Poppy & Finn

Fogalmam sincs mit várjak ettől a találkozótól, Poppy csak jelentkezett egy bagollyal, hogy kellene beszélnünk. De miről? Mi az, amiről a kisasszony ilyen sürgősen szeretne beszélni? Remélem nem valami olyan, amit nem kellene tudnia. Ezen csak akkor gondolkoztam el, amikor a levelet olvastam. De bármennyire gondolkoztam, sosem jöttem rá, mi az amibe bele tudna kötni. Vagy rossz irányból közelítem meg a dolgot? Nem is letolni akar? De akkor mégis miért akar megbeszélést, így...?
Mindenesetre én a megbeszélt helyen vagyok. Itt London közepén, Az Abszol úton, ahol a lehető legtöbb ember fordul meg még annak ellenére is, hogy manapság a közbiztonság nem egy jelen lévő tény. Amióta voltak támadások, amióta a Próféta is egyre rosszabb híreket ad közzé, azóta megfontolandó, ki hova menjen vagy épp hova ne. De talán itt ebben a mágusok által zsúfolt helyen csak nem mernek támadni... Egy üveg sörrel a kezemben támaszkodok a fagyizó korlátjának és figyelem az embereket. Máskor nem szoktam az ilyenekre figyelni, hisz nem igazán érdekel, de most észreveszem, mennyire más és egyedi mindenki. Sohasem lehetne őket muglikhoz hasonlítani és van aki be sem akar olvadni. Minek is? Tán szégyellni kellene, hogy többre vagyunk kissé hivatottak? Már aki nem szórakozza el az életét, nem tékozol, nem tesz úgy mint ha egy nagy pofon után nem lenne talpra állás. Mint mondjuk én is. Hisz rég lemondtam a kviddicsről, meg különben is lassan kiöregszem belőle. Hogy tudnék visszatérni így a színre?
Kortyolok egyet az italból. Merre van már?

A várakozás egy dolog, na de hogy ilyen hamar megjöjjön? Még csak hagyján hogy alaposan kicsípte magát, amin igen csak megakad a tekintetem, de hogy úgy lássam rajta, hogy izgul és érdekli ez az egész? Esküszöm szemet gyönyörködtető rajta végignézni ahogy nem abban a semmitmondó egyszerű ruhában van mint szokott lenni, hanem valamennyire ad magára. És így összességében nézve igen csak nőies.
- Hűha, te aztán kitettél magadért. - nem is a választ adom neki a kérdésére, hanem egyszerűen csak kicsúszik a számon ez a kicsit sem nevezhető udvariasnak kijelentés. De ha egyszer így van? Mikor volt már, hogy valaha is megvillantott volna egy harisnyát? Vagy hogy sminkeli magát? Vagy lehet sminkelte csak én nem vettem észre... egy szó mint száz, én férfiasan megmondom, leragadok ott, hogy feltűnően megbámuljam.
- Ezért megérte várni. - összegzem végül, ahogy észreveszem magamat. Nem, nem szabad megbámulnom, nem szabad mert akkor biztos, hogy zavarba fogom hozni. Ha most egészen más nőként is áll előttem, biztos vagyok benne, hogy cseppet sem változott a prűdsége. Vagy annyira már nem is az? Vagy nem is volt az csak elnyomott mindent magában? Vagy... inkább ne gondolkozzunk, ne legyünk tahók.
- Nem vagy éhes? Mit szólnál egy fagyihoz? - ha már itt vagyunk, ne ácsorogjunk úgy mint a hülyék. De komolyan mint a hülyék egy fagyizó előtt, ahova akár be is ülhetnénk. Vagy felőlem bármelyik kocsma is megteszi, ha arról van szó. Nem, oda most biztosan nem viszem. Vagyis nem fogom felvetni neki, pedig esküszöm megnézném, hogy ha egy kocsmába belépne, miképpen viselkedne. Na jó leállok a fantáziálgatással... de az ő bűne, miért öltözött a megszokotthoz képest ennyire ki? Még ha amúgy annyira nem is kihívó, akkor sem azt az összképet hozza, mint eddig. És ez megzavar.

Komolyan nem tudom levenni róla a szemeimet és ez bűn vagy sem, de addig legeltetem rajta, amíg nem szól érte. Sohasem láttam még így és most nem is tudok akként a javasasszonyként tekinteni rá, akit mindig is ismertem. Mi a manó? Komolyan így kellene minden nap járnia, férfiak ezrei tapadnának rá, és még csak nem is túloznék.
Nem zárkózik el a felvetés elől, bár igazából a találkozót ő vetette fel, én csak elfogadtam. De azért nem leszek pofátlan, hanem megemberelem magam és előkotrom valahonnan azt az ütött-kopott úriembert, aki voltam valamikor. Húszas éveim elején. Talán. Bár nem, akkor is egy pimasz, pofátlan gazember voltam, aki a saját céljait tartja a szeme előtt. De mindenesetre most itt vagyok és kíváncsi is vagyok mindarra, amiért találkozni akart.
- Nincs annyira meleg még, hogy kint üljünk, javaslom, hogy akkor majd bent meghívlak valamire. – tessék, készséges vagyok én, amennyire lehet. Mégsem engedhetem azért azt, hogy majd ő fizesse a sajátját. Nyitom az ajtót előtte, magam elé engedem, majd belépek a helyiségbe. Nincsenek túl sokan, szabad hely is van, remek alkalom a beszélgetésre. Csak a pult van telis-tele a legkülönfélébb finomságokkal. Hajaj, nehéz lesz választani ebből, főleg ha mindenféle extrákkal is megpakolják, mint a csintalan tejszínhab és társai. A pultos köszön, én szintúgy, aztán csak Poppyra pillantok.
- Válassz csak nyugodtan, ami jól esik. – mindegy mennyi, kifizetem. Ha jól rémlik, maradt még a kicsilány ajándéka után valamennyi a tárcámban. Hacsak nem rosszul emlékszem és majd a por fog egyedül felcsapni, meg a pókháló. Régi szép időkben kerestem csak rengeteget, saját házam is van, csak belakatlan. Miért is használjam, ha egyszer nem akarom magányosan ott tengetni az életem?
- Én abból a rémronda krémesből kérek, meg mellé rumos forrócsokit. – nem viszem túlzásba, de a süti jót fog tenni, nem ettem ma még egy falatot sem.
Ahogy azonban végez a kiszolgálással delikvensünk, már kotorászok is bele a tárcába, hogy biztosra menjek. Néhány molyrágta apró csecsebecsén kívül tényleg akad néhány sarlóm, ami bőven elég lesz ahhoz, hogy kifizessem a desszertet. Még marad is. aztán csak fogom a holmikat és az egyik asztalhoz sétálok, ami szabad. Rögvest lepakolok a kezemből, hogy Poppy előtt kihúzzam az egyik széket. Majd jómagam is helyet foglalok. Amint azonban belekóstolok a forrócsokiba, rá pillantok. Ő akart társalogni, hallgatom.

Oké, szóval édesszájú. Tetszik a választása, de valahol engem erre enged következtetni. És ki az édesszájú? Aki mondjuk mohó is. De őt valahogy nem tudnám mohónak nézni... hacsak nem igazán mutatja azt, mi rejtőzik a felszín alatt. Habár... ezek feltételezhetően csak az én perverz és beteges gondolataim. Mert miért keresgélnék ott valamit, ahol nincs? Vagy pontosítva, miért keresnék itt bármit is? Nem lennék itt, ha ő nem keres fel egy levélben. Csak tudnám mi a fészkes fenéért. Vagy egy invitálás tőle, hogy esetleg elássuk a csatabárdot? Az elmúlt időszakban, jobbára az elmúlt félévben valahogy megbékélt a tudattal, hogy diákokat oktatok. Ugyan voltak incidensek az elején, sőt mi több, nem nevezném magam minden szemszögből egy álom professzornak aki amúgy mindent a maga módján old meg - nem feltétlenül helyesen.
De mégis ha belegondolok, nem volt olyan alkalom, hogy igazán ellenkezzen bármi iránt. Talán volt néhány rosszalló pillantása, de egy rossz szava nem volt. Mint ha valahogy az elmúlt időszakban kivívtam volna nála az elismerést. Talán mégis csak jobban kellene Dumbledore professzorban bíznia nem? Az öreg már csak tudja, kit és miért vesz fel. Én vélhetőleg megfeleltem. Nem úgy hallottam felőle, mint aki elsiklik apró részletek fölött. Ahogy Poppy sem véletlenül van ott. A szakértelmét én élből elismerem. Az a pofon kellő intelem volt ahhoz, hogy visszafogjam magam. És utána már nem lehetett egy rossz szavam sem.
Helyet foglalok, ami azt illeti csak utána. De ma megadom a módját a társalgásnak, ha édességek mellett szeretne beszélgetni, vagy épp megbeszélni valamit, állok elébe. Egyik lábamat felvetem keresztbe a combomra. Épp csak hogy megfeszül az anyag, én pedig kényelmesen támaszkodhatok neki a háttámlának. A forrócsoki finom, meg is érzem a habját a számon, ahogy ott marad. Kíváncsian figyelek rá, miközben újabbat kortyolok az italból. A csudáját, hát mindjárt elfogy, annyira itatja magát. De jelen pillanatban nem ezen fájhat a fejem, hanem hogy miképp ne nyeljem félre az italt, miközben hirtelen nevetés tör fel belőlem. Valahogy sikeresen megoldom, mégis elég izzasztó lesz így a helyzet. Na jó szóval még egyszer? Mit akart ezzel mondani? Jóízű nevetésem után felvont szemöldökkel, kissé előre dőlve pillantok rá ismét.
- Ne haragudj, de ez egy kissé vicces volt. Te komolyan.... komolyan karácsony óta azon rágod magad, hogy az a csók vajon igazi volt-e vagy játék? Vagy hogy én mennyire gondolom komolyan? Miss Pomfrey, neked elmentek otthonról. Vagy... te tényleg ennyit töprengtél ezidáig ezen? - oké, lehet ez már nem is olyan vicces. Legalábbis amit látok rajta az az, hogy tényleg komolyan gondolta mindezt, amit az imént mondott.
- Miért olyan számottevő a válaszom? - kérdezek vissza én is, megkerülve a válaszadást. Most ezzel engem borzalmasan kíváncsivá tett. És egye meg a fene vagy rúgja meg a macska, de tényleg érdekel.