Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
- Dehogy is, Nigel, félreértesz... Azonban nincs rá lehetőségem, hogy megmagyarázzam: azelőtt ront ki a szobából, hogy egyáltalán szóhoz jutnék. Sóhajtva rogyok le az ágy szélére. Ha utána mennék, talán még dühösebb lenne. Talán. De mikor enyhül meg, ha másképp teszek? A büszkeségemet sutba vágva sietek utána, és nem is kell sokáig keresgélnem. Halk léptekkel hágom át a kettőnk közti távolságot, a kanapé mögött azonban megtorpanok. Van egy olyan érzésem, hogy nem sűrűn fordul elő velem, hogy ne találnám a megfelelő szavakat, most mégis... Mintha néha már direkt keresne rá indokot, hogy haragudjon. Dehát nem ezt tettem én is mindössze egy nappal ezelőtt? - Nem akartalak megsérteni - kezdek bele csendesen. - Jól esik, hogy aggódsz értem, egyszerűen csak... talán eddig nem értettem, mennyire.
A nappaliba megyek és lerogyok a kanapéra. A levegőt nagy kortyokban veszem, és igyekszem lehűteni a fejem. Amikor nem sikerül, neki állok átöltözni. Egy kis futástól mindig sokkal jobban tudok gondolkodni. Épp a fejemről húzom le a felsőmet, amikor meghallom Emmeline hangját. Mögülem szól, ezért felállok és felé fordulok. - Hogy érted azt, hogy mennyire? - kérdezem, még mindig érezhető indulattal hangomban. - Ne érts félre. A férjed vagyok, felelősséggel tartozom érted és ennyi. Ne képzelj bele többet, ha lehet - mondom gúnyosan és talán még el is hinném amit mondok, ha nem tudnám mennyire nem érdekel ez az egész házasodósdi. Persze Emmeline nem ismer, így ő ezt a magyarázatot is el fogja fogadni. Jó neki. - Most pedig menj vissza és aludj, mert ha megint összeesel én istenemre mondom szobafogságra ítéllek! Ezt olyan dühösen mondom, hogy már magam is érzem, semmi köze Emmelinenek a hangulatomhoz. Ez mind belőlem fakad. El kell mennem futni, távol kell lennem Emmelinetől. Tudnom kell mi ez az egész.
Ha megütött volna sem éreznék nagyobb fájdalmat, mint a szavai nyomán. Igyekszem rendezni a vonásaimat, a szemem csillogása az egyetlen, ami elárul, viszont nem fogom megadni neki azt az elégtételt, hogy valóban könnyezni lásson. Most már tudom, hogy direkt próbál meg ellökni magától - tudom, és nem fogom hagyni. - Csak nekem próbálod bemagyarázni ezt, vagy magadnak is? - kérdezem szinte kihívóan, miközben egyenesen elé lépek. Dühöngjön csak! Majd egy órán keresztül menekültem egy férfi elől, aki bántalmazni próbált (hogy finoman fogalmazzak). Arról nem is beszélve, hogy bármennyire is megbántott, bízom benne. Mitől kéne megijednem ezek után? Miért kéne hagynom, hogy így bánjon velem? - Attól, hogy nincsenek emlékeim, nem leszek mindjárt süket, vak és ostoba! Ez nem a felelősségről szól. Ha ez minden vágyad, nyugodtan tagadd le, zárj be a szobámba, tégy, amit akarsz, de nem változtathatod meg az igazságot! Legbelül él bennem a kétely - annyira meggyőző tud lenni -, jelenleg azonban semmiképp sem engedhetem, hogy eluralkodjon rajtam. Nem akarom, hogy csak egy tévedés legyen. Nem lehet az.
Miért látok fájdalmat a szemeiben? És miért érint ez ilyen rosszul engem? Most azonnal el kell tűnnöm innen. Intek pálcámmal és a futócipőm kilebeg a szobából. Amíg ő beszél, én gyorsan felöltözöm és indulok is, hogy kiszellőztessem a fejem. Már az előtérben járok, amikor észreveszem, hogy jön utánam, és csak mondja tovább a magáét. Tényleg nem érti! Hirtelen felé fordulok, és a falnak szorítva kirobbanok. - Fejezd be! - kiáltok rá, miközben bal karommal a feje mellé, a falra csapok. - Mond meg mit vársz tőlem? Mi az istent akarsz tőlem? Elmondtam neked reggel, hogy gondolok rád, de te csak lézengsz itt a lakásban a csupasz lábaiddal, a melltartóddal, a gyönyörű hajaddal és azt várod el tőlem, hogy maradjak érzéketlen? A fenébe is férfi vagyok! Hogy aggódom érted? Igen, aggódom, mert olyan vagy, mint egy esetlen kis őzgida, amitől csak még jobban... és ezek után... ez után az egy kibaszott nap után, elvárod hogy tisztában legyek azzal, mit miért csinálok? Dühös vagyok, mert nem fogod fel, hogy ez nekem most nehéz. Vigyázni akarok rád, de legszívesebben a világ végéig futnék előled. Szóval most inkább menj be a szobádba, aludj végre, hogy legyen egy szabad órám végig gondolni milyen álnok bűbájt szórtál rám, és hogy tudom megtörni, világos? A mondandóm végére kifulladok. Fel sem tűnt, hogy nem vettem levegőt. És amíg levegő után kapok, belemerülök a barna szempárba. Ebbe az utálatos és ellenállhatatlan szempárba. Egyszer ez lesz a vesztem.
Mire befejezi, engem is teljesen összezavar. Első körben kizárólag arra koncentrálódik a figyelmem, hogy sajnálatból viselkedik így velem és azért, mert... De ha valóban így lenne, miért váltanék ki belőle ilyen heves reakciót és miért küzdene ellene ennyire? Hisz ő sem tudja, hogy érez pontosan. Szóra nyitnám a számat, tiltakozni akarok és kiabálni, még a mellkasát püfölni sem rossz ötlet... csakhogy amint a szemeibe nézek, megfeledkezem mindenről, ami addig szándékomban állt. - Rendben. Menekülj el - felelem nagyot nyelve, jóllehet minden egyes porcikám ellentmond nekem, kezdve a tekintetemmel, ami épp az ajkain időzik. Mintha eddig észre sem vettem volna, milyen közel vagyunk egymáshoz, most felismerések ezrei rohamoznak meg, így pedig cseppet sem könnyű távol maradnom tőle. - A válaszokat úgyis itt találod meg - teszem, vagy inkább suttogom hozzá. A francba! Mint akinek leállt az agya, Emmeline, ééébresztőő! De elvesztem. A mellkasának támasztom a tenyeremet és hacsak nem áll ellen - amit kétlek, lévén még én sem számítottam erre a mozdulatra - fordítok a helyzetünkön, így már én szorítom őt a falhoz. - És tudod mit? Megkönnyítem a helyzetedet. - Nem leszek többé áldozati bárány, akarom mondani. Akarnám, ha nem veszteném el folyton a szavaimat félúton, ha nem kötne le ennyire, hogy visszaemlékezzek az ajkainak a puhaságára.
"Rendben"-t én még így kimondva soha nem hallottam. A tekintete hipnotikus és bármit is mond, én csak a szemein át érkező parancsokra hallgatok. Aztán, amikor az ajkairól leolvadó szavak is elérnek, fülembe kúszva veszik el az ép eszem. Elkábít a hangja és amikor kezét a mellkasomra teszi, majd a falhoz fordít, csak egyetérteni tudok a helyzettel. Lassan felém hajol, de mielőtt elérné ajkaimat megtorpan. Egy másodperc is sok, hogy ne érezzem az oly annyira vágyott ízt, ezért én szüntetem meg a távolságot ajkaink közt. Az első érintés, csak egy lélegzet csupán. Lágyan érintem ajkát. Apró csókokat adva, épp csak belecsókolva a gyönyörbe. A nyelvem hegye megérinti az övét egy lassú táncba hívva őt. Észrevétlenül a csókolózás erősebb ritmust vesz fel. Nyelveink összegabalyodnak és a feszültség egyre növekszik. A hajába túrok, és még jobban magamhoz húzom. Szívünk egyszerre veri az ütemet: "Mégmégmég!". Csókunk a végtelenbe vész, és még ennél is többet akar. De aztán újra lassabb tempóra váltok át. Először harcol, de aztán hagyja, hogy én vezessek és enged az újra finomodó érintéseknek. Most mindaz a feszültség, amit érzünk, egy lágy csókban kiegyensúlyozódik. Szinte észre sem veszem, mikor távolodnak el egymástól ajkaink. Olyan közel van, hogy érzem édes lélegzetét. - Ugye, most már lefekszel aludni a kedvemért? - kérdezem suttogva, és nem állom meg, hogy egy újabb apró puszit nyomjak az ajkára.
Mire felfoghatnám, mit készültem tenni, Nigel mindkettőnk fölött átveszi az irányítást, egyúttal válasszal szolgálva minden egyes kimondatlan kérdésre, ami elhangzott közöttünk. Érdekes, milyen váratlanul lett belőle és belőlem mi, ám ahogy az ajkai végigsiklanak az enyémen, arról is könnyedén megfeledkeztem, hogy léteztünk valaha külön. Gyengéd mozdulattal simítok végig az arcán. Szinte észre sem veszem, hogy a csókunk hevességével párhuzamosan az ujjaim is önálló életre kelnek, bebocsájtást engedve maguknak a felsője alá. Egyáltalán miért van rajta? Készségesen állok a szolgálatára, hogy ha kell, pillanatok alatt megszabadíthassam tőle, ahogyan minden mástól is, mégis kénytelen vagyok engedni a visszavonulásának. Túlságosan édesek a csókjai ahhoz, hogy bármivel is elégedetlen legyek. Na jó, leszámítva a köztünk lévő (minimális) távolságot. Nem szabadna itt lennie... - Aludni? Attól tartok, nem emlékszem túl jól ennek a szónak a jelentésére - suttogom, miközben ajkaim épphogy csak végigsiklanak az övéin. - Na jó, egyetlen esetben talán fel tudom idézni: ha velem jössz.
Elmosolyodom és ajkaira hajolva válaszolok. - Hogy állhatnék ellen egy ilyen kérésnek? Egy újabb édes csók után, egy gyors mozdulattal a karjaimba kapom. - Ezt a hagyományt még nem teljesítettük, de majd most - mondom mosolyogva és elindulok vele a szoba felé, majd átlépem küszöbét. - Nos, Mrs. Flamel azt hiszem ideje feleleveníteni mi is az alvás. Leteszem a paplanra, és aztán az ágy mellett állva, betakarom.
Meglepődve karolom át a nyakát, miközben valami egészen új, békés melegség költözik a mellkasomba. Mrs. Flamel. Elmosolyodva bújok még közelebb hozzá, és túlzás nélkül hiányérzetem támad, mikor letesz az ágyra. - Arról nem esett szó, mi történik utána - reklamálok abban a pillanatban, mikor megfoszt magától. Nigeltelen lettem! Jelentőségteljesen és ellentmondást nem tűrően emelem meg a takaró másik felét. - Maradj! - kérem hangosan is, ezúttal minden háttértartalmat mellőzve. Így mégsem tagadhatja meg tőlem, nem igaz?
Egyszerűen képtelen vagyok neki ellenállni. Ebben a pillanatban bármit kérhetne tőlem, teljesíteném. Lerúgom magamról a cipőt, leveszem a felsőt és csak a nadrágot hagyva magamon fekszem be Emmeline mellé az ágyba. - Hogy mikre rá nem veszel engem asszony - mondom, miközben felé fordulva, felkönyökölök és kisimítok arcából egy tincset. - Így már nem lesz gond, ugye? - kérdezem és egy csókot nyomok homlokára. Pálcámmal leoltom a lámpákat és átölelem. Arcomat a hajába temetem és mély levegőt veszek. Olyan tökéletesen illik a karjaimba, mintha mindig is ide tartozott volna. Hogy fogom én reggel elengedni? Meg kellene fagyasztanom az időt, hogy így maradhassunk örökre. Kérdések és gondok nélkül, csak mi ketten, ebben a kis házikóban, ebben a nyugodt, kiegyensúlyozott pillanatban, amikor végre egyszer minden helyreállt a világban. - Jó éjt kedvesem! - suttogom a sötétségbe, mielőtt elnyel az álom.
Mikor Nigel vetkőzni kezd, úgy döntök, jobb, ha inkább a takarónak szentelem a figyelmemet. A végén már azon kapom magam, hogy egyetlen, vékony vonallá préselem az ajkaimat a nagy koncentráció közepette, de így is lopott pillantásokat vetek a testére, miközben bebújik az ágyba. Ellenőriznem kell a hasizmát, ahogy ő mondaná. Megjegyzése hallatán igyekszem legalább mérsékelni a diadalittas mosolyomat, kevés sikerrel. - Várj! - Elbújok a takaró alá, és a pólóm rejtekében trükközve távolítom el a kényelmetlen melltartót. - Azt hiszem, most már nem. - Hacsak nem leszek képes elcsúszni, ebben is. De ez már a holnap gondja. Visszaölelem és apró csókok kíséretében kívánok jó éjt. Bármilyen nehéz is legyen azonban felhagynom a puszilgatásával, végül pillanatok alatt merülök álomba.
Majd a saját hangomra ébredek. Mindenképp jó jel, hogy nem a sikításomra, arra viszont nem emlékszem, pontosan mit álmodtam. Minden esetre megengedek magamnak egy apró ásítást, mielőtt éberre pislognám magamat és újból szembesülnék a tegnap történtekkel, avagy a szó legszorosabb értelmében Nigellel.
Soha nem kellemes az ébredés. Soha. Nekem legalábbis egy olyan emlékem sincs, amikor boldogan ébredtem volna. Az álmaim mindig a menedéket jelentették. Elbújni a valóság elől, és nem látni édesanyánk napról-napra sápadtabb arcát, megfeledkezni a hosszú és végeláthatatlan hófödte tájról, elbújni egy kicsit a Wendy fejében zajló káosztól, vagy végre kiszakadni egy rövid időre abból a világból, ahol teljesen egyedül vagyok. Az álom jelentette a nyugalmat és az ébredés a káoszt. Ma reggel motyogásra ébredek. A hang egy kissé lentebbről jön, méghozzá a mellkasomhoz igen közel. A forrás egy igen kócos, barna hajú lány, aki álmában beszél, de közben nem felejti el karomból kipréselni a szuszt. Legalábbis abból, ahogy csimpaszkodik rajta, ezt szűröm le. Fogalmam sincs miről beszél, de olyan aranyosan teszi, hogy nevetni lenne kedvem. Mosolyogva hallgatom kis monológját, miközben felnézek a plafonra. Ez az ébredés nagyon szép. Meglepően, sőt ijesztően szép. Ám mielőtt elkezdenék valóban belemerülni az aggályaimba, a motyogás megszűnik. Lenézek az álmos arcra, amin a barna őzike szemek meglepetten kerekednek ki. - Befejeztétek az értekezést? - kérdezem mosolyogva, miközben végig simítok arcán.
Meglep a kérdése, szeretném feltenni a sajátomat is, de előbb meg kell engednem magamnak egy mosolyt és egy újabb lopást: a tarkójára csúsztatom a kezemet és gyengéd csókot lehelek az ajkaira. - Akarom mondani, jó reggelt - magyarázom álmosan. - Értettél valamit abból, amit mondtam? Tudom, hogy fontos volt, viszont ahogy megéreztem Nigel karjait magam körül, minden más kirepült a fejemből. Nem mintha bánnám... Én lennék a legboldogabb, ha minden egyes reggelünk így kezdődhetne. Hogy erről őt is biztosítsam, addig helyezkedek, amíg rajta nem kötök ki. A párnára könyökölve támasztom a fejemet, miközben a vonásait fürkészem. - Ne vedd rossz néven, de azt hiszem, csapdába estél - jegyzem meg sajnálkozva.
Még soha nem volt részem jó reggelt csókban, de határozottan tetszik. Ezért, még mielőtt válaszolnék vissza csókolok. Igen, nagyon tetszik. - Nem, de hosszan volt róla szó. Bár ki tudja, lehet, hogy csak narráltad az eseményeket. Úgy tűnik ma reggel lehetetlen letörölni az arcomról a vigyort, főleg mikor a halálos csapdám kerít hatalmába. - Jaj ne, most mit tegyek? Van valami módja, hogy kiszabaduljak ebből a... - egy csókkal szakítom meg a mondatot. - ...szörnyen félelmetes... - majd egy újabb csókkal. - ...és halálos... - és az utolsó csókot elmélyítve, csak hosszú percek után megszakítva fűzöm bele. - ...csapdából? - fejezem be Emmeline ajkai közé suttogva.
- Lehet, hogy egy tudományos előadást hallhattál tőlem - cifrázom bólogatva, a látszat komolyságomnak azonban egy csapásra vége szakad, amint folytatom a mondatot. - Dr. Emmeline Flameltől. Azt hiszem, az elkövetkezendő napokban többször ejtem majd ki a nevemet, mint néhány hónap során. Eleinte igyekszem nem belekuncogni a csókjainkba, de amint egyre és több éri az ajkaimat, már a szavaira sem tudok fókuszálni - bőven elég a hangja, a suttogása is ahhoz, hogy elveszítsem a fejemet és ezúttal én kapjam el egy újabb csók erejéig, ami cseppet sem alakul olyan ártatlanul, mint az eddigiek. Épp csak egy levegővételnyi pillanatra szakítom meg, amíg lejjebb csúszva ülő helyzetbe tornázom magam (továbbra is rajta) és őt is felhúzom magamhoz. - Kétlem, hogy lenne kiút - suttogom az alsó ajkát harapdálva.
Hogy teljesen elvesztem az eszem, az nem kérdés. Nem, innen már nincs kiút. A szenvedély elragad mindkettőnket, én pedig nem fogom vissza magam többé. Miért is tenném? Csókjaink hevesek és egyre sürgetőbbé válnak. A nyakát harapdálom, miközben kezem egyre feljebb csúsztatom, be a póló alá és amíg bal kezemmel a hátát tartom, addig a jobbal rá találok egy kósza mellbimbóra, ami kényeztetésért ácsingózik. Ő felsóhajt, én pedig belemorgok nyakába. Változtatok a pózon és miután felemelem Emmelinet, azzal a lendülettel ledobom az ágyra, hogy minél gyorsabban kerüljek felé és szabadítsam meg attól az átkozott pólótól. - Gyönyörű vagy - mondom, amikor végre félmeztelenül fekszik alattam. A vágytól elmélyült hangom már inkább dörmögés. Egy hosszú és mély csók után, egyre lejjebb hintem be csókokkal bőrét, nedves utat hagyva magam után, míg végül rá nem találok az egyik édesen égbe meredező mellbimbóra. Megszívva kínzom a kis dombocskát, míg kezemmel a másikkal játszom. Élvezetes tevékenységemet egy kopogó hang töri meg. Egy ideig hallgatom, de aztán fusztráltan kapom fel fejem. - Mi ez? Ekkor meglátok az ablakban egy sötét barna uhu baglyot és eszembe jut. Megérkezett a bagoly, amit a postahivatalban kérvényeztem tegnap. Tegnap, amikor... - Emmeline! - kapok észbe, és közelebb hajolok a csillogó barna szemekhez. - Hogy érzed magad? Neked most nem lenne szabad... és én mégis... ne haragudj, elragadott a hév.
Szerencsének mondanám, hogy tegnap elalvás előtt még eszembe jutott levennem a melltartómat, de lássuk be, Nigel ugyanilyen gördülékényen megoldaná azt is, mint bármi mást, ami az útjába kerül. Ujjaim egész testét bejárják, mígnem beleütközök az egyetlen zavaró tényezőbe: a nadrágjába. Szóvá akarom tenni az ezzel kapcsolatos elégedetlenségemet, viszont egy apró, felháborodott nyögésnél nem jutok tovább, hisz időközben túlságosan lefoglal a keze és az, amit vele csinál. Még mindig elképeszt az a könnyedség, amivel felemel, csakhogy ezúttal sem erre, sem másra nem vagyok képes gondolatokat pazarolni. Azután, hogy azt mondja gyönyörű vagyok, nem. A hajába túrva húzom le magamhoz egy újabb csókra, és mielőtt túlságosan elkalandoznának az ajkai, megszabadítom az utolsó ruhadarab(ok?)tól, melyek történetesen az én utamban állnak. Persze, ez csak ideiglenes megoldás, de jelenleg éppen megteszi ahhoz, hogy egyszerre kényeztethessük egymást. Meg sem hallom a kopogást, amíg fel nem hívja rá a figyelmemet. Ezúttal nem az élvezettől hajtva sóhajtok fel. - Jól vagyok, ne aggódj - mosolygok rá őszintén... na jó, némi türelmetlenséggel. Mi lenne, ha erről most megfeledkeznénk és folytatnánk onnan, ahol abbahagytuk? Mégsem hagy nyugodni a kérdés. - Kitől kaptál levelet?
Szeretném neki elhinni, hogy jól van, főleg mivel még mindig félmeztelenül fekszik előttem, de nem tehetem. Tudom mivel jár egy agyrázkódás és még véletlenül sem akarok rontani az állapotán. Ráadásul nem ártana végig gondolni ezt az egész helyzetet is, amibe olyan könnyedén beleugrottunk. Ehhez viszont némileg több vérre lenne szükségem az agyamban. - Nem levél - sóhajtom, és fejemet Emmeline vállgödrébe hajtom, miközben a bagoly tovább kopogtat az ablakon. - Egy bagoly, titkosított küldemények részére. Én kértem és most mi ügyelünk rá, amíg vissza nem megyek dolgozni. Vagyis egy hétig - motyogom a nyakába. Nem akarok felkelni. Ha kimászok az ágyból tudom, hogy vége szakad ennek a kis idillnek és visszatér az a rengeteg dolog, amiről olyan könnyedén megfeledkeztem tegnap este. Hogy tovább húzzam az elkerülhetetlent, belekóstolok Elin fülébe, majd végig csókolom az arcélét, hogy aztán egy hosszú csókban forrjanak össze ajkaink. Ebből nyerem az erőt, hogy szembe nézzek a mai nappal és azzal a megannyi gonddal, ami megoldásra vár. Amikor elszakadok a mézédes ajkaktól, megkeresem az időközben elkószált nadrágomat és megteszem a rettegett első lépéseket az ablak felé. - Mit kérsz reggelire? - kérdezem, miközben beengedem a baglyot, aki azonnal engedelmesen a karomra száll. Fegyelmezett, jól betanított jószágnak tűnik. Megsimítom a nyakát, ahol egy bilétán az Artemisz név áll. A vadászat istennője, vagyis nőstény.
Cirógatni kezdem az arcát, ahogy visszabújik hozzám. - Egy hét... - ismétlem alig hallhatóan. Először annyira belefeledkezek a gondolataimba, hogy fel sem tűnik, hogy hangosan is kimondtam. Annyira könnyű volt megfeledkezni róla! - Mit dolgozol? - teszem fel a legtermészetesebb kérdést, ami csak eszembe jut jelen körülmények között. Már nem is bánom, hogy félbeszakított minket a bagoly kopogása: mintha most ébrednék fel igazán. Próbálom ugyanúgy viszonozni a csókját, ahogyan eddig is tettem, csakhogy épp amiatt ennyire nehéz, amiért mindennél fontosabb lenne. Bíznom kéne benne, de az aggodalmam minden másnál erősebbnek bizonyul. Mosolyt erőltetek az arcomra, egy utolsót, mielőtt elfordulna tőlem, majd én is öltözni kezdek. - Egyáltalán van itthon valami? - kérdezem meglepetten, elvégre az én reszortom volt a vásárlás, és hát...
- A Mágiaügyi Minisztériumban vagyok egy bizottság vezetője. Növénykutatás és tesztelés. Nem igazán értek hozzá, de nem is kell nagy szakértelem, csak jó vezetői képesség - magyarázom, mielőtt eltávolodnék tőle. - Óh, igaz is - vakarom meg a fejemet. - Rendben, akkor maradj és feküdj vissza. Én elmegyek és bevásárolok. Egy óra múlva kész a reggeli - mosolygok rá, és csak remélem, hogy ezt a műmosolyt szó nélkül hagyja. Kint öltözöm fel a nappaliban és gyorsan el is hagyom a lakást. Futni indulok, a dombról lefelé, egyenesen abba a kis faluba, ami a hegy lábánál fekszik, tizenöt kilóméterre a háztól. Az erdő csendje, a hó ropogása a lábam alatt és a ritmikus mozgás lecsillapítja zavart elmém és minél messzebb kerülök a háztól, annál inkább érzem, hogy visszatér a régi, jól megbízható, érzelemmentes és logikus énem. A nő, akit elvettem veszélyesebb, mint hittem. Ártatlanságával manipulálja azt a régi énemet, amit már régen eltemettem magamban. Észre sem vettem, mikor hagytam, hogy felszínre törjön és lehet, hogy jó érzés volt, de be kell látnom milyen veszélyes is. Az a Nigel aki Emmeline hatására előjött egy reménykedni vágyó őrült, aki még mindig vágyik arra, hogy felfedezze a világban a jót. De a legrosszabb, hogy azt hiszi Emmelineben ott is van. A tények azonban egészen másról tesznek tanúbizonyságot. Emmeline rendtag. Annak a rendnek a tagja, amelyiknek a vezetője megölte Wendelint és vele együtt belőlem is kiölte a fényt. De még ha Emmeline emlékei örökre oda vesztek volna, a múltja akkor is mindig megpróbálná elragadni. Az emlékei azonban nem vesztek el. Úgy tűnik legalábbis, hogy nem örökre. Ha visszatér a régi énje, gyűlölni fogja még azt a szánni való bolondot is, akit hátrahagytam, nem még engem, a mostani Nigelt, aki a céljaiért átgázol bárkin és bármin. Ennek a - ódzkodom kimondani, de a tegnap este fényében muszáj - kapcsolatnak, semmi jövője. Túl sok a különbség, túl sok az akadály és én már túl vagyok azon, hogy higgyek bármiben is. Mindazonáltal Emmeline most a feleségem, és a testi gyönyöröket sem vetem meg. Ha neki is megfelel ez így, talán nem kell túl mélyen belemenni az okok boncolgatásába. Egyedül annyit tehetek meg, hogy őszinte leszek hozzá. Nem játszhatom tovább az érzelmes bolondot. Azt a Nigelt most visszakényszerítettem oda, ahová való és többé nem foglalkozom olyan apró dolgokkal, mint Emmeline lelki világa. A testi épségéért is csak annyiban vállalok felelősséget, hogy a ház köré megfelelő védelmi rendszert állítok fel. Hogy ezen kívül mit csinál magával, az már rá tartozik. A faluba érve friss húst, zöldséget és pékárut veszek. Miután összezsugorítottam a csomagot, visszaindulok. Felfelé nehezebb a futás, de nagyon hasonlít a régi katonai edzésekhez. Mire felérek a házhoz kifulladok, de ez a kimerültség jó. Már rég nem hajtottam ki magam ennyire. A házban elkészítem a reggelit, de végül nem eszek. Inkább elmegyek lezuhanyozni, miután szóltam Emmelinenek a reggeliről. Nem tudom észre fogja-e venni rajtam a változást, de nem is igazán érdekel. Úgyis szóvá teszi, ha valami zavarja. Ennyire már ismerem. A víz után össze szedem az este érdekezett csomagokat, és leülök a kanapéra, hogy megalkossam a kombinációs tértágító bűbáj paramétereit. Jó lenne nem elrontani. Régen egyszer használtam csupán és akkor is sátorra. Talán jobb lenne egy kifejezetten ezzel foglalkozó varázslót felkérni, de esélyt sem akarok adni arra, hogy bárki is megtalálja ezt a házat. Inkább magunkra döntöm a tetőt.
Megbánta. Látom minden egyes pillantásában, és rettegek tőle, hogy ha most elengedem, soha többé nem tér vissza igazán. Olyan hirtelen pattanok fel az ágyról, hogy egyenesbe se tudom hozni a lépteimet, de nem is számít. A lényeg, hogy utolérjem, mielőtt átlépi a küszöböt. - Nigel, várj - ragadom meg a kezét szinte ijedten. Nem rohanhat csak úgy el! Egy búcsúcsók nélkül semmiképp, és ha nem hagy más választást, majd én elveszem, ami nekünk jár. - Siess vissza - kérem a szemébe nézve, de már nem tudok mosolyt erőltetni az arcomra.
Ez a tehetetlen düh a legrosszabb. Legszívesebben mindent lesöpörnék az éjjeliszekrényről és addig püfölném a szekrényajtót, amíg be nem töröm, ehelyett egyszerűen csak újra és újra végigjárom a helyiségeket, mintha lefoglalhatnám magam bármivel is. Ha úgy vesszük, sikerül eredményre jutnom. Épp a mosdóban vagyok, mikor hallom, hogy Nigel megérkezik. Így legalább viszonylag hangszigetelten eshetek túl a rosszulléten és a kilincs is közel van, hogy belekapaszkodhassak, mielőtt össze is esnék. Fél kezemmel még a hajamat fogom fel, így minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy meg tudjam tartani magamat és ha neki is dőlök a falnak, legalább ne a fejemet verjem be, hanem a vállamat. Mély levegőt véve hunyom le a szemeimet.
Néhány perc múlva úgy lépek ki, mintha a világon semmi nem történt volna, leszámítva a falfehér arcomat. A víz csobogását követve nyitok be a fürdőbe. Csak egy egészen rövid pillanatra akad el a szavam Nigel látványától, pedig épp nekem háttal áll. Lábujjhegyen lopózok mögé és cseppet sem zavartatva magamat, amiért csurom víz leszek, hátulról átkarolom őt.
- Mit csinálsz? - mondom, amikor megérzem Emmeline karjait a derekam körül. - Vizes leszel és megfázol, inkább menj és reggelizz - hangom nem tartalmaz túl sok érdeklődést. Talán kissé rideg is. Úgy tűnik hamarabb meg kell ejteni azt a beszélgetést, mint hittem. Leöblítem a szappant, elzárom a vizet és egy törülközőt csavarva magamra megyek a szobába, hogy felvegyek egy tiszta inget, nadrággal. Végre a külsőm is hasonlít arra, amilyen vagyok. A bűbáj lassan elkészül, ezért már csak az a pár hozzávaló kell.
Elszámolok háromig, mielőtt válaszolnék. Kétszer. - Megvárlak - válaszolom makacsul, de azért elengedem, mielőtt a szó szoros értelmében lerázna magáról. Nem hiszem el, hogy megint ezt csinálja. - Elárulnád, mi a baj? - kérdezem kissé feszülten, miközben magára csavarja a törülközőt. Nem akarok egyből nekitámadni, elvégre ki tudja, mi az oka pontosan, hogy ennyire megváltozott. Nem körülöttem forog a világ: talán egyszerűen csak felidegesítették a városban, vagy hasonló. Mégis borzasztóan nehéz visszafognom magamat. Azután, amit tegnap mondott, nehéz lenne nem a legrosszabbat feltételezni, és lássuk be, azelőtt kezdett el furcsán viselkedni, hogy egyáltalán lelépett volna. Biztos lehet benne, hogy nem hagyom békén, amíg nem kapom meg a választ. Akkor is, ha ettől egyre gyengébbnek érzem magamat. Jelenleg a világ végére is követném.
- Úgyis szeretnék veled beszélni, de előtte lenne egy kis dolgom - válaszolok neki. Eddig kerültem a tekintetét, de most belenézek a barna szempárba. Egy pillanatra úgy tűnik nyálas Nigel ki akar törni ketrecéből, de megerősítem a falakat. - El kell végeznem egy bonyolult varázslatot. Ha addig regelizzel, akkor utána le tudunk ülni nyugodtan beszélni Nem várom meg válaszát, egyszerűen csak elmegyek mellette. A hozzávalókat az egyik csomagban találom. A kis üstbe öntöm a varázsszert, amit egy másikkal keverek össze. Egy kis fehér felhő keletkezik az üst felett, ami lassan emelkedve növekedni kezd. Amikor a fejem felett jár, behunyom szemem, elmormogom a varázsigét és intek pálcámmal. A nappali eltolódik és megnagyobbodik. A zsugorított csomagokból kiszállnak a bútorok és a helyükre kerülnek, miközben a nagy nappali egy része fallal lesz elválasztva. A szoba falai szépen festve, a plafonon álmennyezet, a padlón színben harmonizáló parketta. A varázslat egy hatalmas ablak megjelenésével zárul. Elégedetten nézem az eredményt. Bár nem pontosan ezeket a színeket akartam, elsőre egész jó eredmény. A bútorok is szebben mutatnak, mint hittem. Egy utolsó intéssel átlebegtettem minden holmimat, a régi dolgokkal együtt. Amikor meglátom Wendelin naplóját külön közeledni meglepődök, de nem tulajdonítok különösebb jelentést a dolognak. - Most már beszélhetünk - fordulok Emmelinehez.
Elhiszem, hogy képes leszek higgadt maradni - majd találkozik a tekintetünk. A szívem hatalmas dobbanással jelez, mintha nem venném magamtól is észre: most! Most! De elmúlik. Egyszerűen ellép mellettem, én pedig itt állok megkövülten és szerencsétlenül, hagyva, hogy megforgassa a tőrt a mellkasomban. Pedig tudom, hogy ez még csak a kezdet. Jó lesz, ha ő is az eszébe vési. Mindegy egyes perccel egyre inkább eluralkodik rajtam a düh. Tudom, hogy ennem kell - az iménti rosszullétem után főleg -, pár falatnál többet mégsem vagyok képes magamba erőltetni. Furcsa, hogy hozzászoktam? Furcsa, hogy egy gondolatot sem akarok pazarolni a javulásomra, mikor ennyire ostobán viselkedik? A koponyámba nyillalló fájdalom ismét fokozódni látszik, de nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy megadjam magamat a hányingernek, vagy bármi másnak. Mégis túl sokszor kell elismételnem magamban ahhoz, hogy kiverjem a fejemből a lehetőségét is. Magabiztos léptekkel közelítem meg a nappalit, ügyet sem vetve a bonyolult bűbájára, ami annyira elfoglalttá tette, majd anélkül foglalok helyet a kanapén, hogy egyáltalán ránéznék Nigelre. Muszáj, különben észrevenné, hogy milyen nehezen állok meg egy helyben, dülöngélést és minden egyebet mellőzve. Ha nem követné a példámat, egy intéssel jelzem, hogy ideje meggondolnia magát. - Nos? - fordulok felé ültömben.
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
