcsálló pillantást menet közben. Mikor hazaérve arcot mostam és felnéztem a tükörképemre, azt is megértettem, miért: körülbelül öt, viszonylag hosszú karmolás ékesítette a bőrömet.
- Ella - pirítok rá a cicára, aki épp a mosógép üres belsejét fedezi fel magának, a neve hallatán viszont elereszt egy bocsánatkérő nyávogást. Sóhajtva fordulok el magamtól és nyúlok be a kis rosszcsontért, hogy bemutathassam Alyse-nek.
Meg sem lepődök a fogadtatáson, Dora viszonyt újból rákezd a nyávogásra, így felfedve az új, közös titkunkat: őt. Pedig épp ki akartam használni, hogy a húgom egy pillantásra sem méltat.
Cseppet sem zavartatom magam; lehuppanok mellé az ágyra és magam elé emelve a kiscicát integetek párat a mancsaival.
- Elladora és én a hogyléted felől érdeklődünk - közlöm aztán nagy komolyan.

Elég néhány másodpercet töltenem a jelenlétében, máris tudatosul bennem, hogy most nem egyszerű bal lábbal kelésről van szó. Sokkal komolyabb tüneteket produkál annál; már a szemébe nézve is szomorúság és aggodalom fog el. Szinte megkönnyebbülök, mikor az ölembe mászik, hisz ez azt jelenti, hogy nem zárkózik el előlem és talán, jobbik esetben nem áll szándékában titkolózni sem. Védelmezően karolom át és kezdem simogatni a haját úgy, ahogy a Nagy testvérek Nagy könyvében áll.
Épp szóra nyitnám a számat, mikor előáll a kérdésével. Pedig nagyon jól tudja, hogy felesleges próbálkozás, nekem nem lehet ilyen könnyen elterelni a figyelmemet, kiváltképp, ha róla van szó. Egyébként is jobban érdekelnek mások problémái és az, hogyan segíthetnék rajtuk, mint saját magam, Alyse-szel kapcsolatban viszont ennél is súlyosabb a helyzet: nem nyugszom, amíg rá nem jövök, mi okozta a rosszkedvét. Akkor sem, ha emiatt különösen hosszú, minden türelmemet próbára tévő puhatolózás vár rám.
- Louis mondta, hogy venni akar egy kutyát, nekem pedig eszembe jutott, mi lenne, ha... - Vállat vonok. - Szerintem neked is jól jönne egy kiscica, akit babusgathatsz.
A szóhasználatom legalább egy mentális pofonnal ér fel számomra. Babusgatni, mi? Még jó, hogy nem Theának mondtam így.
Köhintek egyet, próbálva rendet teremteni a gondolataim között, de a fáradt agyamnak még az is túlságosan megterhelő, hogy valamire konkrétan ne koncentráljon. Se az üres babakocsira... se másra.
- Elmondod, mi a baj? - kérdezem lágy hangon.

Olyan váratlanul ér hozzám, miközben én a gondolataimba mélyedve figyelem őt, hogy akaratlanul is összerezzenek. Nem mintha nem lennék hozzászokva az ehhez hasonló gesztusaihoz...
Rá kell döbbennem, hogy mióta felébredtem a kómából, felszínes lettem. Annak idején bármi bántott is, mindig tudtam annyi örömöt meríteni a jelenből, az emlékeimből, vagy csupán egy napsütésből, hogy őszintén mosolyogjak rá bárkire is. Meg tudtam állni egy ütésnél, ha verekedésbe keveredtem, sosem hagytam, hogy elragadjon az érzelmeim sötét oldala, mostanra viszont, úgy tűnik, más sem képes erre; mintha nap mint nap egyre lejjebb találnék önmagamra. Vagy inkább arra, ami belőlem maradt.
Egy múltbéli alakot utánoztam anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna, és közben mindenáron afelé tartottam, hogy mindenkit ellökjek magam mellől. Tettetett megszokással viccelődtem Louissal, minden második mondatomba egy sértést sűrítve, tettetett megszokásból csókoltam meg Altheát, az egyetlen nőt, aki valaha is számított nekem. Csakhogy ez, minden, ami volt, megszűnt létezni számomra. Ha úgy nézzük, egy részem tényleg koporsóban végezte.
A legfájóbb mégis az, hogy Alyse-hoz, a húgomhoz, akit a világon mindennél jobban szeretek, képes voltam ugyanígy viszonyulni. Hogy már azzal is átlép egy bizonyos határt, ha az ujjai az arcomat súrolják, vagy ha ennyire áthatóan néz a szemembe.
Falakat építettem magam köré. Sosem gondoltam volna, hogy velem, Mark Cavelierrel előfordulhat ilyesmi, legyen bármi is az oka. Hol kezdődött? Ott, ahol remegve, ökölbe szorított kézzel szedtem a lépcsőfokokat, remélve, hogy még életben találom Ritát? Ott, ahol azt hittem, végleg elsötétül előttem a világ, vagy akkor, mikor megláttam azt a szerencsétlen, üres és gazdátlan babakocsit a lakásunkban?

Néhány másodpercre lehunyom a szemeimet, miközben hallgatom őt, és ezúttal valóban, mélyről jövő szeretettel szorítom magamhoz.
- Rendben, Alyse - duruzsolom megnyugtatónak szánt hangon.
Lehet, hogy minden mást elszúrtam, de ő, mi örökké itt leszünk egymásnak, és az én dolgom, hogy megvédjem. Ha ez a kívánsága, (ma) nem faggatom tovább. Annál is inkább, mivel az én zakatoló, önmagát szüntelenül kínzó agyamnak is pihenést jelent ez a pár perc.

Nem tudom, pontosan mennyi idő telik el, csak azt veszem észre, hogy kis híján elindulnak lefelé a szemhéjaim, és ölemben a két kis csomaggal kissé dőlni kezdek előre, oldalra, tudom is én, mi merre van jelenleg. Úgy döntök, megelőzöm a problémát azzal, hogy én magam teljesítem ki: óvatosan hátrébb csúszok, hogy a párnáknak vethessem a hátamat és Alyse, akit láthatóan legyőzött a kimerültsége, kényelesebb pozícióban alhasson a karjaimban.